IV. A közhangulat otthon. – Működésünk a sajtó utján.
IV. A közhangulat otthon. – Működésünk a sajtó utján.
Midőn Turinba október 22-ikei utasitásomat elküldém, melynek tartalmát Teleki László is helyeselte, csak saját benyomásaimnak és személyes nézeteimnek adhattam kifejezést, azonban éreztem annak szükségét, hogy positiv adatokat szerezzünk: miként fogadtattak a concessiók ugy általában a közvélemény által, mint különösen politikai barátaink által a hazában? Minden perczben vártuk ugyan a központi bizottság azon küldöttjét, kinek a T.... K.... n által október legelső napjaiban hazavitt izenet folytán ki kellett jönni, hogy a forradalom szervezkedéséről jelentést tegyen. Azonkivül Teleki László és Jósika Miklós, kik a hazafiakkal sűrü érintkezésben állottak, gonddal voltak, hogy a dolgok állásáról az országban, mások által is értesittessünk. De én sulyt helyeztem reá, hogy a közhangulat felől, egészen függetlenül politikai barátaink befolyásától, teljesen részrehajlatlan kutfőkből is tájékozva legyünk s azért idegenek szivességét is igénybe vettem; ugy mindazonáltal, hogy csak mint utazó magyar-barátok viseljék magukat az országban, s azt senkivel még csak ne is sejtessék, hogy az érdeklődésnek, melyet tanusitandnak, politikai czélja van, vagy hogy velünk összeköttetésben állanak.
E küldetések eredménye alább lesz közölve Cavourhoz tett jelentésemben.
Hátra volt még, hatni sajtó utján az európai közvéleményre s megismertetni politikai barátainkkal a hazában nézeteinket az eljárás felől, melyet a concessiókkal szemben a törvényes ellenzés terén követve látni óhajtnánk.
A sajtó utján hatás Jósika Miklós kezeiben levén összepontositva, én nyomban, a mint a táviró a concessiók hirét meghozta, siettem közleni vele nézeteimet az irány felől, melyet a sajtó által követve látni óhajtottam, mind a jelentések körül hazulról, mind irányadólag haza. A jelentések körül hazulról azért, mert (miként a II. kötetben már emlitve van ) a levelezések, melyekkel Jósika a külföldi sajtót elárasztotta, Pestről kelteztettek s hazulról szerzett tudósitásokból készültek, de idekünn szerkesztettek.
Tehát gyanitva, hogy hivatalos örvendezéseknek az »alkotmányos utra visszatérés felett« bizonyosan nem leszünk szükében: figyelmeztettem Jósikát, hogy azokat, mint tényeket, nem tanácsos elhallgatni, de »pesti levelezői« a tények elsorolása mellett, minden tartózkodás nélkül tolmácsolhatják a nemzet valódi érzelmeit. Igy meglesz a hatás a nélkül, hogy a tények vagy mellőztetnének, vagy elferdittetnének.
Vezéreszme gyanánt szem előtt tartandónak véltem azt, hogy a nemzet nagy tömegét nem az ily alakoskodás, mely inkább sérti a nemzet jogérzetét, mintsem hogy megnyugtathatná, de sőt semminemü engedmény sem képes az osztrák uralom iránt kiengesztelni, vagy azt megakadályozni, hogy minden észszerü alkalmat felhasználjon, magát a méltán gyűlölt uralomtól megszabaditani. A nemzet ismeri saját erejét és helyzetének előnyeit; tudja, hogy ez alkotmányoskodási látszatot az osztráktól csak a végveszélylyel karöltve járó félelem csikarhatta ki. Az osztrák császár chartája egy cathegoriába esik azon alkotmánynyal, melyet a nápolyi király mult juliusban, tehát akkor engedményezett, midőn trónusa már alapjaiban meg volt ingatva s melyre még saját minisztere, Liborio Romano is eléggé olasz és hazafi volt, kinyilatkoztatni, hogy »a kölcsönös bizalmat a nép s király közt semmi sem képes többé helyreállitani.« Igaz, az osztrák császár körül nem akadt ember, ki eléggé magyar és hazafi volt volna oly őszintén megmondani ezt az igazságot urának, mint a miként Liborio Romano megmondta a magáénak; de a magyar nemzet zöme érti és érzi azt az igazságot; több mint három század keserves tapasztalásából megtanulta, hogy a mit az osztráktól a veszély kicsikar, azt veszély multával az osztrák csak addig nem tűri meg, mig uralmi szeszélyeit vagy családi ambitióját nem feszélyezi; a kigyó már annyiszor megmarta az őt felmelengető magyar kebelt, hogy nincs kedve magát ujra megmaratni.
S ezt az ovatosságot, melyet az önfenntartás ösztöne sugall s az ősök szent hagyományának az utódokra épségben átbocsátása iránt tartozó kötelesség parancsol, még csak azon tekintet sem altathatja el, hogy a magyar nemzet, ha enged a csábitásoknak, legalább a béke nyugalmát kaphatja kárpótlásul. A mit az egész külvilág tud, a magyar nemzet előtt sem titok; t. i. hogy az ugynevezett engedményeknek más czélja nincs, mint erőt szerezni az olasz nemzet ujjászületésének megrontására. A magyar nemzet tudja, miként a kikerülhetlen osztrák-olasz harczban semleges semmiesetre sem maradhat. Vagy kezet kell fognia az olaszszal, hogy az osztrák uralomtól mindenkorra megszabaduljon; vagy kénytelen lesz magát felhasználtatni az osztrák által az olasz szabadság elnyomására. Vére tehát mindenesetre folyni fog. Ez kikerülhetlen. Milliók meg milliók vannak Magyarországon, kiknek arczát szégyen és boszankodás pirja futja el annak csak gondolatára is, hogy az osztrák a szabadságszerető, lovagias magyar nemzetet, hóhérul akarja használni az olasz nemzet szabadságának legyilkolására; de ha ezt az önérzetet nem tenné is fel a magyarról az európai közvélemény: annyi számitási képességet mégis csak feltehet józan eszéről, hogy a háborut semmiesetre sem kerülhetvén ki, vére kiontásának czéljául saját szabadságát s hazája függetlenségét tüzendi ki, nem pedig azt, hogy a magyar állami függetlenség örökös ellenségének roskadozó hatalmát botor bűnbocsátó érzékenykedéssel megmentse s neki ujra lehetővé tegye, ismételni Magparország ellen azt, a mit 1848-ban Milano elestével elkövetett.
Gutta cavat lapidem. Ezen vezéreszméknek nézetem szerint örökös »refrain« gyanánt kell vala Jósika sajtó-működésén végigvonulni, nemcsak az európai közvéleményre hatás, hanem a hazára visszahatás czéljából is; e mellett azonban tanácsosnak véltem annak részletes kimutatását sem hanyagolni el, hogy az ugynevezett concessiók lényege s tartalma is olyan, miszerint inkább sérti a magyar jogérzetet, mintsem hogy csak pillanatnyilag is engesztelhetné.
Az európai sajtó százszor constatálta, hogy ha volt Magyarországon egy kicsike párttöredék, mely még egy kibékülést megkisérleni talán hajlandó lehetett, még ez is minimum feltételül tűzte ki, hogy a történelmi jogállapot a királyi szentesitéssel ellátott 1848-iki törvények alapján »in integrum« visszaállittassék. S az osztrák mit csinál? A helyett, hogy II. József példáját követve, tizenegy évi törvénytelenségeit visszahuzná s a történelmi jog alapjára visszatérne, azt részben ignorálja, részben elveti, részben sérti s »de plenitudine caesareae potestatis« chartát octroyál, mely Magyarországnak az osztrák birodalomba beolvasztását akarja törvényesiteni, tehát még csak nem is alkotmánynyal, hanem egyszerü municipalismus adományával meri insultálni az ezredéves történelmi jogára érzékeny nemzetet.
Ez az octroyált charta szakasztott mása azon propositióknak, melyekkel 1848-ban, Jellasics betörését megelőzőleg, az olaszországi győzelmében elbizakodott osztrák hatalom által fegyver cégéről nyujtott ultimatumkép insultaltattunk. Lehet-e ember a mivelt világon, a ki, nem mondom: várhassa, de csak kivánhassa is, hogy a magyar nemzet, melynek elkeseredési poharát a 11 évi vad brutalitás a csorduláson túl töltötte, most, midőn ugy saját erejének, mint az osztrák gyengeségének teljes tudatával bir, elfogadja azt, a mit 1848-ban; midőn gyönge, mert készületlen és az uralkodó-ház által felszitogatott lázadások miatt belsőleg megszaggatott volt, egy rettenetes élethalál-harcz veszélyére is egy szivvel-lélekkel elvetett?
Most adná meg magát a magyar e nemzeti öngyilkosságnak, most, midőn az osztrák hatalom nem elégszik meg azzal, hogy Magyarországot a birodalmi kormánynak s a birodalmi Reichsrathnak vetve alá, államból az osztrák birodalom tartományává degredálja, hanem még magának annak a Reichsrathnak hatáskörét is akként nyirbálja körül, hogy az alkotmányosság még magukra az osztrákokra nézve is merő fictióvá válik; mert a charta szerint a Reichsrathnak a hadügyhöz, háboruhoz, békéhez semmi szólása; adót felemelnie, ujat a nép nyakára rónia szabad, de a fennálló, a nép életnedvét elsorvasztó adókhoz nyulnia nem szabad. És ezt alkotmánynak nevezik!
Ezután még részletesen kifejtettem azon pontokat, melyek a concessiók jellemzésére Pulszkyhoz küldött utasitásomban emlitvék s levelemet e szavakkal végzém:
»Tudom, hogy ezekkel neked (Jósikának) semmi ujat nem mondok; de eszmét cserélni barátok közt jó, s határozó pillanatokat élünk.«
Jósika válasza.
Brüssel, október 26. 1860.
– – – – – – – – – – – – – – – – Az engedményekre nézve, már a micsodásak, tökéletesen egy értelemben vagyok veled és igy osztom félelmedet s aggodalmaidat is.
Légy meggyőződve, hogy mind azt, a mit nekem oly szépen s oly világosan megirtál, szoros törvényként fogom szemeim előtt tartani s kivánságaidat s ohajtásaidat, egyben másban már ugyis megelőzvén, a legpontosabban teljesiteni.
Mikor én az első telegrammot olvastam, egy laconicus programmot küldtem Párisba, mely, ugy tudom, eddig kissé lehangolta a reactionárius lapok lelkesedését.
A programm im ez:
1. Mi magyarok határozottan és erélyesen kinyilatkoztatjuk; hogy az, a mit az osztrák kormány alkotmányos czimen octroyált, nem a mi alkotmányunk.
2. Hogy egy oly Reichsrath-tal, mely Bécsben határoz vérünkről, vagyonunkról, röviden: mindenünkről: – össze nem fér az autonomia fogalma.
3. Hogy egy oly diéta, melynek annyi hatásköre sincs, mint egy régi vármegye gyülésének, nem a mi régi országgyülésünk.
4. Oly vármegyegyülések, melyeket az osztrák kormány megszoritásai kupaktanácscsá aljasitottak s melyek a törvénytelenül kirótt adót, katonát meg nem tagadhatják, nem a mi régi hires vármegyegyüléseink.
5. A ki ily ámitásra kezet nyujt, hazaáruló.
6. Nekünk semmi névvel nevezendő octroy nem kell. A Habsburgoktól semmi egyebet nem várunk, csak hogy az ördög őket minél előbb vigye el.
A ki nem vak vagy nem hitvány ember, az átláthatja, miként az egésznek czélja csak az: minket elaltatni, a mi segitségünkkel az olaszokat eltiporni s azután ugy bánni velünk, mint mindig bántak, valahányszor gonosz nemtőnk arra birt, hogy e rothadt monarchiát megmentsük.
Láthatod ebből, hogy programmom legalább nincs ellenmondásban nézeteiddel. Annál nagyobb örömemre szolgál, hogy most már, épen oly világos, mint érdekes taglalgatásaid után, több nyugalommal működhetem.
Hazai tudósitásaim nem rosszak. A nagy többség nagy tartózkodással fogadta a dolgot. Mikor pedig Pestet éjjelre ki akarták világitani, a lakosság megrohanta a városházát, beverte az ablakokat s az illuminácziót lehetetlenné tette.
(Aláirva)
Jósika.
