1-ső szám, a 281. laphoz.
1-ső szám, a 281. laphoz.
1. »Szeptember 16-áig kiadatásunk kérdése nemcsak igen komoly alakot, hanem halaszthatlan sürgősségi jelleget is öltött.«
E válságos napok emlékezete egy különös episodot juttat eszembe, mely az angol jellem sajátságát oly nemes vonásban tünteti ki, hogy még most, annyi évek után is, mély megilletődést érzek, a mint reá visszagondolok.
A kiadatási kérdés tárgyalása alatt Viddinben voltunk, magyarországi menekülők. Mintegy ötezernyi lefegyverzett nép, a lengyeleket s olasz légiót is beleértve.
Magyarország ügyviselője: Andrássy Gyula gróf akkor még Konstantinápolyban volt.* Tőle 1849. szeptemberben levelet kaptam Viddinben, melyben tudósitott, hogy a nagyvezér, a seraskier és a külügyminiszter felszólitották: adja tudtomra, miként már csak egy mód van, ugy engem, mint az összes magyar-lengyel menekvőket a kiadatástól megoltalmazni, az, hogy térjünk át Mohamet vallására. Ez meg fog menteni, mert e vallásváltoztatással megszününk menekvők lenni, törökökké leszünk s ezzel a kiadatás kérdése ketté lesz vágva.
Andrássy Gyula gróf csak később, csak akkor hagyta el Konstantinápolyt, midőn az angol nagykövet: Sir Stratford Canning tudtára adta, hogy ha rögtön nem menekszik, a legközelebbi napon ő is az internáltak számát fogja növelni. – Igy találom ezt Pulszky egyik levelében (1851. márczius 24.) a következő megjegyzés kiséretében: »Azt hiszem, – irja Pulszky – az angol kormánykörök nem akarták; hogy jó ügyviselőd legyen Törökországban; azért ijesztették el Andrássyt.« – Sit fides penes auctorem.
E levelet a seraskier táborvezérkarának egyik törzstisztje hozta meg, mint futár a legnagyobb sietséggel, Várnáig egy e végre különösen kirendelt kormánygőzösön, onnan pedig pihenés nélkül lóhalálában Viddinig.
Este volt, midőn a futár törzstiszt porboritottan szobámba toppant s a levelet kezembe adta. Elolvastam s igen természetes dolog, hogy habozás nélkül kijelentettem neki, miként én a vallás-változtatást midőn nem meggyőződésből, hanem önzésből, érdekből történik: czudarságnak tartom. Mások másként gondolkozhatnak, én igy gondolkozom. Akármi történik is velem, én ily áron nem akarom életemet megmen teni s azért a mi önmagamat illet, változhatlan határozottsággal kijelentem, hogy az ajánlott életmentő módot el nem fogadom, de a következő reggel minden megjegyzés nélkül közölni fogom a levelet menekvő társaimmal, miszerint kiki akként határozhasson, a mint keblének istene sugallja.
Ezeket nem pusztán emlékezetből, hanem egy Emlékirat nyomán bocsátom előre, melyet később Kutahiából az emigráczión elkövetett méltatlanságok felől küldtem Pulszkynak Londonba a végett, hogy adatokkal birjon sérelmeinket Webster Dániellel, az amerikai Egyesült Államok nagyemlékezetü államtitkárával megismertetni s Amerika pártfogását kikérni; mit ő utasitásához hiven meg is tett.
A következett nap reggelén összehivtam előbb menekvő táraim közül a főbbeket s a végzetterhes tartalmu levelet előttük felolvastam; utóbb tartalmát az összes menekvő seregnek is tudtára adtam.
Kik fogadták el, kik nem az ajánlott életmentési módot? a kik elfogadták, minő igéretek alapján fogadták el s az adott igéretek miként lettek megszegve? – ezekre; a mint sok egyébre is, majd világot vetnek törökországi viszontagságaink idejéből fenmaradt irataim, ha egykor, valószinűleg már nem az én sir felé hanyatló kezem munkája által, nyilvánosságra kerülnek. Itt csak egyik elhunyt derék bajtársunk emléke iránti tiszteletből azt az egyet akarom megemliteni, miként mindenkire élet-halál kérdése forogván fenn; éreztem, hogy nem szabad a futár török tisztnek már kijelentett egyéni elhatározásom felemlitésével mások nézetének elébe vágnom s azért a levelet minden megjegyzés nélkül olvastam fel. Akkori (később hűtelen szerepet játszott) tolmácsom: Szőlősy sietett a felolvasott levélre megjegyezni: »Miért ne? Azt bizony megtehetjük!« Erre Mészáros Lázár fölemelkedett helyéből, s azon szeplőtlen becsületesség és önérzetes férfiasság egyszerüségével, mely sajátja volt, ennyit mondott: »Ám tegye Ön, ha ugy tetszik; én nem teszem. Jőjjön, a minek jönni kell. Lehet, hogy felakasztanak; de én ily áron nem vásárlom meg az életet. Isten engem ugy segéljen!« És ezt oly nyugodtan, indulat nélkül mondá, mintha csak egy garasos sakkjátszma elvesztéséről vagy megnyeréséről volna szó; és csendesen helyére ült. Szivemelő látvány volt. Mély megilletődéssel ráztam meg a bajnok jobbját s tisztelettel hajtva meg előtte fejemet; ennyit mondék: »Követlek.«
Ezeket bevezetésül az episodhoz.
Viddinben volt akkoron Guyon kiséretében ügyünknek egy meleg angol barátja: Henningson, ki, a mint előbb égett a vágytól, hazánkért harczolni, ugy később fáradhatlan erélylyel buzgólkodott kiszabaditásunkon s kimerithetlenül találékony volt szabadságharczunk ujból fölvétele előkészitésének munkásságánál s terveiben. Amerikába is elkisért s ottani összeköttetéseimnél tehetséges közvetitőm, buzgó gyámolitóm volt. Később ott telepedett meg s a harczias viszketeg által, mely vérében volt, merész kalandoros vállalatokba sodortatott, a mi nevéhez egyideig a mindent merő flibusterek egyik legvakmerőbb vezérének regeszerü hirhedtségét füzte.
Ö volt az Viddinben, a ki Andrássy gróf válságos tudósitása alkalmával tanácsolá nekem: irjak Palmerston lordnak, tudassam vele a porta nyilatkozatát s adott válaszomat és szólitsam fel, siessen megmentésünkre mérlegbe vetni Anglia nyomatékát.
Elfogadtam tanácsát. Megirtam a levelet. De miként juttassuk gyorsan Palmerston kezéhez? – ez volt a bökkenő, mert a röppenő perczek élet-halállal lehettek terhesek. Szegények voltunk; futárt küldeni Angliába nem volt módunkban; a posta Viddinből késedelmes is, bizonytalan is volt; Austrián keresztül kellett mennie s biztosak lehettünk, hogy a bécsi »fekete kabinet« gondoskodni fog, miszerint levelem ne jusson el Palmerstonhoz. Kémekkel valánk körülvéve. Én a viddini rendőrfőnök házához valék beszállásolva.. Jobb mód hiányában abban állapodtunk meg. hogy a belgrádi angol consulhoz küldöm levelemet s megkérem: juttassa haladéktalanul, saját hivatalos pecsétje alatt Angliába. – De ez is aggasztóan hosszadalmas utnak látszott.
Miközben e felett aggódánk, egy ember toppan be szobámba, typikus angol alak, hátracsapott, kürtő-kalappal, rengeteg esernyővel hóna alatt, poros-fáradtan. Meglátszott rajta, hogy hosszu utról jön s csak akkor érkezett.
– Jó napot, Gentlemen!
– Jó napot, Sir! Mi tetszik?
– Indiából jövök oly czélból, hogy harczoljak a magyar szabadságért. Ugy látszik, későn érkeztem.
– Fájdalom, későn; a mint látja. –– Tessék leülni.
Leült, még hátrább lökte kalapját, megtörlötte izzadt homlokát, lába közé csapta rengeteg esernyőjét s elmélyedt körmei tisztogatásának munkájába.
Henningson fülembe sug:
– Hagyja Ön abba a levélirást Belgrádba. Van már futárunk, a ki meg sem áll a Downing Streetig.
– Ki az? – kérdezém.
– Ez itt ni – felelé.
– Ismeri Ön?
– Nem, de angol ember, ez elég.
Hozzálép s vállára üt:
– Sir!
– What is the matter? (Mi baj?)
– Rendben van Önnek utlevele.
– Rendben.
– Van pénze
– Van.
– Jó. A dolog ez: (elmondja neki). Hát itt élet-halál függ a perczektől. Emberre van szükség, a ki meg sem áll Londonig, se nem alszik, se nem pihen, mig ezt a levelet Palmerstonnak kezébe nem adja. Megteszi Ön?
A derék angol ember felugrik székéről, felém nyujtja kezét s csak ennyit mond:
– Where is the letter? (Hol az a levél?)
Átnyujtom neki; ő válltáskájába csusztatja, kalapját szemére huzza, esernyőjét hóna alá vágja, azt mondja:
– All right, – good bye! s elrohan.
Még csak nevét sem mondta meg, nehogy tudjuk; kinek tartozunk köszönettel.
Nem került bele egy óranegyed, lódobogást hallunk az utczán. Ő volt. Egy kavasz kiséretében lóhalálában vágtatott nyugot felé. Felhasználta a lehető leggyorsabb szállitási eszközöket s le nem feküdt, meg nem pihent, mig levelemet kezébe nem adta Palmerston lordnak.
A levél nyilvánosságra is került. Sensatiót keltett a közvéleményben; nem azért, a miként irva, volt, hanem tárgya miatt.
Amerikában létem alatt a Niagarához utazva, vonatunk egyik állomáson megállapodott, mig a szemközt jövő vonat mellettünk elvonul. Az összesereglett nép kivánságára a vaggon ablakához álltam. A mellettünk elvonuló vonat egyik ablakából egy férfikar nyul ki s egy látogatójegyet nyujt felém. Átvettem. »Mr. Roger Casement« név volt rajta s alatta rajzónnal im e szavak: »Átadtam a viddini levelet Palmerstonnak.«
Igy tudtam meg a derék ember nevét. Soha sem hallottam többé felőle. – Isten legjobb áldása legyen utain, ha még él; porain, emlékén, ha már meghalt.
Ilyen az angol jellem. Fővonását bámulatos egyéni erély s törhetlen kitartás képezi. A ki Anglia csodás emelkedésének menetét itészi szemmel vizsgálja, ebben fogja a kutfőt feltalálni. Ez az, a mi Anglia számára »övet keritett a föld körül, melyen (mint Webster mondá) az angol hatalom reggeli dobpergése egymást váltja fel a napnak mind a huszonnégy óráján át.«
*
Webster Dániel és Magyarország.
A fentebbi »Adalék«-ban Webster Dánielnek, Fillmore elnök idejében az amerikai Egyesült Államok nagyemlékezetü államtitkárának neve fordul elő. Ez emlékezetembe hozza azon diplomatiai jegyzékváltást, mely Austria washingtoni képviselője (Hulsemann) és Webster államtitkár között Magyarországra nézve előfordult azon, már Irataim I. kötetének előszavában (XII. l.) is emlitett tény alkalmából, hogy Taylor tábornok, Fillmore elnök hivatali elődje, diplornatiai ügynököt küldött Magyarországra, előkészitő lépésül függetlenségünk elismeréséhez.
E jegyzékváltás igen fontos, igen nevezetes adalék Magyarország azon korszakának történelméhez, s minthogy végéhez hanyatló koromnál fogva nem remélhetem, hogy hontalan életemnek amerikai utammal kapcsolatos adatait még magam hozhassam nyilvánosságra, felhasználom ez alkalmat, hogy ama szintoly nevezetes, mint a magyar nemzetre nézve tanulságos okmányt, mely Magyarországon, ugy hiszem, kevéssé ismeretes, hitelesen megismertessem, a mint hövetkezik:
HARMINCZEGYEDIK CONGRESSUS. MÁSODIK ÜLÉSSZAK.
Hétfő, deczember 30. 1850.
Szenátus.
Viszonyok Austriával és Magyarországgal.
Izenet vétetett az Egyesült Államok elnökétől, válaszul a szenátus által f. hó 26-án elfogadott határozatra, melylyel másolata kivántatott mindazon levelezésnek, mely egy ügynöknek Magyarországra ennek függetlenségi harcza alatt kiküldetése felől az államtitkár és az osztrák ügyviselő (chargé ďaffaires) közt váltatott.
Az izenet s ahhoz rekesztett levelezés felolvastatott, a mint következik.
Külügyi hivatal. (Departement of State).
Washington, deczember 30. 1850.
Az Egyesült Államok elnökének!
A szenátus f. hó 26-án hozott határozatával közöltetni kivánta magával (ha ez a közérdekkel nem összeférhetlen) a külügyi hivatal és az osztrák ügyviselő közt váltott mindazon levelezéseknek, ha ilyek közbejöttek, másolatát, melyek azon ügynök kiküldetésére és eljárására vonatkoznak, a kinek megbizása volt vizsgálatot és jelentést tenni a magyar nemzet helyzete s kilátásai felől függetlenségi harcza alatt.
Az államtitkárnak, kihez e határozat áttétetett, szerencséje van a kivánt levelezést tisztelettel az elnök elébe terjeszteni.
Webster Dániel.
Hulsemann J. G. lovag – az államtitkárnak.
Osztrák követség.
Washington, szeptember 30. 1850.
Ö felsége, Austria császárjának alulirt ügyviselője utasitva van az államtitkárhoz a következő közlést intézni:
A mint tudomására jutott a császári kormánynak, miként az Egyesült Államok egy ügynöke küldetett Bécsbe azon megbizással, hogy alkalmas perczet lessen a magyar köztársaságot elismerni s vele kereskedelmi szerződést kötni: alulirt utasittatott, bizalmas, de sürgős előterjesztést tenni a washingtoni cabinetnek ezen eljárása ellen, mely annyira eltér a nemzetközi jog azon elveitől, melyekhez Austria az Egyesült Államok irányában minden időben s minden körülmény közt a legszigorubban ragaszkodott.
Valóban miként is lehetne egy ily megbizatást a nem-avatkozás azon elvével összeegyeztetni, mely az Egyesült Államok által az amerikai politika alapjának forma szerint ki lett jelentve, s melyet az elnök, székfoglaló nyilatkozatában, 1849. má.rczius 5-én oly ünnepélyesen megerősitett.
Viszonzás akart-e az lenni azon barátságért és bizalomért, melyet Austria soha sem szünt meg irántuk tanusitani, hogy az Egyesült Államok oly türelmetlenül lesték az osztrák monarchia bukását s azt erre czélzó óhajtásaiknak kijelentésével még siettetni is iparkodtak?
Azoknak, a kik nem haboztak Dudley Mann urnak egy ily megbizatással kiküldetéseért a felelősséget magukra vállalni, még az illendőség minden tekintetétől függetlenül is eszükben kellett volna tartani, miként emmissariusukat annak teszik ki, hogy vele mint kémmel bánjanak.
Sajnálatos dolog, hogy az amerikai kormány nem volt jobban értesitve sem Austria tényleges erőforrásai, sem azon történelmi kitartás felől, melylyel igazságos jogait védeni szokta. Amaz erőforrások ismerete azon következtetésre vezetett volna, hogy egynehány hónapi küzdelem e hatalomnak sem erélyét ki nem meritheté, sem azt szándokának, hogy a felkelést leverje, feladására nem birhatá. Austria huszonöt évig küzdött a franczia forradalom ellen s a bátorság és kitartás, melyet ez emlékezetes küzdelemben tanusitott, az egész világ által méltányoltatott.
Alólirtnak sürgős előterjesztéseire Clayton ur (volt államtitkár) azt felelte, hogy Mann ur kiküldetésének semmi más tárgya nem volt, mint az, hogy a dolgok állása felől Magyarországon saját észleletei utján megbizható értesülést szerezzen. E magyarázatot nehezen lehet elfogadni, mert az igen keveset mond azon rendkivüli érdeklődés felől, mely a forradalmárok kilátásainak megtudása iránt éreztetett. Szerencsétlenségre Mann ur utasitásának hangja nagyon szabatos eszmét nyujt annak czélja felől. E hang sértő volt a császári cabinetre, mert az osztrák kormányt »vas-uralom«-nak bélyegzi s Kossuthot, a lázadó főnököt, »illustriousman« gyanánt állitja elő, mialatt Oroszországra, Austria hü, benső szövetségesére nézve nem illő kifejezések használtatnak.
Daczára az ellenséges szellemü tüntetéseknek, a császári cabinet jónak vélte engesztelő magatartáshoz ragaszkodni, tekintetbe véve a washingtoni kabinet tudatlanságát a magyar ügyeket illetőleg; és hajlandóságát, hitelt adni a hazug hireszteléseknek, melyek az amerikai sajtó által terjesztetnek.
E rendkivül fájdalmas incidens annálfogva részünkről minden irott nyom nélkül maradhatott volna az Egyesült Államok levéltáraiban, ha Taylor tábornok (a volt elnök) jónak nem látja az egész ügyet föleleveniteni az által, hogy mult márczius 28-án közlötte a szenátussal azon utasitásokat, melyekkel Mann ur bécsi küldetésére elláttatott.
A nyilvánosság, mely ezen okmánynak adatott, a császári kormányt azon kényszerüségbe helyezte, hogy hivatalos képviselője által forma szerint tiltakozzék az amerikai kormány eljárása ellen, nehogy hallgatásunkat helyeslésére avagy csak eltürésére is magyarázhassa amaz elveknek, melyek által eljárásában s annak elfogadott módjában vezéreltetve látszik.
Tekintve mindezen körülményeket, az alulirott utasitva lett kijelenteni, hogy a császári kormány merőben helyteleniti s mindig helyteleniteni fogja az illendőség (propriety) törvényeit annyira sértő ez eljárásokat és tiltakozik minden avatkozás ellen kormányának ügyeibe.
Miután ekként kötelességét teljesitette, az alulirt szerencsés körülménynek tekinti, hogy hatalmában van az államtitkárt biztositani, miként a császári kormány hajlandó a barátság és jó egyetértés viszonyait az Egyesült Államok irányában fenntartani, mely viszonyok pillanatnyilag meglazulhattak, de komolyan ujra meg nem zavartathatnának a nélkül, hogy mind a két félnek lényeges érdekei veszélybe sodortassanak.
Az utasitások e közlemény előterjesztésére a volt elnök Taylor tábornok halála idejében érkeztek Washingtonba. Alulirt az illem követelményeire való tekintetből, kötelességének vélte feladatának végrehajtását elhalasztani, mig az uj közigazgatás teljesen szervezve lesz, mely halasztásnak most csak örvendhet, minthogy az neki alkalmat adott magától az uj elnöktől a diplomatiai testület elfogadásakor biztositást venni, hogy az Egyesült Államoknak oly sokszor kijelentett sarkalatos politikája fogja vezérelni az amerikai kormányt a többi hatalmakkal való viszonyokban. S valóban, ha az Egyesült Államok kormánya helyén látná közvetett részt venni Európa politikai mozgalmaiban, az amerikai politika visszatorlásoknak s oly alkalmatlanságoknak lenne kitéve, melyeknek lehetetlen volna a két félgömb kereskedelmére s iparára kártékonyan vissza nem hatni. Minden ország kénytelen egyszer-másszor belnehézségekkel küzdeni; ily kellemetlen episodoknak minden kormányforma ki van téve; miként ezt nem régiben az Egyesült Államok maguk is tapasztalták. Polgárháboru mindenütt lehetséges, s a bátoritás, mely a rendetlenség és lázadás szellemének nyujtatik, legtöbbnyire vissza szokott esni azokra, kik azt fejlődésében elősegiteni iparkodnak, az igazságosság és bölcs politika ellenére.
Az alulirt felhasználja az alkalmat stb.
(Aláirva)
Hulsemann.
Webster Dániel urnak, az Egyesült Államok államtitkárának.
* * *
Az államtitkár – Hulsemann urnak.
Külügyi hivatal.
Washington, deczember 21. 1850.
Alulirt államtitkár vette volt némi idő előtt Hulsemann urnak, ő felsége Austria császárja ügyviselőjének szeptember 30-ról kelt jegyzékét. A válasz eddig késését nem a Hulsemann ur iránt való személyes tekintet vagy a kormánya iránti tisztelet hiánya okozta. Előterjesztvén Hulsemann ur levelét az elnöknek, alulirt most utasitva lett arra a következőket válaszolni:
Hulsemann ur levelének két tárgya van: 1. Tiltakozni kormánya rendeletéből a lépések ellen; melyeket az Egyesült Államok volt elnöke a végett tőn, hogy a magyarországi forradalmi mozgalmak haladása és valószinü eredménye felől biztosan értesüljön; 2. panaszkodni némely kifejezések fölött a Dudley Mann urnak, az Egyesült Államok bizalmas ügynökének, a volt államtitkár által adott utasitásokban, miként azok Taylor elnök által a senatussal közöltettek.
A tiltakozás főképen azon eszmén vagy állitáson alapszik hogy az Egyesült-Államok kormánya Mann ur kiküldésével s a neki adott utasitásokkal Austria házi ügyeibe igazságtalan s azon hatalom iránt tiszteletlen módon avatkozott.
Az elnöki izenet a senatushoz intézett közlemény volt, melylyel ez utóbbihoz a végrehajtó kormány s annak egy bizalmas ügynöke között előfordult levelezés áttétetett. Ez tehát tisztán házi ügy jellegével bir; olynemü érintkezés esete az elnök és senatus közt, a minő a kormány különböző ágazatai közt nélkülözhetlen is, szokásos is. Nem volt az sem Austriához, sem Magyarországhoz intézve s nem is volt valamely nyilvános manifestum, melyre felelni akármely külállam is hivatva lehetne. Beszámolás volt, melyet a végrehajtó kormány saját eljárása felől a senatusnak, ezen testület felszólitására, tőn. Igaz, hogy nyilvánosságra hozatott, de csupán azért hozatott, mivel ez közönségesen igy van szokásban; minélfogva különös dolognak is tekinthető, miként az osztrák kabinet észre nem vette, hogy Hulsemann urnak adott utasitásával ő maga avatkozik egy idegen állam házi ügyeibe, tehát épen azt teszi, a mire panaszkodása az Egyesült Államok ellen alapitva van.
Ezen külügyi hivatal előbbi alkalmakkor értesitette a külhatalmak képviselőit, hogy az, a mit az elnök a congressus akármely házával közöl, tisztán házias közölménynek tekintetik, melyről rendesen semmi külállam sem vehet tudomást; közelmult alkalmakkor pedig teljesen ki lettek a hátrányok mutatva, melyek elkövetkeznének, ha az ily körülmények diplomatiai levelezések és vitatkozások tárgyaivá tétetnének. Ha ő felségének, Austria császárjának tetszett volna Magyarország ideiglenes kormányát vagy népét a lefolyt harcz alatt figyelmeztetni a romlásra, melybe sodortathatnak, ha az Egyesült Államok gonosz és veszélyes példáját követve, független kormány alapitására törekszenek: egy ily figyelmeztetés az uralkodótól magyar alattvalóihoz, itt bizonyosan nem vont volna maga után diplomatiai levelezést. Ez alapon az elnök talán válasz nélkül is hagyhatná Hulsemann ur jegyzékét; azonban kellő tekintetből az osztrák kormány iránt, jobbnak látszott kimeritőleg felelni a jegyzékre, különösen azért is, mert az alkalom nem kedvezőtlen arra, hogy az Egyesült Államok kormánya kifejezést adjon általános érzelmeinek a Hulsemann ur jegyzéke által tárgyalt ügyek felől.
(Itt legelőbb Huselmann ur azon állitására, hogy Clayton ur felelete, mely szerint Dudley Mann kiküldetésének más tárgya nem volt volna, mint a dolgok valódi állása felől Magyarországon biztos értesülést szerezni, – el nem fogadható: Webster ur azt feleli hogy miután az osztrák ügyviselő semmit sem hoz fel, a mi arra mutatna, hogy a kiküldött ügynök tett vagy mondott volna valamit, a mi e czéllal nem volna összeegyeztethető, Clayton ur felvilágositását nemcsak elfogadhatónak, de sőt teljesen kielégitőnek kell tekinteni. Azután figyelmezteti Hulsemann urat, hogy ha a nyilatkozatban, melyet az elnök a diplomatikai testületnek tőn, kielégitő biztositékot talált az érzelmek és politika felől, melyek a semlegességi jogokra és kötelességekre nézve az amerikai kormánynak zsinórmértékül szolgálnak: jobb volt volna, ha elmult ügyeket nem hoz ujra vitatás alá; azonban minthogy vitatás alá hozta, a volt elnök emléke iránt tartozó tekintet megkivánja, hogy az államtitkár kimutassa, miként a Taylor tábornok által Magyarországra nézve tett lépések teljesen összeegyeztethetők az Egyesült Államok semlegességi politikájával, a nemzetközi viszonyok elfogadott elveivel s a közjog tanaival. Ezt véve fel fejtegetése tárgyául, Webster ur jegyzékét ekként folytatja:)
»Az elnök bizonyosnak véli, miként Austria császárja nem gondolja, hogy az Egyesült Államok kormányának közömbösen kellene szemlélnie a rendkivüli eseményeket, melyek 1848. február óta nemcsak az ő uralmi területén, hanem Európa sok más részében is előfordultak. Az Egyesült Államok kormánya és népe élénk érdekkel viseltetik e nevezetes korszak mozgalmai és eseményei iránt, bármely részében a világnak is forduljanak elő. Az érdeklődés azonban nem onnan származik, mintha az Egyesült Államok el akarnának térni az idegen hatalmak iránt való semlegességtől, mely az unio politikai történelmének legmélyebbre gyökerezett elvei s legkedveltebb hagyományai közé tartozik. Az eleven érdeklődés természetes következése az események példátlan jellemének, melyeknek ép ugy fel kellett költenie az egykoru világ figyelmét, mint a miként kétségtelenül egy nevezetes lapot fognak a történelemben betölteni. Hanem az alulirott tovább megyen s nyiltan beismeri, hogy meleg rokonszenvet is költöttek fel az Egyesült Államok népénél e rendkivüli események ép azon arányban, a melyben azon meggyőződésre nyujtottak alkalmat, hogy a felelős népszerű kormányrendszer azon nagy eszméiből származnak, melyekre az amerikai alkotmányok alapitvák.
Történelmüknek köztudomásu körülményei, sőt egész történelmük az Egyesült Államokat a tisztán népies kormányelvek képviselőjévé avatták. E fényben állanak a világ előtt. Jellemüket, helyzetüket, rendeltetésüket, még ha akarnák sem titkolhatnák el. Még ha kivánnák, sem rejthetnék el a világ szeme elől az okokat, melyek őket a nemzeti élet ily rövid pályafutása alatt azon állasra juttatták, melyet a polgáriasult nemzetek közt elfoglalnak. Még ha ohajtanák, sem nyomhatnák el a gondolatokat és reményeket, melyeket szabad kormányuk sikerteljes példájának szemlélete az emberiségben feléleszt. Ama nagyon értelmes és kiváló személyiség: II. József császár az elsők között volt, kik az amerikai forradalom e szükségszerü befolyását Európa népeinek érzelmeire és véleményeire felismerték. Németalföldi miniszteréhez 1787-ben intézett egyik levelében azt a megjegyzést találjuk, miként »emlékezetre méltó dolog, hogy épen (az absolutisticus) Francziaország volt az, mely az amerikaiaknak nyujtott segély által a szabadság feletti elmélkedéseket előidézte.« A tény, melyet azon uralkodó mély belátása oly korán észrevett, ma már minden értelmes hatalom által el van ismerve a világon. S valóban igaz, hogy a köztársasági intézményeknek kedvező érzelmek túlsulyu elterjedése (prevalence) a másik continensen Amerika visszahatásának Európára eredménye s e visszahatásnak kutfejét és góczpontját kétségtelenül az Egyesült Államok képezték és képezik. Az állás, melyet az Egyesült Államok ekként elfoglalnak, oly tény, mely ép ugy elválaszthatlan az ő történelmüktől, szervezetüktől, jellemüktől, mint az ellentétes állás, melyet az európai szövetséget képező hatalmak elfoglalnak, elválaszthatlan az ő történelmüktől és kormányaik szervezetétől. Az uralkodók, kik ama szövetséget képezik, nem ritkán joguknak tartották, idegen államok politikai mozgalmaiba avatkozni s manifestumaikban s nyilatkozataikban kárhoztatást mondottak a kor népszerü eszméire, még pedig oly tág foglalatu (comprehensive) kifejezésekben, hogy szükségszerüleg az Egyesült Államokra s ezek kormányformáira is kiterjednek. Tudva van, miként a szövetséges uralkodók által a Bourbonok visszahelyezése után kihirdetett vezérelvek egyike az, hogy népies és alkotmányos jogoknak kutfeje csupán a koronás fők kegye lehet. »Hasznos és szükséges változások törvényhozásban és közigazgatásban, – mondja a laibachi körlevél 1841-ben – csak azoknak szabad akaratából és értelmes meggyőződéséből kell, hogy eredjenek, kik Istennek felelősek a hatalomért; minden, a mi ettől eltér, rendetlenségekre, rázkódtatásokra és oly bajokra vezet, melyek sokkal türhetlenebbek, mint azok, a melyeket orvosolni akar.« S néhai osztrák ő felségéről: I. Ferenczről fel lett jegyezve, hogy igy szólott a magyar országgyüléshez a huszas években: »Az egész világ bolondoskodik, s elhagyva régi törvényeit, képzeleti alkotmányokat hajhász.«* E nyilatkozatok nem kevesebbet foglalnak magukban, mint az Egyesült Állami kormány eredete jogszerüségének tagadását, miután tény, hogy e kormány oly változás következtében alapittatott, mely bizony nem a trónusoktól eredt s nem koronás fők engedelméből keletkezett. Mindazáltal az Egyesült Államok kormánya a denunciatiókat felszólalás nélkül hallgatta, hallgatta a nélkül, hogy lelki nyugalmának egyensulya megzavartatnék. Ez harmincz év előtt történt.
Az ismeretes konyha-latin »totus mundus stultisat«, mely aztán oda lyukadt ki, hogy nektek van alkotmánytok; szeressétek: én szeretem.« Persze megmutatta, 1811 óta mennyire szerette, a mig azt vélte, hogy el lehet nélküle. Az ő alkotmányos szeretete akkor ébredt fel mikor a nem alkotmányos experimentatióval a tönk örvényének szélére jutott. – Nincs semmi uj a nap alatt. Az alkotmányszeretet fellángolását a 60-as években is hasonló antecedentiák előzték meg. S a fellángolásból lett bosnyák occupatio, a politikából pedig, mely ezt a bakot lőtte, szükségszerüleg lesz orosz, panszláv, panromán háboru. – Caeterum lásd I. Ferencz szerelmi nyilatkozatait a constitutiók iránt báró Stifthez. (Irataim; II. kötet. 178. lap.)
Kossuth.
A jelen perczben e köztársaság hatalma egy oly területre van kiterjedve, mely a földgömb leggazdagabb s legtermékenyebb területeinek egyike, s e mellett oly kiterjedésü, hogy hozzá hasonlitva a Habsburg-ház minden birtoka csak egy talpalatnyi folt (a patch) a föld szinén. Népessége, mely már is 25 millió, túl fogja haladni az egész osztrák monarchia népességének számát azon időszak folyamában, mely alatt, reményleni lehet, hogy Hulsemann ur kormánya iránt kötelességeinek tisztességes teljesitésében még megmarad. Hajózásban és kereskedelemben a köztársaság alig áll hátrább a világ legrégibb és legkereskedőiebb nemzeteinél. Tengerészeti hatalmát s eszközeit maga Austria is láthatja minden tengeren, melyen kikötője van, ép ugy, mint láthatók földgömbünk minden más részeiben. Élet, szabadság, tulajdon s minden személyi jog bőven biztositva vannak minden polgár számára, igazságos és állandó törvények oltalma alatt; a köz- és magánhitel oly jól meg van alapitva, mint Európa akármely kormánya alatt, és az Egyesült Államok köztársasága bőven osztozik minden érdekénél s ügyeinél, minden haladásban és javitásban, melyet a kor felmutat.
Hát bizonyosan még az absolutismus hivei is megbocsáthatják az Egyesült Államoknak, hogy hő szeretettel viseltetnek a politikai szervezkedés azon népies formái iránt, melyek saját jólétüket s boldogságukat oly rohamosan előbbre vitték s őket oly rövid idő alatt arra képesitették, hogy hazájukat s a félgömböt, melyhez tartoznak, a polgáriasult világ tiszteletére, ne mondjam: csodálatára méltóvá tegyék.
Mindemellett is az Egyesült Államok mindig tartózkodtak az avatkozástól Európa politikai változásaiba. Azt azonban nem tehetik, hogy élénken ne érdeklődjenek azon nemzetek sorsa iránt, melyek az övéikhez hasonló intézvényekért küzdenek. De ez érdeklődés, e rokonszenv távol attól, hogy szükségszerüleg ellenséges érzelem volna ama nagy nemzeti küzdelmek akármelyik fele iránt, tökéletesen összefér a barátságos viszonynyal mindannyiok iránt.
A magyar nemzet háromszor vagy négyszer oly számos, mint az Egyesült Államok népessége volt, mikor az amerikai forradalom kitört. Mind külön nyelv, mind minden más tekintetben oly fontos elemeit birja a külön nemzeti létnek,* a minővel itt Amerikában nem dicsekedhetett az angol-szász faj; s ha az Egyesült Államok sikert kivánnak a népszerü alkotmányokért s nemzeti függetlenségért küzdő nemzeteknek, ez onnan van, mert ez alkotmányokat s e nemzeti függetlenséget nem képzeleti, hanem valódi áldásnak tekintik. De nem igénylenek maguknak jogot résztvenni idegen hatalmak küzdelmeiben, miszerint e czélok elérését elősegitsék. Csupán saját kormányának s kormánya elveinek és jellemének védelme végett történt, hogy az alulirt e kijelentésekbe bocsátkozott. De midőn az Egyesült Államok azt látják, hogy valamely idegen ország népe önkényt s minden ily avatkozás nélkül lépést teszen az övéikhez hasonló intézvények elfogadására, azt csakugyan nem lehet tőlük várni, hogy egészen közömbös nézők maradjanak.
Lásd erről Webster egy beszédét ez Adalék Pótlékában a 337. lapon.
Helfy.
A mi azt illeti, hogy az osztrák birodalomban nem rég előfordult fontos történetekre nézve nehéz itt Amerikában megbizható értesitésekre szert tenni, ezt az alulirt készséggel elismeri; ezt a nehézséget azonban korántsem annak kell tulajdonitani, a mit Hulsemann ur – kevés igazsággal – »az amerikai sajtó által terjesztett hazug hireszteléseknek« nevez. Ez ügyre és hozzá hasonló ügyekre nézve az amerikai sajtó szükségkép csaknem egészen az európaira van utalva értesülés tekintetében, s ha Austria és Magyarország ügyeire nézve valahol »hazug hiresztelések« terjesztettek, ez legbővebb mértékben az európai kontinensen, különösen az osztrák birodalom legközvetlenebb szomszédságában történt. De akárhonnan eredhettek is a lehető tévedések, azok minden bizonynyal igazolták a volt elnök azon elhatározását, hogy hiteles csatornákon megbizható értesitést szerezzen.
Az elnök figyelmét a magyarországi állapotokra legelőbb különösen Stiles urnak, az Egyesült Államok bécsi ügyviselőjének levelezése költötte fel. Ezen gentlemanhez 1848. őszszel egy megkeresés intéztetett Kossuth ur részéről, ki előbb Magyarországnak királyilag kinevezett pénzügyminisztere, a megkeresés idejében pedig a forradalmi kormány főnöke volt. A megkeresés tárgya Stiles ur jóakaratu közbenjárásának (good offices) a császári kormánynál megnyerése volt az ellenségeskedések felfüggesztése végett. E megkeresés értekezés tárgyává lett Schwarzenberg herczeg császári külügyminiszter és Stiles ur között. A herczeg elismeréssel nyilatkozott az óvatos és helyes mód felől, melylyel Stiles ur e dologban eljárt (commended the considerateness and propriety with which Mr. Stiles had acted) s távol attól, hogy avatkozását helytelenitené, felszólitotta, hogy ha még kapna további közölményt a magyarországi forradalmi kormánytól, értekezzék (have an interwiew) Windischgrätz herczeggel, kire a császár által a Magyarországra nézve elhatározott eljárás bizva volt. Egy héttel ezután Stiles urhoz titkos uton egy ujabb közölmény érkezett, aláirva Kossuth Lajos, a honvédelmi bizottmány elnöke, s ellenjegyezve Pulszky Ferencz külügyi államtitkár által. E közlés vétele folytán Stiles urnak találkozása volt Windischgrätz herczeggel, »ki őt a legnagyobb szivességgel fogadta s köszönetet mondott neki a fennforgó nehézségek kiegyenlitésére intézett törekvéseiért.« Ezen incidensek által lett az Egyesült Államok kormányának figyelme a magyar ügyekre legelőbb különösen felhiva és Stiles ur eljárása, ámbár egy nagyon kényes természetü ügyben utasitás nélkül cselekedett, elégedéssel vétetvén a császári kormány által, az Egyesült Államok kormánya által helybenhagyatott.
1848 folytában és 1849 kezdetén számos magyar érkezett az Egyesült Államokba. Voltak köztük olyanok, kik magukat a magyar forradalmi kormány bizalmasainak állitották s ezek sürgették az elnököt, hogy azt a kormányt ismerje el. E sürgetésekben s a szempontban, melyből az elnök által tekintettek, semmi szokatlan nem volt, még kevésbé volt bennük olyasvalami, a mit a népjog meg nem engedne. Minden független államnak joga van bármely más független állammal barátságos viszonyba lépni. Oly uj államokra nézve, melyek sikeres forradalmak által lépnek be a nemzetek családjába, a tanácsosság kérdése természetesen előfordul, de azt semmi semleges hatalomtól nem lehet követelni, hogy elismerésüket az anya-állam elismerésétől függeszsze fel. A közjognak semmi más elve nem talált gyakoribb alkalmazásra az utóbbi harmincz év alatt, mint épen ez. Itt Amerikában ezen időszak alatt nyolcz vagy tiz uj állam alapitott független kormányt Spanyolország gyarmati birtokainak határai közt; hasonlót tőn Európában Belgium és Görögország. Mindezen kormányok elismertettek Európa némely vezér-hatalmai által ép ugy, mint az Egyesült Államok által, mielőtt azon államok, melyektől elváltak, őket elismerték volna. Ha tehát az Egyesült Államok annyira mentek volna is, hogy Magyarország függetlenségét forma szerint elismerjék, ámbár, mint az események későbbi fordulata mutatja, ez elhamarkodott lépés volt volna, mely egyik félre sem vont volna valamely jótékony eredményt maga után, e lépés mindazáltal nem ütközött volna a népjogba, feltéve; hogy az Egyesült Államok nem vesznek vala részt Magyarország küzdelmében Austria ellen. Ezt az Egyesült Államok nem tették. Nemcsak nem nyujtottak semmi tettleges segélyt vagy támogatást Magyarországnak, nemcsak nem mutatták fel hadihajóikat ellenséges vagy fenyegető szinben az adriai tengeren: de sőt szorgosan óvakodtak akármi olyast tenni, a mit más alkalmakkor a multban nem tettek, s megelégedtek azzal, hogy vizsgálatot rendeltek az állitólagos politikai események valósága felől.
Hulsemann ur, bizonyosan szándéktalanul, hibásan adja elő az amerikai ügynök küldetésének természetét, midőn azt mondja, hogy ennek megbizása volt »alkalmas perczet lesni a magyar köztársaságot elismerni s vele kereskedelmi szerződést kötni.« Ez kétségtelenül teljesen törvényszerű dolog volt volna. De Mann ur megbizatásának tárgya egyelőre szorosan a vizsgálat volt. Nem volt hatalma semmi tettleges lépést tenni, hacsak előbb azon meggyőződésre nem jutott, hogy Magyarországnak szilárd és állandó nemzeti kormány a van. Utasitása ekként szólott: »A fődolog, melyre az elnök czéloz, az, hogy részletes és szabatos értesülést nyerjen Magyarország felől, kapcsolatban a szomszédos országok ügyeivel a jelen forradalmi mozgalmak valószinü kimenetele felől s a kilátások felől, melyek azon hatalommal az Egyesült Államokra kedvező kereskedelmi egyezmények megkötésére fennforoghatnak.« – Ugyanazon utasitási okmányban még ez is előfordul: »Az elnök értesülve kiván lenni Magyarország állapota, erőforrásai s kilátásai felől, függetlenségének korai elismerésére s kereskedelmi viszonyok megállapitására való tekintettel.” – Az elnök csupán azon esetben szándékozott Magyarország függetlenségének elismerését ajánlatba hozni, ha a kiküldött ügynök a magyar kormány állását szilárdnak és biztosnak találandja.
Midőn Hulsemann ur Taylor elnök e lépéseit »ellenségeseknek« mondja, azon meggyőződésből látszik kiindulni (seems to take for granted), hogy a vizsgálatnak az elnök várakozásában más, mint Magyarországra nézve kedvező eredménye nem is lehetett. Ez, ha igy volt volna is, az ügy állásán semmit sem változtatna. De az amerikai kormány csak az igazságot kereste; csak a tényállást kivánta megbizható uton megismerni. Az emberi dolgok változatos viszontagságai ugy hozták magukkal, hogy az eredmény a magyar forradalomnak nem kedvezett. Az amerikai ügynök, miként az utasitásában is lehetőnek volt feltéve, a magyar ügyeket kevésbé virágzóknak (less prosperous) találta, mint a minők előbb voltak vagy lenni gondoltattak. Nem ment be Magyarországra, nem lépett semmi közvetlen érintkezésbe a forradalom vezéreivel.* Jelentésében Magyarország függetlensége elismerésének ellene nyilatkozott, mivel ugy találta, hogy Magyarországnak nem sikerülend szilárd és állandó kormányt felállitani. Utasitása szerint gondosan óvakodott küldetését nyilvánosságra hozni s az alulirt azt hiszi, hogy az osztrák kormány e felől legelőbb csakis az elnöknek a senatushoz intézett közölményéből nyert tudomást.
Én Dudley Mann urtól magától tudom, hogy neki határozottan szándokában volt Magyarországra jönni s a magyar kormánynyal közvetlen érintkezésbe lépni s ez csak azért nem történt, mert e szándokának végrehajtásában a bécsi hatalom által erőszakosan meg lett akadályozva. Nagy, kimondhatlan nagy csapás volt ez Magyarországra! Én lelkemben meg vagyok győződve, hogy az Egyesült Államok képviselőjének Debreczenben megjelenése oly felvillanyzólag hatott volna a nemzet közszellemére, hogy szabadságharczunk kimenetele bizonyosan nem olyan volt volna, minta minő volt.
Kossuth.
Ez előadás meg fogja győzni Hulsemann urat, hogy Mann ur küldetése kifogás alá teljességgel nem eshetik s hogy szorosan a népjognak s az Egyesült Államok, mint semleges hatalom, kötelességének határai közt volt tartva. Annálfogva érezni is fogja, mennyire alaptalan azon megjegyzése, hogy »azoknak, a kik nem haboztak Dudley Mann ur kiküldetéseért a felelősséget magukra vállalni, még az illendőség minden tekintetétől függetlenül is eszükben kellett volna tartani, miként emissariusukat annak teszik ki, hogy vele mint kémmel bánjanak.« Kém az, kit egyik hadviselő fél arra használ, hogy a másik fél ereje s védmódja felől ellenséges czélból titkos értesülést szerezzen. Az elfogadott gyakorlat szerint a kém csaláshoz folyamodhatik, annak koczkáztatásával, hogy ha fölfedeztetik, felakasztják. E gyülöletes nevet és jelleget ruházni egy semleges hatalom bizalmas ügynökére, si saját államának megbizásából oly kiküldetéssel bir, melyet a népjog teljes mértékben igazol: annyi, mint nemcsak visszaélni a nyelvvel, hanem az eszméket is összezavarni s oly vad és kicsapongó fogalmaknak adni jelét, a minőkkel egy komoly diplomatikai okmányban találkozni csakugyan váratlan dolog. Alulirt utasitva is van az elnök által, Hulsemann urnak tudtára adni, miként az osztrák cabinet azon vádját, hogy mi oly harczban, mely nem a mi harczunk, kémeket használunk: az Egyesült Államok kormánya sértésnek venné, ha fel nem tenné – a mint feltenni hajlandó – hogy az eredeti német szövegben használt német szó nem egy értelmü az angol »spy« (kém) szóval, vagy hogy egy ily meggyalázó kifejezés alkalmazása valamely más megnyugtató magyarázatot nyerhet. Ha Austria császári kormánya Mann urral mint kémmel bánt volna, magát a polgáriasult nemzetek körén kivül helyezte volna s a bécsi cabinet meg is lehet győződve, hogy ha e kormánynak egy megbizott ügynöke ellen ily jogtalan eljárásra vetemedni csak meg is kisérlette volna: az Egyesült Államok népe megkövetelte volna kormányától, hogy Austrián e köztársaság ugy szárazföldi, mint tengeri egész hatalmával a sértést azonnal megtorolja.«
(Ezek után Hulsemann ur tiltakozására az államtitkár ugy Hulsemann urnak, mint a bécsi cabinetnek az egész világ szeme előtt ujolag a leghatározottabban kijelenti, hogy a Taylor elnök által tett lépések, melyek ellen most Austria tiltakozik, a népjognak tökéletesen megfelelnek s a polgáriasult államok szokásaival összhangzásban állanak. A mi pedig azt illeti, hogy az osztrák képviselő megjegyzéseket enged meg magának a Mann urnak adott s az elnök által a senatussal közlött utasitások némely kifejezéseire az államtitkár kereken kimondja, hogy e tekintetben az Egyesült Államok kormánya ő osztrák császári felsége irányában a legcsekélyebb felelősséggel tartozást sem ismer el s e nyilatkozatot következő megjegyzésekkel kiséri:)
»Semmi állam, mely függetlennek neveztetni érdemes, sem engedheti meg azt, hogy egy idegen hatalom bármi ürügy alatt is kérdésbe vegye a kifejezéseket, melyekkel azon állam jónak látja saját megbizottjait a reájuk bizott kötelességek iránt utasitani. Azonban ha ez nem igy volna is, Hulsemann ur téved, midőn azt állitja, hogy az osztrák kormány ez utasitásokban »vas uralom« czimmel illettetik. Ez a kifejezés nincs a kérdéses okmányban; a mi pedig azt a megtisztelő jelzőt illeti, melylyel Mann ur utasitásaiban Magyarország forradalmi kormányának volt főnöke felruháztatik: Hulsemann ur emlékezetben fogja tartani, miként jogosan nem lehet várni az Egyesült Államok kormányától, hogy saját ügynökének adott bizalmas közlésében megvonja a kitüntetés egy jelzőjét azon férfiutól, kit arra a világ nagy része érdemesnek tart, megvonja csak azért, mert saját kormánya* őt rebellisnek tekinti. Az amerikai forradalomnak mindjárt kezdetén Washington az európai continensen »illustrions« férfiunak tekintetett, daczára annak, hogy öt az angol kormány rebellis főnöknek tartotta.«
»Interdum bonus dormitat Homerus.« Ez a »saját kormánya« nagy tollsikamlás volt. Nekem az osztrák kormány soha sem volt kormányom, soha sem is lesz!
(Itt még emlékezetbe hozatik, hogy Ferencz József császár nagy elődje II. József, mindig a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott azon kitünő férfiak érdemei felől, kik hazájukat akkoron a függetlenség felé vezették. Franklin azon congressus ügynöke, melyet Anglia nem másnak, mint egy nyilt lázadásban levő testületnek tekintett, egy ideig Bécsben is székelt, s ha nem is lett hivatalosan elismerve, de tiszteletteljes bánásmódban részesült, s József császárt reá is birta, hogy lépéseket tegyen a német hatalmaknál az ellen, hogy Angliának az amerikai forradalom elnyomására seregeket bérbe adjanak: sőt az osztrák és orosz udvarok 1781-ben még congressust is hoztak javaslatba az Anglia és a forradalmi lábon álló Amerika közti háboru bevégzésének érdekében. – Aztán átmegyen a jegyzék Hulsemann ur azon állitására, hogy Mann ur utasitásában Oroszországot illetőleg, nem illő kifejezések fordulnak elő. Ennek megczáfolása végett idéztetik azon utasitásnak Oroszországra vonatkozó része, mely eképpen szólt:)
»Oroszország jónak látta beavatkozásra vállalkozni s rengeteg készülődései: Magyarországot megtámadni és Austria uralmának alávetni – mely alul fel kiván szabadulni – a küzdelmet oly komoly jelleggel ruházták fel, hogy az amerikaiakban lehetlen volt a legfájdalmasabb aggodalomnak föl nem ébredni.«
(Miután kimutattatott, hogy ily kifejezések a nemzetközi udvariassággal még akkor sem ellenkeznének, ha nem egy ügynöknek adott utasitásban (a mihez semmi külhatalomnak semmi köze) használtatnának, hanem egyenesen a két császári hatalomhoz intéztetnének; hivatkozás történt az Oroszország és az Egyesült Államok közti jó egyetértésre s viszonyaik barátságos jellegére. Webster ur az orosz intervenlio felől ekként nyilatkozott:)
»Annyi mindenesetre kétségtelen dolog, miként az a tény, hogy Austria a magyarok elleni küzdelmében Oroszországban hű szövetségesre talált, az Austria és Magyarország közt fennforgó kérdés valódi természetén legkevesebbet sem változtathat, sem az Egyesült Államok kormányának semlegességi kötelességeiben vagy az amerikai nép teljesen igazolható rokonszenvében változást nem okozhat. Sőt igen természetes, hogy a küzdő Magyarország iránt táplált kedvező indulat nemcsak nem fogyhatott, de annak inkább növekedni kellett, midőn azt láttuk, hogy Austria karját egy oly hatalom tartja, fenn s erősiti, melynek segitsége tulnyomó sulyával a magyarok minden reményét rombadöntéssel fenyegette s valósággal romba is döntötte.«
E nyilatkozat után Webster ur e nevezetes válasza következőleg lett befejezve:
»Hulsemann ur, jegyzéke vége felé, azon megjegyzést koczkáztatja, hogy »ha az Egyesült Államok kormánya jónak látná közvetett részt venni Európa politikai mozgalmaiban: az amerikai politika visszatorlásoknak s oly alkalmatlanságoknak lenne kitéve, melyeknek lehetetlen volna a két félgömb kereskedelmére s iparára kártékonyan vissza nem hatni.«
»A mi ezt a lehető balszerencsét, ezt a hypothetikus visszatorlást illeti, az Egyesült Államok kormánya s népe egy cseppet sem vonakodik a koczkavetést elfogadni s rendeltetésükben megnyugodni (are quite willing to take their chances and abide their destiny). Sem közvetlen, sem közvetett részt nem vévén Európa házi vagy bel-mozgalmaiban: teljességgel nem tartanak a Hulsemann ur által kilátásba helyezett esélyektől. Jelenleg egyáltalában hiu dolog volna, Hulsemann urral vitatkozásba bocsátkozni azon viszszatorlási cselekvények felett, melyek valamely határozatlan jövendőben magukat előadhatják. Ezt majd megvitatjuk, ha csakugyan előfordulnak s ugy Hulsemann ur, mint a bécsi cabinet teljesen biztosak lehetnek, hogy az Egyesült Államok kormánya s népe szoros és szabatos hűséggel teljesitve semlegességi kötelességeiket, semmi által sem hagyandják magukat attól visszariasztatni, hogy minden jogot, mely őket, mint független nemzetet megilleti, saját belátásuk szerint gyakoroljanak s a világ polgáriasult nemzetei közt felmerülhető nagy politikai események felől maguknak minden időben szabadon véleményt is képezzenek s véleményüket szabadon ki is fejezzék. Saját intézvényeik a polgári szabadság legtágabb elvein nyugszanak s meg lévén győződve, hogy ezen elvek s az alaptörvények, melyekben megtestesülvék, nemcsak az államok jólétére kiválóan kedvezők, de sőt az egyedüli kormányzati elvek, melyek a jelen felvilágosodott kor kivánalmainak megfelelnek: az elnök megelégedéssel vette észre, hogy az osztrák birodalomban közelebb behozott alkotmányban több ezen nagy elvek közül elismertetett és alkalmazásba vétetett* s az elnök őszintén kivánja, hogy szintoly szerencsés eredményt idézzenek elő ő osztrák felségének terjedt birtokaiban (dominions), mint a minőt az Egyesült Államokban előidéztek.
El lehet képzelni, minő meglepetést, minő megdöbbenést okozhatott Bécsben az a váratlanság, hogy az Egyesült Államok nagyhirű külügyminisztere amerikai elveknek nyomait vélte fölfedezhetni ama bizonyos szemfényvesztésben, melylyel port szórtak az osztrák birodalom s a fellázitott magyarországi nemzetiségek szemeibe, miszerint a hatalommal Magyarország ezredéves államjogi önállásának eltiprására kezet fogjanak. Nem is késett a bécsi hatalom tettlegesen meggyőzni a washingtoni kormányt, hogy neki bizony az amerikai polgári szabadság elveire gondolni esze ágában sincs. »Altro!« mint az olasz szokta mondani.
Kossuth.
Fogadja, stb.
(Aláirva)
Webster Dániel.
(Angolból.)
Pótlék a 330-dik laphoz.
Az idézett lapon szó van Magyarország képességéről s hivatottságáról független nemzeti életre. Ezt a tételt az Egyesült Államok hirneves államtitkára még sokkal bővebben fejtegette azon ünnepélyes banqueten tartott beszédében, melylyel engem az amerikai congressus mindkét házának tagjai Washingtonban 1852. január 5-én megtiszteltek s melyben King R. alabamai senatornak, mint a senatus elnökének előlülése alatt a congressusnak több mint kétszázötven tagján kivül még az Egyesült Államok elnökének, Fillmore urnak egyenes megbizásából a kormánynak három tagja is résztvett, ugymint Webster Dániel államtitkár (miniszterelnök, külügyminiszter), Corvin Tamás pénzügyi és Stuart Sándor belügyi miniszterek.
Túl-anyagias korunk napi érdekeinek idegfeszitő szorgolásai el-eltompitják azon dolgok emlékezetét, melyekről a nemzeti öntudatnak soha sem kellene megfeledkeznie. Néha egy neme a delejes álomkórságnak van a levegőben, melynek befolyása alatt az emberek járnak-kelnek, sürögnek-forognak s csodálatos dolgokat mivelnek; de egyet nem tesznek: nem emlékeznek. Pedig vannak dolgok, melyeknek emlékezete nélkül nincsen jövendő. – Webster Dánielnek az emlitett banqueten mondott beszéde, a maga keresetlen egyszerüségében egy tükör, mely képét mutatja annak, hogy minőnek látták akkoron idegen gondolkozó államférfiak a magyar nemzetet. Az arczvonások az idők folytán nagy változáson mennek keresztül. Vajjon a mai nemzet ráismer-e ezen tükör képében magára? – nem tudom. De ha egyébnek nem, néhány percznyi olvasmánynak talán nem lesz egészcn érdektelen. S azért ideiktatom néhai Webster Dániel államtitkár beszédét, a mint következik:
»Nincs szándékomban, uraim, ily későn este Önöknek az emberi szabadság becséről előadást tartani, sem az emberi jogokról általánosságban szólani; de pár szót óhajtok mondani azon kérdésről, mely Magyarország és az osztrák kormány közt fennforog. E tárgy felől eszméimet két-három főrovat alá helyezendem.
Először is azt állitom, hogy bármely részében a polgárosodott és keresztény világnak létezzék egy saját jellemmel biró nemzet, eléggé érett, gazdag és népes, miszerint kormányt alkotni képes legyen: ily nemzetnél a nemzeti kormány a jellem nemzetiességének szükséges és helyes következése. Akárhogy vegyük a dolgot, nincs a felvilágosodás korában semmi, a mi az emberi lényt kielégithetné, ha saját honfitársai által és saját kormányának intézvényei által nem kormányoztatik. Bármi könnyü legyen is egy idegen hatalom járma, bármily szeliden nehezkedjék is a nemzet vállaira: a nemzet boldog sem nem lehet, sem lenni nem akarhat annak terhe alatt.
Nincs oly polgárosodott ember a földön, a ki helyzetével teljes elégedésben legyen, ha nem él saját nemzetének kormánya alatt, azon nemzetnek, melynek akarata, érzelmei, vonzalmai az övéivel összhangzók, s mert összhangzók, nem mondhatja, hogy »ez nem hazám, ez egy más hatalom országa, másvalakinek tulajdona.« Tehát azt állitom, hogy a hol létezik nemzet, elég kifejlett, számos és vagyonos, miszerint kormányt tarthasson fenn; melyet saját külön jellem, történelem s intézmények jeleznek: e nemzet nem lehet boldog más, mint saját választott kormánya alatt.
A másik kérdés, uraim, az: vajjon Magyarország ugy, a mint látjuk s ismerjük, bir-e külön nemzeti minőséggel, van-e kellő népessége, elegendő ismerete, ragaszkodása a helyes eszmékhez s elég képessége a szabadságra és függetlenségre, miszerint oly kormányt kaphasson, mely testestül-lelkestül magyar legyen? E felett; uraim, a legcsekélyebb kétely sincs. Lássuk, miként áll a dolog mi az a Magyarország?
Magyarország kiterjedése körülbelül olyan, mint Nagy-Brittanniáé s Austria egész uralmi területének közel felét teszi. Népessége, egy tekintélyes kutfő szerint, tizennégy és fél millió, más kutfö szerint a tizennégy milliót megközeliti, mig Angliáé 1841-ben közel tizenöt, Poroszországé mintegy tizenhat millió volt.
Világos tehát, hogy hatalom tekintetében, a mennyire a hatalom a népesség számától függ, Magyarország ép annyi hatalommal bir, mint a tulajdonképeni Anglia vagy Poroszország. Tehát a népesség elegendő; nép van elég. És minő az a nép? Különböző az őt környező nemzetektől; különbözik az osztráktól nyugaton, a töröktől keleten. S ez a nemzet felvilágosodott nemzet; van saját történelme, vannak saját hagyományai s ragaszkodik intézményeihez, melyek több mint egy ezredév óta fennállanak.
Uraim, nevezetes dolog az, hogy Európa nyugati partjain politikai világosság létezik. Van ott egy nap a politikai égboltozaton, mely világát kiárasztja azokra, kik azt élvezni képesek. De keleti Európában, általában szólva, s keleti Európa és Ázsia határain ily politikai nap az égen nincs. Az a világrész a politikai élet jeges égöve. Azon fénygömb, mely a földet felvilágositja, ott csak ritkán emelkedik a láthatár fölibe. A világosság, melylyel ott birnak, legfölebb amolyan szürkületes, ott a népeknek tapogatózniok kell a homályban, hogy a nap világának nehány téveteg csillámát megragadhassák. De azon ország, uraim, mely Önök mai vendégének szülőföldje, nevezetes kivételt képez. A magyar nemzet egész történelmén keresztül, sok századon át, bizonyságot adott a polgári szabadság, törvény és rend elveihez ragaszkodása s azon alkotmány iránti engedelmessége felől, melyet a nagy többség akarata megalapitott. Ez a tényállás és ennek köztudomásunak kellene válni mindenütt, hol a magyar szabadság és függetlenség gyakorlatiasságának kérdése szóba kerül; köztudomásunak kellene lenni, hogy Magyarország fennen kimagaslik szomszédjai felett mindenben, a mi szabad intézvényekre, alkotmányos kormányzatra a örökletes szabadságszeretetre vonatkozik.
Uraim, az én érzelmeim Magyarország utóbbi erőfeszitésére nézve elég jól ki vannak fejezve abban, a mit most idézni fogok. Lord John Pusselhez és lord Palmerstonhoz egy emlékirat adatott be; szerzőjének lord Fitzwilliam mondatik s általa s több más lordok és parlamenti tagok által volt aláirva. Az emlékirat Anglia közbenjárását sürgette Magyarország javára s benne a következők olvashatók:
»Mialatt Európa nemzetei közt annyian forradalmakba bonyolódtak s kétséges politikáju s még kétségesebb sikerű tervekkel foglalatoskodnak, – jól esik az alulirottaknak lordságtokat biztosithatni, hogy a magyarok semmi egyebet nem követelnek, mint azt, hogy ősi jogaik elismertessenek s öröklött alkotmányosságuk teljes épségben és állandóságban fenntartassék. Lordságtok előtt nem lehet ismeretlen, hogy a magyar alkotmány saját hazánkéhoz meglepően, családiasan hasonlit.«
Uraim, mondottam, hogy a hol külön nemzet van, ott a nemzeti kormány az emberi boldogságnak lényeges kellékét képezi. Mondottam, hogy a magyar nemzetben megvan a képesség e boldogságra. Mondottam, hogy megvan azon külön nemzeti minősége és azon népiességi és gazdasági hatalma, mely őt feljogositja, hogy saját nemzeti kormánya legyen s ezekhez most hozzáadok valamit, a mi bizonyosan nem fog kedvezőleg hangzani a felső Duna vidékén: hozzáadom azt, hogy nézetem szerint idegen járom feltolása egy oly nemzetre, mely önkormányzati képességgel bir, mig azt a nemzetet el- és lenyomja, – nem növeli azoknak erejét, kik azt a jármot reá vetik. Én akként vagyok meggyöződve, hogy Austria kormánya jobb is, erősebb is volna, ha hatalmának határait örökletes német birtokaira szoritaná, különösen ha Magyarországon egy erős, független nemzetet birna szomszédul; mert én ugy hiszem, hogy a magyar adókból és katona-állitásokból vonható javadalmak nem fizethetik meg azt, a mibe Magyarországnak nyugtontartása kerül. Aztán a jó szomszédság, az emberiség jóakarata s rokonszenve s a jellem azon nagylelküsége, melynek ugy a kormányok, mint egyes emberek gondolkozását át kellene hatnia, sokkal inkább előmozdittatnak az által, ha barátságban s jó viszonyban élünk azokkal, kik a kormányzati formákban tőlünk különböznek, mint azon törekvés által, hogy a hatalom minden többiek felett egynek kezében összpontosittatik.
Az emberi dolgok folyása kétségtelenül előhaladási irányt tart. Előhaladásban van Magyarországra nézve. Előhaladásban van mindenütt. A közvélemény nagyot halad. Át fog hatni minden erőforrásokat kisebb-nagyobb mértékben; fel fog eleveniteni minden értelmet, s azon országot illetőleg, melynek számára rokonszenveink ez alkalommal oly hatalmasan igénybevétettek, én mást nem mondhatok, mint azt, hogy én a magyar nemzetet felvilágosodott, szorgalmas, józan s jóindulatu közönségnek tartom. Nem akarok most annak fejtegetésébe bocsátkozni, hogy minő kormányforma lehet legalkalmasabb Magyarországra. Igen természetes, hogy Önök mindnyájan, ép ugy mint én, csak örvendenének, ha azt látnák, hogy Magyarország, ha majd függetlenné leszen, azon kormányrendszert fogadja el, mely nekünk legkedvesebb. Örömünkre fog válni, ha a mi amerikai mintánkat az Aldunánál s Magyarország hegyein-völgyein szemlélhetjük. De ez nem a legelső lépés. Nem ez az, a miért Magyarország számára legelőbb imádkozunk. Első imánk az, hogy Magyarország minden idegen hatalomtól függetlenné legyen s hogy sorsa saját kezeibe legyen letéve. Nem negélyzem érteni a fajok társadalmi viszonyait s öszszeköttetéseit, mint sok egyebet is, a mi Magyarország közintézvényeire befolyással lehet; de arról bizonyos vagyok, hogy mindezen dolgokat és viszonyokat maga Magyarország végtelenül jobban szabályozhatja, mint a hogy számara Austria teheti; és azért én jelenben aspiratióimat ezen egy pontra szoritom:
Magyarország függetlensége!
Ezért üritem poharamat. Magyarország legyen független! Rendelkezzék szabadon sorsa felett s mint önálló külön nemzet foglaljon állást Európa nemzetei között!
*
Az államtitkár ez áldomása kitörő lelkesedéssel fogadtatott.
