VI. Egy különös incidens.
VI. Egy különös incidens.
Ennyiből állottak a részemről bemutatott bizonyitványok.
Midőn Kiss Miklós ezredes Napoleon herczegnek a perlekedési költségek fedezéséhez ezer font sterlinggel hozzájárulását tudtomra adta, egyszersmind arról is értesitett, miként a herczeg odanyilatkozott, hogy minél nagyobb lármát csinálok a dologból, annál jobb; használjak fel erre minden módot: sajtót, parlamentet; szóval: csináljak pokoli zajt (qu’il fasse un tapage infernal). No hiszen ebben ugyancsak nem volt hiány. Megtöltöttem a poharat csordulton túl. A parlamenti viták; azoknak a sajtóban eszközlött fejtegetése; Toulmin Smith röpirata; affidavitjaimnak, a lemondási okiratoknak stb. az angol, franczia, olasz, német lapok által millió és millió példányban köröztetése s levelezésekben, vezérczikkekben fejtegetése igazán oly zajt csinált, hogy, nagyitás nélkül mondhatom: Európa zúgott bele. Nyaláb számra küldözgettem a herczegnek s Cavournak a »tapage infernal« s a magasra fellángoló közrészvét bizonyságait. Meg lehettek elégedve. Meg is voltak.
A husvéti ünnepek miatt a per tárgyalása elnapoltatott s az elnapolást, a felperes iránti kedvezésből, a biróság april 15-ig terjesztette ki, miszerint Bécsben idejük legyen zúzó érveim ellenében valamit kifőzni. Ez a huzavona nekem mondhatlan kellemetlenséget okozott. 1859 óta be volt előttem vágva minden keresetmód Angliában. Nem birtam családommal a drága londoni életet. Hozzájárult, hogy ekkor Turinban nem volt már magyar képviselőm. Légiónk, szövetségünk fennállásának az olasz kormánynyal világra szóló jelvénye, teljes anarchiába sülyedve, a felbomlás szélén állott. Magyarországon a közélet eleven pezsgése s az országgyülés közelgése a folytonos gyors érintkezést otthoni elvbarátaimmal elkerülhetlenül szükségessé tette, még pedig ugy, hogy ne érezzem folyton magam körül Sir Richard Mayne »csenésig« gyakorlott szaglárainak bűzét. Én hát még e per megkezdése előtt el voltam határozva Angliát végkép elhagyni s a tavasz első kinyiltával Olaszországba költözni. Házamat feladtam (Londonban az ember nem »szállva« szokott lenni, hanem »lakik,« háza van). Butoraimat eladtam. Könyveim, irományaim a tengeren usztak Génua felé. És sátoros-czigány módra kustorogtam hetes bérszobákban családommal. Ily helyzetben lepett meg a váratlan per, mely legalább az első itéletéig Londonban maradni kényszeritett. Könyvtárakat kellett törvények s okiratok végett kutatnunk; én és fiaim (egyedüli segédeim) ügyvédtől ügyvédhez, szerkesztőtől szerkesztőhöz szaladgálva, a nappalt az óriás városban jobbadán bérkocsikban, az éjjeleket irással töltöttük, hogy reggel az »indoctrinálás« nehéz igáját ujra nyakunkba vegyük.
Távozási szándokom felől értesülve, a legtekintélyesebb angol lapok egyike eként nyilatkozott:
»Sajnálattal értjük, de nem csodálkozunk rajta, hogy Kossuth ur elhatározta, lerázni saruja talpáról ezen ország földjének porát, melyben, kivéve Nagy-Brittannia népét, mely őt rokonszenvével és tiszteletével veszi körül, egyéb minden: kormány, rendőrség, közigazgatás, még Anglia intézvényei is összeesküdtek, hogy őt, egy nemes ügy magasztosan hű képviselőjét, bántalmakkal, sérelmekkel halmozzák el. Alig van az angol kormánynak oly szakosztálya, mely a magyar szabadság ellen működésbe nem tétetett volna. Itthon »mouchard«-ok, künn követek, diplomaták, hadihajók; annyira ment a bántalmazás, hogy Anglia tekintélyének nyomásával még becsületes keresetének is utját vágják külföldön, miszerint tehetségét, elnyomott hazájának használni, elzsibbaszszák, rendőri lopást használnak fel, miszerint megrémült kedvenczük, az osztrák császár, őt a chancery drága porondjára hurczolhassa; s midőn Kossuth ur nevezetes affidavitjaival a deszkát kirántja a zaklató felperes lába alul: a biró, a helyett, hogy kötelessége szerint rögtön igazságot szolgáltatna a zaklatottnak, csaknem egy egész hónapi időt enged a zaklatónak, hogy fondorkodásait rendezhesse. Ez türhetlen állapot. Pirulva valljuk be, hogy Kossuth urnak ezer oka van égni a vágytól, hogy Anglia porát saruiról mihamarébb lerázhassa.«
Valóban türhetlen állapot volt s hogy semmi se hiányozzék a boszuságból, Jósika Miklóstól Croskey barátom utján a következő telegrammot kaptam:
»Bruxelles, 31 Mars. 1861. Nous venons ď apprendre de maničre positiv que Monsieur Három gyilkos est parti de Vienne pour traiter avec vous ľ affaire Megölni téged. Veillez ŕ vos intéręts. J’ écrirai. – Jósika.«
Szomoru mulatságos dolognak látszik, hogy az osztrák sas védszárnyai alatt a »hajdan erős magyar« annyira nem létezővé törpült az európai nemzetcsaládban, miszerint Háromgyilkos ur tisztességes üzletember gyanánt, s »megölni téged« becsületes üzletczim gyanánt utazhattak a villanydelejes sodronyon, a nélkül, hogy azon esélynek legyenek kitéve, hogy a sok nyelvben jártas távirdai hivatalnokok közt valakinél gyanut ébreszthetnek.
Jósika Miklós még ugyanazon napon irott levelével adta meg a különös távsürgöny magyarázatát. Gró K...... S..... jött ki Brüsszelbe s csakis egyenesen azért jött (nyomban vissza is utazott). hogy e dolog felől értesitsen. Eredetiben átküldte hozzám Jósika K. S. grófnak hozzám intézett levelét, melyben az áll, hogy b. Kemény Zsigmond mult szerdán Esztergomból egy oly embertől, kit tökéletesen jól ismer s kit teljes hitelességünek tapasztalt, a következő sorokat vette:
»A napokban indult el Bécsből három ember azon czélból, hogy Kossuth Lajost meggyilkolják. Pénzt a kormánytól kaptak. Egyik a három közül egy vörhenyes arczu ember, ki mindenre kész gazembernek van ismerve, ki a mult olasz háboru alatt meggazdagodott s ki pénzért mindenre kész. Figyelmeztetni kell az illetőt.«
Gróf K. kutatástól tartva, nem hozta el magával az iratkát, de tartalmát emlékezetébe véste, hogy szóról-szóra megirhassa. A tudósitás hitelessége felől Kemény Zsigmond kezeskedik. Több adatjuk nincs, de ezen hitelességnél fogva ők otthon, kik – ugymond – csak tudósitással lehetnek e veszély elháritásában segitségemre, az iszonyu merénylet felett aggódva, sürgős szükségnek tartották, hogy gróf K. S. rögtön kijőjjön s a dolgot tudtomra adja; mit azon reményben teljesit, hogy ovakodásom megmentendi fenyegetett életemet (a mint magát kifejezni szives volt: »mindnyájuk boldogságára.«) Figyelmeztet, hogy lehetséges, miként az orgyilkosok nem fognak tervük kivitelének megkisérlésével Angliára szoritkozni, hanem Olaszországban fognak reám lesni s ott majd szökevényekként furakodnak hozzám, kik pártfogásomat keresik. Vigyázatra int; tanácsokat ad az ovakodás módjai felől és sajnálatát fejezi ki, hogy e dologban csak mint hirmondó s nem mint cselekvő lehet segitségemre.
Engem, megvallom, sokkal kevésbé aggasztott a tudósitás, mint megörvendeztetett az otthoniak részvéte. Nem igen voltam annak várására elkapatva. Megköszöntem. Jósikának csak annyit irtam, hogy lehet, nincs a dologban semmi valóság; de ha igaz, akkor bizony nem ujság. Van reá példa túl az elégen I. Ferdinánd korától Ferencz koráig, miként egy felolvasásomban elszámláltam volt, melyet Ludvigh leforditott francziára. Legközelebb is ott van a Kammerloher-féle kisérlet Klapka ellen, melyet neki egyenesen Couza fejedelem adott tudtára. Nekem is már kétszer volt szerencsém ily kisérlettel találkozni. Egyszer Sumlán, máskor meg Kutahiában. Mind a kettő felől hiteles diplomatikai adatok vannak birtokomban egyenesen a nagyvezértől és konstantinápolyi nagykövetektől. Aztán azok, kik 46-ban vagy 47-ben velem együtt a horvát izgalmak miatt, mint Pestmegye küldöttsége Bécsben jártak, emlékezhetnek egy bizonyos levélre, melyben egy bizonyos magas állásu magyar hivatalnok Bécsből egy bizonyos nagy magyar hazafinak ezeket irta Pestre egy bizonyos Kossuth Lajos felől: »Unsere Mittel sind reichhaltig-und unsere Hände reichen weit. Sollte er einen zweiten Zrinyi spielen wollen, wird sich schon für ihn ein zweiter Wallenstein finden.« (Wallenstein, a mint tudva van, megmérgezett fekete retekkel expediálta Zrinyit a más világra.) Távol van tőlem az ily retkes politikát minden esetben a »legfelsőbb személyiségek« fokosának nyelére róni. A hatalmasoknak akadnak túlbuzgó szolgáik, kik nem várnak parancsot. Amazok gyakran csak szemet hunynak, hogy ne lássanak; de ha sikerül, hasznát veszik. A baj csak az, hogy Sumlán a nehány százra menő emigratio puska-szóval, golyósivitással kergette el a nagyvezér által hivatalosan bejelentett orgyilkos-bandát; Kutahiában pedig 24 tisztből álló kiséretem kardrahányási fenyegetéssel kényszeritette Szolimán bejt a bandafőnök elkergetésére, a ki az osztrák internuntiatura egyik dragománya volt. – – Most egyedül állok, mint az árva veréb; »lodging«-ban kustorogva, még csak saját cselédem sincs.
Nem volt szerencsém a vörhenyes emberrel megismerkedni. A felleg, ha ugyan felleg volt, nem adott záport. Elpárolgott.
