3-ik szám, a 311. laphoz.
3-ik szám, a 311. laphoz.
»Megütközéssel tapasztalom, hogy e tragicus nemzeti csapás (Teleki László halála) felől még most is igen ferde értelmezések terjesztetnek.«
A »Magyarország és a Nagyvilág« 1880. május 9-ikei számában a Kisfaludy-társaság által kiadott szegedi árvizkönyv után pár lap lett közölve Lukács Móricz »Emlékezései«-ből, ily czim alatt: »Teleki László halála.«
Ebben Teleki önkéntes halálának oka következőképen magyaráztatik:
»Az (1861-iki) országgyülés megnyilt és már az előleges értekezletek alkalmával kétségtelenné vált, hogy a határozati pártnak többsége van és a felirati párt által czélbavett kiegyezés le fog szavaztatni. Ekkor érezte Teleki egész sulyát a felelősségnek, mely őt mint partvezért, mely még az ő emlékezetét, nevét is terhelni fogja a kiegyezés meghiusulásáért. Ha a felirat elesik; kétséget nem szenved, hogy az országgyülés eloszlattatik, az alkudozások megszakadnak és ujra provisorium áll be, absolutismus, katonai uralkodás. Ezért őt fogja vádolni a haza, a külföld, (!!) a jelen, az utókor, de saját lelkiismerete is. De hogyan hárithatná, el politikai fellépésének e gyászos következéseit hazájáról, nemzetéről? Megtagadhatta-e egész multját, elveit, szavait, önmagát? Pártfeleit, a kik nevének varázsa, a jellemébe, belátásába vetett bizalom inkább, mint szónoki tehetség – miben kitünő nem volt – gyüjtött zászlaja alá, a biztos győzelem előestéjén birja rá, hogy oszoljanak el, hunyászkodjanak meg? Kijelentse nekik, hogy tévutra vezette? Ily önmegtagadás emberi erőtől ki nem telik. Volt könnyebb ut, e kinos helyzetből kiszabadulni, oly ut, melyen már régen járt az esze: a halál. Véres hulláját dobván az ut közepére; melyen pártfelei őt követék, és épen a csata előestéjén, ez néma intésül szolgálhatott, szolgált is nekik, hogy tévuton járnak, mely örvényhez vezet, hova magukkal ránthatják a hazát és nemzetet is. A párt megértette az intést: szavazás alkalmával a többségben levő határozati párt néhány tagja elhagyta a termet s igy többségre hagyta jutni a felirati pártot.«
Igy magyarázzák Lukács Móricz »Emlékezései« Teleki László halálát.*
Épen elküldendő valék a kéziratot, midőn bánatos megilletődéssel értesültem Lukács Móricz halála felől. Azon sokak közé tartozom, kik ő benne – mig élt – a magyar közélet és irodalom egyik tág látkörü, fényes tehetségü, nagy érdemü veterán munkását tisztelték, s emlékének a legőszintébb kegyelettel adóznak s a mit az itt következő lapokon még életében megirtam, nem is bocsátanám közre halála után, ha az nem forogna fenn, hogy Teleki László tragicus halála a magyar közélettel kapcsolatos oly eseményt képez, melynek indokait tisztába hozni a történetiratnak tisztéhez is tartozik, érdekében is áll. De mert ez igy van, nem vélek véteni az elhunyt tisztelt iró emléke iránt tartozó kegyelet ellen, ha halálának közbejötte miatt, tisztán tárgyilagos megjegyzéseim közrebocsátásával fel nem hagyok.
Turin, november 9. 1881.
Kossuth.
És e magyarázatot oly férfiu jegyezte fel a magyar történetirat számára, kinek teljes joga volt állitását azon nyilatkozattal vezetni be, hogy ő Telekinek legrégibb, legbensőbb barátja volt s hozzá oly közel állott, hogy tragicus elhatározásának indokát nálánál jobban senki sem ismerheté.
E körülmény annyi sulyt kölcsönöz a nagy érdemü iró szavának, hogy valóban mind a történelmi hűség, mind az egykori elv- és bajtársam emléke iránt tartozó tisztelet szempontjából szükségesnek látszik taglalás alá venni, vajjon megegyezik-e a tényállással az idézett magyarázat, melyet én, lelkem erős meggyőződése szerint, merőben tévesnek s lélektanilag indokolhatlannak tartok.
Lukács Móricz szerint Magyarország állami függetlenségének egyik kiválóbb bajnoka azért dobta saját »véres hulláját az ut közepére, melyen pártfelei őt követék, hogy öket ez utról leriaszsza; nekik saját zászlójának cserben hagyására intést adjon s politikai ellenfeleit győzelemre segitse.«
Ezen állitás azt feltételezi, hogy Teleki László kényszerült hazatérése után az emigráczióban annyi erélylyel vallott elveit megváltoztatta; multjánál fogva ugyan kötelezettnek tartotta magát arra, hogy az alkupárt soraiba ne menjen át; de azon meggyőződésre jutott, hogy hazája számára az üdvet nem a függetlenségi nyilatkozathoz ragaszkodásban, hanem az osztrák házzal kialkuvásban kell keresni s e meggyőződés által vezéreltetve, megölte magát, nehogy élve a kialkuvás üdvének utját állani legyen kénytelen.
No már én ez elv- s nézetváltozás feltevését Teleki László jellemével annyira összeütközőnek tartom, miszerint nem habozom azon hitemnek adni kifejezést, hogy ha az, a mi a holtakról mondatik, a sirok porába eszméletet lövelhetne, annak, a kit egykor Teleki Lászlónak hivtak, földi maradványai e feltevés miatt még a sir fenekén is megrázkódnának.
Ámde nem igényelhetem, hogy a történetirat az én hitemet elegendő nyomatékunak tekintse arra, miszerint ellensulyozhassa Teleki azon benső barátjának állitását, ki vele épen ama válságos napokban is a legmeghittebb viszonyban állott. Hanem ugy gondolom; hogy Teleki maga mégis csak hitelesebb tolmácsa saját érzelmeinek s nézeteinek, mint bármely meghitt barátja lehet, kit semmi meghittség sem helyez annak lehetőségén kivül, hogy saját pártállásának befolyása alatt azokat félreértse. (Lukács Móricz tudvalevőleg az alkupárt álláspontját vallotta magáénak.)
Azon helyzetben vagyok, hogy Teleki saját nyilatkozatával bizonyithatom be, miként ő az emigráczióban vallott elveihez, melyek az osztrák házzal minden alkut kizártak; kényszerült hazatérése után is a hatalom bosszuját mintegy czélzatosan kihivó határozottsággal ragaszkodott.
Elég lesz ennek bebizonyitása végett Heves megye üdvözlő levelére 1861. márczius 9-én adott válaszából a következőket idéznem:
»Voltak, kiknek osztályrészükül jutott nélkülözni a hazát; a számkivetés keserű kenyerét enni a végett, hogy világszerte hirdessék a haza igéjét. Ezek hivatása volt – – – megértetni a haza szent ügyét – – – nem engedni balmagyarázatot, félreértést hazánk erejére s kivánságaira nézve.«
»Ezek közt nekem is jutott egy szerény szerep, melyet lelkiismeretesen vinni egyedüli örömöm s büszkeségem volt. Nem magamat dicsérem, őket magasztalom, kikkel együtt szenvedtem s küzdöttem: feledhetlen bajtársaimat, mindenekfölött pedig dicsőitem a hazát, nemzetünknek magatartását a küzdelem alatt és után, midőn azt hozom emlékezetbe, hogy – – nemzetünk immár minden európai combinatióban pártkülönbség nélkül ugy foglal helyet, mint hatalmas, kifeledhetlen tényező.«
»Értik, tisztelt honfitársaim, mily kin volt nekem a szász kormány példátlanul aljas bűntette következtében ily működési körből erőszakosan kiragadtatni.«
»Egy félbeszakadt hivatás minden hű kebelre nézve nem egyéb, egy ketté metszett életnél«– – – – – – – – – – – –
»Van egy, mi nélkül nem élhetnék: azon öntudatom, hogy sem a hazában, sem a külföldön, sem fogságom ideje alatt, sem szabadlábra tételem alkalmával, sem azóta nem tértem el soha politikai hitvallásomtól; soha azon zászlótól, melyet enyémnek vallottam; hogy soha senkinek sem tettel, sem szóval, sem bár csak egy intéssel is nem adtam arra jogot, hogy föl is tegye rólam, miszerint elveim, rokonszenveim, ohajtásaim bármelyikéről valaha le tudnék mondani. Megvan; hála égnek, ez öntudatom.«
Igy nyilatkozott Teleki László 1861. márczius 9-én, tehát már jóval az országgyülés összehivásának kihirdetése után, midőn, ha nem is volt még képviselővé megválasztva, bizonyosnak tudta, hogy meg fog választatni, s huszonnégy rövid nap mulva a nyilt politikai tevékenység terére lép. És ő ép ekkor mondotta ki e programmszerü nyilatkozatában, miként senkinek nem adott jogot, róla csak föl is tenni, hogy elvei, rokonszenvei, ohajtásai bármelyikéről valaha le tudna mondani.
Én e férfias nyilatkozat evangeliomára téve kezemet, határozottan tagadom, hogy akárkinek is joga lehessen Teleki önkéntes halálának oly magyarázatot adni, mint a minő annak az idézett »Emlékezések«-ben adatik. Miként is kerülhette ki a nagyérdemü iró figyelmét az, hogy Teleki halálának ily magyarázatot adni annyit teszen, mint Teleki László emlékére az őszinteség hiányának, ne mondjam: a politikai hypocrisisnek gyanuját háritani? Mert hiában; azt nehezen lehet kétségbevonni, hogy ha az a magyarázat állana, ha Teleki saját politikai álláspontját a hazát örvénybe sodorható tévedésnek érezte volna, ha annyira meg volt volna győzödve arról, hogy hazafiság szemponjából nem neki; nem a határozati pártnak, melynek vezére volt, hanem a felirati pártnak van igaza, miszerint hazafiui kötelességnek vélné inkább saját kezével vetni véget életének, mintsem hogy a vele szemben állott felirati párt győzelmének utját állja: ugy lehetetlen volna a Teleki emlékét méltatlanul sértő azon következtetésre nem jutni, hogy Teleki nem akként érzett, mint a miként beszélt s hogy nem volt őszinte, midőn a határozati párthoz csatlakozott, sőt abban a vezér szerepét elvállalta. No már én számba tudom venni, hogy ahol a pártszenvedélyek tengere oly habokat hány fel, mint Magyarországon, – a pártérdek nagy befolyást gyakorolhat az itéletre. Azt gondolom mégis, hogy nemcsak jóbarátnak, de még ellenségnek sem kellene a pártérdek szemüvegének annyi szinező befolyást engedni a látásra, miszerint egy oly férfiunak, a minő Teleki volt, emléke a politikai hypocrisis gúnyjának tétessék ki.
Emlitve van az idézett »Emlékezések«-ben, miként Lukács »előre tudta, hogy Teleki magát meg fogja ölni, sőt azt pár hóval előbb Jósika Miklósnak irt egyik levelében meg is jósolta.« Ez tökéletesen igaz, miként a szövegben is emlitve van. De épen, mert ezt tudta s meg is jósolta, nagyon csodálom, hogy annak indokát az osztrák házzal kialkuvás ohajában kereste (a mire pedig, bizony-bizony mondom, Teleki sohasem gondolt), holott e gyászos határozat indoka világosan ki volt fejezve a Heves megyéhez intézett levél ama szavaiban, melyekben a számüzetése bajtársaival közös munkakörből lett erőszakos kiragadtatása fölött érzett kinjainak panaszát ez emlékezetreméltó nyilatkozattal rekesztette be:
»Egy félbeszakadt hivatás minden hü kebelre nézve nem egyéb egy kettémetszett életnél.«
Lehetetlen e szavakban gyászos halálának előrevetett árnyékát észre nem venni.
És azt, a ki igy érzett, igy szólt, azt, a ki személyes sértésnek tekintette, ha valaki róla csak hinni is képes volt, hogy ő az osztrák uralkodó-háznak alattvalói hűséget igérhetett: azt »legrégibb, legbensőbb barátja« mint egy oly embert állitja a világ elé, ki annyira sovárgott hazájának ez alattvalói kapocs visszaállitására kilátást nyitni, hogy életét dobta oda áldozatul, miszerint e kilátásra utat egyengessen!
Mondhatnám még, hogy e téves feltevés még azon hibában is szenved, miként feledhetlen barátunknak még józan itélő tehetségét is igen kétes szinben tünteti fel s gyászos határozatára, melynek mély s nemes erkölcsi alapja van, a hiábavaló oktalanság bélyegét süti. Mert ha Teleki azért dobta volna »saját véres hulláját pártfeleinek utjába«, miszerint őket halálával defectióra intse, a végett, hogy a felirati pártnak mesterséges többségre juttatásával az országgyülés feloszlatásának, az alkudozások megszakadásának s egy ujabb provisorium, absolutismus, katonai uralkodás beállásának eleje vétessék, merőben haszontalanul áldozta volna fel életét, miután tény, hogy a felirati párt győzött, de azért mindez ép ugy megtörtént, mint nagyobb mértékben akkor sem történhetett volna meg, ha a határozati párt magát többségből kevesebbségre le nem csonkitja s azt a hatalom által elfoglalt »birodalom egységi« álláspontnál fogva csakugyan nem volt nehéz belátni, hogy ha az alkudozások megszakadnak, ez a miatt fog megtörténni, a miben mind a két párt egyetértett a »restitutio in integrum«-nak, mint az egyezkedés elengedhetlen előfeltételének, követelése miatt.
De én e körülményre sulyt nem fektetek; nincs reá szükségem, mert ha a lélektan nem hiu képzelgés, ugy az én magyarázatom az egyedüli, mely ugy a tényállásnak, mint Teleki László jellemének megfelel. Ez pedig ebbe vonható össze, hogy Teleki az ideges elfogultságára furfangosan reázúditott meglepetés egy adáz perczében megadta magát azon feltételnek, hogy a forradalmi politikával szakitani fog. Ö előtte egyrészt az adott szó szent volt, másrészt elvhű ember volt, a ki mélyen érezte, hogy a haza függetlenségének, a nemzeti lét ez alapfeltételének, elve nem azon alárendelt érdekek közé tartozik, melyekre nézve a feladás vagy szögre akasztá elnézhető. E fatalis ellentétet élve lehetetlen volt kiegyenlitnie. Ez nyujt s csakis ez nyujthat magyarázatot a tragicus elhatározáshoz, hogy »a ketté metszett élet« terhétől a halálba menekült.
Ám itéljen a kérdés fölött az elfogulatlan közvélemény s a részrehajlatlan történelem.
Hanem van Lukács Móricz »Emlékezései«-ben Teleki László haláláról még egy más állitás is, melyre felvilágositást nyujtani a volt magyar emigráczió iránt kötelességemnek tekintem, minthogy Irataim közrebocsátásának czélja nem más, mint csakis egyenesen az, hogy a magyar emigrácziónak a magyar nemzet egykoru történelmével kapcsolatos közélete felől a történetirat számara hiteles adatokat szolgáltassak.
Lukács Móricz idézett »Emlékezései«-ben ugyanis a következőket találom:
»Elfogadhatta-e Teleki becsülettel a neki ajánlott szabadságot és a hozzákötött feltételeket? Azt hiszem, ez méltányos itéletü ember előtt kétséget nem szenved. Az emigráczió tekintélyes része nem igy itélt. Teljes szabadságban és biztonságban, távol a veszély árnyékától is, ugy itélt egyik-másik Telekiről, hogy gyáva volt a megkegyelmeztetést és a hozzákötött feltételt: szakitást a forradalmi politikával, elfogadni. – – Hogy emigrans-társainak e méltatlan felfogása mennyire elkeseritette, mi mélyen fájdalmasan sértette Telekinek büszkeségét; őt, a ki a becsület kérdésében oly kényes, oly finnyás volt, a ki párbajokban életét annyiszor koczkáztatta; könnyen elképzelhető. Ez esetben párbaj nem segithetett; hogy a halál segithet, már akkor is, kevéssel szabadonbocsáttatása után megfordult lelkében s velem is szólt róla első találkozásunkkor Bécsben. – – – Fogadtatása (az országban) a bálványozással volt határos, – – – de mindez ki nem elégitette; nem altatta el benne azt a gyötrő tudatot, mely éjjel-nappal nem hagyta nyugodni hogy ott künn van egy pár ember, a ki jellemszilárdságát, elvhűségét, bátorságát kétségbevonja.«
Mig tehát Teleki »legrégibb, legbensőbb barátja« feledhetlen bajtársunk tragicus elhatározását egy helyütt tisztán politikai indoknak, t. i. annak tulajdonitja, hogy hazafiui kötelességének vélte élete feláldozásával kitérni a felirati párt többségre-jutásának utjából, nehogy a kiegyezés meghiusuljon, – más helyütt mégis Teleki önkéntes halálát részben legalább az elkeseredés rovására irja, melyet neki az emigráczió tekintélyes részének azon »méltatlan« felfogása okozott, hogy nem kellett volna megkegyelmezésének föltételét »a forradalmi politikával szakitást« elfogadnia.
A mí a méltatlansági vádat illeti, előre kell bocsátanom, miként senkinek sem jutott a magyar emigráczióban eszébe azon fennakadni, hogy Teleki ott a bécsi Burgban szemébe nem mondta Ferencz József császárnak, miként ő bizony ellene tovább is conspirálni szándékozik; az emigráczió csak azt kivánta volna, hogy valamint a Landesgericht minden faggató kérdéseire csakis annyit felelt, hogy illetőségét el nem ismeri, ugy a császár előtt is csak azon nyilatkozatra szoritkozzék, miként a nemzetközi jog megsértésével fogatván el, magát a nemzetközi jog oltalmának élvezetébe visszahelyeztetni sürgeti.
Hogy Teleki e helyett a forradalmi politikával szakitásra szavát adta, azt az emigráczió kétségtelenül mélyen fájlalta; a ki azonban e felfogás fölött igazságosan akar itélni, annak az emigráczió politikai álláspontját nem kell szem elől tévesztenie.
Akkor még nem állott be a magyar emigráczióra nézve a palinodiák ideje. Akadt ugyan már nehány ember, ki haza kérezkedett s haza is ment, (Jósika Miklós egyik levelében ekként fejezte ki magát: »Néhány elég nagyszáju hazánkfia hazapetitionálta magát.«) Még ezek is sulyt helyeztek arra, hogy e lépésük, melyet magán- s családi viszonyaik kényszerüségével indokoltak, ne magyaráztassék elvtagadásra általunk. Ki szóval, ki irásban is igéretet tett, hogy aspiratióinkat az elnyomott hazába magukkal viszik s a zászló, melyet fennen lobogtatánk, az ő hűségükre, tevékenységükre mindig számithat. A mint hogy többen közülök velünk folytonos összeköttetésben maradtak, sőt néhányan még a hazában alakult központi forradalmi bizottságba is beléptek s annak működésében tevékeny részt vettek. Ezek egynémelyikét az emberi dolgok forgandósága azóta meseszerü átalakulásokon vitte keresztül. Lehetetlen keserü mosolynak nem szállni ajkaimra, a mint hány-vetett irományaim halmazát forgatva, egynémely bucsulevél kezembe akad. De nincs természetemben az indiscretió. Gyarló ember magam is, számba tudom tenni, hogy az, a mit embernek hivnak, gyarló teremtés. »Habent mortalia casum.«
Helyén látom itt közbevetőleg megjegyezni, miként igazságtalanság volna azokkal, a kik magukat »hazapetitionálták«, azokat összezavarni, a kik nem kérezkedtek vissza a hazába, hanem (mint Simonyi, Irányi, Helfy) később, midőn alakilag legalább az alkotmányosság tere némileg megnyilt, polgártársaik meghivásának engedve, elfogadták a munkatért; melylyel őket nemzetük bizalma keresetlenül megkinálta. (Mondom: »keresetlenül«, mert erről positiv tudomással birok.) Én másként gondolkoztam s másként gondolkozom; de az tény, hogy ezeket nem kell ama »nagyszáju hazafiak«-kal összezavarni, a kik magukat »hazapetitionálták«.
Hanem végre is, a kik azon időben, mely szóban van, hazakérezkedtek, emigránsok lenni megszüntek. A mi magyar emigráczió azon időben volt, annak soraiban, egyetlen egyet kivéve, én embert nem tudok, ki a 49-ik függetlenségi nyilatkozatot ne vallotta volna, semmi feltétel alatt, semmi áron, még a 48-iki alkotmány teljes épségben visszaállitásának árán is, fel nem adható, el nem alkudható hitvallásának. Halmokban fekszenek előttem (a Teleki Lászlóén kivül) Klapka, Vetter, Türr, Vukovics, Pulszky, Irányi, Jósika, Kiss Miklós, Ludvigh, Karacsay, Horn, Szarvady, Mednyánszky Sándor, Csernátony stb. stb. levelei, melyek mind erről tanuskodnak. S az emigrácziónak e politikai hitvallása nem valamely véka alá rejtett mécseske volt, melynek halovány pislogása csak holmi titkos conspiratorok rejtekeit világitja be: magasra feltüzött fáklya volt az, mely a magyar emigráczió hitvallását villanyos fényözönben sugároztatta a gondolkozó emberiség szeme elé. Midőn e szót leirom, bizony nem a parányi adalék emlékezete lebeg előttem, melylyel a szent ügy hirdetésénél e fény terjesztéséhez én magam is járulhaték; nem is az alkalmi felszólalások, melyekkel Teleki Klapka, Vukovics, Türr, Irányi és más számtalanok egyes specialis eseteknél, a magyar szabadság, a magyar állami lét jog- s politikaszerüségének egyes specialis igazságait a világ közvéleményét meghóditó világosságba helyezék: hanem azon folytonos apostoloskodás emlékezete lebeg előttem, melylyel a magyar emigráczió politikai hitvallása a világ-sajtóban nyiltan, hangosan, szakadatlanul képviselve volt s mely a magyar ügyet, ugy a miként akkor az emigráczió agyában-szivében élt, a napi-kérdések legelső sorába küzdötte be. Szemem előtt lebeg Jósika, kinek e téren szerzett érdemeiről már máskor szólottam. Szemem előtt lebeg az, miként adtak folytonos kifejezést s vivtak ki nemcsak elismerést, hanem hatalmas támogatást is a magyar emigráczió hitvallásának Éber Nándor, Pulszky, Csernátony az angol, a két utóbbi az amerikai s később az olasz sajtóban is; a francziában Irányi, Horn, Szarvady, Ludvigh; a németben a két utóbbi, különösen Szarvady, ki magának bámulatos kiterjedésü tért nyitott; az olasz sajtóban kiváltképen Helfy, ki nemcsak a magyar s olasz ügy érdekazonossága érzetének meggyökeresitése körül kétségtelenül mindnyájunk közt a legnagyobb érdemekkel bir, hanem politikai hitvallásunknak az európai sajtóban meghonositására is kiváló befolyást gyakorolt az által, hogy ki tudta vinni, miszerint a világ-sajtó egyik közös kutfejének, az »Agence Havas«-nak távirdai körében Konstantinápolytól Turinig ugyszólván rendelkezhetett, azonkivül saját külön lapot is alapitott, mely a magyar függetlenség s olasz független nemzeti egység törekvései közt fenforgott szövetségi kapcsolat tekintélyes közlönyének annyira el volt ismerve, hogy mintegy góczpontul szolgált arra, miszerint a Cavalletto által oly tapintatosan vezénylett s a Helfy lapjánál tekintélyes erők által folytonosan képviselt velenczei forradalmi comité működése s a mienk közt összhangzás és viszonylagos támogatás álljon fenn. Helfy még könyvnyomdát is alapitott, miszerint politikai hitvallásunk folytonos terjesztésére a magyar emigrácziónak minden lehető könnyitést nyujthasson. Ott nyomtattuk az »1849« czimü folyóiratot is, mely jelszavul Petőfi e sorait viselte homlokán:
»De mit tűr a szolgaságnak népe
Mért nem kél fel, hogy lánczát letépje
Arra vár, hogy Isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?«
Mért nem kél fel, hogy lánczát letépje
Arra vár, hogy Isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?«
Az időszaki sajtóban folytatott ily szellemü működés mellett Irányi, Ludvigh még külön röpiratokat is irtak, melyekben hatalmas érvekkel kimutatták, hogy a magyar nemzetnek még a 48-iki alkotmány teljes visszaállitásával sem lehet beérnie s az emigrácziónak a világban szétszórt zöme ép ugy, mint a magyar légió tagjai adhaesionalis nyilatkozatokban adtak a 49-iki zászlóhoz minden alkut kizáró ragaszkodásuknak kifejezést.
Ezek tények, melyekre azért hivatkozom, miszerint tisztában álljon a magyar olvasó-közönség előtt, hogy ki s mi volt az a magyar emigráczió, melynek emléke méltatlansággal vádoltatik azért; mert mélyen fájlalta, hogy politikai hitvallásának állásban, tehetségben, népszerüségben, befolyásban egyik kiváló vezérképviselője a »forradalmi politikával«, tehát az összes emigráczió politikájával szakitani magát lekötelezte.
E politika tekintetében az összes magyar emigráczióban az egyetlen kivétel Szemere Bertalan volt, ki kezemből, mint az ország ideiglenes kormányzó-elnöke kezéből, a függetlenné nyilatkoztatott haza miniszterelnökségét elfogadta s mint ilyen, a függetlenségi nyilatkozatra kezembe az ország szine előtt hűséget esküdött. Ha velem vagy czélban, vagy politikában egyet nem ért, vagy tehetségeimet a nemzet által reám ruházott állás betöltésére elégtelennek tartva, megbuktatásomra törekszik: ez mint szabad embernek jogában áll vala, föltéve, hogy nem fogadja el kezemből a miniszteri állást, vagy arról lomond s nyiltan az ellenzék soraiba lép. De hogy miniszter maradjon s mint ilyen, ellenem az országban titkon olynemü ármányokat üzzön, miszerint felajánlott szövetkezésének még magá Görgey is hátat forditott, – az emigráczióban pedig kimenekülésének elsö percze óta* ellenem, volt minisztertársai s politikai barátaim ellen folyvást egész szenvedélylyel a legellenségesebb megtámadásokban gyönyörködni illendőnek tartsa: ez oly dolog, hogy nehéz megérteni, miként volt képes azt összeegyeztetni a köztünk fennállott hivatalos viszony solidaritásának erkölcsi igényeivel. Azonban: »Der Tod hat eine reinigende Kraft«. Én az ármánynak, indulatos ellenségeskedésnek, melylyel bizalmamat viszonzá, emlékezetét sirjába temettem s csak fényes tehetségeinek tiszteletteljes elismerését tartottam meg és megtartottam a részvétteljes bánatot a szivrenditő éj fölött, mely halála előtt e fényes tehetségek világára reáborult.
Vukovics Sebő (kinek pedig minden levelét mérséklet, higgadtság s a legdelikátabb kiméletesség jellemzi) nekem Kutahiába már 1850. augusztus 14-én Montmorencyből ezeket irta: »Mi itt meglehetős barátságban élünk mindnyájan, kivéve Szemerét, ki szándékosan a régi barátságot is megmérgezte. Ő már az én kijövetelem előtt ellened s ellenünk elég bűnösen s igen önkényes állitásokkal lépett fel, magát, mint az egész forradalmon felül emelkedett nagyságot mutatva be. Bármily nagysága legkevésbé sem bánt: de a mit a tények sorából valótlanul beszélt, azt Horváthtal, czáfolatul megigazitani, kötelességünknek ismerők.« – 1851. julius 12-én pedig ugyancsak Vukovics (Párisból) arról tudósitott, miként Szemere méltatlan kikelései annyira elidegenitették tőle az ottani emigrácziót, hogy midőn julius 5-én az emigratiónális választmány megnyitása végett közgyülés tartatott: Magyarország volt miniszterelnöke (ki pedig ép ez állasánál fogva a testület élére állittatni különösen hivatva volt volna) mindössze csak két szavazatot kapott s a kettő közül az egyiket Vukovics adta. A választmány ekként lett megalakitva: Teleki László elnök, Vukovics alelnök, Irányi jegyző, Klapka, Czecz, gr. Andrássy Gyula, Gorove, Kemény Farkas, Kiss Miklós vál. tagok.
Szemere éveken keresztül mindig folytatta az ellenségeskedést; 1859 után pedig magát már az emigrácziónak az 1849-iki függetlenségi nyilatkozathoz ragaszkodó álláspontjával is nyilt ellentétbe helyezte. Teleki László és Jósika Miklós levelei e miatt a legkeserübb indignatio kitöréseivel vannak telve.
Hanem azt tárgyamhoz tartozik megemlitenem, hogy a mint Szemere az alig megjelent október 20-ikai diplomának mint kiindulási pontnak elfogadása mellett felszólalt (ő az egyedüli ember nemcsak a magyar emigráczióban, hanem az obligát hivatalos köröket kivéve, az egész magyar világon) s kül- és belföldi lapokban a kialkuvás mellett nyilatkozott Klapka tábornok csak kétségtelen tényt constatált, midőn ugyanazon franczia lapban, melyben Szemere kialkuvásra intő első felszólalása megjelent, mindjárt a következő napon kijelentette, hogy »az összes magyar emigráczióban egyedül Szemere ur van a maga véleményén.« Teleki László pedig a franczia lapokban rendkivül éles czáfolatot bocsátott közre Szemere ellen. Ez volt utolsó felszólalása elfogatása előtt.
Ilyen volt a magyar emigráczió politikai álláspontja. A körülmények pedig olyanok voltak, hogy lehetetlen volt a sziv vérével összeforrt óhajainak a közel valósulás reményévé nem fokozódnia, feltéve, hogy a magyar nemzetnek minden alkut kizáró hajthatatlansága iránt az olasz kormány hite, bizalma meg nem ingattatik.
Ott volt az olasz ügy folyton előretörő haladványa, mely az egész világ meggyőződése szerint, a háborut az osztrákkal jóformán kikerülhetlenné tette. Ott volt a turini cabinettel Teleki közreműködése mellett kötött ünnepélyes szeptemberi egyezkedésünk, melynek komolysága felől hatalmas tanuságot szolgáltatott az erély és gyorsaság, mely annak foganatositása körül kifejtetett. Ott volt a valóban nagyszerü fegyverkezési felszerelés (lásd: első fejezet.), mely Magyarországba juttatás végett a keletre már elküldetett. Ott volt az, hogy e fölfegyverzéssel kapcsolatban az olasz kormány már annak is idejét látta, miszerint a kelet felől tervezett forradalmi hadműködés designált vezére: Klapka tábornok az előkészületek berendezése végett rendeltetése helyére menjen. Ott volt az a nagyjelentőségü tény, hogy Napoleon császár, mig a Garibaldi alatt alakitott minden más nemzetbeli idegen légiók eloszlatását határozottan megkövetelte, – a magyar legió fentartásába nemcsak beleegyezett, hanem annak tekintélyes haderővé fejlesztését Victor Emánuel királynak még egyenesen tanácsolta is; minek folytán a magyar légió nemcsak fentartatott, hanem szaporitása is elhatároztatott s a magyar emigráczió (miként már előbb is emlitém) a történelemben példátlan azon előnynyel dicsekedhetett, hogy a világ minden hatalmának szeme láttára, saját hazájának zászlaját idegen földön, saját nemzeties szervezetü seregének élén lobogtathatá. Ott volt az, hogy nagymennyiségü magyar pénzjegyeknek az olasz kormány költségén nyomtatása megfeszitett erélylyel munkába vétetett, miszerint tervezett forradalmi harczunk saját hazánkban financiális eszközökben ne szükölködjék. És ott volt azon körülmény, hogy a magyar emigráczió mindezen harczias előkészületeinél nem mint a nemzeten kivül álló testület, hanem mint annak képviselője s a nemzet bizalmától környezett közege, mondhatni: mint elismert nemzeti hatóság járt el, folytonos összeköttetésben állott a hazában működött forradalmi bizottsággal, melynek tagjai a nemzet legbefolyásosabb, legtekintélyesebb köreihez tartoztak s hogy e bizottság jelentései, ezer más csatornákon felénk özönlött értesitések, de a köztudomásu tények tanusága szerint is olyan volt a közszellem Magyarországon, miszerint távol attól, hogy a nemzet forradalmi elhatározása felől a legkisebb kétség foroghatna fenn, inkább attól volt okunk tartani, hogyha az olasz-osztrák háboru késni talál, a türelmevesztett nép idő előtt is kitörésre ragadtatik. Hozzájárul mindezekhez az, hogy magyar, sőt osztrák lapokban is az olasz-magyar közös harcz nyiltan bevégzett ténynek hirdettetett s az olasz háboruval combinált magyar forradatom bizonyosnak is, imminensnek is tekintetett, a minek az akkori közszellem mellett lehetetlen volt a népre felvillanyozó hatást nem gyakorolni.
Nekem azon időből csupán a »Pesti Napló« áll rendelkezésemre, mely (a mint tudva van) a túlmerészség boglárát dicsőségének koszorujába füzni nem épen buzgólkodott. De azért ily tudósitások közlésétől még a »Pesti Napló« sem tartózkodott. Igy például: 1860. október 25-kei számában a »Tr. Zeitung« után ezeket irta: »Kossuth, Klapka, s az utóbbi magyar forradalomból ismeretes több egyén ismételve értekezletet tartottak Cavourral s a szárd táborkari tisztekkel s ez alkalommal az előidézni szándéklott forradalom terve szorosan megállapittatott. Magyarországgal Fiumén át akarják magukat érintkezésbe tenni s Turinban az egész Littorale pontos hadtani leirását birják.« Majd november 10-ikei számában a »P. Napló« a bécsi conservativ »Vaterland« után egy tudósitást közölt Milanóból; melyben irva volt, miként »Nápolyból parancs érkezett oda, hogy a legnagyobb sietséggel 24.000 magyar attila készittessék. Egy hajdani huszárezred-szabó, ki a magyar forradalom alatt századosi ranggal Bem hadtestében a Kossuth- és Mátyás-huszárok egyenruhájának kiállitását vezette; van e feladattal megbizva. Az attilák, a mint készen lesznek, Türr tábornokhoz fognak küldetni, ki gondosan titkolt missióval van megbizva s annak kivitelére jelentékeny pénzerővel rendelkezik. Nem egészen alaptalan a nézet, miszerint azon kisérlet forog kérdésben, hogy Magyarországban a forradalom lángra szittassék s hogy kisérletet fognak tenni, Fiumenál partra szállani, a honnan aztán a forradalom előharczosai Magyarországba törnének. Épen nem kell biztonság érzetében ringatózni, mert Victor Emánuel király szorult helyzete (?) kényszeriti őt »va banque«-ot játszani. – – Magyar- és Olaszországnak közös harczi vállalata oly elvégzett dolog, miben még csak kétkedni sem mer senki.«
Természetes, hogy a conservativ bécsi »Vaterland«, melyből a »Pesti Napló« idézett, el nem mulasztotta e tudósitását az obligát »kalandor«, »gyalázatosság«, »aljasság« stb. mártásával felereszteni; miszerint a sajtó-hatóság torkán meg ne akadjon; de képzelni lehet, hogy e mártások daczára mennyire jól esett az ily eledel magyar gyomornak.
November 13-ikai számának második vezérczikkében Fk (Falk) jel alatt a »Pesti Napló« ujra visszatért a 24.000 attilára; elmondta, hogy Garibaldi, Caprerába visszavonnlása előtt, Türr tábornoknak ismeretlen czélra két ágyu-üteget s 10.000 fegyvert ajándékozott s Victor Emánuel királynak azt mondta, hogy 1861. tavaszán Olaszországon kivül fog magának tevékenységi szinhelyet keresni; s több más ily jellegü adat elszámlálását a »Pesti Napló« azon következtetéssel kisérte, hogy azok összefüggése imminens háborura mutat, melynél Austria nemcsak Velencze felől, hanem más felől is meg fog támadtatni, a minek fontosságát neveli az is, hogy Metternich herczeg azon biztos hirt küldte Rechberg grófnak, miként Francziaország a megujulandó osztrák-olasz háboruban minden esetre Piemont mellett fog küzdeni. Nevezetesnek jeleztetett az, hogy e tervet sem az október 20-ikai diploma, sem a varsói találkozás nem birta megmásitani s a mérsékelt szellemü magyar lap, a maga modorában, a közel forradalmi harcz kilátását azzal fejezte be, hogy »a készülő események hazánkat igen közelről érdekelhetik, a sajtónak tehát kötelessége, himezés-hámozás nélkül megismertetni a helyzetet, hogy kiki már előre megfontolhassa a szerepet, melyet vállalni fog, ha az előrelátható események bekövetkeznek.« – – –
Ugyanazon lap november 20-ikai számában egy bécsi levél után azt tette közhirré, miként az ottani kormány körökben rég nem titok többé, hogy izgatások folynak az országban a közel kilátásba helyezett jövő reményében hogy a mind vakmerőbb fellépésből azon következtetés vonatott, miként a táplált tervek határozottabb alakot kezdenek ölteni; – – – a külügyminiszteriumhoz értesitések jöttek, hogy az adriai tenger felől beütési kisérlet szándékoltatik, – – s hogy a küszöbön álló velenczei háboru és azon izgatottság mellett, mely a magyar földön az ujabb császári engedmények daczára, uralg e dolgok rendkivüli súlyt nyernek.
Ilyen tudósitások sürün jelentek meg a magyar lapokban s könnyü elképzelni, minőnek kellett Magyarországon a közérzületnek lenni, ha még egy oly óvatos, mérsékelt lap is, mint a »Pesti Napló«, kapu előtt állónak hirdette a velenczei háboruval kapcsolatos forradalmat Magyarországon.
Nekünk idekünn némi fáradságunkba került a velünk barátságos viszonyban állott hatalmakat meggyőznünk, hogy az október 20-ikai diploma a magyar nemzet forradalmi elhatározottságán semmit sem változtatott. De annak lehetetlensége, hogy a bécsi udvar szorultságában tovább is mehet: a nemzet eventuális hajthatatlansága felől némi kétséget kezdett támasztani. El lehet tehát gondolni, mi mérhetlen súlyu fontosság feküdt abban, hogy semmise történjék a hazában, ami e kétséghez tápul szolgálhatna; mert ha a magyar nemzet hajthatatlansága iránt a hit s bizalom megingattatik, az e hajthatatlanságra épitett tervek dugába dőlnek s a szivvérünkkel összeforrt és nemzetünk zöme által osztott hazafiui remények füstbemennek.
Ilyen volt a helyzet, midőn az a rettenetes hir villáma csapott ránk, hogy Teleki, kivel az olasz kormány, mint a magyar nemzet forradalmi határozottsága egyik vezér-képviselőjével, alkudozott, egyezkedett, szövetkezett: maga Teleki, a vezérek egyike az, a ki elhagyja zászlónkat egy ádáz percz sulyának nyomása alatt, szakit a forradalmi politikával s a kialkuvás terére lép.
És Lukács Móricz Emlékezései, a baráti érzelmek sugallata által elragadtatva, méltatlanságnak nevezik, hogy a magyar emigráczió, melynek föntebb történelmi hűséggel világosságba helyezett hazafiui reményein ez esemény oly mélyre ható csorbát ütött, Teleki defectióját nagy nemzeti szerencsétlenségnek tekintette s fájdalmas felháborodással fogadta.
Én nem hiszem, hogy a »méltányos itéletű ember«, ki a fenforgott körülményeket elfogulatlanul számba veszi, Teleki »legrégibb, legbensőbb barátjának« e méltánytalan felfogásában osztozhassék.
De az igazságnak s a volt emigráczió lovagias becsületének tartozom azt is kijelenteni, hogy bár az emigráczió Telekinek a forradalmi politikával szakitását érzékenyen fájlalta és zokon is vette: érzelmeinek kijelentésével szorosan a magánkörre szoritkozott s tudtomra soha senki az emigráczió köréből egyetlen szót sem bocsátott nyilvánosságra, mi Teleki személyes becsületét s lovagias érzelmét csak a legtávolabbról is sérthette volna.
Hogy valaki Telekinek szakitását a forradalmi politikával gyávaság vádjával illette vagy bátorságát kétségbevonta volna, az merő mese. Elég e végett arra hivatkoznom, hogy Teleki Jósikához irott (a 298. lapon közlött) levele bevezető soraiban az indignatió hangján e kérdést vetvén fel: »Lehetséges-e, hogy találkozzék ember Európában; ki bátorságomat és jellememet gyanusitsa?« – erre Jósika rögtön válaszolt s tudtára adta, miként »mi« Telekinek sem személyes bátorságán, sem becsületességében nem kétkedünk, sőt hisszük, hogy ügyünknek nagy szolgálatot teend, ha ebben adott szava akadályul nem szolgál. »E nyilatkozattal Teleki meg volt elégedve.« Igy irta ezt nekem Jósika 1861. február 8-án kelt levelében.
Egyetlenegy körülmény adta magát elő, mely Telekinek, de csakis ideiglenesen, mert félreértésből, érzékenységét felköltötte. Ez abból áll hogy (miként a szövegben részletesen olvasható) én közlöttem Jósikával Thouvenel levelét, melyben azon (téves) értesités foglaltatott, miként Teleki szavát adta Ferencz József császárnak, hogy jövendőben hű alattvalója leszen. Az olvasó előtt áll Jósikához irott e levelem, melynek minden szava bizonyságul szolgál, hogy ezen »alattvalói hűség-fogadás« volt kutfeje ama mély elkeseredésnek, mely levelemen elömlik. Közölve van a szövegben levelem utóirata is, melyben azon hitemnek adtam kifejezést, hogy »Metternich hazudott Thouvenelnek, miszerint Teleki jellemét gyanusitva, a hitet s bizalmat irántunk aláássa.« Jósika (mint a szövegben elő van adva) ez utóiratot elküldte, Telekinek, de magát levelemet nem, s igy Teleki nem tudta, hogy mi az, a mit hazugságnak nyilatkoztattam. A mi ennek folytán közbejött, azt Jósikának hozzám 1861. január 29-én irott leveléből irom ki, a mint következik:
»Utóiratodat Teleki megkapta s nem tudva, mit mondott tulajdonkép Thouvenel, nekem Almássy Pál által iratott egy levelet, melyben elég szemrehányó hangon felszólit, hogy te és én nyilatkozzunk cathegorice, mi légyen az, a mit te hazugságnak nyilatkoztattál. Én erre megirtam azt, a mit te Thouvenel leveléből szives valál megküldeni. Ebből láthatá volt, hogy a te meghazudtoló szavaid nem Teleki ellen, hanem mellette szólottak« (a mint hogy azt az alattvalói hűségfogadást maga Teleki is kiváló emphasissal megczáfolta). »Telekit a Thouvenel szavai persze teljesen megnyugtatták, mert átlátta, hogy azoknak általad történt meghazudtolása egészen helyes volt.«
Ennyit elégnek tartottam annak megczáfolására felhozni, hogy az emigráczió felfogása Teleki gyászos elhatározására befolyást gyakorolhatott. Ez merőben indokolatlan feltevés.
Berekesztésül még csak azt jegyzem meg, miként csodálom, hogy az Emlékezések irója nem vette észre, miként e föltevést ő maga is megczáfolja, midőn fölemliti, hogy »Telekinek már kevéssel szabadon bocsáttatása után megfordult lelkében, hogy az ő esetén csak a halál segithet s vele (Lukácscsal) is szólt róla első találkozásukkor Bécsben.« – Ott Bécsben, akkor, midőn Lukácsnak a halálról szólt, Telekinek a magyar emigráczió felfogásáról még tudomása nem volt s nem is lehetett, s ha mégis már akkor halálról szólott, ez czáfolhatlan bizonyságul szolgál, hogy tragicus elhatározásának csakis az elvhű férfias kebelnek önmagával történt meghasonlása volt kutfeje.
