VIII. Kossuth – Cavournak
VIII. Kossuth – Cavournak
az osztrák concessiók hatásáról.
London, november 22. 1860.
Közöltettem Excellentiáddal személyes véleményemet a concessiók hatása felől; egyszersmind megigértem, hogy biztos tudomást szerzendek hazámból s nem hagyandom magamat személyes ohajaim által befolyásoltatni, hanem, mint becsületes emberhez illik, hűségesen megjelentem gróf urnak a mit megtudok s csakis kétségtelen tényeket jelentendek meg.
Most immár ez igéretemet beválthatom s azon helyzetben vagyok, hogy ezt örömmel s elégedéssel tehetem.
Gonddal voltam, hogy részrehajlatlan értesitőim legyenek. Négy angol szives szolgálati készségét vettem igénybe, kik közül kettő parlamenti tag (az egyik torypárti) mindketten ismerősek s otthonosak a magasabb rétegü »társaság« körében Magyarországon. a harmadik egy londoni kereskedő, kinek Pesten üzleti összeköttetései vannak; a negyedik egy protestáns lelkész, ki beszél németül. Ezen urak közül egy sem tudott a többi három megbizatása felől s mindenki szavát adta; hogy mint tökéletesen részrehajatlan szemlélő fog vizsgálódni, még csak gyanitni sem hagyva hogy velem viszonyban áll.
Jelentéseik csodálatosan összehangzanak s nekünk azon bizonyosságot adják, hogy a nemzet hasonlithatlan nagy többsége (99–100-ból mint az ó-conservativek magukat kifejezték) absolut modorban s minden vitatást kizáró szilárdsággal elveti az alkunak minden eszméjét Austriával, bárminők lehetnének is a föltételek. Törni akar vele egyszer mindenkorra minden áron. A felszabadulást Olaszországtól várja. Tudósitóimat meglepte a biztonság, melylyel mindenki hiszi, hogy én olasz segitséggel nem sokára haza megyek. Erről a segitségről a szabadelvüek azt mondják: »Tény, hogy meg lesz; a dolog kétségtelen«; a mérsékelt pártiak azt mondják »Az érdek azonosság nagyon valószinűvé teszi«; az osztrák hivatalnokok azt mondják: »Fájdalom, várni lehet«; a nép zöme ösztönszerüleg hisz benne, még pedig oly erős hittel, hogy azt semmisem ingathatja meg. Egészen természetesnek találják, hogy máról-holnapra megkapják felhivásomat, mely őket fegyverre szólitja s kijelentik, hogy egy ember sem fog a sorból hiányzani, mert-tudják, hogy ha én és társaim fegyverre szólitjuk a nemzetet, a siker kilátását biztositva lesznek.
Igen érdekes részleteket fogok közölhetni gróf urral, ha kivánni fogja.
A mi az október 20-ikai diplomát illeti, tudósitóim ugy találták, hogy arról az emberek vagy gunynyal beszélnek, mint valamely felsült szemfényvesztésről, vágy pedig azt mondják; hogy »fegyvert nyujt kezünkbe, hasznát veszszük.«
Ennyit a közszellemről általában, tökéletesen részrehajlatlan szemlélők összevágó tudósitásai után.
Másrészről, s a mi ennél sokkal fontosabb, mi felszólitottuk volt a központi bizottmányt az országban, mely a mozgalom minden szálát kezében tartja, hogy küldje ki hozzánk saját avatott tagjai közül egyikét azoknak; kikre a forradalmi harczban katonai parancsnoki szerep vár, miszerint nekünk részletes jelentést tegyen mindenről, a mit a bizottmány tett és tenni szándékozik; tudósitson, hogy mennyire mentek utasitásaink végrehajtásában, s általában mindenről, a mi Magyarországon történik.
A küldött kijött Londonba. Értekeztünk s e hiteles; mondhatom: hivatalos kutfő után van szerencsém közölni Excellentiáddal, hogy hányadán vagyunk Magyarországon.
Két uton történik egyidejüleg a működés: egyik a törvényes ellenzés, másik a titkos szervezkedés utja.
I. A mi a törvényes ellenzést illeti, az első benyomás alatt a szándok az volt, hogy politikai barátaink közül senki sem vállal semminemű hivatalt s a szenvedőleges ellentállásban fekvő inertia erejét vetik a bécsi cabinet utjába.
Azonban eszméket cserélve, azon meggyőződésre jutottak; hogy kiszámithatlan előnyt nyer a felkelési mozgalom, ha a hivatalos térről az osztrák hivatalnokok elüzetnek, a tért politikai barátaink foglalják el s különösen, ha a megyei hivatalok s velük a rendőrség a az adók megtagadásának lehetősége az ő kezeikben lesz. Következésképen abban állapodtak meg, hogy a megyék reconstructióját munkába veszik; oly módon, hogy összehivatják a megyegyűléseket, ugy, a miként 1848-ban megalakittattak, a törvény értelmében; visszahelyeztetik tisztségeikbe az 1849-iki megyei bizottmányokat s az elhaltak helyeit határozott, hű hazafiákkal töltetik be s a megyei tisztviselők megválasztása körül is ekként járnak el. Ez ellen a bécsi hatalom nem tehet kifogást, a nélkül, hogy maga-magát meghazudtolja.
Tehát két dolog közül egy fog történni: vagy az, hogy a bécsi hatalom ezt erőszakkal megakadályozza s ekkor az ugynevezett engedmények épülete egy csapással összeomlik, Austria rosszhiszemüsége ujra leálczáztatik s az izgalom nőni fog, mint a hógörgeteg; vagy pedig az, hogy Austria nem fogja merni a megakadályozást s ekkor a tér elvbarátaink kezében marad. Nincs szükségem gróf urnak az ebben rejlő fontosságot fejtegetni.
Nehogy azonban az európai közvélemény a megyék reconstructiójának horderejét félreértse: az első megyegyülések ősi alkotmányos jogokkal élve, el fogják határozni, hogy az októberi diploma ellenkezik a törvénynyel s az alkotmánynyal; hogy a cancellaria és helytartótanács el lévén törölve a királyilag szentesitett 1848-iki törvény által, azoknak visszaállitása törvénytelenség, tehát semmi tekintélylyel nem birhatnak, semmi hatóságot nem gyakorolhatnak, hogy az adó megszavazása s kivetése és a katonai ujonczozás az országgyülés hatáskörébe tartozván, nemcsak tiltva lesz a megyei tisztviselőknek az önkényleg megállapitott adószedéshez és ujonczozáshoz segédkezet nyujtani, de sőt szoros kötelességükké fog tétetni a népet minden ily zsarolások ellen védelmezni.
Ezeken felül szándokban van a megyék, a primási conferentia s az országgyülés által (ha országgyülés lesz) elhatároztatni, hogy sem egy fillér adó nem fog megszavaztatni; sem egyetlenegy ujoncz kiállitása nem fog megengedtetni, hacsak az alkotmány az 1848-iki törvények alapján teljes épségben vissza nem állittatik, beleértve a független magyar miniszteriumot s különösen a pénz- és hadügyi tárczákat a hacsak ezeken felül minden idegen haderő az országból ki nem vonatik s a magyar ezredek az országba vissza nem hozatnak.
Excellentiád emlékezni fog, hogy az osztrák ház inkább, mintsem hogy a nemzet ez alkotmányos jogait megtürje, kész volt minket 1848-ban hiteszegetten fegyverrel megtámadni, hazánkat vérbe-lángba boritani s midőn legyőzetett, kétszázezer oroszt nyakunkra hozni.
Ilyen a törvényes ellenzéki programm, melyhez a Deák és báró Eötvös (hajdani minisztertársaim) által vezérlett mérsékelt szabadelvü párt formaszerint hozzácsatlakozott.
II. A mi a forradalmi szervezkedést illeti, még nincs két hónapja, hogy a köztünk szeptemberben megállapitott egyezséget azon felszólitással közöltük a mozgalmat intéző központi bizotmánynyal a hazában, hogy a forradalom tacticai szervezését munkába vegye: és az ország már fel van osztva hadtestekre, hadosztályokra, dandárokra; a parancsnokok s főbb tisztek nemcsak ki vannak szemelve, hanem kijelölt helyeiken legnagyobb részt már tevékenységbe is léptek s a besorozás a nemzet forradalmi hadserege számára mindenütt szintannyi erélylyel, mint discretióval folyamatban van. Az év végével meg fogom kapni az egész szervezett erő csatarendjét. Ezen tacticai szervezésen felül az általános népfelkelésre az előkészületek meg vannak téve; a hadműködési terv részletesen meg van állapitva azon alapon, melyet Excellentiád elfogadott, a minisztertanács helybenhagyott s a király megerősitett; az érintkezés az osztrák hadsereggel megkezdetett s a kémlelési fontos szolgálat berendeztetett. Azonkivül minden megye el van látva egy-egy politikai főbiztossal, kinek kötelessége az alárendelt forradalmi közegekről városról városra, faluról falura gondoskodni. Kezemnél van a biztosok névjegyzéke s benne látom az ország legnépszerübb neveit, köztük többeket a leggazdagabb mágnások közül.
Vetter tábornok, kit a tacticai terveknek és utasitásoknak a hazai szervezkedés parancsnoka számára előkészitésével megbiztam, résztvett a hazai küldöttel történt értekezéseimben, tehát azon helyzetben van, hogy Excellentiádnak minden kivánandó felvilágositásokat megadhat. Ezért tartottam jónak e levelem átadásával őt bizni meg.
Most tehát azon helyzetben vagyok; hogy immár nem a magam, Igazgatósági társaim, vagy az emigratio, hanem egyenesen nemzetem nevében s annak világosan kifejezett akaratánál fogva, adhatom meg az ünnepélyes biztositást, hogy Victor Emánuel király számithat Magyarországra. Hivja fel ő Felsége a szeptemberben megállapitott alapon, és meg fogja látni, hogy mire képes a magyar nemzet.
Hozzá kell még ezekhez tennem, hogy a központi bizottmány utján nemzetem mindent helyeselt; a mit igazgató-társaimmal Excellentiáddal javaslatba hozni szerencsém volt, köszönetet mond gróf urnak s általa a királynak, hogy e javaslatokat elfogadták; határtalan bizalommal számit a segélyezési igéretekre, mely segélyezést, osztozva nézetemben, a felkelés kezdeményezésére nélkülözhetlenül szükségesnek tekint s kötelességemmé tette, hogy gróf urat s általa a királyt Magyarország hű készsége s örök hálája felől biztositsam.
És ezekkel, gróf ur, megtettem jelentésemet Magyarország helyzete felől. Most még egy komoly kötelességet kell lerónom hazám iránt.
A magyar hazafiak küldöttje, miután beszámolt küldetéséről s utasitásaimat vette, a következő szavakat intézte hozzám:
»Meg vagyok bizva, tudatni Önnel a központi bizottság nevében, miként a nemzet megvárja, hogy az Ön elnöklete alatt működő Magyar Nemzeti Igazgatóság, a mint a hazába érkezik, az ország ideiglenes kormányzatát kezébe veszi s hogy időközben az Önök rendelkezései hűségesen végre fognak hajtatni. Bizva Önök előrelátásában, mi s velünk a nemzet virága nem haboztunk életünket, vagyonunkat, családunk boldogságát, s a mi mindezeknél több: hazánk jövendőjét koczkára tenni. Oly helyzetbe tettük magunkat, a mely sokáig nem tartható. Ily terjedelmes forradalmi szervezetet lehetetlen hosszu időn át fenntartani, anélkül, hogy nyomába ne jőjjenek s a legkisebb fölfedezés bő aratást ne nyujtana a hóhérnak. Egy vagy más módon ennek végének kell lenni a jövő tavasz felé. Ön biztosithatja Cavour grófot; hogy Magyarország teljesiteni fogja, a mit a nemzet nevében Önök megigértek. De viszont mi is biztosak akarunk lenni, hogy a háboru meg lesz tavaszra s hogy az igért segélyre teljes bizonyossággal számithatunk. Biztosithat Ön minket e tekintetben?«
Az én feleletem ez volt: »Én hűségesen megjelentettem Önöknek, a mi köztünk s a király kormánya közt mult szeptemberben történt. Tudják Önök, hogy egyezkedésünknek a minisztertanács által elfogadása felől Cavour gróf irásban biztositott s hogy e biztositást a király e szavakkal erősitette meg: »helyeslem s magamévá teszem, a miben Önök Cavour gróffal megegyeztek. Bizhat Ön szavamban. Mondja meg nemzetének, hogy én sohasem fogom megcsalni,« – Ha a helyzet azóta változott volna, Cavour gróf ezt bizonyosan tudtomra adta volna. Sem ő, sem a király nem akarhatnak boldogtalan hazánkkal játékot űzni. Az Ön kivánsága igazságos; elő fogom azt a grófnak terjeszteni, Ő nem fogja a cathegoricus választ megtagadni; ha mégis meg találná tagadni, a megtagadás is válasz legyen. Megértjük s a szerint fogunk cselekedni. Tizenöt nap alatt értesitve lesznek Önök a hazában.«
Én hát határozatát kérem Excellentiádnak, kérem mindazon szerencsétlenségnek nevében, melyek hazámra nehezednek.
Mit feleljek hazámfiainak?
Jelek tünedeznek fel, melyek aggodalommal töltenek el. Az izenet, melyet turini képviselőnk Excellentiád titkárja által október 22-ikei közlésemre kapott, s a legio ügyében s a magyar pénzjegyek költségei körül tapasztalt nehézségek nem megnyugtató jelenségek, s ezeknek aggasztó sulyát nagy mértékben növeli az, hogy nemcsak itt Londonban a külügyi hivatalban, hanem már a turini félhivatalos lapokban is Velencze megvételének eszméje napirenden van.
Én ugy hiszem, hogy ezen eszme nem népszerü Olaszországban; ugy hiszem, hogy az Olaszország s Austria közt fennforgó érdekellentétet vétel által nem lehet kiegyenliteni; én azon meggyőződésben vagyok, hogy államok közt a szerződések csak annyi értékkel birnak, a mennyit az erő s az érdek ér, s Velencze megvétele távol attól, hogy Olaszországnak békét s biztonságot szerezhetne, csak módot nyujtana Austriának financziáit kissé rendbehozni s erőforrásul szolgálna boszut állani Olaszországon, – a mire ürügyet találnia nem lesz nehéz. Mondhatnám tehát, hogy csak egy mód van magát az osztrák ház ellenséges indulata ellen biztositani, az, hogy ártalmatlanná kell tenni, hatalmának Magyarország segitségével megtörése által. Azonban, ha a vétel csakugyan megtörténnék: mi magyarok keservesen sajnálnók reményeink hajótörését, de panaszra nem volna jogunk, feltéve, hogy Excellentiád szives lesz minket a helyzet megváltozása felől értesiteni, nehogy hazám, magát csalóka reményebben ringatva; kiszámithatlan szerencsétlenségek martalékává legyen.
Kérem is Excellentiádat, összetett kézzel, mindenre, a mi egy hazafi előtt szent: adja tudtomra; mi választ küldjek nemzetemnek?
A magyar hazafial; küldötte a felől is értesitett, hogy az év vége felé még vagy 150,000 frankra leszen szükségük, miszerint katonai szervezkedésüket fenntarthassák, s hogy ha a háboru meglesz, én egy hónappal annak kiütése előtt kezükbe szolgáltassam azon összeget, melyre a beküldendő csatarend kimutatása szerint szükségük leszen, a végett, hogy a szervezett seregeket a felkelés első tizenöt napján át élelmezhessék s fizethessék, különben lehetetlen volna a rendet s figyelmet fenntartani, és attól kellene tartani, hogy a mozgalom itt-ott, ha nem is rablássá, legalább zsarolássá fajulhat. Ez egyike volt azon tekinteteknek; melyek szemeink előtt lebegtek, midőn egyezkedéseink alatt a sikraszállás (mise en campagne) első költségeinek fedezése végett 10.000,000 franknyi kölcsön szükségét költségvetésünkbe iktattuk.
Van szerencsém stb.
(Aláirva)
Kossuth.
(Francziából.)
E levelemre válaszul Pulszky november 27-én tudósitott, hogy Vetter altábornagy aznap reggel volt Cavournál; átadta levelemet s vele egy ideig beszélgetett; kikérdeztetett az organisatio iránt; Cavour megmondta neki, hogy »idegen legio« nem lesz, nem lehet (miként ezt Pulszkynak már előbbi levelemre feleletül megizente), hogy mi azonban számolhatunk az olasz szövetségre, hogy ha háborura kerül a dolog. Vetter azt jegyezte meg, hogy félünk Velencze eladásától. Erre a gróf, házi-sipkáját félretéve, azt mondta: »Ha az én akaratom szerint megyen a dolog, nem pénzzel, hanem vérrel szerezzük meg: én azonban nem gátolhatom sem lord Palmerston, sem a franczia császár működését. Fődolog Önökre nézve, hogy a franczia császárral jó lábon maradjanak s hogy a lengyelektől ovakodjanak; nehogy Oroszországot elkedvetlenitsék.»
Pár nappal későbben turini képviselőnk az itt következő nagyon érdekes jelentést tette:
Pulszky – Kossuthnak Londonba.
Turin, november 30. 1860.
Cavour ma reggel hét órára magához hivatott.
»Megolvastam Kossuth levelét,« mondá: »irja meg neki: Politikai positiónk egymás irányában nem változott szeptember óta. Szándokunk most is ugyanaz, a mi volt. Ellenben változott a situatio több mellékes pontban. Akkor azt hittük, hogy október végeig a nápolyi ügyek el lesznek rendezve s tavaszig egy nápolyi sereget szerezhetünk. Ebben csalódtunk. November végén vagyunk s a (nápolyi) király még most is tartja Gaetát. Már pedig addig, mig ő az országban van, az illedelem is tiltja, hogy a katonákat, kik neki hűséget esküdtek, ellene szervezzük: ha ezt tennők, az ugyis gyenge morális tekinteteket, eskü s hűség tárgyában, végkép felforgatnók. Csalatkoztunk továbbá a nápolyi sereg iránt is. Ezek a katonák sem nem tudnak verekedni, sem forradalmat csinálni; többet ér egy ujoncz a felső tartományokból; mint egy 5 éves katona az alsóból. E szerint nincs reményem, hogy tavaszig csak ötvenezerből álló alsó sereget is állithatnék második vonalba: első vonalba nem való. A felső tartományokban megkettőztettük az ujonczozást, két évet vetünk ki egyszerre, ellenben el kell bocsátanunk azokat, kik idejüket kiszolgálták s igy nem szaporodhatik seregünk annyira a mint kellene. A mobilisált nemzetőrség ellenben 40,000 embert ad, kiket másod vonalban igen jól lehet használni. Csalódtunk továbbá az önkéntesekben. Ezek képesek megdönteni az oly rothadt testet, mint a nápolyi sereg többsége volt, de Garibaldi nem volt képes Capuát bevenni vagy bár Cajazzot megtartani. Nem használhatjuk őket a négyszög ellen. Garibaldit kell, hogy felhasználjuk, mert magában is egy erősség; hanem ő csak az osztrákok hátában működhetik, vagy Dalmátországban; szervező tehetsége nincs: öt hónap alatt Siciliában egyetlenegy zászlóaljat sem volt képes szervezni. –– E szerint ugy áll a dolog, hogy elég erősek vagyunk Austriának már most is ellentállani, hanem támadásra tán márcziusban sem leszünk egészen készen. Szeretném, ha akkor, vagy habár valamivel későbben, mikor megkezdődik e háboru, az Önök országgyülése együtt volna s oly oppositióban az osztrák kormány ellen, miszerint morális segélyére számitani lehessen. Ez bizonyosan megszabaditaná Önöket az orosz interventiótól, ha felkelésüket sanctionálná. Egyébiránt ezen veszély ellen (az orosz interventio ellen) Francziaország óvhatja meg Önöket legjobban. Értsen meg jól: mi akarjuk a magyar háborut, becsületesen, minden erővel; ha azonban Francziaország megtiltja nekünk: nem tehetjük. Jó volna tehát, ha gróf Teleki (vagy ha egyéb emberük van) Párisban a császár sympathiáját ébren tartaná Magyarország iránt. Ön tudja, mily nehéz kitudni a császár akaratát; ugy hiszem azonban, hogy Önök jelenleg valamivel jobban állanak, legalább nem állanak rosszabbul Párisban, mint szeptemberben álltak; ugy hiszem, hogy több a sympathia Önök iránt. Egyébiránt Önök lássanak utánna. Én megteszek annyit, a mennyit lehet. – A magyar legiót megtartjuk, sőt szaporitjuk is; ezt azonban minél csendesebben kell tennünk; idegen legioról szó sem lehet. Az angolokat hazájukba kell küldenünk: ce sont des chénapans, igazi söpredéke az angol nemzetnek. Továbbá sohasem lehet bizni az angol cabinetben; ha reorganisalnók az angol legiót, ils pourraient ętre des faux frčres. Ki kell küszöbölnünk minden lengyel, német és franczia forradalmi elemet. A legiót nem helyezhetjük az adriai part felé; ez feltünnék. Mikor megjő az ideje, csendesen, négy nap alatt átgyalogol az Adriához. Adtam rendeletet tegnap, hogy a szökevényeket mind küldjék Nápolyba. – Az önkéntes elemet akarjuk is s fogjuk is felhasználni. Bertani-féle comitét nem fogunk engedni. E szerint kérem Önt, tudassa Türrel is, hogy minden ilyesféle szervezésnek csak a kormány tudtával kell történnie. Mi segiteni fogjuk; de engedelmünk nélkül alakulandó csapatok ellen a kormány egész szigorával fel fogunk lépni. – Velenczét illetőleg nem tettünk semmi propositiót, nem tettek nekünk semmi propositiót sem direct, sem indirect módon. Ön e tárgyban csak annyit tud, mint én, semmivel kevesebbet; ujságokból olvasom, hogy az angol kormány kivánja az eladást s törekedik ezt kivinni. Hivatalosan nem történt eddig semmi lépés. Én részemről nem kivánom. Belkormányi tekintetek miatt is kivánom az osztrák háborut, mely nélkül nehezebben forr össze a dél az éjszakkal. Nem is hiszem, hogy lehetséges volna az eladás most. Az osztrák nem áll reá; folyvást erősiti az erősségeket, küld fegyvert, készletet, embert Velenczébe; nem gondol az eladásra. E részben nincs mit félniök. Egyébiránt értsen meg jól: ha valahogy csakugyan sikerülne a diplomatiának; a mit nem hiszek, rábirni az osztrákot az eladásra, akkor csakugyan nem vehetném vissza a propositiót. Eddig nem történt semmi lépés, s nem hiszem, hogy fogna történni. Igen, ha öt évig nem volná háboru, akkor magam is azt hiszem, hogy a többi osztrák tartományok rákényszeritenék a kormányt az eladásra a mostani állapotban azonban, hol a háboru kikerülhetlen, nem lesz belőle semmi. – Irja meg mindezt Kossuthnak, hogy az állapot nem változott, hogy Párisra figyeljen, hogy bennünk bizhatik. – Adieu, Monsieur Pulszky!«
Ez a monolog, – mert ritkán szólhattam egy szót is közbe – főleg annak bizonyitására, hogy fő tekintetünk mindig az volt s lesz, egyetértésben működni a királyi kormánynyal, három negyedóráig tartott. Ugy hiszem, semmi vezéreszmét ki nem hagytam szavaiból.
Holnap szólok Benzivel; remélem, hogy a 100.000 frank rendben lesz, de a 45.000 bizonyosan nem lesz.
(Aláirva)
Pulszky.
*
Turini képviselőnk ez érdekes jelentése annál nagyobb fontossággal birt, mivel Cavour akkor tette e nyilatkozatokat, melyek kétségtelenül a legnagyobb őszinteség nyomait viselik magukon, midőn már tudomással birt a csapásról, mely a reánk özönlött csapások hosszu sorának nyitánya volt s a mely a következő fejezet tárgyát képezi.
