2-dik szám, a 282. laphoz.
2-dik szám, a 282. laphoz.
»Lord Paimerston rendeletet adott az admiralitás lordjainak, utasitsák Sir William Parker tengernagyot, hogy hajóhadával a Dardanellákhoz siessen, miszerint készen lehessen, a szultán megkeresésére, Konstantinápolyhoz felmenni s a védelemben segitségére lenni.«
E nagy zajt ütött rendeletnek a történelmi igazság érdekében egy kis felvilágositásra van szüksége, mert bizony-bizony mondom; a diplomatiában nem minden arany, a mi fénylik.
Lord Palmerston idézett rendelete azon hitet támasztotta ugy a parlamentben, mint Európaszerte a közvéleményben, hogy az angol kormány valósággal elhatározta a portának tettleges segitséget nyujtani, ha a magyar menekültek kiadatásának kérdése összeütközésre vezetne.
Pedig ténynek mondhatom, hogy az angol hajóhadnak a Dardanellákhoz küldése csak egy kis zajra számitott tüntetés volt, melylyel arra kivántak hatni, hogy Austria és Oroszország elégedjenek meg, ha Ázsiába deportáltatunk s ott szoros felügyelet alatt tartva, ártalmatlanokká tétetünk; de arra, hogy Parker tengernagy a portának segitséget nyujtson, ha megtámadtatnék: nemcsak utasitás nem adatott, de a segitség hivatalosan még csak kilátásba sem helyeztetett.
A diplomatia furfangos egy mesterség. Igaz az ismeretes mondat, hogy a szót nem arra használja, hogy gondolatát kifejezze, hanem arra, hogy eltitkolja.
Kiadatásunk követelése rendkivüli felháborodást okozott az angol közvéleményben. Ügyünk nagyon népszerű volt A Palmerston-kabinet szükségét érezte egy kis politikai tőkének; miszerint magát fentarthassa, mert bukás fenyegette az alsóházban. E politikai tőkét a mi látszólagos pártfogásunkban kereste s fel is találta: győzött negyvenhét szavazattal s győzelmét egyenesen a Parker tengernagynak küldött rendeletnek köszönhette. Gonddal volt a rendeletet akként fogalmazni, hogy népszerűvé legyen ugyan általa, a nélkül azonban, hogy népszerüsitő rendeletéből reá valamely komoly kötelezettség hárulhatna. Ezt egy pár ártatlannak látszó s alakszerűségi tekintetben kifogástalan szónak a rendeletbe becsusztatásával biztositotta.
Az admiralitás lordjainak adott rendelet ugyanis ekként szólott: »Parker tengernagy utasittassék hajóhadával haladék nélkül a Dardanellákhoz sietni, miszerint készen legyen hajóhadát Konstantinápolyhoz felvinni, ha erre királyné ő Felsége konstantinápolyi nagykövetének utján a szultán által felszólittatik (in order to be ready to take his squadron up to Constantinople if he should be invited by the sultan through Her Majesty’s Ambassador at Constantinople, to do so).«
Igen ám, de »királyné ő Felsége konstantinápolyi nagykövete« nemcsak nem volt utasitva a szultán ilynemü megkeresését a tengernagyhoz juttatni, de sőt kötelességévé volt téve a segélyadás kilátásba helyezésétől tartózkodni.
A régi rege biz’ az a kecskéről és káposztáról. A flotta-tüntetés Bécs és Szent-Pétervár felé szólott, hogy elégedjenek meg, ha internálnak és internálva ártalmatlanná tesznek; a követ tartózkodása meg a portának szólott; hogy vendégjog ide – vendégjog oda: deportáltasson Ázsiába.
Kutahiai letartóztatásunk alatt felügyelőnk: Szulejmán bey ezredes minden »tisztességgel lehetőt« elkövetett, hogy közlekedésünket a külvilággal megnehezitse, de lehetetlenné nem tehette, mert a tisztesség határai közt kellett magát tartania. Az angol kormány, emberiességi tekintetben jóakarónk, de politikai tekintetben mindig ellenségünk volt. Sir Stratford Canning konstantinápolyi angol nagykövet ez iránynak hű követője vala. Politikai tekintetben nemcsak soha nem pártolt, de sőt minden lehetőt megtőn, hogy tevéketlenné tegyen, aspiratióimat lehangolja, akarterőmet elzsibbaszsza ép ugy mint lord Palmerston. Ez utóbbi, rólam szólva, azt mondá Pulszkynak: »a halottat kell játszania, csak igy szabadulhat kinos helyzetéből« (»il fiut qu’il fasse le mort, c’est le seul moyen de faire cesser sa situation pénible«). Pulszky levele Kossuthhoz 1851. márczius 9, Sir Stratford Canning: pedig, mint főnöke irányának hű tolmácsa, midőn letartóztatásunk végét sürgetve, emlékiratot intéztem a szultánhoz;. annak beadását, – midőn pedig más uton mégis beadattam, annak pártolását nemcsak kereken megtagadta, hanem konstantinápolyi ügynökömnek mondott e szavakkal tagadta meg: »Kossuth nagy játékot játszott; elvesztette; viselje békén következéseit, ne nyugtalankodjék, hanem mondjon le minden politikai életről,« – és pedig midőn ezeket mondta, ezt is hozzátette: »Biztos kutfőből tudom, hogy Magyarországon népszerűsége s a bizalom iránta nagyobb, mint valaha volt,« Igy irta meg ezeket nekem akkori megbizottam (Henningson) Konstantinápolyból s én Pulszkynak Londonba november 5. 1850). Tehát a magyar ügygyel melegen rokonszenvezett Anglia szabadelvü miniszteriumának szabadelvü nagykövete a bizalmat, melylyel szerencsétlen hazám szenvedő népe engem megtisztelt, nem arra látta oknak, hogy iparkodjam javára tevékenynek lenni, hanem ép ellenkezőleg arra: hogy mondjak le minden politikai életről, »que je fasse le mort.«
De mig politikai tekintetben mindenkép utamba állt, hálás emlékezettel ismerem el, miként a hol pusztán emberiségi tekintet forgott fenn, a legszivesebb készséggel mindig rajta volt, hogy a szegény deportáltak kinos életének aprólékos miseriáin a lehetőségig enyhitve legyen.
Az e korba tartozó számos levelei között van egy (május 6. 1850), melyben közlötte velem angol forditásban Musztafa Resid nagyvezér egy rendeletét 1850. ápril 30-ról, fogságunk felügyelőjéhez: Szulejman bey ezredeshez, mely kötelességévé teszi, számunkra kissé több kényelemről gondoskodni. E rendeletben, többek közt, ez a comicus pár sor is olvasható »Engedj nekik (az internáltaknak) kissé tágabb tért sétáikban, gondoskodjál a szükséges felvigyázatról, oly módon mindazáltal, hogy azt észre ne vegyék.« (Allow them some more latitude in their walks, obaerving in the mean time the necessary precautions, endeavouring however to prevent their being aware of it.)
Szegény jó Szulejman beynek ez a reá parancsolt »vakits magyart« néha nem kis fejtörésébe került. »Foglyok legyünk, de észre ne vegyük, hogy azok vagyunk s a padisah kedves vendégeinek álmodjuk magunkat.« Bajos feladat volt, melyhez itt-ott nagyon mulatságes arczot vágott. Például, nagy czeremoniával imigy mutatta be nekem a főhadnagyot, altiszteket s legénységet, kiket őrizetemre kiszemelt: »Ime, uram, a te rabszolgáid, kiket a padisah neked, tisztelt vendégének, szolgálatára rendelt. Közülök néhány mindig ajtód előtt ülend, parancsaidat várva. Ha kimégysz; kisérni fognak, hogy meg legyen személyednek adva a tartozó tisztelet.« S midőn tiltakoztam, hogy nincs szolgálatra szükségem s nem szoktam hozzá az ily »megtisztelő« kiséretekhez, azt felelé: »Mit gondolsz, uram, hiszen láthatád, hogy itt mi nálunk még csak egy közönséges pasa is önlealacsonyitásnak tartaná, számos kiséret nélkül menni ki. Hát te hogy mehetnél ki a nélkül, te, ki minden pasáknál nagyobb vagy! Nem, én nem követhetem el azt a bűnt, hogy okot adjak a népnek, azt mondani a padisáhról, hogy nem adatja meg kedves vendégének a rangjához illő tiszteletet.« – Hát bizony hiában szabadkoztam a »megtiszteltetéstől«; nyomomba ragadtak az én »tisztelgő rabszolgáim«, ha még ugy kiizzasztottam is őket hosszas kilovaglásaimmal.
Hanem a szoros elővigyázatnak mégis csak a parancsolt tisztesség határaiban kellett tartatni; igy történt aztán, hogy bármennyire törekedtek is velem a »halottat játszatni«: biz’ én különösen az amerikai Egyesült Államok konstantinápolyi követségének; kisázsiai consuljainak s hittéritőinek segitségével, mégis csak módot találtam meglehetősen sűrű levelezést folytatni jóakaró barátaimmal s az Európa nyugatán elszórt hontalan magyarokkal, köztük különösen Pulszky Ferenczczel is Londonban, ki eléggé nem méltányolható oly tevékenységet fejtett ki Angliában, hazánk ügyében s az emigráczió érdekében, és az én személyes érdekemben, hogy bár kevéssel Teleki elvesztése után utaink örökre elváltak: e tevékenységére nem lehet másként, mint hálás elismeréssel visszaemlékeznem.
A Pulszkyval váltott levelek közt van egy, melyet 1850. november 5-én irtam neki Kutahiából azon lépések felől, melyeknek kiszabaditásunk érdekében megkisérlése czélszerünek látszott. E levél kezemnél levő másolatában arra nézve, a mi e jegyzék tárgyát képezi, kapcsolatban internátlónk kérdésével, a következőket találom:
»Positive tudom, miként a porta már többször tett Sir Stratford Canningnak ily kérdést: – Ha orosz-osztrák ellenzés daczára végetvetek az internálásnak s e miatt bonyodalmakba keveredem, biztosit-e engem Anglia tettleges segitségéről? – s e kérdésre mindig tagadó választ kapott.
»A porta igen jól tudja, hogy Anglia segitségéről biztositva, orosznak, ördögnek bátran fitytyet hányhat. Igen nagy kedve is volna reá, de Anglia segitségéről még soha sem kapott biztositást, soha! Tudja, hogy Anglia őt nem akarja segiteni.
»Kell adat reá? Mondok egy borzasztót. Tudod, hogy midőn Sir William Parker hajóhadával a Dardanellákhoz jött, az egész világ elibe ugy volt a dolog állitva, hogy czélja a mi kiadatásunkat sürgető orosz-osztrák követelés visszautasitásában a portát támogatni. Roebuck (sheffieldi képviselő) bizalmi inditványa alkalmával lord Palmerston politikájának támogatói igy emliték azt Mylord dicséretére s ő e dicséretet elfogadta. A 47 szavazatos diadal utáni diplomatikus nagy ebédnél igy emlité azt Napier tengernagy s a lord ismét elfogadta. No én meg azt mondom: az egész dologban egy szó igaz sincs. Sem Parker, sem Stratford Canning egy szó ily utasitást sem kaptak; sőt többet mondok: midőn a flotta ott volt, a porta egyenesen kérte, kérdezte: fogja-e az őt pártolni, segiteni, ha orosznak, osztráknak nem enged? És Sir Stratford Canning nem adta meg a kivánt biztositást. Minden kétséget kizáró hiteles értesitésem szavai ezek: »The porte could not get satisfactory assuranres, that the fleet would support her.«
»Ez borzasztó, ugy-e? De igaz.«
Ennyit itt ama levélből, melynek többi tartalma, mint szintén Pulszkynak ez időbeli nagyon érdekes levelei, más térre tartoznak.
A mondott tény tudomása hiteles kutfőkből volt meritve. Nekem ugyan sohasem engedtetett meg csak lábamat is betenni Konstantinápolyba. Én e várost csak mint egy elröppenő ködfátyol-képet láttam a hajó-fedélzetről, midőn Kis-Ázsiába vitettünk (a szultán az európai parton egy nyaralójának erkélyéről nézte, miként siklik hajónk nagy sebesen Konstantinápoly hosszában tova a Boszporuson, a nélkül, hogy a gőzerőt még csak meg is lassitanák, nemhogy csak egy perczre is megállapodnánk). De mindezen távoltartás daczára én Kutahiában folyvást a leghitelesebben értesitve voltam minden felől, a mi a diplomatiai körökben a mi ügyünkben előfordult.
Ezt egyrészt a meghitt bizalmas viszonynak köszönhetém, melyben némely követségekkel (különösen az amerikai Egyesült Államokéval és Szárdországéval) állattam, másrészt pedig annak, hogy a szultán közvetlen közelében voltak a diván minden titkaiba beavatott török államférfiak, kik nem henye érzelgésből, hanem hazafiságból, török érdekből a magyar ügy iránt a legmelegebb érdeklődéssel viseltettek, mert meg voltak győződve, hogy ha Magyarország függetlensége diadalra nem jut, a magyar függetlenségnek a török birodalom utána döl, – ez csak azon perczek kisebb-nagyobb számának kérdése lehet, melyeket a történelmi logika óra-lapján a perczmutató évekkel jelez, – – de utána dől. A mint hogy dől is. Már csak omladozó rom, melyet a sovár »spoliator« had versengése tartogat. Teljesedésnek indult Belgrád vára akkori ősz pasájának sejtelme, ki, midőn a világosi catastropha felől értesült, a Szerbia felé török földre menekvők előtt zokogásba tört ki s e szavakba önté lelke fájdalmát: »Szegény bujdosók ti! Ma nektek, holnap nekünk. Magyarország bukása a török birodalom bukása. Allah irgalma legyen velünk!«
*
Vajjon, ha Magyarország függetlensége el nem bukik, a török birodalom hozzá birt volna-e simulni a kor és élet elutasithatlan igényeihez annyira, hogy ráérjen kigyógyulni a betegségekből, melyeket multja reá hagyott? – Ki tudná megmondani!
Lehet, hogy nem, mert az élet feltétele: »a természetes alkalmazkodás« (naturel adoptation) hiányának csüggesztő bizonysága fekszik előttünk ama borzasztó tényben, hogy a török egy fél ezredéven át volt ur amott Európa keletén s ha ma elenyészik, a nélkül tünik el, hogy az emberiség fejlődésének utján csak a legparányibb nyomot is hagyna hátra maga után.
De az is meglehet, hogy ha akadnak köztük tág látkörü férfiak (mint a kény, boszu és bűn által a vesztőhelyig üldözött Midhát), kik megértetik a törökkel, hogy életre csak ugy számithat, ha birodalmának zagyva népei közt az ur szerepét a »primus inter pares« szereppel váltja fel: kültámadás ellen magyar szövetség által biztositva, talán ráérhetett volna lerázni magáról a haladásnak utjában állott béklyókat, s korszerü politikai reformokkal és az erkölcsök büverejü szeliditőjének: a nőnek a társadalmi életbe bevezetésével (mi nélkül polgáriasodás lehetetlenség) tisztességes helyre vivhatandotta magát a szabad népek kerek asztalánál, melyek jövőre számithatnak.
Ez is meglehet, mert az ujjászületés elemei (a mint már máskor emlitém) meg vannak a török nép társadalmi erényeiben; Mohamet vallása pedig a maga eredeti tisztaságában teljességgel nem áll utjában a haladásnak. Minden positiv vallásba az emberészt kigúnyoló, az emberi méltóságot lealacsonyitó sok visszásság, babona, phanatismus fészkelte be magát, mert mindenütt voltak, kiknek ez érdekükben állott. Mohamet egyháza e részben bizony nem egyedül áll. De a babonát nem kell a religióval, a vallást nem kell az önző phanatismussal összezavarni, mint nem kell Krisztus tanát az induisitió máglyáival, Galilei üldözésével és a Syllabussal. Lehet alá nem irni Gibbon itéletét, hogy Mohamet vallása minden positiv vallások közt a legészszerűbb; de azt nem lehet tagadni – mert történelmi tény – hogy e vallás nem állt annak utjában, miszerint követői közt legyenek népek, melyeknek tudományban, iparban; szorgalomban, miveltségben s még lovagias pallérozottságban is nem dicstelen multjuk van. Erről Arábia, Spanyolország s részben még Szamarkand történelme is tanuságot teszen.
Hanem akármint legyen is ez, egyet bizonyosnak lehet mondani. És ez az, hogy ha Magyarország függetlensége a népjog lábbal tiprásával meg nem buktattatik: a keleti kérdés nem vette volna azt a fordulatot, a melyet vőn, s amott Magyarország keleti szomszédságában nem az orosz hatalmi sphaera vészterhes kiterjedését, nem világfelforgató eszmék horgára füzött névleges szabadságot, s nem osztrák occupatiót, tehát urcserét látnánk, hanem a törökkel vagy a török nélkiül látnánk valóban szabad népeket, melyek függetlenségük fő támaszpontját Magyarország függetlenségében találnák s ép azért, mert ebben találnák: Magyarország különböző faju lakosai között őszinte testvériesség léteznék, mig most, épen a keleti kérdés fordulatánál fogva, mely a jövendő ismeretlen zavarában halászás vágyainak élesztőül szolgál, még olyanok is akadnak, kik az ezredéves Magyarországon a »magyar állameszmét« kérdésbe veszik.
És a mi a legszomorubb: amaz osztrák urcsere s az orosz hatalmi s befolyási sphaerának ama terjedése bizony nem a vég, hanem csak fatalis kezdet egy oly vég felé, mely tengernyi embervérrel, népek testvérgyilkos harczával, nemzetek romlásával s birodalmak szétrobbanásával leszen bejegyezve a történelem évkönyveibe.
