III. Levelezés a concessiók tárgyában.
III. Levelezés a concessiók tárgyában.
Az októberi rendelvényekkel szemben négy irányban tartottam hazafiui kötelességnek a magyar emigráczió tevékenységét.
1. Idővesztés nélkül iparkodni megnyugtatni a turini kormányt, miként nincs ok a felől kételkedni, hogy a concessiók a magyar nemzet határozottságát meg nem ingathatták s a helyzeten lényeges változást nem idézhettek elő; ezzel kapcsolatban sürgetni a hadi előkészületek erélyes folytatását, egyuttal kijelölni, hogy e complicatio folytán mennyiben látszik tanácsosnak a szeptemberben megállapitott hadműködési terven tágitani.
2. Biztos adatokat szerezni a nemzet hangulata felől, miszerint mi is tudjuk, mihez kell magunkat tartanunk s a turini kormányt is nem saját véleményünk hanem positiv tények alapján tájékozhassuk a helyzet felől.
3. Gonddal lenni az európai sajtóban, hogy a közvélemény a látszatok által félre ne vezettessék.
4. Közölni nézeteinket a teendők s a kerülendők iránt politikai barátainkkal a hazában, s iparkodni közrehatni, hogy a mozgalom fonák irányba ne tereltessék.
Im a sok közül nehány levél, mely a közbeszőtt felvilágositásokkal adatul szolgáland ezekre vonatkozó működéseink ismeretére.
Kossuth –– Pulszky Ferencnek.
London, október 22. 1860.
Előre volt látható, hogy a varsói találkozás előtt engedmények fognak adatni Magyarországnak.
A mai lapok táviratai meghozták a várt concessiókat. Nem lehet tagadni, hogy igéretben elég messze vágók. Nem kevesebbet igérnek, mint a magyar alkotmánynak s intézvényeknek helyreállitását az 1848 előtti alapon, az 1848-iki törvényekből a jobbágyi szolgálatoknak s a nemesség adómentességi kiváltságainak eltörlését és a nép minden osztályaira kiterjesztett képviseleti jog elvét megerösitvén.
Csakhogy mindez nem »restitutiója, in integrum«-a a történelmi jognak, hanem erőszakolt charta, melynek alapja kény, garancziája kény, s mely még követelését is kizárja azoknak a mik helyreállitva nincsenek, s ezek közt a leglényegesebb nemzeti jogokét, minő a nemzeti haderőről való rendelkezés s a pénzügy. Azonban ez eseménynek közvetlen hordereje szembetünő. Harczszándok, harczkészület az Victor Emánuel király s az olasz nemzet ellen.
E szándok s készület a varsói tanácskozásban bővebb kifejlődést találhat.
Erről az orosz követségnek Turinból történt visszahivása és Schleinicz bárónak október 13-ikai jegyzéke alig engednek kétséget.
A nemzeti elvvel ellentétben álló ugynevezett »isteni jog« képviselői ellenséges indulatainak e nyilatkozványai Cavour gróf előtt nem lehettek váratlanok, s jól átgondolt és Olaszhon nemzeties hős királya, által határozottan helyeselt politikájának logikájában nem hiszem, hogy megingassák.
Mindazáltal természetesnek találom, hogy a turini kormány tudni kivánandja: vajjon a Magyarországnak igért concessiók változtatnak-e valamit s ha igen, mit és mennyit a helyzeten, mely terveinkben alapul lőn felvéve.
Tudni kivánandja, vajjon még mindig számithatand-e, s ha igen, minő feltételek alatt számithatand nemzetünk szövetségére az osztrák elleni harcz esetére.
Intézkedem, hogy hiteles és részrehajlatlan kutfőkböl bizonyos tudomást szerezzek arról, mikép fogadja nemzetünk ez engedményeket, s tudakozódásaim eredményét egész őszinteséggel közölni fogom.
Ha birok nemzetemnél némi hitellel, azt annak köszönhetem, hogy az áltatásokkal való hitegetés mind elvemmel, mind természetemmel ellenkezik.
Biztositsa ön, kérem, az illetőket, hogy szavamra minden körülmények közt teljes biztossággal épithetnek.
Hogy előbb-utóbb az osztrák ház iparkodni fog concessiókkal a magyar nemzetet megszéditeni, előre látható volt. Azért régóta azon voltam, hogy tájékozva legyek nemzetünknek ezen eventualitás esetére táplálandó szándokairól.
S gondos tájékozásaim arról győztek meg, hogy nemzetünk nagytömegét a világon semmisem képes többé az osztrák uralom iránt kiengesztelni, s hogy csak észszerü kilátás adja magát elö, s a szükséges eszközök ne hiányozzanak, – a nemzet nagy tömege, minden lehető concessiók daczára kész lesz harczra kelni függetlensége kivivásáért.
Csak igen kis részt tapasztaltam olyannak, mely azon, de csak is azon esetben, ha Magyarország történelmi jogállapota az 1848-iki reform általkotmány alapján teljesen visszaállittatnék, a kibékülésnek, annyi megcsalatások után is, még egy ujabb kisérletétől nem volna idegen.
Ezen ténynek positiv tudomása mellett nem gondolhatom, hogy a hiresztelt concessiók nemzetünk határozatában lény eges változtatást okozhassanak.
A nemzet ismeri saját erejét, s tudja; hogy az osztrák ház létele végveszélyben forog; tudja három század keserves tapasztalásából, hogy a mit a veszély perczében a félelem kicsikar, azt veszély multával az osztrák mindig megtöri. A nemzetnek lehetetlen nem látnia, hogy ez engedményeknek nincs egyéb czélja, mint erőt szerezni az olasz nemzet ujjászületésének megrontására, s hogyha az osztrák ebben czélt érne, kényuralma megujult erejének egész sulyával legközelebb Magyarországra nehezkednék.
Hozzájárul, hogy a mostani concessiókban igen sok van, a mi inkább sérti, mintsem engesztelhetné a nemzet érzelmeit.
A legengedékenyebb ó-conservativek is Magyarhon történelmi jogainak visszaállitását követelik minimum gyanánt. Az osztrák teljesen figyelmen kivül hagyja a történelmi jogállapotot s octroyált chartát ad nekik.
1848. szeptemberben Jellasich betörését a bécsi kormány azon formaszerinti ajánlattal előzte meg, hogy ha a had-, pénz- és kereskedelem-ügyeket a bécsi kormánynak átengedjük, beligazgatási önállóságunkban nem fog háborgatni. S bár mennyire készületlenek valánk is a fenyegető invasio visszaverésére, s bár az osztrák akkoriban Olaszhonban győztes s igy erős, mi pedig, az elcsábitott népfajok lázadása következtében, gyöngék valánk, az országgyülés és a nemzet inkább élet-halálharczra szánta magát, mintsem az osztrák ajánlatot elfogadja.
A mostani octroyált charta a had-, pénz- és kereskedelem-ügyeket ujolag elveszi a magyar nemzettől. Kardjával, karjával idegen kormány rendelkeznék baráti nemzetek szabadságának elnyomására; zsebében idegen kormány tartaná kezét; kereskedelmi viszonyait külnemzetekkel idegen, irántunk mindig mostoha, s hazánkat gyarmat gyanánt nyomorgató kormány szabályozná, – s a mely nemzettel ezek történhetnek, az nem alkotmányos, nem önálló, nem nemzet, hanem tartomány, gyarmat volna.
Hozzájárul, hogy az ország területi épsége helyre nem állittatik.
Az elviselhetlen adók tekintetében semmi könnyitésre kilátás nem nyujtatik.
A birodalmi tanácsra ruháztatni igért jogok pedig Magyarországnak az osztrák birodalomba olvasztását foglalják magukban.
Mindezeknél fogva nem lehet kételkednem, hogy a nemzet legnagyobb része az uj engedményeket, még ha nyomban valósittatnának is, inkább növekedő boszankodással fogja fogadni, semhogy bennök csak pillanatnyilag is megnyugvását találhatná.
Azt gondolom tehát, hogy a helyzet általában véve nem változott, s azért számithat reá az olasz királyi kormány, hogy a Magyar Nemzeti Igazgatóság előkészületi müködéseit a történt állapodások fonalán ernyedetlenül folytatandja.
Annyit azonban kötelességem tartózkodás nélkül kinyilatkoztatni, hogy bármennyire tökéletlenek is a hiresztelt concessiók, eléggé messze mennek arra, hogy részint az ó-conservativek soraiból, kik saját kiváltságaikat igen, de az ország jogait nem szokták conserválni, részint a hivatalvadászok közt, részint pedig a biztos keveset a kétes mindennek elébetevő s a forradalmi harcz áldozatitól visszahökkenő határozatlanok közt pártot csináljon. Ezen nem lehet csodálkozni. A reactiónak még Olaszhonban is vannak párthivei. Pedig Olaszhon szerencsésb körülmények között van, mert ott a nemzet élén egy hős király áll, kinek kormánya nemcsak érett állambölcsességgel intézi, hanem kész vitéz hadsereggel s egy szervezett közigazgatás minden erőforrásaival is támogatja a nemzet eltökéltségét. Érdemül szabad felrónom nemzetemnek, hogy a hiresztelt engedmények nélkül nálunk párt nem volt. Most azonban valószinü, hogy lesz párt, mely a forradalomnak ellene lesz, vagy legalább a nép határozottságát lehangolni iparkodandik.
Ez ellen csak egy biztos óvszer van. Oly erővel kezdeni meg a harczot, mely a siker iránt erős bizalmat ébreszszen. Ha csekély erővel kezdjük azt, az ellenpártnak tág tér fog nyilni a lehangolásra, de ha oly erővel kezdjük, mely a győzelem iránt hitet ébreszt; a forradalom-ellenes párt vagy elhallgat, mert veszélyesnek találandja az ellenkezést, vagy tehetetlen lesz ártani.
Szükségesnek tartom szabatosan körülirni, mit értek a győzelem iránt bizalmat ébresztő erő alatt. Az Olaszország sorsát intéző államférfiak belátták, hogy háboru esetére Magyarországra segédsereget küldeni, Olaszhon érdekei parancsolólag tanácsolják. S ezen javaslatom helyeseltetett is. Meglehet azonban, hogy ha a hiresztelt concessiók közbe nem jönnek, ezen expeditióra 30,000 ember elég lett volna. E concessiók után 50,000 embert tartok szükségesnek. Végtelenül veszélyes volna az első kezdetet koczkáztatni. Ha az expeditionalis sereg nem volna elég erős arra, hogy a magyar földre elérhessen, s ha utközben meg- vagy épen visszaveretnék, a következések irtózatosak volnának. Ezt nem kell, ezt nem szabad koczkáztatni.
Tehát a különbség, melyet a helyzetben látok, az: hogy a mire előbb 30,000 ember elég lehetett, most 50,000 vált szükségessé.
Annyival inkább, mert Horvátországnak a magyar koronához vissza- vagy nem-csatolása a horvát tartománygyülésre lesz hir szerint bizva. Ez ugyan nem egyéb, mint a legfurfangosabb cselszövény, azonban szinleg igy áll, s nem lehet kételkedni, hogy az osztrák kormány mindent elkövetend oly gyűlést fűzni össze, melylyel a magyar koronától való elszakadást vagy a horvát nemzet akaratja gyanánt hazudhassa vagy legalább arra pártot alakitson.
Ezen eshetőséget nem tanácsos a számvetésből kihagyni. Azt ugyan sem nem hiszem, sem nem tanácslom, hogy akármi történik is Horvátországban; az a már elfogadott hadműködési terv kivitelétől visszariaszszon: annyiról biztos vagyok, hogy mindenesetre lesz egy nagy párt Horvátországban, mely hozzánk és szövetségeseinkhez fog vonzódni; de hogy ez cselekvőleg részünkre nyilatkozhassék, támaszt kell látnia, melyben bizhassék, s csatlakozása annál biztosabb, a csatlakozók száma annál nagyobb lesz, minél tekintélyesebb leszen az erő, melylyel közöttük megjelenünk.
Ennek szükségét a concessiók után 50,000 emberre számitom s ismétlem itt, mit Garibaldi tábornoknak irott levelemben mondottam: »50,000 ember Olaszországban használva, 50,000 ember és semmi több, Magyarországra küldve tizenötmiliónyi harczias nemzetet, közüle 200,000 főnyi hadsereget s egy 5000 földrajzi mértföldnyi termékeny országnak minden erőforrásait szerzi meg.«
Ezek oly eredmények, miket 20,000 embernek visszatartásával nem lehet, hogy az olasz királyi kormány koczkáztatni akarhatna.
Nehogy azonban félreértés származzék a dologban, meg kell jegyeznem, hogy midőn Magyarországra küldendő segédseregekről szólok, mindig olasz királyi sereget értek, mert abban fekszik a dolog lényege, hogy Olaszország királyának s rendes alkotmányos kormányának támasza és szövetsége gyanánt jelenjék meg azon sereg a magyar nemzet előtt.
Ezen figyelmeztetésekkel összeköttetésben lehetetlen azon meggyőződésemet sürgetőleg ki nem fejeznem, hogy az idegen legiónak (mint azt nevezni tanácsosnak tartatott) az állapodás szerint Vetter tábornok parancsnoksága alatt szervezésbe vétele, nézetem szerint, a legsürgetőbb szükségek közé tartozik, minek halasztása annál károsabb lehet, minél valószinübb, hogy a varsói conferentia után az események rohamos alakot ölthetnek.
A közelgő nápolyi annexio a szervezés megkezdésére egy kis magkövet nyujt az ottani magyar légióban. A szervezés megkezdése pedig lehetségessé fogja tenni, hogy a számszaporitásra közremunkálhassunk, mit addig, mig a szervezés meg nem kezdetett, hiában iparkodnánk tenni.
Szervezési települ Anconát annyi s oly szembetünő okok ajánlják; hogy azokat nem szükség elszámlálnom.
Szükségesnek tartanám azt is, hogy az anconai várban használatunkra egy külön raktár jelöltessék ki, melybe nemcsak az utóbb utalványozott 15,000 fegyver s a mi hadkészletet még a jövőben reménylünk, hanem egyéb készleteink is minden zaj nélkül, egész csendességgel letároltathassanak. Mint pl. a már munkában levő bankók, melyek oly tömeget képeznek, hogy nem darabonként, hanem tizenhat darabot adó ivenként a papirt egymásra rakva 1200 lábnyi magasságu oszlopot képezne. Ezt, mihelyt készen lesz, szükségkép el kell a műhelyekből szállitanunk, el Angliából, s hely kell hozzá, a hol biztosan letároltathassék.
Általában véve mind előbbi utasitásaiból, mind szemlyes értekezéseinkből tudva van képviselő ur előtt, miként nekem még a multban is az volt vezéreszmém, hogy az osztrák elleni harczban az olasz királyi kormány csak ugy számithatand biztos, döntő győzelemre, ha minket, s általunk Magyarországot, nem ugy veszen fel számitásába, mint oly mellék- vagy segéd-erőt, mely kisebb-nagyobb mértékben imposáns diversióra használható, hanem ha ugy veszen fel számitásába, mint harczkészületének kiegészitő részét s haderejének oly materiáléját, melynek lehető legnagyobb mértékben működésbe-tételétől függ Olaszország győzelme az osztrák felett.
Ezen igazság sulyát a közbejött osztrák concessiók tetemesen növelik.
Az olasz kormány beható itéletét nem kerülheti ki azon körülmény, hogy ha háboru lesz Austria és Olaszország között, Magyarország ereje henye semlegességben nem maradhat. Vagy felkél, s az olaszokkal együtt küzd az osztrák ellen, vagy pedig az osztrák által fog az olaszok ellen felhasználtatni. Vagy engedelmeskednie kell, vagy forradalmat csinálni. Más választás nincs. Pedig 15.000,000 ember egy résztöl elvonva s a másikhoz adva, harmincz milliónyi különbség a véggyőzelem mérlegében.
Azért nem lehet eléggé ismételnem, hogy háboru esetén Olaszhonra nézve életbevágó kérdés Magyarország felkelését s erejének a lehető legnagyobb mértékben s lehető legrövidebb idő alatt kifejtését biztositni.
Az első, mint mondám, 50,000 főnyi seregnek Magyarországra rendeltetésétől, a második a fegyverzeti segély menynyiségétől függ.
S azt gondolom, itt van ideje, hogy az elsőre nézve már előkészitő intézkedések történjenek. Szó volt ezen expeditio vezénylete tekintetében Garibaldi tábornokról, de nem tudom, dél-olaszországi diktaturája megszüntével minő állást fog a tábornok elfoglalni, s lesz-e, s ha igen, minő hivatalos viszony lesz közte s a turini kormány között? Szükséges, hogy ez iránt tájékozva legyünk, mert a M. N. Igazgatóság mindenben csak az olasz királyi kormány tudtával s megegyezésével kiván eljárni, s óvakodni akar minden lépéstől, mely azon kormány szándokaival nem volna a legszorosb összhangzásban.
Ha gróf Cavour az expeditio vezényletével Garibaldi tábornokot szándékozik megbizni, s ha a dél-olaszországi annexióval a viszony a turini kabinet és Garibaldi tábornok között ugy alakul, hogy ez lehetséges legyen: nagyon kivánatos, hogy a királynak Nápolyba értekeztekor ez iránt értekezés történjék s én a határozatról értesittessem, miszerint annak folytán a M. N. Igazgatóság magát a tábornok urral egyetértésbe tehesse.
De akárki legyen is a szándoklott segédsereg vezényletére kijelölve, azt igen szükségesnek vélem, hogy ezen sereg összeállitására immár lépések történjenek, s pedig oly módon, hogy azok a diplomatiai világban figyelmet ne ébreszszenek.
Mit ugy vélek leginkább elérhetőnek, ha Anconába s általában a Markákba s Umbriába azon csapatok helyeztetnek el helyőrségekül, melyeknek eventuális rendeltetése a segédseregben résztvenni.
Hogy azon tartományokban, s különösen Anconában tekintélyes erő összpontosittassék, az annyira természetes hogy senkinek sem fog feltűnni.
Tekintetbe véve az angol kormánynak az angol nép közvéleményével s az angol sajtóval (a »Times«-t is beleértve) merő ellentétben álló hajlamait, nagyon tanácsosnak tartanám, hogy a Garibaldi táborában levő angol legió a segéd-seregben részt vegyen, s e czélból az alakitandó idegen légióhoz csatoltassék.
Ha ebben egyetértene a kormányfőnök, egy bizalmas angol barátomat, ki az angol csapat alakitásában nagy részt vett, leküldeném Nápolyba, azon csapatnak parancsnokával a dolgot tisztába hozni.
Ezenkivül a M. N. Igazgatóság képes volna az alakitandó idegen légióhoz egy vagy két vadászzászlóaljra Svájczban legénységet szerezni. Ha ezen eszme helybenhagyatnék, tudnom kellene, minő feltételek ajánlatára volnánk felhatalmazva felpénz, ruházati illeték, dij s (azoknál, kik saját fegyvereikkel jönnek) fegyverzeti pótlék tekintetében.
Magában értetik, hogy a magyarországi hadjáratra szánt idegen legióra forditandó minden költséget Magyarország által visszatéritendőnek tekintek.
Ezek nézeteim a magyar felkelés biztositásának kellékeiről.
A mi pedig a második főpontot illeti, t. i. Magyarország egész ereje gyors kifejlesztésének biztositását: ez, mint mondám, a fegyverzeti segély mennyiségétől függ.
Tavaly azt kérdezte volt tőlem Napoleon császár »mennyi embert leszünk képesek hadirendbe állitani?« Feleletem az volt: »a hány fegyvert ad felséged; harczosaink számát a felfegyverzési tehetség határozza meg.«
Ezt mondom most is. Minél több erővel állunk ki a sikra, annál biztosabb, annál kevésbbé áldozatos lesz Victor Emánuel győzelme. Mi pedig az olasz auxiliáris sereg segitsége által nemzetünk erejének kifejlesztésére képesitve, annyi erőt állitandunk ki, mennyit fel tudunk fegyverezni.
Reménylem tehát, a közös harczot intéző barátságos hatalom át fogja látni annak szükségét, hogy a fegyverzeti segélyben ne kösse magát egy bizonyos számhoz, hanem tegyen annyit, a mennyit csak tehet erőnk activitásba tételére. Legyen az fegyverben, pénzben vagy hitel-gyámolitásban (mert jótállás mellett mi minden előkészületi szükségeinkre tudnánk pénzt szerezni, különben pedig minden egyes csekélységért alkalmatlankodni kénytelenittetünk).
Remélem, méltányolni fogják a figyelmet, melyet a discretióra forditunk. Még eddig senki csak nem is gyanitja, hogy mi történt.
Nem végezhetem jelen közlésemet a nélkül, hogy azon lehetséges esetre ne reflectáljak, hogy ha az osztrák találna támadni, még mielőtt Olaszhon ereje kellőleg ki volna fejtve.
Ezen lehetséges esetről nézetem ez.
A ki mindent fedezni akar, semmit sem fedez.
Nem tudom, Napoleon császár meg fogná-e engedni Lombardia megtámadtatását. Alig hihetem, hogy megengedje. De ha megengedné. Én a Mincio vonalát tarthatlannak hiszem. Védeni akarni veszélyesnek s minden erőt (egy tizezer főnyi figyelő-seregen kivül) elvesztegetettnek tartanék, mely a Minciót akarná védeni s homlokharczban akarna az invásiónak ellentállani.
A strategiai oldal-positiók legerősebbek.
Alessandriát s Casalét jól ellátva, minden erőt a Pó jobb-partján összpontositanék, a bal-szárnyat Piacenzára, a jobbat Ferrarára támasztva, a czentrummal Modenában.
Ily oldalfelállitással, ha alkalmas helyeken erős hidfőkről gondoskodva lesz, az osztrák nem megyen Turin felé.
S ha menne, menni hagynám s a velenczei tartományt támadnám meg, egyuttal ötvenezer embert vetve a dalmát partokra, hogy Magyarországban nemcsak segéderőt, hanem szükség esetére uj alapot is nyerjek.
De én nem hiszem, hogy az osztrák Turint vegye czélba. A (szerencsétlenül) birtokában hagyott Pón tuli kerületen fog debouchirozni s oly állást foglalni, hogy az olasz tartományokat kettévágja.
Én ez esetben Piemontból s Lombardiából minden tábori erőt kivonnék s Toscanába vetnék s az Appenninekre támaszkodva (hol a harcz éveken át fenntartható), kerülnék minden eldöntő csatát, mig a dél-olaszországi organisatiók annak elfogadására képesitendnek.
De ezen esetben is a lehető leggyorsabban erőt, minél több erőt vetnék Magyarországra.
Scipió Európában hagyta Hannibált s Rómát Afrikában mentette meg.
Nagy körülmények közt nagy határozatok szükségesek.
Képviselő ur jelen utasitásomat közleni fogja az illetőkkel, őket rendithetlen ragaszkodásunkról biztositandja, kérdéseimre választ kérend s kéréseimnek sikert eszközölni iparkodandik.
Fogadja nagyrabecsülésemnek s szives bizalmamnak biztositását.
(Aláirva)
Kossuth.
Pulszky, ki már ez utasitás vétele előtt is mindent elkövetett, hogy az aggodalmakat eloszlassa, november 6-án értesitett, hogy »Turinban Magyarország iránt megnyugodtak s már hiszik; hogy nem lesz kibékülés, november 8-án pedig tudósitott, hogy Klapka tábornokot (ki utjában kelet felé, ép akkor Turinban volt*, Cavour gróf biztositotta, hogy a viszony velünk nem szenved változást, hogy e télen már nem tart támadástól, de tavaszszal háborura számit s azért kivánja, hogy előkészületeinket folytassuk; megigérte, hogy a magyar bankjegyek készitésére a még hiányzó százezer frank folyóvá tétele felől intézkedni fog, mint szintugy azt is, hogy a magyar légió megmarad és szaporittatni fog; helyeselte nézetemet, hogy jó lesz azt Anconába küldeni, s meghagyta Klapkának, hogy a légió ügyét hozza tisztába Nápolyban Farinival. E levelét azonban Pulszky a következő sorokkal rekesztette be:
Klapka tábornok érdekes naplótöredéke alább, a harmadik fejezetben lesz közölve.
»Egészben véve Klapka azon benyomással hagyta el a grófot, hogy nemcsak most nem akarnak még belekezdeni a háboruba, hanem ha lehet, még tavaszszal is kikerülik a támadást s az osztrákot akarják támadásra birni; továbbá, hogy még sem biznak a magyarban annyira, mint szeptemberben tették. Klapka ennek minden módon ellene hatott és sürgette a készületek erélyes folytatásának eszközeit.«
Párisban egyelőre képviselőnk (Nemeskéri) Kiss Miklós lett utasitva, megadni a kellő felvilágositásokat a Turinba küldött utasitás szellemében, de csakis a concessiókra vonatkozólag; a viszonyról, mely köztünk s Turin közt fennforgott, sem nem volt tanácsos, sem nem valánk felhatalmazva felfedezésekbe bocsátkozni.
Kiss Miklós eljárván megbizatásában, november 4-én értesitett, miként mind Napoleon herczeg, mind Thouvenel miniszter azon meggyőződésre jutottak, hogy az »uj magyar constitutio« nekünk nem árthat, mert lehetetlen, hogy a nemzetet megnyugtassa, sőt hasznunkra válhatik, mert oly helyzetet teremt; mely az agitatiót s előkészületeinket az országban megkönnyiti. Thouvenel azon nézetben volt, hogy Ferencz József császár nem bocsátotta volna ki diplomáját, ha csak képzelte volna is, hogy miként fog járni Varsóban. A franczia-orosz szövetség soha jobban, az osztrák-orosz soha rosszabbul nem állt, mint most s mind a herczeg, mind a miniszter biztositotta képviselőnket, hogy magyar felkelés esetén orosz interventio nem lesz semmi esetre; ez lehetetlenné vált az orosz közvélemény miatt. Képviselőnk még iparkodott választ kapni e két kérdésre is: 1. Mit fog tenni Napoleon császár a jövő tavaszszal kitörendő olasz-osztrák háboru előrelátható fordulatai következtében? 2. Megengedi-e a császár, hogy egyik vagy másik német kormány egy vagy más osztrák birtok megszállásával közvetve interveniáljon ellenünk? – E két kérdésre azonban képviselőnk nem birt válaszhoz jutni, miből azt következtette, hogy még maga a császár sem tudja, mit szándékozik tenni.
Ez értesités folytán magam is jónak láttam a concessiók alkalmából levelet intézni Napoleon herczeghez. Levelem s a – herczeg válasza itt következnek:
Kossuth – Napoleon herczegnek.
London, nov. 11. 1860.
A mióta szerencsém van császári herczegségedet ismerni, sokkal több érdeklődést tanusitott hazám iránt, mintsem kételkedhetném, hogy figyelmét magára, vonta az osztrák ház hagyományos szemfényvesztéseinek (tours de passe passe) azon uj kiadása, melylyel ugynevezett alkotmányt octroyalt.
Ez az alkotmány (mely nem alkotmány) már egész ünnepélyességgel lett Pesten inaugurálva az által, hogy leszuronyozták s lekardélezték a népet, mivelhogy nem mutatott kedvet örvendezni.
Nem lehet kétség a magyar nemzet érzelmei felől. Akármi történik is, nem fog az soha az osztrák uralommal kiengesztelődni s engem teljességgel nem lepne meg, ha azt látnám, hogy maguk az »ó-conservativek,« sőt tán maga báró Vay »cancellar« is visszahökkennek a közszellem nyilvánulása előtt; ámbár nem lehet tagadni, hogy vannak elemek egy párt számára, mely szive rejtekében semmit sem ohajt inkább, mint megmenekedni a nemzetszabaditó háboru komoly követelményeitől az által, hogy lehetőleg jól fogadja az alamizsnát, melyet az önkény egy ugynevezett alkotmány nehány rongyának alakjában nyujt.
»Sunt rari nantes in gurgite vasto.« Ön, Monsigneur, nem fogja e kevesek pulyaságát nemzetemnek beszámitani. Hiszen Francziaországban is akadnak »legitimistá.k« s Olaszországban is akadnak »Crivelli«-k.*
Midőn az 1859-iki háboru végével minden lombardinak szabadság adatott nemzetiséget választani s olaszszá lenni vagy osztráknak maradni: Crivelli őrgróf, gazdag lombard dynasta, osztrákká jelentkezett.
Helfy.
Ez a párt, ha ugyan »párt« nevezettel tisztelhetjük meg, semmit sem változtat a helyzeten. Ennek csak azon esetben lehetne valami befolyása a nemzetre, ha arról volna szó, hogy a sikernek minden okszerü kilátása nélkül ragadjon fegyvert, egyszerüen a végett, hogy magát másnak javára feláldozza. De minthogy erről szó sincs, sőt az események logicai ereje hozza magával, hogy a sikernek okszerü kilátása sokáig nem késhetik: nem habozom kijelenteni, hogy engem sem a concessiók, sem azoknak pártosai legkevésbé sem aggasztanak.
Ellenkezőleg, inkább bátoritólag hatnak reám e concessiók, mivel bizonyságul szolgálnak, hogy az osztrák császár kétségbeesett önmaga felett, mert semmi más nem volt volna képes esztelen és kevély átalkodottságát megtörni. Ezt tökéletesen értik Magyarországon.
Ezek igy levén s tekintetbe véve azt, hogy az olasz-osztrák háboru már csak nehány hónap kérdése lehet, meg fogja nekem engedni, Monsigneur, hogy bevalljam; miként a mi nekem legtöbb gondot ad; az, hogy nem tudom, mit remélhet vagy mit félhet hazám a császártól?
Nem negélyezem ismerni a varsói szólalkozások igaz történelmét, annyit azonban bizonyosnak tartok, hogy ha ez órában még nincs feltámasztva a »szent szövetség« a Napoleonidák dynastiája ellen, az bizonyosan nem az osztrák ház érdeme vagy hibája; nem rajta mult a feltámasztás. S én meg is vagyok győződve, hogy ha most, midőn Austria a mélység szélén áll, valaki őt megmentené: elkövetkeznék az, a mit tavaly nyáron Valleggioban mondottam a császárnak: Austria nem szünnék meg ármánykodni mindaddig, mig egy nagy coalitiót össze nem hozott a császár ellen. Nem felejti el az osztrák ház soha, de soha, hogy kinek köszönheti a gyönyörü Lombardia elvesztését; a mi, ha valami meg nem zavarja a történelem logicáját, Velenczét is maga után vonandja. És ha a dolgok akként vitetnének, hogy mikor az a megmentett Austria a boszut kiforralta, Magyarországra többé nem lehetne számitani: bizony-bizony mondom, Francziaország s a Napoleon ház oly szövetségest vesztenének el, melyet senki más nem pótolhatna.
Olaszországra nézve elég volt egy nagylelkü eszme, a császárt elhatározni, hogy ujjászületéséhez odanyujtsa hatalmas kezét; reánk nézve több forog fenn, mint nagylelküség: nagy horderejű érdekek ajánlják a franczia politika figyelmébe Magyarország függetlenségét.
Ha Magyarország szabad és független: sem az »isteni jog« leventéinek, sem az angol aranynak nem fog soha sikerülni európai coalitiót hozni létre Francziaország ellen.
Ha Magyarország felszabaditása nem foglalna helyet a császár terveiben, kapcsolatban az olasz kérdés végleges megoldásával: ugy Olaszország ujjászületése, melyért a császár oly sokat tett, ujra veszélybe kerül, vagy pedig csak franczia fegyverek támogatása által lehetne bizton tartható; a mi minden bizonynyal európai háborut vonna maga után, a melynek kimenetelét előre látni lehetetlen.
Ha Magyarország szabad, ugy a két vagylagosság közt, mely a keleti kérdés megoldására magát előadhatja, t. i. a feloszlás és felosztás közt az első van biztositva. S ez nemcsak szabadságot adna a kelet népeinek, hanem őket szövetségi kötelékek által a magyar központ körül csoportositva, azon kénytelenség alul is felszabaditaná, hogy Szent-Pétervár felé nehézkedjenek s igy Francziaország politikai túlsulya a Keleten biztositva lenne. Ellenben, ha Magyarország fel nem szabadul: magából azon tényből, hogy az osztrák hatalom Törökországnak tőszomszédja, önként következik, hogy csak a második vagylagosság, a felosztás fordulhat elő; a minek azon hibáján kivül, hogy nem megoldás, mert csak urcsere, tehát nem szabadság, s azon átkán kivül, hogy egész Európát alapjából kiforgató háboruk kilátásával terhes, – specialis franczia szempontból még azon rossz oldala is megvan, hogy Francziaország politikai túlsulyát a Keleten tényleg compromittálná.
Végre, Magyarországot függetlenségre segitve, Francziaország magának háboru esetére a németekkel, ezeknek hátában s oldalában oly szövetségest biztositana, a ki már a földrajzi fekvése által adott strategiai állásánál fogva is fél Németországot elbénitaná.
E tekintetek, a császár nagylelküsége iránti bizalom által is támogatva, okozzák, hogy Magyarország ösztönszerüleg még mindig a Tuilleriák felé tekint.
Kérdezhetné császári herczegséged: vajjon hát mi azt akarjuk-e, hogy a császár háborut izenjen mi végettünk Austriának
Nem illenék szerény állásomhoz e kérdésbe bocsátkoznom. Annyit azonban megengedhetek magamnak, hogy megjegyezzem, miként az egyenes háborun kivül is sok dolog van a császár hatalmában, a mivel maga és dynastiája iránt a magyar nemzetet örök hálára kötelezhetné.
Császári herczegséged – a mint értesültem – azon nézetben van, hogy ezuttal nem kell az orosztól tartanunk, mert nincs oly helyzetben, hogy ügyünkbe fegyverrel avatkozhassék; még ha avatkozni akarna is.
Én osztozom e nézetben. Az orosznak sem pénze, sem hitele. Még nem szedte magát össze a krimi háboru óta. Öt év óta nem ujonczozott. Hadseregi állománya több mint 300,000 emberrel csökkent. Sok mindenféle ügy-baj van kezén: az emancipatió, a kaukázusi háboru; a krimi tatárok kivándorlása. Aztán az orosz, ugy a nép, mint a hadsereg, gyűlöli Austriát. Ha minket leverne, semmit sem nyerne bukásunk által; ha mi vernők meg, kiszámithatlan veszélyeknek lenne kitéve stb.
Nem mulasztom el e tekinteteket hazámfiai megnyugtatására felhasználni, de végre is csak annyit mondhatok nekik, hogy »orosz avatkozás nem valószinű.« Azt nem mondhatom, hogy »nem lesz, mert a francziák császárja el van határozva azt meg nem engedni.«
Aztán interventio nemcsak az orosztól jöhet. Jöhet másunnan is. És közvetett interventio is lehetséges, mely maga nem küzdene ellenünk, hanem az osztrákot oly karba tenné, hogy egész erejét reánk vagy (a mi egyre megy,) az olaszokra vethesse.
Mindezen lehetséges avatkozások nem félemlitenék meg nemzetemet, ha ideje lenne egész erejét kifejteni. A mitől a nemzet tart, az, hogy egy idegen hadsereg veti magát reá, mielőtt azon karban lehet, hogy kellően fogadhassa.
Napoleon császár felállitotta s fenntartja az olaszok számára azt a nagy elvet, hogy a nemzeti akarat ellen külavatkozás meg nem engedhető. Ez által a császár az olaszokat saját sorsuknak urává tette.
Ah, miért nem biztosithatom nemzetemet, hogy a nagy elv garantiájának jótéteményére a szegény Magyarország is számithat!
Magyarország tőlem s Igazgatósági társaimtól az erőknek s eszközöknek oly kifejtését várja, a mely nincsen tehetségünkben. Nagyon szomoru gondolat az reánk nézve, a kik nyomoruságban eszszük a hontalanság keserves kenyerét; nagyon szomoru gondolat az, hogy eszközeink mennyire elégtelenek mindazt előkésziteni nemzetünk számára, a mit elökészitenünk kellene.
A császár hatalma nagy; raktárai kimerithetlenek s parancsára az utnak és módnak ezer könnyüsége áll nyitva.
De nem illenék hozzám, e themát feszegetni. Én herczegségedben ügyünk pártfogóját, nemzetünk nagylelkü barátját tanultam ismerni. E tisztelet bátoritott, hogy a fennforgó válságos perczekben jóakaró figyelmét hazámra vonni, magamnak megengedjem.
Van szerencsém stb.
(Aláirva)
Kossuth.
Napoleon (Jerôme) Kossuthnak.
Paris, Palais Royal, november 1860.
– – – – –*A mi a nem-interventio elvének Francziaország által Magyarországra is biztositását illeti: ugy, a mint Olaszország számára biztosittatik, Ön érteni fogja, hogy ez mondhatlanul komoly dolog. A császár nem nyilatkozott a kérdés felől. Nem is nyilatkozhatott. Ha Magyarország megcsinálta volna a maga forradalmát s ha egy erélyes küzdelem után elnyomói ellen, orosz vagy német avatkozás által volna fenyegetve, mint 1849-ben: nincs kétség benne, hogy az európai közvélemény élénken mellette nyilatkoznék, a jog és szabadság hivei mindenhol pártjára állanának s én nem kételkedem, hogy Francziaország az Önök nagy- és jogszerü ügyét támogatná; de minő mértékben s mily eszközökkel? – ez a körülményektől, az eseményektől s Francziaország érdekeitől függ s azt most lehetetlen előre látni. Nem gondoltam a kérdést a császár elé terjeszthetni, ki arra positiv feleletet bizonyosan nem adott volna; mert nem adhatott.
Levelem a hazament legionariusok ügyével kapcsolatban levén küldve, a herczeg válaszának első része erre vonatkozik s Irataim II. kötetének 428. lapján már közölve van.
A személyes barátság, melylyel Ön iránt viseltetem s feltétlen bizalmam Önnek loyalitása s discretiója iránt, azon helyzetbe tesznek, hogy megengedhetem magamnak, Önnel saját, szorosan személyes véleményemet közölni a követendő eljárás felől.
Nekem Magyarország helyzete igen szépnek látszik. Fel kell használni az aprólékos engedményeket szervezkedésre; erősitni kell az ellenzéket az országban; előkésziteni, hogy a nagyon valószinű bonyodalmaknak hasznát vegye; semmit sem rohamitani (précipiter), de készen lenni hatályos cselekvésre, a mint annak percze elérkezik; im ez a programm, melynek végrehajtását nehéznek ismerem el, mely azonban az egyedüli jó és gyakorlatias.
Semmi időelőtti s alkalomszerütlen mozgalom, de erélyes előkészület a kellő perczben cselekvésre. Mindenek felett iparkodjanak a magyar tisztekre s katonaságra hatni. Fegyvereknek s más szükséges segédeszközöknek cselekvés idején az országba juttatása nemde most is legjobban a török tartományok felé történhetik?
– – – A császár békében levén Austriával, most nem működhetik ellene. De mi tudjuk, hogy e hatalom mennyire gyűlöli Francziaországot; tudjuk, mennyire erőlködik ujra coalitiókat csinálni s nekünk ellenségeket támasztani. S azért nemcsak szabad, de az okosság is javasolja, gondoskodni, hogy háboru esetére támgatásra számithassunk (de nous menager des appuis et des soutiens ). A magyar nemzetiség ügye nagy, igazságos, hasznos és jogszerü. Ne kételkedjék Ön, hogy ez ügy iránt a legmelegebb rokonszenvvel viseltetünk.
Fogadja stb.
(Aláirva)
Napoleon (Jérôme).
