V. Nézetek a »legalis oppositio« felől.
V. Nézetek a »legalis oppositio« felől.
Olvasóim nagy része előtt nem igen lehetnek fris emlékezetben az ez időkori változások részletei, miért is a törvényes ellenzés terén követendett eljárás felől váltott eszmecserének megértése végett nem tartom fölöslegesnek az októberi diplomával kapcsolatos némely rendelkezéseket emlékezetbe hozni.
1. Az ország törvényes, alkotmányos szerkezetei visszaállitottaknak hirdettettek, de ez nyomban megczáfoltatott az által, hogy nem a magyar miniszteri kormányzás, hanem a törvény által eltörlött udvari cancellaria és helytartótanács lett visszaállitva s az ország politikai igazgatóságának vezetése, a tárnok elnöklete alatt, ez utóbbira ruháztatott. Főcancellárrá báró Vay Miklós, másodcancellárrá Szögyényi-Marich László, tárnokká, a főcancellár előterjesztésére ifj. Majláth György lettek kinevezve. Báró Vay Miklós a főispánokhoz november 26-án intézett »Cicero pro domo sua«-forma körlevelében a cancellárság elvállalásáért hosszasan mentegetőzött.)
2. A szándoklott országgyülés összeállitásának módjára s formájára nézve nem az 1848-iki törvény, hanem az 1608-iki 3-ik t.-cz. szabályai rendeltettek alapul vétetni, azon kijelentéssel, miként a császár »akarata« az; hogy az előbb nem választóképes osztályok az országgyülési választásokban részesittessenek, azon szabályok szerint, melyeket a »legfelsőbb akarat« ideiglenesen meg fog állapitani. A 48-iki törvények közül csak a 8., 9., 10, és 13. t.-czikkek (közös teherviselés, jobbágyi állapot eltörlése, összesités, legelő-elkülönités, papi-tized megszüntetése) ismertettek el érvényeseknek; a többiek átvizsgálása az országgyülésnek lett fenntartva, és elrendeltetett, hogy mindezen tárgyak felett hozandó »legfelsőbb határozatok« előkészitésére a primás elnöklete alatt Esztergomban az ország kitünőbb férfiaival (kiknek számát s neveit a primás s cancellár fogják javaslatba hozni) tanácskozmány tartassék s az felterjesztéseit az udvari cancellária utján mutassa be. Ez a primatialis conferentia tehát az egykori franczia »notables«-ek gyülésének alakjában látszott feltünni.
3. A magyar igazságszolgáltatás szervezésé fölött orazágbirói értekezlet fog tartatni s teend javaslatokat, de a fennálló osztrák polgári s büntető jog teljes érvényben marad, mig felőlük törvény nem hozatik.
4. Erdély, az 1848-ban törvényesen elhatározott s végrehajtott uniónak mellőzésével, Magyarországtól elszakitva hagyatott, sőt az elszakitás az erdélyi cancellária visszaállitásának elrendelésével s külön országgyülés kilátásba helyezésével megerősittetett. A Vojvodina s Bánság visszacsatolása akkor még hallgatással mellőztetett, Horvátországban báni conferentia tartása rendeltetett a végett, hogy javaslatot tegyen a horvát-tótországi képviselet összeállitása iránt, mely mihamarébb össze fog hivatni, névszerint a végett is, hogy a Magyarország iránti viszony kérdései felől a királyságok óhajait kifejezze.
5. Az ősi megyei szerkezet helyreállitása kimondatott. A cancellárnak meghagyatott, hogy a főispánok kinevezésére nézve haladéktalanul javaslatot tegyen. A vérmegyék végleges szervezése és rendezése a legközelebbi országgyüléssel való tárgyalásra tartatott fenn, addig pedig a főispánok a közigazgatási tárgyak intézésére a megye lakosaiból bizottmányt s tisztikart fognak alakitani s ezek alakitásának módja és a közigazgatási tárgyak kezelése iránt a cancellár egy utasitási javaslatot fog előterjeszteni; mely a végleges törvény alkotásáig az eljárás zsinórmértékeül fog szolgálni. Időközben, mig az ekként alakitandó megyék a közigazgatás kezelését átvennék, a fennálló közigazgatási közegek hatóságukban megmaradnak.
E rendelkezések folytán a főispánok legnagyobb részben már november 1-jén kineveztettek, de a megyék reconstitutiójára előirt főispáni utasitás csak november 30-án jelent meg, a primatialis conferentia csak deczember 17-re lett 4-én összehiva (kilenczvenhat tag hivatott meg, köztük negyvenegy mágnás, hét érsek és püspök, két szuperintendens) az országbirói értekezlet pedig épen csak január vége felé ült össze.
November hó folytában a közvélemény Magyarországon leginkább a primási tanácskozmány meg- vagy meg nem-tartásának s ha megtartatnék, az ott és azzal szemben elfoglalandó állásnak kérdésével foglalkozott, mint szintugy azzal: szabad-e s tanácsos-e az adott alapon s ha igen, mi módon szabad és tanácsos a megyék reconstructiójába beleereszkedni s mit parancsol a hazafiui kötelesség a főispánoknak?
E kérdések körül sürü levélváltás történt közöttünk idekünn s Jósika Miklós és Teleki László közvetitésével sürü érintkezés jött közbe otthoni politikai barátainkkal. E levelezések halmazából közlök nehányat, csakis annyit, a mennyi szükséges, miszerint az emigráczió álláspontja s a hazával érintkezésünk ismerve legyen.
Ludvigh János volt a legelső, ki velem e tárgyban nézeteit közlötte. Tartozásnak vélem, elhunyt hazafi-barátom emléke iránt, levelét ideiktatni.
Ludvigh – Kossuthnak Londonba.
Brüssel, október 25. 1860.
A mitől féltél: megtörtént. Józan része a nemzetnek nem fogja az alapjában megforditott alkotmány rongyfillengét restitutiónak venni; de miután maga Vay neveztette ki magát cancellárnak, jele, hogy van ember, párt vagy osztály, mely a szégyen-adományt két kézzel fogadja. Ez elfogadás nem fog ugyan az ország jövője felett határozni, de magában hordja a szakadás minden konkolyát. Egyesség volt párt és párt, osztály és osztály, néptörzs és néptörzs közt; most ezen testvériességnek vége lesz.
Vay minden időben udvari kegy és népszerüség nimbusa körül szállongott. Ő, mint a »Times,« mindig arra figyel: merről fuj a szél? Tán nem ártand, ha neki időről-időre levélben az ujságokat, a szégyen-adomány analysisét megküldöm? Mert, mint mondám, ő nem ad, hanem vesz irányt a közvéleménytöl.
Mi most a teendő, hogy az ország magát hinárba ne vezettesse?
Abban, hogy nem kell az osztráktól semmit sem elfogadni, bizonyosan az egész ország egyetértene, ha ezen közérzésnek lehetne practicus irányt adni. Ha a régi megyei szerkezet, az individuális szavazat volna kérdésben: nem félnék; de a választmányi administratio utja csupa veszélylyel jár, azért az osztrák az 1848-iki törvényből csakis azt választotta ki. Csupa negatióval semmit sem lehet megakadályozni, mert a tót megyékben nehány itcze pálinkával oly választmányokat alakitanak, a minőket az osztrák kiván. Az értelmiségnek negatiója vagy oppositiója nem vezetne semmi sikerre.
Nem kell felejteni, hogy 1848-ban a református papok nagy része ellenünk volt, nem adott ellenzésének sulyt, mert a nép érzelmével szembeszállani nem mert. Vay ezt tudja és ő most ezen elemre kiván támaszkodni, ez kineveztetésének egyik motivuma is.
Miután a palatinális conferentiát primási conferentia pótolandja: szerintem a halasztásnak, időnyerésnek és az oppositio megérlelésének legpracticusabb módja volna a primásra és conferentiájának tagjaira hatni, hogy előleges reclamatiókat tegyenek; p. o. ha a conferentia kimondaná, hogy ő magát nádori és általában törvényes országbizottmánynak nem tekintheti, mindaddig, mig nádor nincs, – vagy az ország primása csak az ország egy részének primása, nem az egész egyháznak, azért mindenekelőtt szükséges a primást törvényes hatóságába visszahelyezni, hogy országnagyi minőségében elnökösködhessék. Van elég ily kérdés, és csak egy ilyen kérdés utba vetve, megdönthetné az egészet.
Az országbirói választmánynak még több ily alkotmányon alapuló előleges kifogásai lehetnek. A német törvény fenn nem állhatása; a rendelet szerint hivatalos nyelv a magyar lévén, törvénye nem lehet német stb.
A tárnoki választmány az 1847–48-iki törvényből elég kérdést merithetne.
Mindent megnyerhetni, ha az értekezletek a remonstratiók terére állnak, mert ez a megyékbeli ellenzék szervezésére hatalmas eszköz volna s a megyei választmányok alakitását akadályozná. Akkor nem volna lehetetlen oly ellenzéket formálni az országban, mint a protestánsok ügyében. – És az események megtennék a többit.
(Aláirva)
Ludvigh.
Én nagyon helyeseknek találtam Ludvigh nézeteit s azt nettem s barátaim által is azt kivántam vétetni kiindulási pontnak, hogy oda kell iparkodnunk hatni a hazában, miszerint a császári diploma foganatositása már az előkészitő lépéseknél ellenzéssel találkozzék.
E mellett azonban szükségesnek tartottam idekünn folytatni a harczra-készülést, mintha semmi sem jött volna közbe. A nemzet lássa, hogy mit határoz: mi dolgozzunk, miszerint előkészitve találja a harcz eszközeit, ha magát harczra határozza.
Ide esik felszólitásom, hogy Ludvigh siessen Belgrádba, mert küldetése Horvátországra nézve a concessiók által sürgőssé vált.
Ezzel kapcsolatos itt következő levelem:
Kossuth – Jósika Miklósnak Brüsselbe.
London, november 5. 1860.
Ludvighnak kiküldetése oly kiszámithatlanul fontos tárgyra vonatkozik, hogy arra nézve György urnak otthon a bejelentés a legsürgetőbben szükséges.
Örültem hallani, hogy P. F. épen nálad van. Én őt kevéssé ismerem. Nem tudom: czéljainkkal tökéletesen egyetért-e? Nem tudom, hogy oly viszonyban van-e György urral (mert az ilyenekbe avatkozást tüzetesen kerültem mindig; nekem egy, névszerint ő, tökéletesen elég volt; kinek ad ő benn teljes bizalmat, abba nem akartam avatva lenni), mondom; nem tudom, oly viszonyban van-e P. F. György urral, hogy akár ő, oly mondhatlanul fontos, de nem kevésbbé kényes tárgyu izenetet, minta minőről szó van, elvállalni, akár pedig Gyuri azt ily uton kapni szeresse.
Te, édes barátom, ennek a legilletékesebb birája lehetsz. Ha számot vetve magaddal, minden emberi tekintetet félretéve, mint birónak kell, igen-re megy határozatod; a haza nevére kényszeritelek, bird reá látogatódat, hogy minden legkisebb késlekedés nélkül siessen vissza haza, mihelyt Ludvigh vele értekezendett.
E kényes tárgytól egészen függetlenül, a concessiók tekintetében is fontosnak és sürgetőnek tartom, hogy haza siessen s mondja meg barátainknak otthon, miként nemcsak azon tekintet forog fenn, hogy ha a nemzet, függetlensége kivivásának erős szándokában most meginog, midőn a körülmények oly biztatók, hogy biztatóbbakat Isten is alig adhat, midőn az osztrák önmagafeletti kétségbeesésének ily világos jelét adja s midőn a varsói conferentia után az orosz beavatkozás nem fenyeget, e nemzetnek többé nincs jövendője; – hanem fennforog azon tekintet is, hogy ne csalja magát a nemzet, mert imigy áll a kénytelenség: vagy az olaszszal együtt saját függetlenségeért, vagy az osztrákért az olasz szabadság legyilkolására kell küzdenie. Kell, kikerülhetlenül kell. Nincs kibuvás. No már, barátom, ha az utolsó történnék, a bérgyilkosságnak (melynek öngyilkosság lenne végdija) olyan szégyenbélyege volna a magyar névre az idők végeiglen reásütve az élő-világ s történelem előtt, melyet a késő expiatiók semmi tengere sem volna képes lemosni s melynek összezuzó gyalázata alól nincs s nem lehet többé a sülyedésből felemelkedés.
Én mindenesetre teljesitendem a hazafiság, az emberiesség, a becsület kötelességét.
Tudassák velünk: ábránd, szépités, önámitás nélkül, mit határoz a nemzet, – de a nemzet ám!
A »futtatás« a hivatalvadászat pályáján megkezdődött. Hogy ez igy van, nem lep meg; hogy a protestans »vértanúk« osztrák tányérnyalókká változnak, hagyján; hogy Károlyi György és Prónay octroyált német charta mellett Szent-István koronájának őrjeivé szegődnek, legfeljebb »pitoyable«; de nem »esemény«; annyit rég tudtam, hogy a szűk magyar nadrág és sarkantyus csizma még senkit sem tesz magyarrá. De megvallom neked, tartok tőle, hogy egyik előkészitő lépés a másik után »bevégzett ténynyé« lesz ellenzés nélkül és szép csendesen koronázás lesz belőle és vele öngyilkolás.
Én félek a »fait accompli«-ktől, mert ismerem erejüket.
Siessen haza F. haladéktalanul, s caveant consules, hogy mig ők szerveznek, készülnek, (a mi szükségesebb mint valaha), a charta bevégzett ténynyé ne váljék, legalább ne hatalmas ellenzés nélkül.
Nem késni, nem zöldasztaloskodni, hanem tenni, tenni! Ellenzés minden módon, minden oldalról, ugy amint lehet.
Sértés volna abba bocsátkoznom, minő tág tért nyujt a történelmi alap, a német charta ellenében tökéletesen legális ellenzékre. Ezt, nem kétlem, minden intelligens ember érti a hazában.
A módokról, a formákról szólok egy pár szót. Az természetesen nem zár ki egyebeket, mikre a körülmények tért nyujtanak.
1. A primás remonstráljon, vagy ha ő nem tenné, a hazafias magas klérus tiltakozást küldjön fel a primásnak, hogy az egyház történelmi jogait találná sértetteknek, ha primatiális conferentiát hivna össze, a nélkül, hogy magát eleve a magyar korona egész területén primási jogaiba visszahelyeztetné.*
E pontnál Teleki Lászlóhoz október 26-án irott egy levelem vázlatában a következő megjegyzést találom: »a primási jogok iránti remonstratiót kivihetőnek tartom; mert az tökéletes összhangzásban van a magyar catholikus főpapoknak hozzánk kiküldött sérelem-lajstromával.« Nagyon sajnálom, hogy e nevezetes okmányt irataim közt nem találom.
2. Ha csakugyan lesz primatiális conferentia, az jegyzőkönyvileg tiltakozzék, hogy oly octroyált charta alapján, mely a magyar történelmi alkotmányt lényegéből kiforgatja, s Magyarországot osztrák tartománynyá sülyeszti, akármi nemü országos gyülés összealakitásához segédkezet nyujtani alkotmány sértésnek ismeri s vallja. Ott van a törvény, ott van az alkotmány, s nyitva áll annak értelmében a »restitutio in integrum.« Semmi, a mi ennél kevesebb, vagy ettől eltér, nem törvényes. Ha akármely közjogi vagy nemzetközi kérdésben az uralkodó-hatalom módositást óhajt az alkotmányon, azt nem szabad előre Bécsből megcselekedni, hanem a törvény alapján teljes alkotmányos hatósággal összehivott országgyülésnek kell javaslatot tenni, és bevárni ennek szabad határozatát. A magyar alkotmányt még koronázott királynak sem szabad pátensek által változtatni.
3. De kérdés: vegyenek-e részt a határozott hazafiak a primatiális conferentián, vagy nem? – Felelet: igen és nem, a körülmények szerint. Minden lehető körülménytől független igazságnak vallom azt, hogy részt nem venni, s a mellett semmit nem tenni más uton, vagy is azt mondani: én nem játszom, – kényelmes lehet, de a lehető legrosszabb hazafiság. Annyi mint a győzelmet az ellenségnek ütközet nélkül átengedni.
Azt tartom, részt kell venni a conferentiában a következő feltételek alatt:
a) Ha oly számban hivatnak meg a mieink, hogy vagy tömör többségre számithatnak a fentebbi, második pont kivitelére s vele a conferentia megbuktatására, vagy legalább egy igen tekintélyes minoritásra.
b) Ha maguk közt előre abban egyeznek meg, hogy a conferentiába csak a végett mennek, miszerint vagy azon második pontnak határozatba-menetelét kivivják, vagy pedig kisebbségben – de tekintélyesben – maradván, azon pont értelmében tiltakozásukat személyenkint aláirva, a conferentiát tömegestül végkép elhagyják.
Ezen két feltétel nélkül nem kell a tanácskozásban résztvenniök, de nem is kell ám a puszta távolmaradás olcsó babérjára lefeküdniök. Hanem mit kell tenniök?
Mint 1847-ben tevénk, ellenzéki gyülésre kell minél nagyobb számban Pesten összegyülniök, s a második pont értelmében tiltakozást határozniok.
Félnek, nem engedik az összegyülést? A meghivó levelek szétküldése, s az ut Pestre, meg nem akadályozható. S ha e meghivás törvényes formák közt marad a kifejezésekben; ha csak annyit mond, hogy a hazafiak a jelen sulyos körülmények közt a haza közérdekei felett békés eszmecserére meghivatnak, s a német mégis erővel vagy akadályozná az összegyülést, vagy azt szétugratná, (de erővel ám; puszta szónak még a debreczeni protestáns gyülés sem engedett; pedig akkor, mikor az osztrák alkotmányosnak magát nem is hazudta) maga e szétugratás oly gyönyörü bizonyitékát nyujtaná az osztrák alkotmányos őszinteségnek, hogy a charta egy csapással agyon volna verve Európa s a nemzet véleményében.
Ily eredményért csakugyan méltó annyit merni, mint a mennyit kevesebbért mertek 1823-ban a régi jó táblabirák. Vagy a mostani haladott nemzedék rosszabb vagy bátortalanabb a régi jó táblabiráknál? Akkor minek beszélnek szabadsági vágyakról tiz év óta?
Hiszen még csak veszély sincs a dologban. A mint a dolgok állanak Európa előtt, nincs oly konok osztrák, a ki bezárni merne egy magyart azért, mert a törvény határai közt békésen tanácskozni akart a maga dolgairól.
Ez hát nézetem szerint a főteendő.
4. Vay Miklós főispánjai 5000 frtot kapnak Bécsből, ergo Kreishauptmann-ok. Nincs egy is köztük, de csak egy is, a ki nyiltan megmondaná, de okát adva mondaná meg, s nyiltan, hogy ő nem lesz Kreishauptmann?
Ha nincsenek köztük ilyenek, élnek még a magyar miniszterium által kinevezett főispánok, lépjenek fel, tiltakozzanak törvényes méltóságuknak bitorlása, s a magyar főispánság ily lealacsonyitása ellen.
5. A Kreishauptmannok által kinevezendő megyei bizottmányok nem bitorolhatják a megyei hatóságot. A megye halhatatlan testület, tehát ilyen az 1848-iki törvény értelmében megyénként konstituált középponti bizottmány, mely uj coordinatióig a vármegyének magamagát kiegészitő, egyedül törvényes képviselője. Élnek még törvényesen választott alispánok; nincs köztük nehány, a ki csak vagy uj választás, vagy birói itélet utján megszünhető hatóságánál fogva a régi törvényes megyei központi bizottmányokat összehivja, hogy a Kreishauptmannság és a tetszés szerint nevezendő megyei bizottmányok ellen tiltakozzék?
Tehát, a mint látod, van ut-mód akármennyi, csak tenni kell.
Még egyet. A külföldi sajtó fontos, legfontosabb a »Times,« mert világlap, irántunk épen most jó kedvben van, s azon közlései nyomnak nála legtöbbet, melyek saját bécsi levelezőjétől jönnek, az pedig akként lát és ir Magyarországról, a minő üvegen vele Magyarországot láttatják. Ha Zselényi et Co.-ra bizatik, hogy minő szemüvegen lásson, hát a szerint lát. Legyenek gonddal barátaink, hogy jól lásson. Keressék társaságát, informálják, – ez igen fontos dolog. Neve a jó embernek Bird.
( Aláirva)
Kossuth.
* * *
Egy levél-vázlatot találok akkori levelezési-könyvembe bejegyezve, melyből azt látom, hogy ugyanez értelemben már október 26-án irtam Teleki Lászlónak, felkérve őt, hogy ha helyesli nézeteimet, hasson közre a megfelelő irányban. Mit meg is tett. Egyszersmind intézkedett, hogy megtudjuk, mi szándokkal vannak otthoni barátaink s ennek eredménye felől Genfből, november 7-ről irott levelében következőket találom:
»Jött ide valaki a hazából. Nevét könnyen kitalálod, ha annyit mondok, hogy ugyanaz, a ki sehány hónap előtt engem Montpellierben meglátogatott. Egyenesen azért jött, hogy minket minden tekintetben megnyugtasson. Otthon jobban vannak a dolgok, mint gondoltad. Nem akarnak kibékülni az osztrákkal, mindent a háborutól várnak s biztositanak a felöl, hogy mindent bátran megigérhetünk szövetségesünknek: ők beváltandják igéretüket. A primás az 1848-iki országgyülés tagjait akarja összehivni a conferentiára, de ezt bajosan fogják neki megengedni. A felől biztos lehetne, hogy a »notables«-ek egészen a te tanácsod szerint akarják magukat viselni; nem ismerni el más alapot, mint az 1848-iki 5-ik t.-czikket s a jogból semmit nem engedni. Közöltem látogatómmal javaslataidat, kijelentve azokra nézve teljes pártolásomat, mint szintén a Klapkáét is, ki akkor még itt volt. Megigérte, hogy mindent hiven elmondand akaratod szerint. A mit a primásra nézve javasoltál, az persze nem tőlük függ; de erre is hatni fognak, mint szintén a régi főispánokra is. Általában ugy látszik, hogy az otthoniak, az ó-conservativeket kivéve, most még szilárdabbak, mint azelőtt. A kinevezések, a mint már alkalmasint tudni fogod, az illetők megkérdezése nélkül történtek. Azokon kivül, kikről már a lapokból tudtuk, hogy a főispánságot el sem fogadták (gróf Andrássy Gyula, Lónyay Menyhért, Tisza Kálmán, ez utóbbi annak világos kijelentése mellett, hogy »elveinél foga« nem fogadja el) meg a következők is visszautasitották kinevezésüket Abaffy Arisztid, Prónay József, Vay Lajos, Csáky László, Degenfeld Imre, Károlyi György, Man József, Nádasdy Lipót.* Látogatóm ma utazott vissza. Az összeköttetést velünk szervezni fogják, ugy, hogy minden két hétben jőjjön ki valaki.
Ez a névsor nem egészen correctnek bizonyult be.
»Ugy látom, hogy a megegyezésbe bele akarnak menni, de csak azt, hogy a megyei tért de facto elfoglalják. Az van szándokban, hogy a tért a régi választmányok foglalják el. Tiltakozni fognak minden ellen, a mi törvényellenes.
»Különösen szivére kötöttem látogatómnak, hogy a nemzetiségekre nézve nagy óvatossággal járjanak el, ugy, hogy pl. Erdélyre nézve kikelésük a törvénytelen decretum ellen akként tünjék fel, mint egyuttal pártolása a népességnek az önkény ellen. Természetesen a törvényre kell támaszkodniok, de e mellett mindig mint fő sérelem legyen kiemelve, hogy a császár a maga Mensdorfjai által akar oly érdekeket képviseltetni, melyekhez azoknak semmi közük. – Ezt azért tartom szükségesnek, mert a rideg hivatkozás a törvény betüire ezen hozzátétel nélkül az oláhokat ellenségünkké tenné s Erdélyben minden forradalmi kisérlet lehetetlenné válnék. Mondtam, hogy Erdélyre nézve fel kellene minket hatalmazni arra, a mit a Couzához irott levelünkből a te kivánságodra kihagytunk.* Erre az erdélyi uraknak nincs nagy kedvük, de a kérdés nagyon fontos arra, hogy otthon két-három ember dönthessen fölötte. – Klapkával együtt szivére kötöttük látogatómnak, hogy azt szorgalmazza; de téged nem compromittáltunk vele, világosan megmondtuk, hogy különösen te el vagy határozva e részben semmit sem nem mondani, sem nem tenni, mi iránt az otthoni elfogadásra nézve előre biztositva nem volnál.«
Ez arra vonatkozik, hogy Teleki, hiven régi meggyőződéséhez azon nézetnek is kifejezést is kivánt adni a Couza fejedelemhez intézett levélben, hogy fenntartva »a magyar korona jogait Erdély fölött s Magyarhon területi épségét, valamint a legislativ kapcsolatot is Erdély és Magyarország között, Erdély közigazgatásának alakja, valamint az is, vajjon Erdély azon kivül, hogy a magyar országgyülésre képviselőket küldene, birjon-e még tartományi dietával is? – az erdélyi összes népség akaratától tétessék függővé« (e sorokat, melyek Teleki nézetét szabatosan körülirják, 1860. november 26-ikai leveléből irom ki). Az én nézetem az volt, hogy ha egyszer a függetlenség teljesen kiviva s a független hazában a magyar állameszme gyakorlatias valósitása kellőleg consolidálva lesz, de csakis ezen esetben, veszélyt a dologban nem látnék; de most erről szólani s az uniónak bevégzett tényiségét kérdésessé tenni nagyon veszélyesnek tartanám. Az oláhság rokonszenve a magyarság elidegenitésével nagyon drágán lenne megvásárolva; a függetlenség eszméje szenvedne e szirten hajótörést. A dolgot nem absolut elmélet, hanem a gyakorlati horderő szempontjából kell megitélni s nagyon vigyázni kell, nehogy egy oly eszme fellökésével, melytől a magyarság irtózik, az oláhság »kifelé gravitatiója« tápot nyerjen. Ez okoknál fogva ez a pont a Couzához irott levélből kihagyatott.
(Aláirva)
Teleki László.
Jósikától pedig fentebbi (november 20-ikai) levelemre a következő választ kaptam:
Jósika – Kossuthnak.
Brüssel, november 9. 1860.
Házam valódi kórház. Én még mindig többet vagyok ágyban, mint fenn. P. J. pedig erősen beteg, ki sem járhat, nem hogy utra mehetne. Ez baj, de segiteni fogunk rajta rizikó, s (reméllem) késedelem nélkül.*
Ezzel kapcsolatban P. F.-t oly határozott jellemü s nagyon erélyes férfiunak jelzi, miként keze irását adná, hogy ha közelebbről ismerném, tökéletesen biznám benne. – Jósika nagyon szereti P. F.-t; de saját fiait is szereti ám s még sem merné – egyet közülök kivéve – a többiekre annak tizedrészét bizni, a mit P. F.-re. Emlékeztet, hogy követté választásomnál P. F. a legtevékeyebbek s áldozatkészebbek egyike volt.
Tudni fogod, tisztelt barátom, bizonyosan, hogy otthon a helyzet leveled kelte óta sokban megváltozott.
A mint eddig a hirlapokból tudhatod, állitólag 16-an nem fogadták el a kineveztetést. Tisza Kálmán, Csáky László, Lónyay Menyhért, Andrássy Gyula a hazai hirlapokban kinyilatkoztatták, hogy a főispánságot, elveiknél fogva, el nem fogadhatják. Ezeken kivül Vay Lajos, Degenfeld Imre hasonlóul nyilatkoztak. De a lapok szoros tilalmat kaptak az ily nyilatkozatok közlésére s azóta ezeket csak külföldi lapokban fedezi föl az ember.
Tudod alkalmasint azt is, hogy Károlyi György nemcsak a főispánságot, hanem a koronaőrséget sem fogadta el, sőt hogy Sina Simon is megköszönte a dicsőséget, de el nem fogadta.
A közvélemény Prónay Albert-ról is azt hiszi (de ez még nem tény), hogy a koronaőrséget nem fogadja el. Ellenben, fájdalom, Radvánszky Antal-ról a közvélemény az, hogy elfogadja a főispánságot.
Mindezekből láthatod, hogy legalább jobb embereinknél a hivatalvadászat nem épen oly nagy, mint hitted, s hogy az ily példákat alkalmasint mások is követni fogják.
Ezzel nem akarom mondani, hogy nálunk hitvány emberek nincsenek. A mint a depravált osztrák kormány eddig is, kivétel nélkül, minden hivatalra talált embereket a Józsa, Uray, Bonyhády, Toperczer, Jakab stb. in infinitum fajból, ugy ezután is találni fog, csak a Mocsoniak, Maagerek, Kuthy Lajosok, Auguszok stb. közt keresse. De ha nem akarunk magunknak illusiókat csinálni, van nálunk egy hatalmas magkő, melyet józan eszéből sem az osztrák kormány, sem az ó-conservativek bagolyserege ki nem forgat; ezek részint erélyük, részint hazafias buzgóságuk által roppant ellenzéki erőt fognak kifejteni, vagy inkább már is kifejtettek. Ezeknek hazafias érzelmében bizom, de el nem bizom magam.
Ezek azok, kikkel előbbi leveledben irt utasitásaid már közölve vannak, s ezek azok, kikkel ujabb utasitásaid közlése is már megkezdetett.
Utasitásaid pontonkint ugy, a mint azokat adtad, okvetlenül kezébe fognak jutni Gyurinak, s általa többi jó embereinknek. Hogy azonban az általad ajánlott ellenzéki gyülés Pesten egyesülhessen, ezt óhajtom, de bizonyosan igérni nem merném, mindamellett is, hogy indokolásaidat egytől-egyig helyeseknek találom, szomoru tapasztalásból tudjuk, hogy az osztrák kormánynál épen az absurd cselekvények mutatnak normális állapotra. (Épen most mondja F., hogy ő e részben sikert remél.)
Miként és egyrészt a hazai hirlapokból, másrészt most igen sűrű levelezéseimből tudom, az otthoniak, – a jobbakat értem – ebben állapodtak meg:
1. Hogy a mi szinezetünkbeli emberek semmi névvel nevezendő octroy ált hivatalt el ne fogadjanak.
2. Mivel hozzánk nem illő, hogy az osztrák kormány tanácsosai legyünk, tehát az e czélra összehivandó conferentiákban se jelenjenek meg, kivéve a te tanácsaid utmutatásait követve.
3. Ellenben az olyan emberek, mint Deák, Eötvös, Dessewffy Emil, kik eddig is mérsékelt s közvetitő szerepet játszottak s kiknek e mellett mind eszük, mind népszerüségük van, s minőket itt többeket nevezhetnék meg: lépjenek föl a primatiális gyülésben, még pedig egészen ugy, miként azt te mostani leveledben tanácslod. Eötvös többek előtt határozottan kinyilatkoztatta, hogy az 1848-iki országgyülés végzéseitől egy hajszálnyira sem fog eltérni soha, s hogy barátjai is igy vélekednek. Vederemo!
4. Hogy miként Eötvös nyilatkozott, ugy a többiek is az 1848-iki országgyülés végzéseit fogják alapnak tekinteni, miben aztán Magyarország területi épsége és egysége, az unio Erdélylyel, szóval: ama hatalmas érvek minden vivmányai bennfoglaltatnak.
Birt urat nem fogom feledni; igen köszönöm, hogy figyelmeztettél reá.
Hogy a főispánoknak 5000 pengő forint fizetésük lenne, – alig hiszem. A lapok s leveleim nem szólnak erről. Egyébiránt oly hatalmas dynastákra nézve, mint Eszterházy herczeg, Károlyi Lajos, Sina stb. ezen kis borravaló oly sértő valami volna, hogy inkább leköszönésre, mint hivatalvadászatra ingerelhetné őket.
Egyet még s ez igen fontos: ugy látszik, hogy a combinatio megváltozott, levelek, lapok erre mutatnak s a közvélemény is oda látszik hajlani, hogy előbb akarják a megyéket helyreállitani s azután a primatiális gyülést megtartani. – E részben igen szivesen vennők utasitásaidat.
(Aláirva)
Jósika.
Pár nappal később Jósiká-tól még a következő levelet vettem:
Brüssel, november 11. 1860.
Hazánk ily forrongó helyzetében nem fogod csodálni, ha a situatio, legalább árnyalatokban, változik, mig az, a mi ily körülmények között legnehezebb, a megállapodás tetté vált igéje bekövetkezik.
Ez okon, még ha tudósitásaimmal elkéstem volna is, hazafiui kötelességemnek tartom mindazt veled közleni, a mi történik s a mire utasitásaid s ujjmutatásaid mind sajtóvállalatunkra, mind az otthoniaknak adandó irányra nézve, véleményem szerint, kikerülhetlenek.
Ime a legujabb:
1. Tudod, hogy a kormány, vagy inkább Vay Miklós eddig harminczkilencz főispánt nevezett ki, még pedig kevés kivétellel a régi főispánokat. Ezek közül a hirlapok szerint 25-en, valószinüleg mind régi főispánok, elfogadták a hivatalt. E szerint tehát nem tizenhat, mint ezt mult levelemben irtam, hanem tizennégy utasitotta vissza a méltóságot. A tizenhat és tizennégy közti különbség, miként nekem irják, alkalmasint onnan jő, hogy a két, nyolczvan évet haladott főispán: Marich és Batthyányi Imre, még nem nyilatkozott, habár mindenki tudja, hogy a hivatalra képtelenek.
2. Az ujonnan kinevezett 1848-iki főispánok közül eddig csak kettő: Pálffy József Pozsonyban s Radvánszky Antal Zólyomban, ült be de facto a megyébe. Mit fognak ezek tenni? – Nem tudom, de meg fogom tudni s azonnal közlöm. Régi collegád: Eszterházy herczeg első volt, ki megyéjébe, Sopronba, készült, legujabb tudósitásaim szerint azonban ez utat elhalasztotta.
3. E hó első hetében a pestmegyei intelligentia conferentiát tartott Fóton Károlyi István-nál, ki, miként tudod, Pestmegye főispánja volt, de a kinevezettek közt nincsen. E gyülésben Nyáry Pál is jelen volt, s egy biztos kézből érkezett privátlevél, egyikétől a jelenlevők közül, a fóthi gyülésről igy nyilatkozik betüszerint:
»E gyülésben tisztába hoztuk elveinket, melyek oda központosultak, hogy nekünk nem kell más főispán, mint az, a ki volt, t. i. Károlyi István; hogy ő foglalja el hivatalát, és az 1849-iki magistratust felszólitván hivatalának folytatására, helyezze vissza, a mennyiben pedig ez hiányos volna, vagy pedig az osztrák kormánytól egyesek hivatalt fogadtak volna, a hiányzók az 1849-ben kinevezett bizottmány által pótoltassanak.«
»Jól mondod utolsó leveledben, hogy ugy kell eljárni, mint a patens ügyében jártunk el; Nyáry is igy nyilatkozott.«
»A mint látod, Pestmegyében meglehetős tisztában volnánk csak Károlyi István kapná meg mielőbb a kineveztetést!« (Én nem látom ezt szükségesnek, miután már ki volt nevezve s az esküt is letette. – Jósika.)
»Nehány barátunknak eljárása sokaknak nem tetszett. Ilyen Andrássy Gyula leköszönése. Ő azelőtt is főispán volt Zemplénben; s miért nem foglalta tehát el helyét? s miért tért el a legalitástól ép akkor, mikor a kormánynak vetjük a praevaricatiót szemére?«
»Pedig, barátom, a régi főispánok sokat tehetnének ám. Őket még uj esküre sem lehet kényszeriteni, miután már V. Ferdinándnak letették az esküt s egy dologban két eskü nem járja.«
Eddig a levél, melyre még vissza fogok térni
Megvallom neked, tisztelt barátom, hogy én e részben nem tudok egészen megegyezni az otthoniak nézetével. Miként te utóbbi leveledben igen helyesen jellemezted az octroyált főispáni hivatalt; Kreishauptmann-ságnak nevezvén azt, – ugy én nem tudom ezen derék hazánkfiait feltétlenül kárhoztatni, kik az első hatás pillanatában hazafias méltatlankodással utasitották vissza a főispánságot.
Az igaz, hogy az otthoniak is csak azokat kárhoztatják, kik már 1848-ban főispánok voltak, és nem az oly férfiakat, mint Tisza Kálmán vagy Lónyay Menyhért, kik azelőtt főispáni hivatalt nem viseltek.
Ellenben igen jól átlátom, hogy a német mondás szerint »Kommt Zeit, kommt Rath.« Érett tanácskozás után jobbjainknak ugy tetszik, hogy a székfoglalás (természetesen egész hatáskörében) jobb expediens lett volna – talán?
Nagyon óhajtanám e részben nézeteidet tudni s az otthoniakkal közölni.
Miként fog ezen ujabb fázisa a dolognak kifejleni? – megtudom nemsokára s azonnal megirom.
4. Tudni fogod, hogy a kormány részéről az erdélyi cancellári hivatalra kezdenek embereket vadászni, kiknek, a hirlapok s leveleink szerint, legkisebb kedvük sincs a kelepczébe bemenni. Mikó Imré-t, a jeles, de kissé félénk férfiut és a simulékony Kemény Ferencz-et emlegetik. A szegény erdélyiek, kiket a kormány, ugy látszik, dákó-román mártásban szeretne feltálalni, csak hirlapok utján nyilatkozhatnak; és ezt sem a hazai, sem a külföldi lapokban el nem mulasztották. E nyilatkozat igen cathegoricus. Az erdélyiek azt mondják, hogy ők az uniót bevégzett ténynek tekintik, s hogy következésképen nekik sem külön erdélyi országgyülés, sem cancellár nem kell. E nyilatkozat egész horderejét nem szükség előtted fejtegetnem.
Egy furcsaságot irhatok neked, melynek nem tulajdonitok semmi fontosságot; ez »egygyel több rossz tréfa,« mint a »Cour. d. Dimanche« mondja. Te jól tudod, hogy a kormánynak mindig vannak olyan bouche-trou-féle emberei, minők a Nádasdyak, Forgáchok, egy pár Zichy, Mednyánszky Géza, Apor Károly stb., kiket az extremis utolsó kenetként szokott felhasználni. Igy beszélik, például, hogy a volt miniszter Nádasdy-t erdélyi cancellárrá akarják előléptetni. Ő ezt is elfogadja, de másrészt biztosithatlak, hogy az erdélyiek nem fogadjak el őt.
5. Visszatérve a föntebb emlitett levélre, közlöm annak végső szavait: »Eckstein egy érdekes hirt kapott Pestről, hogy- t. i. Fiume egyenesen Magyarországhoz kiván csatlakozni.«
(Aláirva)
Jósika.
U. i. A hirlapok azt mondják, hogy egy manifestum jelent volna meg tőled: Igaz-e? – Ludvigh tagadja.*
Nem volt igaz.
Kossuth – Jósika Miklósnak Brüsselbe.
London, november 15. 1860.
Azt irod november 9-én, hogy a combinatió megváltozott: elébb akarják a megyéket visszaállitani; azután a primási gyülést megtartani. Kik akarják ezt: a hatalom vagy a nemzet? Ha az első, ugy csak az következik belőle, hogy a mely sorozatban a német patensét foganatositani akarja, azon sorozatban kell lépésről lépésre a foganatositást minden lehető módon akadályozni. De ha a nemzet akarja ezt, ugy csak azt mondhatom: a bécsi udvar s a Vay-clique nagyon fognak örülni, hogy a nemzet lehetségessé teszi nekik a közigazgatást a pátens alapján, s hogy akármit lármázzanak bár a visszaállitandó megyék, tettleg a pátens által felállitott törvénytelen kormányt maguk léptetik életbe. Mert hiszen a minő bizonyos az, hogy az ekként helyreállitandó megyék nem lehetnek egyebek, mint localis közigazgatási közegek, melyeknek functiói a németet különben kibonyolithatlan zavarból segitik ki, melynek szikláján, ha a megyék nem állittatnak helyre, a pátens okvetlenül hajótörést szenvedne, – ugy arról sem kételkedhetik senki a hazában, hogy miután cancellár, cancellária és helytartótanács törvény által szüntettek meg 1848-ban, azoknak a bécsi önkény által történt helyreállitása s igy Vay Miklós kormánya nem kevésbé törvénytelen, mint volt Rechberg uram hivatalbitorlása. Már pedig az világos, hogy megyék nem működhetnek a nélkül, hogy a törvénytelenül felállitott kormánynyal valami viszonyba bocsátkoznának. És igy akármint lármáznak, akármint ellenkeznek szóval, – tettleg a patenst léptetik életbe, s pedig többé nem egyes személyek, kik a jognak nem derogálhatnak, hanem hatóságok.
Ez oly csapás lesz, barátom, melynek szomoru logicájából vagy semmi; vagy csak ötvenezer főnyi sereg vághat ki.
Általában (s ezt elébe kell bocsátanom a két lehetőség iránt tett fontos kérdéseidre adandó feleletemnek) minden attól függ, hogy a nemzeti ellenzéknek mi a czélja? Az-e, hogy a, pátens foganatbavételének megbuktatásával, nagyobbá váljék a szakadás az osztrák ház és a nemzet között és kimondassék a tény, hogy a szakadást semmiféle engedmény nem férczelheti össze, – vagy pedig az-e a czél, hogy nagyobb engedmények csikartassanak ki?
Ha a második, ugy nekem e mozgalommal semmi közöm nem lehet, sőt végeredményben nemzeti öngyilkosságnak nevezem azt.
Ha pedig az első a czél, ugy azt mondom: minden eszköz jó, mely a pátensnek akármely részben is bevégzett ténynyé válását akadályozván, a czél felé vezet. S e tekintetben lehet egyhelyütt egyképen, máshelyütt másképen eljárni; az ily különbség nem baj, csak mindenik ut, legyen hoszszabb, legyen rövidebb, a czél felé vezessen. Ellenben semmi sem jó, a mi vagy természeténél, vagy módjánál fogva a pátens foganatositását könnyiti, tehát a czéltól elvezet.
Azt kérded, kedves barátom, mit tartok jobbnak: azt-e, hogy némely ujból kinevezett régi főispánok el nem fogadták a méltóságot, vagy azt, a mit a fóthi értekezlet akar, t. i. hogy Károly i István foglalja el székét stb.?
Feleletem ez:
Egyik is, másik is jó lehetett volna annak módja szerint, s megállhatott volna logice egymásmellett. De igy, a mint az első történt, a második pedig szándékoltatik, mind a kettő rossz; mind a kettőt határozottan kárhoztatom, – Nem mondhatom, mennyire örültem volna, ha, vegyük például Andrássy Gyulát, ő a főispánság el nem fogadását ily nyilatkozattal kisérte volna a hirlapokban:
»Én cancellárt, cancelláriát, helytartótanácsot nem ismerek. Annak helyreállitása ujabb törvénysértés. Pedig részesévé lennék a törvénysértésnek, ha oly kormánynyal, melyet a koronás király szentesitésével megerősitett (1848-iki) törvény eltörlött, hivatalos viszonyba lépnék. Én Zemplén megyének a magyar miniszterium által törvényesen kinevezett főispánja vagyok, s az leszek, a mig törvényes kormány el nem mozdit. Tisztemet gyakorolni fogom, mihelyt az alkotmány s vele a felelős miniszterium helyre lesz állitva. De oly kormánynyal, mely hatalmát a törvény ellenébe állitja fel, hivatalos viszonyba lépnem a törvényszerüség kötelessége nem engedvén, főispáni tisztemnek teljesitésére egyebet nem tehetek, mint hogy az ország kormányzatának akármi cancellár által, főispáni tisztemnek akármi cancellári nevezett által, s megyém alkotmányos hatóságának akármi részben, akármi névvel nevezett testület által való bitorlása ellen ünnepélyesen tiltakozom.«
Ah, barátom, ha Andrássy Gyula – s adta volna Isten, hogy minden ujból kinevezett régi főispán – ilyformán nyilatkozott volna, hol volna most már az octroyált charta? –– Agyon volna verve, mint a veszett kutya, örökre; még Vay Miklós is kitért volna utjából, hogy hetedhónapra a marásnak kárát ne vallja.
E helyett azt mondja a zempléni főispán: »Nem fogadom el a kinevezést, mert követ akarok lenni.« – Mi elv van ebben? Semmi. Mi jogot véd? Semmit. Sőt. jogot ront, mert a magyar miniszteriumtól jött kinevezést feladja önként, védtelenül. S mi akadályt vet az osztrák pátensnek utjába. Semmit. Söt könnyiti végrehajtását. Vay Miklós erre azt mondja »hála Istennek! az elv el van ismerve; ha csak az az akadály, hogy követ akar lenni, nevezek mást, ki nem akar az lenni.« Ez a másik pedig azt mondja: »ha még oly ellenzéki nevezetesség is, mint Gyula öcsém, csak azért nem fogadta el, mert követ akar lenni, miért ne fogadnám én el, a ki nem akarok követ lenni?« – és Vay et Cie markukba nevetnek.
Hasonlóan van a dolog a fóthi conferentiával. »Van nekünk főispánunk,« ez a lehető leghelyesebb elv. De midőn leveleződ azt mondja: »tehát amint látod, Pestmegyében tisztában volnánk, csak már Károlyi István kapná meg a kineveztetést,« ez borzasztó tisztában létele az eszmezavarnak. Nemcsak szükségtelen e kineveztetés (mint helyesen mondád), de sőt attól várni annyit tesz, mint mindent elrontani. E kineveztetés ohajtásával Pestmegye a törvényesség teréről lelép s a pátens terére megy át.
Továbbá: helyes volt volna, ha Károlyi István uj kinevezés nélkül rögtön elfoglalja hivatalát, összehivatja az 1848-iki központi bizottmányt és tisztikart közgyülésre, s e szerint Pestmegyének alkalmat nyujt törvényhatóságilag nyilatkozni a »patentalis alkotmány« iránt.
Ez roppant fontosságu lépés volt volna. Kivánatosnak vélem, hogy azt épen Pestmegye tegye, s a többiek kövessék.
Már aztán én azt tartom, hogy ha a nemzet nem akarja magát az osztrákkal való kialkuvásba sodortatni, nem azon kell iparkodnia, hogy miképen teremtsen a patentális alkotmánynak közigazgatási közegeket, melyek az osztrákot a zavarból kisegitsék, hanem inkább azon, hogy a közigazgatást de facto lehetetlenné tegye az által, hogy a törvénytelen kormánytól minden segédkéz-nyujtást megtagad.
Én tehát azt óhajtottam volna, hogy az ekként összehivandott pestmegyei gyülés tiltakozzék a patentális alkotmány ellen; követelje az alkotmánynak az 1848-iki alapon helyreállitását in integrum; nyilatkoztassa ki, hogy törvénytelen kormánynyal hivatalos viszonyba nem léphet; hagyja meg a főispánnak, hogy ha valamely uj intézkedést tenne a hatalom, rögtön uj közgyülést hivjon össze annak tárgyalására, s ezzel oszoljon szét, a nélkül, hogy megyei közigazgatást szervezne.
De ugy látom, a hazai hirlapokból, hogy a véleményfolyam a megyék helyreállitása felé rohan. Annálfogva a fóthi conferentia azon nézetét, hogy a főispán szólitsa fel az 1849-iki tisztikart hivatalának folytatására, csak azon feltétel alatt helyeselhetném, ha az annak kipótolására rögtön összehivandó közgyülés a tisztikarnak kötelességévé teszi, hogy magát mindenben a magyar törvényhez tartsa, – az országgyülés nélkül kivetett, tehát törvénytelen adóknak pedig nemcsak behajtásától óvakodjék, hanem a megye népét minden törvénytelen tehernek (egyenes és közvetlen adók, dohány-monopólium, ujonczozás, katonatartás stb.) zsarolása ellen védje és oltalmazza.
Ámde, édes barátom, ha Pest vagy akármely megye ezen óvóintézkedés nélkül állitja helyre a magyar közigazgatást, és tisztikart alakit, mely az adót beszedje, s a megyét az osztrák számára szépen rendben tartsa: világosnak tartom, hogy ezzel az osztráknak a lehető legnagyobb szolgálatot teendi. Vay Te Deumot énekeltet nekik calvinista létére is, a pátens szépen életbe lép, s a nemzet a »gravaminális« téren tán még kissé több engedményhez jut pillanatnyilag, – mig megint ujra meg nem nyirbálják – s változatos sikerrel tenni fogja, a mit 300 éven át tett, de a nemzet szabad független jövendőjének, melyet Európa közvéleménye már a helyzet logicájához számit, sirját ásta meg. Finis Hungariae liberae. A legmagasabb polcz, mit elérhetend: az, hogy az osztrák birodalomnak vezérlő provincziája lehet. Ha ugyan csak ez is lehet.
Arra, a mit mondani szoktak: »ha a megye kezünkben lesz, módunk lesz szervezni a forradalmat,« – én nem adok semmit. Ez vagy ábránd vagy képmutatás.
Egy van, édes barátom, mit kérlek, kényszeritelek, kövess el mindent, hogy otthon jól megértsenek. Ettől függ minden.
Ha egyrészről 40,000–50,000 emberrel rukkolhatunk be, másrészről meg elegendő fegyvert stb. juttatunk be a nemzet kezébe: plus-minus mindegy, akármit csinálnak a főispánok, primási értekezletek stb. Ismerem a nép szellemét; tudom, mi hatással lenne reá az ilyen segély s a háboru Olaszhonban.
Ámde az, hogy az emlitett idegen segély meglegyen, nemzetünknek otthoni magatartásától függ.
Én, ki a nemzetet soha, meg nem csaltam, ki örök üdvösségemet sem akarnám nemzetem kárával megvásárolni, én azt mondom neked: az a segély több, nagyobb, mint a legvérmesebb magyar is álmodhatá, meglesz, ha a nemzet ugy viseli magát, hogy ujjal mutatva reá, igy szólhatok némely hatalmakhoz: »látjátok, a magyar nem alkuszik az osztrákkal, bizhattok benne, hogy a segédsereg megérkeztére felkel, mint egy férfiu.«
De ha a hazafiasnak mondott főpapság (még Bartakovics is) Te Deumot rendel a patensért s hűséget prédikál; ha a főispánok hivatalt fogadnak, a megyék ujra szervezik magukat és szép csendesen rendes állapotba hozzák a közigazgatást, s igy az osztrák administratiót megakasztó, tehát engesztelhetetlenséget tanusitó vis interiae és passiv ellentállás helyett a nemzet csak több és több engedmény kicsikarására irányzott sérelmes magatartást mutat: természetes, hogy a barátságos hatalmak meghökkennek s azt mondják: »hisz a magyar nem akar elválni az osztráktól, ő csak alkotmányát akarja viszszaszerezni, nem koczkáztathatjuk, hogy negyven-ötvenezer embert oda küldjünk, s a nemzet talán még ellenünk felkeljen, mint tett 1809-ben.«
Mély lelki fájdalommal mondom neked: máris habozást gerjesztett a nemzet magaviselete. Azok, kiktől a siker függ, meghökkentek, hinni kezdik, hogy a magyarra nem számithatnak, s azért határozatlanságot kezdenek mutatni oly intézkedések végrehajtásában, melyeknek foganatba vételére még négy hét előtt a legnagyobb erélyt tanusitották. Félni kezdenek a háborutól. Adja Isten, békés alku ne legyen belőle Velencze iránt.
Irtózatos aggodalmak közt irom e sorokat. A nemzet magaviseletétől függ: számithatunk-e külső segitségre vagy nem?
Ezt kell velük megértetni.
Amint a dolgok a hazában állanak, az ellenzéknek csak a következő programmot ajánlhatom:
1. Az ellenzéki nagy értekezlet Pesten (lásd november 5-ikei levelem), mely pátenst és patentális kormányt törvénytelennek nyilatkoztasson s életbeléptetésének ellenzését fogadja fel.
2. A primási értekezlet, mint november 5-ikei levelemben irám.
3. A főispánok, mint jelen levelemben kifejtettem.
4. Ha a megyék csakugyan reconstruáltatnak, a gyülések positiv határozatokat hozzanak az adó be nem hajtása, katona nem állitás, szabad dohányeladás, bélyegadó meg nem kivánása stb. iránt. Ezzel minden jelen s jövendő hiba jóvá volna téve. Ha ezt nem teszik, mély bánattal nézek a jövő elébe.
Én eddig semmi manifestumot nem adtam ki. Ha ezt megemlitetted, tedd hozzá, miként az reám nézve csak kérdés sem lehet, hogy megelégedjék-e nem efféle humbuggal, de akármi engedménynyel is a magyar? Én bizom a nemzet józan eszében, hogy sem kinálkozó jövendőjét magától el nem löki, sem a hitszegő osztrákot nem rántja vissza az örvénytől, melybe bünei sodorták.
Az »Allg. Zeit.« állitására, hogy én a »Pensiero e Azione«-ba valami czikket irtam volna, a felelet az, hogy a »Pensiero e Azione« már rég nem existál, s hogy én Mazzini-val már közel két éve semmi viszonyban nem vagyok.
Erdélynek az unióhoz való ragaszkodását, s a Bánát és Vojvodina iránti gondot különösen ajánljad, kérlek. Figyelmeztesd Frigyest, hogy D…a nyudijazott őrnagy Budán s P…ics Hugó Török-Becsén nagy szolgálatot tehetnek a szerbeknél. Különösen az első, ha az urak cultiválják őt. Jobb helyre a hazaküldött pénzből egy pár ezer forintot nem tehetnének, mintha D…nak lehetővé tennék, hogy lakását Budáról le, pl. Ujvidékre tegye át.
(Aláirva)
Kossuth.
Jósika Miklós – Kossuthnak.
Brüssel, november 17. 1860.
Régen várt leveled megérkezett, s mielőtt arra részletesebben válaszolhatnék (mert még mindig beteg vagyok, habár most már ágyon kivül), kedves kötelességemnek tartom, tégedet, in quantum possum, nehány előleges sorban megnyugtatni a következendőkben.
Mindazon igen természetes emotiókon, melyek téged nyomnak, szegény barátom, mi is itt átmentünk s részint megyünk mindez óráig; de talán te némely dolgokat mégis kissé sötétebb szinben látsz a valónál. Mennyire értem én ezt! s mennyire tanuskodik ez arról, hogy szereted hazádat!!
Én, főleg a »Pesti Napló« utóbbi czikkjei és igen sok privát levél után, ugy látom, hogy a közvélemény fő ere nálunk oda czéloz, hogy az 1848-iki törvényczikkeket teljes erejükben fentartsa, s azoktól sem Esztergomban, sem a megyékben hajszálnyira se távozzék. Ezt még a Lloyd is tisztán kimondja. Ezenkivül a túlnyomó többség szigoruan fenn akarja tartani nemcsak az egész területü haza egységét, hanem még az 1848-iki provisorius czikkeket is.
Meglehet, hogy mivel quot capita tot sensus, ezen jó urak, olykor tulbuzgóságból, a helyzet nagyságának nem egészen tiszta felfogássából, itt-ott kitörnek a pályából: de annyi bizonyos, hogy a conservativeknek nem fog sikerülni a nemzettel a diplomát elfogadtatni.
Mindenesetre időt fogunk nyerni, s ha a nekünk kedvező hatalmasságok világosan látandják azon mindig erősbülő oppositiót, mely már most is nyiltan szól lapjainkban, talán elhiendik, hogy mindez a terrenumot a forradalomra előkésziti, nem barrikadozza.
Hogy ez nem vérmes nézet – ily határig – remélem, be fogom neked később bizonyithatni.
Leveled a lehető legszerencsésebb időben érkezett s meleg hálával köszönöm, hogy azzal nem késtél, mert P. F. holnapután indul haza, s mivel ő épen ugy, mint én, a legföltétlenebbül egyetértünk veled: ő, elhiheted nekem, nemcsak igen ügyes tolmácsa leend világosan körülirt tanácsaidnak, hanem elő is mozditja azokat.
Én a magam részéről, bár beteg vagyok, semmit el nem mulasztottam eddig is. Minden istenadta nap ugyszólván elárasztottam a hazát leveleimmel. Pestre, Temesvárra, Szegedre, Kolozsvárra, Kassára, Zágrábba mennek leveleim, hirlapi czikkeim az idegen lapokból, s reám nézve alig lehet valami megnyugtatóbb, mint az, hogy leveleim semmiben sem tértek el nézeteidtől, sőt nyugodt lélekkel mondhatom, nemcsak előkészitették terrenumát ma vett leveledben velem közlött roppant fontosságu tanácsaidnak, hanem eredmény nélkül sem maradtak, miként arról a hazai lapok, különösen a »Pesti Napló«, a »Lloyd« és a »Kolozsvári Közlöny« tanuskodik.
Emberek s nemzetek sorsa Isten kezében van, de remélem, hogy intéseid jókor érkeznek haza s én is innen mindent el fogok követni, hogy ügyünk se otthon, se a külföld előtt ne compromittáltassék. Mert igazán mondod, hogy segély mint siker csak a nemzet magatartásától függ.
Bocsánat rövidségemért; kipótolom, ha fejem kevésbbé fog zúgni s ez a makacs köhögés több időt engedend irásra.
(Aláirva)
Jósika.
U. i. Ma hallom, hogy Karolyi Istvánt nem főispánnak, hanem administratornak nevezték ki; mit ő el nem fogadott.
A lapok szerint a leköszönt tizenhat, mások szerint tizennyolcz főispán helyett még egy sem volna hivatalosan kinevezve. Pedig névszerint voltak megnevezve.
Ma a »Pesti Napló« azt mondja, hogy Pestmegye ma conferentiát tart, 23-án első közgyülését. Mennyi ellenmondás! Károlyi István kinyilatkoztatta, hogy ő az 1848-iki törvényczikkektől el nem tér s a megyét ugy rendezendi, mintha a mult tizenkét év nem létezett volna.* Igaz-e? – nem tudom, s azt sem administrator-e vagy főispán? Ily bábel van otthon. De megtudom.
Erre nézve az akkori »Üstökös«-ben egy igen talpra esett ötlet jelent meg. Méltónak tartom idézni:
»Ha tőlem kérdeznék« (mondá, s bölcsen mondá az akkori Kakas Márton), mit csináljanak? én azt mondanám: vegyék elő Trattner-Károlyi »Nemzeti kalendárium«-át de dato 1848, nyomassák le az abban levő tiszti névsort A-túl Z-ig 1861-re Girókuti országos képes naptárába; a ki még él közülök, kösse fel a kardját, menjen fel a vármegye házára; tisztelkedjék a főispánnál; régi esküdtek, szolgabirák, alispánok üljenek székökbe s tegyenek ugy, mint az egyszeri angol, ki Amerikába utazván, bucsuzó hugától azt kérdezé: »Szereted-e az angolnát« s felelt az: »Nagyon«. Tiz esztendő mulva visszatért az angol s azt kérdezé hugától: »Sülve szereted?« – »Nem; marinirozva«.
