II. Az októberi engedmények czélja.
II. Az októberi engedmények czélja.
Hanem az októberi diploma keletkezésének indoka egészen más eszmerendbe tartozik.
Az osztrák császár október 20-án kiadta a diplomát s 21-én Varsóba utazott, a forradalmi szellem elfojtására az osztrák-orosz-porosz »szent szövetség« felélesztését megkisérleni.
Az októberi diploma a varsói uttal causalitási kapcsolatban állott.
Háborut jelentett a forradalomnak, háborut első sorban az ujjászülető Olaszországnak.
A diploma lépvesszőnek volt szánva a forrongó Magyarországnak, hogy veszteg maradjon s ne fogjon kezet az olaszszal, ha azt az osztrák megtámadja; a varsói találkozás meg interventiora volt számitva azon esetre, ha a magyar még sem ragadna meg a lépveszszőn. Az orosz majd letartja a magyart, a porosz Csehországot, a hármas szent szövetség parancsainak engedelmes bajor Dél-Tyrolt, s az osztrák minden erejével rávetheti magát a vajudó Itáliára, melynek akkor még Nápoly nem erő, hanem gyöngeség forrása volt. Igaz, hogy a nápolyi király Gaeta erődeibe volt beszoritva, de ott még erőben állt; Gaetát bevenni s a nápolyi királyt capitulatiora kényszeriteni sem könnyü feladat volt, annálinkább, mert Napoleon császár, mig fennen hirdette. hogy nem enged külinterventiót Olaszországban, maga »egy kissé« mégis interveniált, hajóhadat küldött a gaetai vizekbe s annak parancsnoka: Tinan altengernagy, hivatalosan tudtára adta Persano piemonti tengernagynak, hogy Gaetát a tenger felől is ostrom alá venni Francziaország egyenesen megtiltja Piemontnak. Ám döngessék falait a szárazföld felől, de a tenger felől nem szabad bántani. Ezzel egy ostromzár eszméje, a mi várak bevételénél lényeges dolog; ki volt zárva. Napoleon császár e politikája szeszélyesnek látszik; olyformán hangzik, mintha ugy szólott volna Victor Emánuelhez a nápolyi királyról, mint ama bizonyos magyar-görög ismeretes mondata: »üsd ágyun, de ne nágyun.« A szeszély kulcsa az volt, hogy Napoleon, ki nem kedvelte az olasz egység eszméjét; azt remélte, hogy ha Gaeta ostroma soká huzódik s a nápolyi király nem lesz egyhamar »emigránssá,« talán mégis össze lehet majd gyurni valami európai congressus-félét, a mely egységes Olaszország helyett három vagy négy felé szakitott Olaszországot csinál. Az eszme Anglia szirtjén szenvedett hajótörést.
Cavour, ki tavaszszal kétszázötven ezernyi sereggel remélt rendelkezhetni, most még mindig kész haderejét csak 100,000–120,000 emberre számithatta, s ebből Nápoly ötvenezret vett igénybe.
Be kell vallani, hogy ilyen levén a helyzet, Cavournak volt oka aggodalommal nézni a fenyegető osztrák támadás elibe, ha az octroyalt engedmények a magyart meg találnák széditeni.
Pedig nem lehet tagadni, hogy ez engedményeknek voltak részletei, melyek olyforma változást idéztek elő a magyar nemzet életében, mint mikor a fogoly oroszlán előtt megnyilik vas ketreczének ajtaja, – igaz, hogy nem a szabadba, hanem csak egy derültebb, tágabb kert-ketreczbe nyilik, melyet a szabadság nyilt terétől magas kőfalak választanak el. De hát nem lehet csodálni, hogy a külföldön kétség támadott, vajjon a szegény megkinzott magyar oroszlán nem lesz-e hajlandó e tágabb; derültebb börtönt, melyben szabadabban mozoghat, a szűk vas-ketrecz poklához képest paradicsomnak üdvözleni?
Tizenegy hosszu éven át külföldről nyakára zuditott idegen poroszlók vagy ezeknél is rosszabb belföldi renegátok németül paczkáztak a magyaron; ha panasza volt, németül határoztak fölötte; ha pere akadt, németül szórták nyakába a német törvényt, Magyarország németül igazgatott, kormányzott, zaklatott, sanyargatott osztrák tartomány volt: most az októberi rendelvények a magyar nyelvet minden közigazgatási hatóságoknál s törvényszékeknél természetes jogaiba visszahelyezték.
Tizenegy hosszu keserves éven át Magyarországon nem volt semmi közélet. A magyarnál oly eleven nemzeti érzelem csak a szemek haragos villámaiban vagy az elreteszelt kamarák rejtekében váltott boszus suttogásban nyilatkozhatott. Az ország egy nagy temető volt, élőhalottak temetője, melynek síri csöndében csak a conspiratorok mozogtak; a ki nem conspirált, az némán fogcsikorgatva leste a feltámadás hajnalát. – Most az októberi rendelvények az ország alkotmányos intézvényeit ujra életbeléptették; megnyiltak a nemzeti élet palladiumának, a megyei intézvénynek termei; ujra felhangzott a szabad szó a magyar szabadság ősi várdáiban; a hazafiság és polgári erény ápoldáiban: a magyar akként kezdte magát érezni, mint a ki egy szénsavgőzzel telitett pinczéből a szabad levegőre kerül: fellélekzett s tágult tüdőkkel, feszitett mellel nagyokat lélekzett.
Aztán országgyülést is igértek neki; királyi hitlevelet, koronázást helyeztek közel kilátásba és Benedek uram országparancsnoki székéről annak proclamatiójával vett bucsut »szeretett hazájától,« hogy a »magyar alkotmány vissza lett állitva, a nemzet óhajtásai teljesedésbe mentek.«
Igaz, ez ámitás volt; az az alkotmány nem a magyar alkotmány volt; ennek alapkövére az van bevésve, hogy Magyarországnak szabad és független államnak kell lenni, mely egész kormányzati rendszerére nézve, a had- és pénzügyet is beleértve, az osztrák birodalomtól tökéletesen elkülönitett, semmi más nemzet vagy ország avatkozásának alá nem rendelt, saját önálló consistentiával bir, – az az alkotmány pedig, melyet az októberi diploma octroyált, Magyarországot az egységes osztrák birodalom lánczába fűzte; önkormányzatot engedett Magyarországnak, de csak a tartományi ügyek körében s azt is csak azon kikötés alatt, hogy minden állami ügyekre nézve, elkezdve az adómegszavazástól, ujonczállitástól, a katonai kötelezettség módjának, rendjének, mivoltának megállapitásától, le egészen a postáig, távirdáig, vasutig, Magyarország magát az osztrák birodalom tartományává degradálja, s a birodalmi tanácstól s osztrák császári miniszteriumtól függőnek ismerje el. Szóval: az októberi diploma nem közelités a történelmi jog felé; hanem attól eltávozás; nem concessio, hanem gyilok, legszelidebben szólva: egy tál lencse volt, melyet a birodalomegység átkozott hóbortja azon számitással nyujtott a magyar nemzet felé, hogy az, megtörve a tizenegy évi rémuralom zaklatásai által, elég pulya lesz azt a tál lencsét ősi jogának szent örökségeért cserébe elfogadni.
Hanem a magyar államjogban járatlan idegenek, ha még oly éleslátásuak voltak is különben, az előtér csillámainak kápráztató csillogása miatt nem láttak bele a háttér pokoli sötétségébe, tehát lehetőnek vélték, hogy a magyar nemzet elhatározásának mérlegében a megkapottak sulya a meg nem kapottak vagy épen elrablottak tálczáját fel fogja billenteni.
Az ekként támadt kétség folytán Pulszky október 25-én jelentést tett, hogy a magyar concessiók Turinban nagy benyomást tettek a kormánynál. Megijedtek. S a rossz benyomás annyira ment, hogy midőn Pulszky a magyar pénzjegy-készités költségeinek rendbehozását sürgeté, az megigértetett ugyan, de Cavour megbizottja (Benzi) az igéretet e megjegyzéssel kisérte »alighanem hiában fáradunk, mert a magyarok ki lesznek elégitve.«
A kétség az iránt, vajjon biztosan számithatnak-e még a »megconcessionált« Magyarországra, – nem csekély aggodalmat okozott Turinban; mert nem ringatták magukat saját erejüket túlbecsülő ábrándokban. Midőn Pulszky (október 22-ikei levele szerint a legio ügyének s egyéb előkészületeink kiegészitésének sürgetését indokolandó, figyelmeztette Cavour grófot, miként a magyarországi concessiók mindenesetre azt jelentik, hogy Austria meg akarja támadni Olászországot, és figyelmeztette, hogy magyar segitségre menynyire szükségük van, miután a nélkül nehéz lesz az osztrák támadásnak ellentállaniok: Cavour ezt határozottan elismerte.
Hogy az osztrák támadást forral Olaszország ellen, arról Cavour gróf tökéletesen meg volt győződve. Nézete az volt, hogy a magyarországi concessiók egy ügyesen számitott előkészület azon támadási szándok valósitására, mely a varsói találkozás javaslatba-hozatalára indokul szolgált. De voltak más jelek is, melyek e szándokra mutattak, Ilyen volt az, hogy mialatt a varsói összejövetel alkudozásban volt, a magyar és osztrák lapok szeptember végével oly ujonczozás közelgését hiresztelték, a minő kiterjedésü még soha sem volt: öt korosztály hivatnék be, s a hivatalos »Wiener Zeitung« októberben csakugyan rendeletet is tett közzé, melyben a hatóságoknak megparancsoltatott: tegyék meg az előkészületeket, miszerint az 1861-iki seregkiegészités még 1860-ban eszközöltethessék. Ilyen jel volt az, hogy a császári seregek a velenczei tartományban tetemesen megszaporittattak. Ez a seregösszpontositás diplomatiai jegyzékváltásra is adott alkalmat. Austria természetesen tagadta, s a mennyiben nem tagadhatta, azzal mentegetőzött, hogy ő csak védelmi gondoskodásra szoritkozik; a mi természetesen mese volt, mert igen jól tudta, hogy ha ő nem támad, Viktor Emanuel ugyan, Nápolylyal levén elfoglalva, 1860-ban nem fog támadni. Különben az osztrák seregszaporitásról Velenczében nem hagytak kétkedni a velenczei forradalmi bizottság jelentései. Cavour ugyan panaszkodott Pulszkynak, hogy nem tud megbizható tudósitáshoz jutni az osztrák haderő valódi száma felől Velenczében, mert a velenczeiek mindig több osztrákot látnak, mint a mennyi valósággal van. Lehet, hogy ugy láttak. Ez a csapatok mozgása s áthelyezései folytán könnyen megtörténhetett; de az kétségtelen volt, hogy folyvást uj meg uj seregek vonattak a már is sűrűn megrakott Velenczébe. Mikor aztán e jelenségekhez még az is hozzájárult, hogy Benedek táborszernagy, ki akkor még a legtehetségesebb osztrák hadvezérnek tekintetett, október 20-án, tehát a magyarországi concessiók keltének napján, »a lombard(!)-velenczei királyság,* mint szinte Karinthia; Krajna, Tirol és a partvidék hadseregi és országos főparancsnokává« lett kinevezve: e terjedelmes parancsnokságnak Olaszország tőszomszédságában egy hadvezér, még pedig épen Benedek kezében felhalmozását, kapcsolatban annak a magyarországi concessiókkal, ezeknek viszont a varsói találkozóval összeesésével, Cavour annak a cseppnek nézte; mely a tölt pohara-t megcsorditja. Az osztrák támadást immár nemcsak bizonyosnak, hanem annyira imminensnek is tekintette, miszerint a kélőbb oly szerencsétlen sorsu Persano tengernagynak, ki akkor a nápolyi vizekben parancsnokolt, október 22-én a következő sürgönyt küldené:
Ez a czim az angol kormány figyelmét is már előbb magára vonta: meghagyta bécsi követjének, kérdezze meg gróf Rechberget, hogy mi ennek a czimnek értelme? minthogy az ellenkezik (is inconsistent with) a zürichi alkukötéssel (lord John Russell, lord Loftusnak 1860. julius 4-kén). Rechberg azt felelte, hogy Zürichben a czim iránt semmi sem lett határozva; aztán Mantua Peschiera s a Po déli oldalán fekvő kis terület, melyek Austria birtokában hagyattak, Lombardiához tartoztak. A czim tehát helyes. (Loftus Russellnek, julius 12-én.)
»Tartsa készen a hajóhadat az Adriai tengerre menni. Hajtson végre erőszakos tengerészujonczozást (leva forzata) az ottani kikötőkben. Ha a nápolyi törvénykönyv nem bünteti halállal a szökést háboru idején, hirdessen ki rendeletet ily értelemben s ha szökevény akad, lövesse agyon. A nagy rendszabályok ideje elérkezett. Mondja meg Garibaldinak, hogy ha megtámadtatunk, felhivom őt Olaszország nevében, szálljon hajóra két hadosztályával s jőjjön küzdeni a Mincióhoz; Türrt pedig mindenesetre küldje hozzám befolyásolni a magyarokat (per influire sugli Ungheresi).«
Cavour a királynak is irt; tanácsolva: hagyja el rögtön a déli tartományokat és jöjjön fel, hogy a sereg élére álljon.
Még ugyanaz nap (október 22-én) Napoleon herczeghez is levelet intézett, melyben előrebocsátva, miként Benedek tábornoknak az olaszországi osztrák hadsereg parancsnokává kinevezése bizonyossá teszi az osztrák támadást, kijelenti, hogy készen vannak a lökésnek erélyesen ellenállani, csupán a felett aggódnak, hogy nem tudják, melyik oldalról fognak megtámadtatni. Ha a herczegségek felől támadtatnának meg, ez nekik előnyükre válnék. Ép azért felkérte Napoleon herczeget, vesse magát közbe a császárnál, hogy értesse meg Austriával, miként ha támadásra határozta el magát Piemont ellen, Lombardiát mindenesetre érintetlenül kell hagynia.
Ez a feszült helyzet, melyben az osztrák betörés perczről perczre váratott, csak nehány napig tartott.
Franczia sugalmazott lapok ténynek hirdették, hogy a bécsi cabinet ultimatumszerü megbizatással küldötte Hübner bárót Metternich herczeghez Párisba, melylyel a herczeg utasittatott Napoleon császárnak tudtára adni, miként Austria elhatározta Victor Emánuel király egységesitési előmenetelét támadó fellépéssel kettévágni, s Metternich herczegnek kötelességévé tétetett, bizonyosságot szerezni: vajjon Napoleon császárnak szándoka van-e ez esetben ujra segitségére menni Piemontnak, s ha igen, mit kellene tenni Austriának; miszerint Napoleon a tettleges segitség-adás szándokától elálljon.
Hogy e fölfedezéseknek volt alapjuk, annak bizonyságát birjuk Cavour grófnak La Marmora tábornokhoz octóber 20-án irott (azóta Bianchi által nyilvánosságra hozott) egyik levelében, melyben ezeket olvasom:
»Párisból azt a tudósitást veszem, – irja Cavour – hogy a császár ma fogja fogadni Metternich herczeget, ki az osztrák ultimatumot benyujtandja. Ha igy van: a háboru bizonyos, mert nekem lehetetlennek látszik, hogy Francziaország az osztrák fenyegetéseknek engedjen. Mindenesetre ez az értekezés fogja eldönteni, ha békében hagynak-e vagy háboru lesz.«
Azonban a párisi sugalmazott lapok ama fölfedezéseiben az is benn volt, hogy Austria az elhatározott támadás végrehajtásával várni fog, mig a czár s a porosz kormányzó herczeg Varsóban az olasz félsziget ügyei felől nyilatkoznak.
Hogy a szándokolt, sőt elhatározott támadásnak a varsói találkozás kimeneteléig függőben kellett tartatni, az természetes, minthogy Ferencz József császár egyenesen a végett ment Varsóba, hogy magának a forradalom ellen egy ujabb »szent szövetség«-et biztositson.
De ezt a tervet, melyre Bécsben oly biztosan számitottak, Napoleon komor tekintete s Anglia hatalmas szava tönkre tették. A varsói találka, miként már fentebb megirám, nemcsak Austria sovárgásának valósitását nem, de sőt azt az intést eredményezte a minden oroszok czárjától, hogy Austria jól fogja tenni, ha békén marad.
Másrészt meg Cavour, ki csak azt kivánta, hogy a francziák császárja Lombardiának érintetlen hagyását biztositsa, Napoleon herczeghez e czélból intézett levelére azt kapta válaszul, hogy a császár sokkal többet tett: »Austria kötelezte magát (s’est engagée), hogy nem fogja Piemontot megtámadni.« (Cavour levele La Marmorához október 30. 1860.)
Ez a fergeteg tehát elvonult, Cavour már november első napjaiban biztosnak érezte hazáját, hogy tavaszig nem fog megtámadtatni. Addig beveszik Gaetát; a nápolyi király földönfutóvá lesz s ezzel Nápoly egyesitése Felső- s Közép-Olaszországgal oly ténynyé válik; melynek bevégzettsége lesepri a kérdést a diplomaczia akadékoskodásának asztaláról; az ügyek rendezése folytán Nápoly, mely most még erőt vont el, erőforrássá alakittatik. Cavour (La Marmorához irott egyik levele szerint) arra számitott, hogy Olaszország rendes haderejét tavaszig 60 ezer emberrel szaporithatja a Velencze felszabaditása végett kezdendő háborura, már akár ő dobja a keztyűt Austria arczába, akár (mint Pulszky, november 8-iki levelében jelentette) »akként viszi a dolgot boszantásokkal, hogy az osztrák kezdje a háborut.«
Párisi képviselőnk: (Nemeskéri) Kiss Miklós egyik levelében (november 4.) ezeket találom:
»Igen nagy szolgalat tétetett nekünk az által, hogy Austria le van kötve, tavaszig nem támadni. Ő csak gyengülhet; zavart financziái seregének hadi lábon tartásával még nagyobb zavarba jönnek seregében; mely utolsó garasát is felemészti, a demoralisatio terjedni fog: az olasz ellenben, mint egy ifjú erős ember, naponta izmosodik s tavaszig mi is készen leszünk. Itt (Párisban) el is vannak reá készülve, hogy a jövő tavaszszal az egyesült olasz és magyar erő szét fogja zuzni Austriát.«
Est coeca futuri mens hominum fati. Sok boru torlódott egünkre; a miről nem is álmodánk, addig a tavaszig, mely reményeinknek csillaga volt. De nem lehet mondani, hogy november elején Kiss Miklós ezredes felfogása nem volt indokolt.
