1. Amíg Victor Emánuelnek és nagy ministerének nem volt tervükben egységes állammá tenni Olaszországot.
1.
Amíg Victor Emánuelnek és nagy ministerének nem volt tervükben egységes állammá tenni Olaszországot.
Amíg Victor Emánuelnek és nagy ministerének nem volt tervükben egységes állammá tenni Olaszországot.
Az 1856-iki párisi congressus után, melyen Cavour először emelt szót az európai nagyhatalmak előtt Olaszország nevében s érdekében, Napoleon császár azt kérdezte Cavourtól, hogy mit lehetne tenni Olaszországért? Az emlékiratban, melylyel e kérdésre felelt, Cavour e szavakba foglalta össze Austria hatalmi állását Olaszországban: »Az 1815-től 1856-ig lefolyt negyven év közt huszonnégy olyan van, midőn Austria katonailag elfoglalva tartotta Olaszország oly részeit, melyek birtokához nem tartoztak; e perczben établirozva van az Alpesektől Terracináig; az erkölcsi occupatio pedig, függetlenül az anyagitól, állandó maradt; daczára annak, hogy a francziák már hét év óta megszállva tartják Rómát, az osztrák cabinet szelleme nem kevesebb befolyást gyakorol a Vatikánra, mint azelőtt; az osztrák császári cancellaria lehellete behatott minden olasz állam tanácsaiba, s azok Austria alázatos eszközeivé lettek; nincs a fondorlatoknak oly neme, melyet nem alkalmazna, hogy fentartsa a félsziget kormányait ragaszkodásukban Austria elveihez, ami által arra szorítja őket, hogy biztonságukat Austria erejében s a készségben keressék, melylyel magukat akaratának alávetik.«
Cavour e szavai s a történelmi visszatekintés, melyet Austria hatalmi túlsulyának eredetére s terjedésére vetettem, azt hiszem, teljesen igazolják Victor Emanuelnek és nagy ministerének azon megállapodását, hogy történelmi okoknál fogva joguk lévén a Szavoja-házat Európa előtt az olasz eszme hivatott képviselőjének tekinteni, Austriának Olaszországbóli kiüzetését vették fel politikájuk sarkalapjául; az pedig, hogy Austria kiüzetését nem kötötték össze Olaszország egységesítésének eszméjével, az erők aránytalanságában leli magyarázatát, mely a hatalmas Austria s a kis Szardinia királyság közt fenforgott, – ez aránytalanság oly nagy volt, hogy még 1859-ik január közepén is, midőn lord Loftus, Anglia bécsi követje, kormánya utasításából abban fáradozott, hogy reábirja Austriát az olasz ügyek békés lebonyolítása végett egyetértésre jutni Francziaországgal, s Austria külügyministere, gróf Buol, azt felelte, hogy, ha Anglia a béke fentartását óhajtja, nem Austriához, hanem Piemonthoz kell fordulnia, mert a támadás onnan fenyeget, lord Losftus e szavakkal válaszolt: »Nem, gróf úr, mi nem képzelhetjük, hogy egy egér egy oroszlánt akarhasson megtámadni.« (Loftus sürgönye Malmesburyhoz 1859. január 15-én.)
Ez erő-aránytalanság érzetében Victor Emanuel nem reménylhette saját erejével Austriát Olaszországból kiüzhetni, tehát segítségre volt szüksége. Az 1848/49-ki események megmutatták, hogy oly segítségre, mely az erő-aránytalanságot kiegészíthetné, a hét végzetre osztott Olaszországban nem találhat; az olasz fejedelmek kényuralmuk támaszát Austriában keresve s találva, e támasz megbuktatására őszintén közreműködni hajlandók nem lehettek; ha pedig csakis a kis szárd állam erejével arra vállalkozik, hogy Austria kiüzését »a hét határ által hét darabra szaggatott« Olaszországnak egységesítésével köti össze, sem egyiket, sem másikat nem viheti keresztül, mert a combinált kettős czél alanyai Piemont ellen egymást kölcsönösen támogatandják. Szép szó volt Mazzininak ismeretes szava: »l’Italia farŕ da se« (Olaszország maga megteszi); de előzményeket kivánt, melyek akkoron még nem léteztek. Károly Albert király megkisérlette 1848-ban, visszautasította a franczia köztársaság ideiglenes kormányának segédkezési ajánlatát: trónjába került. Az erő aránytalanságának kiegyenlítését csak külsegítség adhatta meg, ezt pedig csak III-ik Napoleontól lehetett reményleni; olasz vér folyt ereiben, szerette Olaszországot; nem üres szót szólt, midőn azt mondta Villamarinának, hogy szivének legédesebb vágyát Olaszország függetlensége és boldogsága képezi. Mint száműzött ifju conspirált érdekében, mint császár több jelét adta rokonszenves érdeklődésének; ő tétette Olaszország ügyét értekezlet tárgyává a krimi háborúra következett párisi congressuson, ami által az olasz ügy európai kérdés magaslatára lett emelve; ő kért feleletet Cavourtól azon kérdésre, hogy mit lehet Olaszországért tenni? s ez érdeklődés által ösztönöztetve, hívta meg Cavourt a plombičresi bizalmas értekezletre.
Az itt mondottak szolgálnak magyarázatul ahhoz, hogy Austria kiűzése lévén Olaszország függetlenségének alapfeltétele, Victor Emanuel és nagy ministere ennek kivitelére külsegítséget véltek elkerülhetlenül szükségesnek, s hogy azt III-ik Napoleon császárnál keresték s csakis tőle nyerhették.
Ámde ha Plombičresben, miután az Austria kiűzése végetti háború el lett határozva, Cavour azon kérdésre: hogy mi történjék aztán Olaszországgal? azt felelte volna, hogy egységes állammá kell tenni, a Szavoja-ház alkotmányos uralkodása alatt: ez által Austriának franczia segítséggel kiűzését tette volna lehetetlenné, mert Napoleon függetlennek akarta Olaszországot Austriától, de egységesnek nem akarta; de nem is csoda, hogy nem akarta, mert az nem felelt meg Francziaország érdekeinek, hogy szomszédságában egy oly nagy, hatalmas állam keletkezzék, mely túlsúlyát megcsökkentené.
Manin e szavakba foglalta össze az olasz ujjászületés bölcselmét: »Olaszország nem lehet szabad, ha nem független, s nem tarthatja meg függetlenségét, ha nincs egységesítve.« Ez tökéletesen helyes felfogás, de a végett, hogy valamit megtarthassunk, előbb azt a valamit meg kell szereznünk. Olaszország Austria kiüzése nélkül nem lehetett függetlenné; a kis Szardinia, Napoleon segítsége nélkül, akkoron a nagy Austria kiűzésére (lord Loftus szerint, az egér az oroszlán megtámadására) nem is gondolhatott; hát nem volt volna okosság a megtarthatás eszméjének a megszerezhetés eszméjét feláldozni.
Ezen tekintetekből, kapcsolatban a történelmi visszatekintéssel Austria olaszországi állásának multjába – amely Magyarországnak is annyi vér- és pénzáldozatot okozott – azt hiszem, nemcsak indokolva, hanem igazolva is van Victor Emanuel királynak s nagy ministerének azon politikája, hogy az 1859-ki háború elhatározásánál Olaszország egységesítésének eszméjét nem csak nem vették fel, hanem egyenesen ki is zárták.
* * *
De miszerint a tanulság, melyet az olasz ujjászületés nyujt, világossá legyen, most még azt kell bebizonyítanom, hogy a turini kormány e politikához nemcsak az 1859-ki háború előtt és alatt, hanem azután is mindaddig ragaszkodott, amíg Garibaldi, akiben a nép akarata úgyszólván megtestesült, Victor Emanuel királyt és kormányát az olasz államegység ügyének nyilt felkarolására nem indította, azt lehet mondani, kényszerítette.
Az Olaszország egységét kizáró állásponthoz ragaszkodás bebizonyítására elég lesz azon diplomatiai adatokra hivatkoznom melyek a turini cabinet által a két szicziliai király iránt elfoglalt állást világosságba helyezik, elég lesz pedig azért, mert Olaszország egységesítésénél a tiz-tizenkét milliónyi népességű Nápolynak és Szicziliának Piemonttal egy állammá összeforrása képezi a döntő momentumot.
Az 1859-ki háborút Austria indította meg, ápril 29-én több mint százezer emberrel kelt át a Ticino folyón s betört Piemont területére. Nápolyban akkor még II-ik Ferdinand uralkodott, kinek országlását Gladstone (amint fentebb említve van) kormányrendszerré avatott istentagadásnak bélyegezte. Azon uralkodás alatt Dél-Olaszország oly állapotra jutott, miként (amint már említém) szokássá vált Európában Nápolyról azt mondani, hogy az paradicsom, melyben ördögök uralkodnak: hanem azok az »ördögök« nyomatékos súlyt dobhattak a háború mérlegébe. Ez a tekintet indította Cavourt, hogy tizenegy nappal a háború kitörése előtt, ápril 18-án, utasítást küldött Groppello őrgrófnak, Piemont követjének Nápolyba, melynek itt következő sorai szorosan tárgyamhoz tartoznak:
»Királyunk kormánya teljességgel nem akar avatkozni a két szicziliai királyság belkormányzati rendszerébe, ámbár nem titkolja, hogy rokonszenvét az alkotmányos intézvények birják. Ami hő óhajunk az, hogy a két udvar közti viszonyok bensőbbekké, barátságosabbakká alakuljanak, ami mind a két félnek javára válnék; ez pedig minden nehézség nélkül megtörténnék, ha az olasz kérdést Nápolyban is olyannak tekintenék mint Turinban; ez a kapocs az, mely a fenforgó körülmények közt minden másnál jobban és sikeresebben egyesitené a félsziget kormányait és népeit, mert a közös érzelmeket és közös érdekeket képviseli.«
Tiz nappal ezután kiütvén a háború, Ferdinand király értesítette turini képviselője, Canofari által Victor Emanuelt és kormányát, hogy a háborúban semleges marad; amire Cavour annyit felelt, hogy »közös érdekben többet óhajtottunk«.
Egy rettenetes, undorító nyavalya (ugyanaz, mely egykor Róma vérengző dictatorát – Syllát – megölte), 29 évig tartott zsarnoki uralkodás után, május 22-én véget vetett II. Ferdinand életének, s első nejétől, savojai Mária Krisztinától született fia, a 23 éves II-ik Ferencz lépett a két Sziczilia trónusára; Cavour sietett a szövetségkötés kisérletét megujítani, saját külügyi államtitkárát, Salmoar grófot küldte rendkivüli követül Nápolyba s őt május 29-én oly utasításokkal látta el, melyek minden kétséget kizárnak afelől, hogy Cavour, a háború szerencsés kimenetele esetére is, nemcsak nem tervezte a nápolyi Bourbon-dynastia megbuktatását, de sőt annak megszilárdítása végett kölcsönös birtoképséget biztosító véd- és daczszövetségre is ajánlkozott.
Egész terjedelmében közölve van ezen sok tekintetben nagyon érdekes utasítás a Bianchi Nicomed diplomatiai történelme VIII-ik kötetéhez csatolt okmányok közt, én csak azt vonom ki belőle, ami szorosan a tárgyalt kérdésre tartozik.
Előre bocsátva, hogy, ha némely politikai körülmények közt a semlegesség lehetséges is, tanácsos is lehet, most, midőn a végett vívatik a harcz, hogy Olaszország Austria praepotens uralma alól felszabadíttassék, a semlegesség desertionak tekintetnék, s az ellenséggel szőtt titkos egyetértésre magyaráztathatnék; emlékezteté a nápolyi királyt Olaszország történetének azon lapjaira, melyek sajnálatos példákat nyujtanak a felől, hogy, midőn nemzeti érdekek forognak koczkán, a semlegesség, ahelyett, hogy megmentené, dicstelen és megérdemlett bukásba taszítja a kormányokat. Utasította követjét Cavour, figyelmeztetni Ferencz királyt, hogy egy franczia sereg jelenléte Olaszországban minő hatással lehet a közérzületre ott, ahol Murat Joachim* uralkodott és siratottan halt meg. Pusztán nyers erőben bizni s csakis zsoldos fegyverekre támaszkodni, amint ellenkeznék az ifjú király szivének becsületes ösztönével, úgy tele is volna veszélyekkel, melyeknek esélyei csak úgy lehetnek megelőzhetők, s a gyülölködések és bizalmatlanságok csak az által lesznek elháríthatók, ha az ifjú király a nép szeretetében keresendi trónusának támaszát s biztosítja a maga és családja számára egész Olaszország háláját az által, hogy őszintén szövetkezve Piemonttal, részt veszen a harczban Austria ellen Olaszország érdekében. Ha ezt megteszi Ferencz király, épp azon csodálatos ragaszkodásra számíthat népeitől, mint az, amely Victor Emanuel királyt s a savojai házat körülveszi.
Murat Joachim, egy (La Bastide) falusi korcsmáros fia, vitézsége által a franczia forradalom és Napoleon császár leghiresebb vezéreinek sorába emelkedett, franczia Achillesnek neveztetett el; Bonaparte 18-ki brumaire-i államcsinyében ő vezérelte a 60 granátost, kik az ötszázak tanácsát szétugrasztották, jutalmul a consularis gárda parancsnokságát s nejéül Bonaparte testvérhugát kapta; a marengói hires ütközet után, melyben a lovasságot vezényelte, a Cisalpin köztársaság kormányzója volt. Az auszterlitzi ütközetben kitüntetett érdemeiért Napoleon őt bergi nagyherczeggé, majd az 1808-ki spanyol hadjárat után nápolyi királylyá tette. 1812-ben mint a lovasság főparancsnoka vett részt Napoleon muszkaországi hadjáratában, s a császár eltávozása után ő igazgatta a rettenetes visszavonulást Smolensktől Wilnáig. A lipcsei ütközet után visszatért nápolyi királyságába s előre látva Napoleon bukását, alkudozásba lépett a szövetséges hatalmakkal, melyek őt 1814-ben meg is hagyták trónusán, azon feltétel alatt, hogy contingenst adjon Francziaország ellen; de Napoleon Elbából visszatérvén, Murat az ő részére állott, sereget vezetett az osztrák ellen Felső-olaszországba, Tolentinonál megveretve, 1815. május 2-án seregével országát is elveszté. Trónusát visszaszerzendő, Corsicából – ahova menekült volt – követőivel két hajón tengerre szállott, de vihar által csapatja zömétől elválasztva, csaknem egyedül partra vettetett Pizzónál; elfogatott, s a nápolyi király Bourbon Ferdinand által 1815. évi október 13-án agyonlövetett. Minő élet, és minő tragikus vég!
Az előnyökre utalás után, melyek a Piemonttal szövetkezésből a nápolyi királyi házra hárulnának, Cavour különösen felhivá követje figyelmét, a nehézségek közt, amelyekkel találkozandik, azon elfogultságra, mely a savoyai ház állítólagos nagyravágyására vonatkozik. Régi vád ez, melyet, könnyen érthető czélból, Austria nem szűnik meg terjeszteni, s mely arra alapíttatik, hogy a savojai ház századok óta magára vállalta a nemes hivatást, Olaszország szabadságát idegen hatalmi túlsúly és bitorlás ellen védelmezni. – A Piemont és Austria közti régi antagonismus szembetünőbbé vált 1814 után, minthogy a párisi és bécsi szerződések a többi olasz államok függetlenségével összeegyeztethetlen hatalmi túlsúlyt adtak Austriának Olaszországban. Azóta a küzdelem hol titokban, hol nyiltan, soha meg nem szünt, s ha e küzdelem a Szavoja-ház országainak megnagyobbítását eredményezendi, ez nem előre megállapított szándokoknak, hanem a dolgok szükségességének s a népek beleegyezésének leszen következése; de egy erős állam megalakítása a Pó völgyében nem adhat okot a nápolyi udvarnak féltékenységre; vele a turini kabinet mindig egyetértésben és szövetségben kivánt élni s mind a két dynastia érdekében most is kiván.
Még ennél is nevezetesebb az utasításnak azon aggodalomra vonatkozó része, mely Francziaországnak az olasz ügyekbe avatkozásából keletkezett, s különösen a nápolyi udvarnál erős gyökereket vert, minthogy a szerencsétlen véget ért Murat Joachim király fiának csakugyan volt pártja Nápolyban, Napoleon császár pedig teljességgel nem titkolta az előszeretetet és pártfogási hajlamot, melylyel unokafivére, Murat Luczián herczeg iránt viseltetett.
Ezen aggodalom ellenében Cavour hivatkozott utasításában Napoleon császárnak minden dynastikus nagyravágyási szándokot elhárító nyilatkozatára s figyelmeztetett arra, hogy Európa nem tűrné Francziaország egyenes uralmát Olaszországban; minthogy azonban Francziaország egyenes birtokfoglalás nélkül is hatalmi túlsúlylyal nehezkedhetnék Olaszországra, kivált ha Nápolyban Murat herczeg kerülne vissza atyja trónusára, Cavour (aki ezen eszmének szintúgy nem volt barátja) nem elégedett meg az utalással arra, hogy ezen (feltett) veszély ellen a legjobb óvszert az olasz félsziget két legerősebb államának szövetsége (colleganza) képezné, hanem annak kijelentésére is felhatalmazta követjét, hogy a turini cabinet hajlandó oly véd- és daczszövetséget kötni a nápolyi kormánynyal, mely mind a két szerződő fél államának épségét kölcsönösen garantirozza.
Salmoar gróf e megbizatásának nem volt eredménye. Junius 22-én megjelentette Cavournak, hogy a nápolyi udvart szövetkezésre birnia nem sikerült, ez azonban semmit sem változtatott a fennebbi utasítás által kétségen kivül helyezett azon tényálláson, hogy Olaszország függetlenítését Cavour az 1859-ki háború idejében nem az egység eszméjében – ami a nápolyi Bourbon-dynastia megbuktatását feltételezte – hanem éppen ellenkezőleg, a nápolyi királyság fentartásával, a Szavojai és Bourbon házak szövetségében kereste.
És bár a nápolyi udvar Piemont közeledését ismételten visszautasította, a turini cabinet az Olaszország egységének eszméjét kizáró politikai programmjához a háború után is ragaszkodott.
Elő van adva »Irataim« I-ső kötetének 476–78-ik lapjain, hogy Cavour a villafrancai béke-alku által magát nemcsak a háborúnak Plombičresben megbeszélt s utóbb szerződésileg is megállapított czéljától – Olaszországnak az Alpesektől az Adriáig felszabadításától – elütve látván, hanem még becsületében is megsértve érezvén, beadta lemondását,* helyébe, mint külügyminister, Dabormida tábornok lépett, Nápolyba pedig Pes di Villamarina őrgróf lett követül küldve II. Ferencz királyhoz s ennek 1860. január 11-én kelt utasítása ekként szólott:
Amint a villafrancai békeelőzmények a két császár közt megköttettek, Victor Emanuel király érezvén, hogy meg kell magát a bevégzett ténynek adnia, La Marmora tábornokot bizta meg a kényes missióval, Napoleonnak hirül vinni, hogy a békeelőzmények feltételeit csak e záradékkal irja alá: »amennyiben engem illetnek« (azt akarván ezzel kifejezni, hogy az olasz nép magaviseleteért nem vállal felelősséget): »Ám legyen, amint a király akarja« – felelé Napoleon – »tudom, hogy Cavour nagyon fel van ellenem indulva, értem és menteni tudom felháborodását annak láttára, hogy politikai szándokainak megvalósulása csorbát szenvedett, de olyan a világ sorsa, hogy nem mindig érhetjük el, amit óhajtunk; Olaszország teljes függetlenségének eszméje mindig kedves volt előttem, de megvalósítása végett nagyobb érdekeket veszélyeztetni nem volt szabad. Én meg vagyok győződve, hogy Francziaország katonai erejének jelen szervezete mellett nem viselhetne el egyszerre két háborút, egyiket a Rénusnál, másikat az Adigenál.«
Napoleon császár azon állítását, hogy, ha Ferencz József császárral békét nem köt, Németországgal is háborút kell vala viselnie, az »Irataim« 2-ik kötetének 35–38. és 44-ik lapjain olvasható adatok határozottan megczáfolják.
Chiala képviselő, ki munkám azon kötetét nem ismerheté, a rendelkezésére álló sokkal bővebb adatok összevetéséből szintúgy azon következtetésre jutott, hogy az a rajnai háború veszélyére való hivatkozás merő ürügy volt.
»Most azt kell feladatunknak tekintenünk, hogy teljesen eloszlassuk a nápolyi kormány által táplált bizalmatlanságot, s meggyőzzük afelől, hogy loyalis tisztelettel viseltetünk jogai iránt, és ha azt elérni nem lehetne, hogy velünk tartson s nemzeti politikánkat támogassa, legalább annyit kell kivívni, hogy tartózkodjék az ellenségeskedéstől s őszintén békés és barátságos viszonyban legyen velünk.
»Önnek biztosítani kell a nápolyi kormányt, hogy a Szavojai háznak az olasz függetlenségrei vállalkozásnál nincsenek nagyravágyó czéljai, nem vágyik uralogni (signoreggiare) Olaszország fölött; biztosítani kell afelől, miként királyunk kormánya távol állott attól, hogy a nápolyi királyi házat országainak békés birtokában háborgatni akarná vagy kivánná, őszintén óhajtja (brama) megszilárdítva látni Ferencz király uralkodását alattvalóinak megelégedése s azon idegen befolyások eltávolitása által, melyek a hazai kormányok (patrii governi) függetlenségét akadályozzák; különben mi igen jól tudjuk, hogy Olaszország egysége, melytől a nápolyi udvar és cabinet annyira tartani látszanak, merő lehetetlenség, s hogy éppen ellenkezőleg Olaszország függetlenségének legjobb biztosítékát két nagyobb hatalmasságának jó egyetértése (buon accordo) képezheti. Ezen biztosításoknak és az ügy állásának meg kellene II-ik Ferencz királyt győznie, hogy csak az ő ellenségeinek s a mi ellenségeinknek van érdekükben hiú gyanakodásokat éleszteni s az egyenetlenség magvát hinteni a két kormány közé, amelyek, ha egyetértenek, megmenthetnék országaikat és Olaszországot minden idegen avatkozástól.«
Ezen utasítás a kétségnek még csak árnyékát sem hagyja fenn afelől, hogy a turini cabinetnek még hat hónappal a háború befejezése után sem volt szándokában Délolaszországnak az éjszakival egy állammá egyesítésére csak gondolni is, annyira nem, hogy ez egyesítést még éppen lehetetlenségnek is tekintette. Meg kell még jegyeznem, hogy 1860. január 20-án Cavour visszahelyeztetvén a ministerelnöki és külügyministeri állásba, január 30-án megirta Villamarinának Nápolyba, hogy megerősíti elődjének, Dabormida tábornoknak fentebb közlött utasítását, és szorosan meghagyta neki, hogy vigyázzon magára, nehogy valami olyast tegyen, ami erőszakos mozgalmakra bármi csekély lökést is adhatna; mert akárminémű forradalom is a két Szicziliában Olaszország romlását vonná maga után (sarebbe riuscita rovinosa all’ Italia). – Ilyen volt Cavour nézete a délolaszországi forradalom esélye felől 1860. évi január végén; félt tőle, nem hogy elő akarta idézni; még február 11-én is azt irta Villamarinának, hogy nagyon helyesli óvatos eljárását, mert osztozik azon nézetében, hogy az idő szerint a lehető legnagyobb fontossággal bir az, hogy Olaszországban minden forradalmi mozgalom megakadályoztassék (Cavour 759-ik levele Chialánál). Sőt még márczius 13-án is ezeket irta Villamarinának: »Mi egyáltalában idegenkedünk attól, hogy nehézségeket (imbarazzi) akarnánk szerezni a nápolyi királynak. A cabinet, melynek elnöke vagyok, óhajtja, hogy II-ik Ferencznek sikerüljön összeegyeztetni alattvalóinak jogos kivánatait kormányzatának conservativ irányzataival. Én nagyon sajnálnám (io proverei vivo rammarico), ha az izgalom, mely a nápolyi királyságban forrong, odáig jutna, hogy a bonyodalmakat megnagyobbítsa, s bizalommal vagyok, hogy önnek sikerülni fog Carafa (nápolyi külügyminister) urat meggyőzni azon óhajunk őszintesége felől, hogy a két szicziliai királyságban a nyugalom meg ne zavartassék« (Bianchi VIII. 280. lap).
Ezen adatokhoz még Victor Emanuelnek a nápolyi királyhoz 1860. évi aprilis 15-én intézett egy levelét kell hozzáadnom, mely, tekintve keltének idejét, a kérdésben, melyet tárgyalok; döntő súlylyal bir.
* * *
E fontosság kitüntetése végett azonban emlékezetbe kell hoznom, hogy minő volt a helyzet Olaszországban e levél keltének idején, s hová fejlesztette az olasz nép erős akarata a viszonyokat azon kilencz hónap alatt, mely a villafrancai s azon öt hónap alatt, mely a zürichi szerződés óta lefolyt.
A villafrancai békeelőzmény (1859. julius 11.) megállapította volt, hogy a toscanai nagyherczeg (Ferencz József osztrák császár unokafivére) és a modenai herczeg (Habsburg-Este osztrák főherczeg) visszatérendnek államaikba; a zürichi békekötésben pedig (1859. november 10-én) a toscanai nagyherczeg s a modenai és parmai herczegek jogai világosan fentartattak. A szerződő nagyhatalmak e határozatára az olasz nép (a nép!) azzal felelt, hogy a három fejedelmet előbb örökre trónvesztettnek nyilatkoztatta, utóbb pedig a franczia és osztrák császárok által fentartott jogaikat a népszavazat bárczáinak roppant hatalmával örökre eltemette.
A villafrancai és zürichi szerződések Austriát, mint Velencze birtokosát, a többi hat olasz állammal confederatióba határozták összekötni, ami vazallusi állást implikált volna a hat olasz állam számára Austria iránt, amely nem csupán Velencze birtokának, hanem egész idegen birodalmának sulyával nehezedett volna a confederatióra. Az olasz nép erre azzal felelt, hogy a hét állam közül hármat a negyediknek (a pápának) legszebb tartományával (Romagnával) egyetemben az ötödikkel, Piemonttal, Victor Emanuelnek és utódainak uralkodása alá egy osztatlan alkotmányos monarchiává egyesített. Tehát kivéve Lombardiának Austria birtokából felszabadítását (amivel az olasz nép egyik hő vágya teljesült) a népakarat azzá tette a villafrancai és zürichi szerződéseket, aminek azokat Farini nevezte: hitvány papir-rongygyá.
A villafrancai békekötésnél, mely Ferencz József császárnak Lombardia birtokába került, a magyar kérdés is szerepelt. (Lásd efelől a csatolmányok 1-ső számát.)
Emilia nagy emlékezetű dictátora Farini* 1860. márczius 18-án s Toscana kormányelnöke, Ricasoli báró, 22-én vitték meg Victor Emanuel királynak a plebiscitumot, mely a népszavazatnak mindenütt igen nagy, némely helyütt (mint Bolognában, ahol csak két ellenkező szavazat akadt 21,604 ellenében) az egyértelmüséggel azonos többségével Közép-Olaszország e tartományait Piemonttal egyesítette. Keserves áldozatába került a királynak ez egyesítés, családja ősi fészkének Szavojának, s amit, mint olasz fejedelem, még jobban fájlalt, Nizzának is feláldozásával volt kénytelen Napoleon császárnak Toscana annexiójába belenyugvását megvásárolni, de hát meghozta az áldozatot, s az Emilia név alatt egyesített Modenának, Parmának, Romagnának és Olaszország kertjének, a dicsőséges multjára büszke Toscanának Piemonttal egy monarchiává való egyesítése 1860. márczius 25-én végre lett hajtva, »hála a nép csodálatos erényének« (mirabile virtu), amint a király Közép-Olaszország népeihez márczius 25-én intézett kiáltványában magát kifejezte.
Farinit a háború alatt a turini kormány királyi biztosul küldötte Modenába; e hivatalos állásának a villafrancai egyezmény folytáni megszünésével, mint egyszerű magánpolgár, első kiáltotta ki az olasz ujjászületés történelmében korszakalkotó jelszót: »mi nem irtuk alá a villafrancai szerződést, nekünk az egy hitvány papirrongy, előre Olaszország csillagával«; amire Modena népe azzal felelt, hogy őt dictátorrá választotta, hasonlót tett Parma s majd a Bomagna is; és Farini 1859. november 30-án kiadott rendeletével e három tartományt »Emilia« név alatt egy tartománynyá egyesítette.
És Victor Emanuel király megnyitotta 1860-ik ápril 2-án Turinban a már nem csupán alpesaljai, hanem egyesült felső- és közép-olaszországi parlamentet; trónbeszédjét e szavakkal kezdte: »Legutóbb Itália fájdalmai és az állam veszélyei közt nyitottam meg a parlamentet. A hit az isteni igazságban biztatott jót reménylenem sorsunk felől. Kis idő alatt a betörés vissza lett verve, Lombardia fel lett szabadítva a hadseregek dicső tettei által, Közép-Olaszország szabaddá lett a népek csodás erénye által (per meravigliosa virtu dei popoli), és ma a nemzet jogának s reményeinek képviselői által vagyok itt körülvéve.« – S az így körülvett király e szavakkal rekesztette be trónbeszédét: »Nem keresve a régi pártokban mást, mint a közügynek tett szolgálatok emlékezetét, nemes versenyre hívunk fel minden őszinte véleményt a legfőbb czélnak, a nép jólétének s a haza nagyságának elérésére; amely haza többé nem a rómaiak, nem is a középkor Itáliája, többé nem az idegen nagyravágyások nyilt terének, hanem az olaszok Olaszországának (Italia degli Italiani) kell lennie.«
Boldog nemzet az, amely magáénak mondhatja hazáját! Tisztelet az oly nemzetnek, amely akként emelkedik fel akaratával jogainak magaslatára, hogy azt mondhatj a: »Haza! enyémnek kell lenned! …«
* * *
Az előhaladás, melyre a hét határ által hét felé szaggatott Olaszország az 1860. ápril 2-án megnyitott parlament idején »per meravigliosa virtu del popolo« a nemzeti szabadság utján eljutott, nem maradhatott befolyás nélkül Olaszország délszaki felére, különösen nem maradhatott befolyás nélkül Szicziliára, amely, amellett, hogy történelmi okoknál fogva mély gyűlöletet táplált az esküszegő, hálátlan nápolyi Bourbonok iránt, akik őt nemcsak polgári szabadságától fosztották meg, hanem »semmi más népnek vagy országnak le nem kötött önállásából is kivetkőztették,« áhitatos kegyelettel őrizte 1848. márczius 25-ének emlékezetét. Akkor történt, hogy, miután II-ik Ferdinand király megtagadta a királyi esküvel szentesített, de esküszegőleg eltiport 1812-ki alkotmány helyreállítását, amely (épp ugy, mint 36 évvel később mi magyarok tevénk), sértetlenül fentartva a dynastia uralkodását, alkotmányos biztosítékokkal vette körül Sziczilia állami függetlenségét s minden idegen avatkozástól ment kormányzati önállását,* Ruggiero Settimo, az ideiglenes kormány (comitato generale) elnöke e szavakkal nyitotta meg Palermóban a nemzetgyűlést: »Isten sugalmazza a gyülés tanácskozásait s kisérje áldásával végzéseit, tekintsen le kegyesen Sziczilia földére s hozza kapcsolatba hazánkat a szabad, független, egységesített olasz nemzet nagy rendeltetéseivel« (congiungala terra di Sicilia ai grandi destini della nazione italiana libera, independente ed unita).
Nem tudok példát a világtörténelemben, hogy két külön nemzet évkönyveiben, az országos önállásnak az uralkodó hatalom általi megtámadására s az e megtámadás elleni védekezésre nézve, oly meglepő hasonlat forogna fenn, mint aminőt Szicziliának a nápolyi Bourbonok és Magyarországnak az austriai Habsburgok uralkodása alatti történelme felmutat. Néhány alapvonás vázlatát találandja ennek az olvasó a csatolmányok 2-ik száma alatt.
La Farina (az 1815–1850-ki olasz történelem hires irója, ki akkor a parlament képviselőházának titkára volt) azt irja e napról, hogy annál szebb napot Sziczilia hat század óta nem élvezett. És ennek kegyelettel őrzött emlékezetét egy másik nagy napnak emlékezete is kisérte, ápril 13-kának emléke, midőn azon parlament mind a két házának minden tagja mint egy ember felállott székéről s kezét szivéhez szorítva adta szavazatát a határozatra, hogy a »parlament Bourbon Ferdinandot és családját Szicziliában örökre trónvesztettnek nyilatkoztatja. Sziczilia alkotmányos monarchia leszen s trónusára egy olasz fejedelmet fog meghívni.«
E szívemelő emlékezetek ellenében a nápolyi kormány azon bölcsességben állapodott meg, hogy a királyi hatalom szentséges tekintélye úgy lesz legjobban biztosítható, ha megmutatja, hogy van bátorsága ellentállani a »demagogia« áramlatának (mert hát demagógiának mondják, ha egy nép nem hajlik meg gyáván a jogait eltipró hatalom előtt). »Akit el akarnak veszteni, annak eszét veszik az Istenek,« mondja a latin példabeszéd. Ez történt a nápolyi Bourbonokkal; a család egy tagja, a király nagybátyja, a siracusai gróf megtartotta eszét; sürgette, hogy alkotmányt kell a népnek adni s csatlakozni kell az olasz nemzeti mozgalomhoz; nem hallgattak reá, veszedelmes embernek proclamálták és kémekkel vették körül; hanem Petrulla herczegnek, Bécsben székelő követjüknek (akit 1848-ban a szicziliai parlament honárulónak jelentett ki) minden szavát szentirásnak vették, aki az Austria általi támogatás felőli biztosításaival arra unszolta a két Sziczilia fiatal uralkodóját, hogy tartsa fenn »isteni jogú« királyi hatalmának prestigét; van rendőrsége, van hadserege, üssön a körmükre a gyanús embereknek, ne hagyjon magának a nyughatatlan elemek által imponálni.
Érezték ugyan a nápolyi királyi lakban, hogy Szicziliában forradalmi villanynyal van telítve a levegő, de megrakták katonával a szigetet s remélték, hogy féken tarthatják a zúgolódó népet, s ha mégis kitörni merészlene, hát leverik; arra pedig, hogy a »forradalmi kórságnak« baczillusai át ne kerüljenek Szicziliából Nápolyba, azt a bölcs óvszert eszelték ki, hogy szicziliai embernek még csak lábát sem engedték nápolyi földre tenni, bárha csak átutazóban volt is; a hajóról, amelyen jött s vissza vagy tovább volt utazandó, egy perczre sem engedték partra szállani. A hirhedt Partington asszonyság bölcsessége, aki seprővel állta utját a tenger hömpölygő dagályának, amint az angol népmonda szól.
A Szicziliában rendelkezésökre álló bourbon hadak ereje s az abba vetett bizalom, hogy a multakban sokszor keservesen tapasztalt királyi boszúállás emlékezete féken fogja tartani a forrongást, annyira elbizakodottá tette a kormányt Palermóban, hogy Castelcical a herczeg; királyi helytartó, márczius utolsó napjaiban Nápolyba utazott személyesen megörvendeztetni királyát azon biztosítással, hogy csend és nyugalom van Szicziliában. Éppen mialatt a bourbon király helytartója e kedves hírrel Nápolyban járt; ápril 4-én (két nappal a turini parlament megnyitása után) Palermóban kitört a forradalom; befolyással volt a kitörésre a hír a felső- és közép-olaszországi testvérektől várható támogatás felől, melyet Crispi, Olaszország későbbi hires ministerelnöke, akkoron a republicanus Mazzininak a szicziliai forradalom előkészítésében legtevékenyebb követője, és Rosolino Pilo, szintúgy republicanus szicziliai emigrans (Capaci gróf palermói intendans öcscse) küldtek meg Genuából elvbarátjaiknak hazájukba. Rosolino Pilo Mazzini megbizásából jött át Londonból Olaszországba, hogy kitörésre juttassa Szicziliában a forradalmat; útközben Genuában megállapodásra jutott a kitörendő forradalomnak segédcsapatok általi támogatása felől Crispivel s a Liguriában tartózkodó szicziliai menekültek s a Mazzinit követő olasz forradalmi párt bizottságaival; értekezett Garibaldival is, aki nem találta ugyan akkoron a felkelést Szicziliában időszerűnek, mindazonáltal igéretet tőn, hogy, ha a szicziliaiak mégis felkelnének s felkelésük komoly színt öltene, a segítségükre menendő erőnek élére álland, feltéve, hogy a felkelés Olaszország egységét és Victor Emanuelt irandja zászlójára, mert számot vetve a közvélemény áramlatával Olaszországban, csak e zászló alatt itélte Olaszország függetlenségének kivívását lehetségesnek. Rosolino Piloe támogatás biztonsága felől hirt küldött politikai barátainak Szicziliába s aztán Bertanit bizta meg a segéd-expeditiók szervezésével, maga pedig egy társával egy rozoga vitorlás hajón hazája felé tengerre szállt, de csak öt nappal a forradalom kitörése után érkezett Messinába, minthogy Mazzini követői, felbátorítva az olaszországi támogatás hirei által, nem tartották tanácsosnak használatlanul elszalasztani Castelcicala herczeg bourbon-királyi helytartó távollétét, s nem várva be Rosolino Pilonak bizonytalan idejű megérkezését, ápril hó 4-én kitörésre juttatták Palermóban a forradalmat.
A kitörésre a hazafias érzelmű minorita szerzetesek »la Gancia« nevű zárdája harangjának félreverése adta meg a jelt. A policziának (nem szeretem rendőrségnek nevezni, mert gyakran nem az) a kikötőben horgonyzó négy fegyverzett fregattán kivűl 15,000 főnyi haderő állott rendelkezésére magában Palermóban; könnyü volt a forradalmi kitörés gyenge kisérletét vérbe fullasztani, mért midőn a zárda kapuit ágyúkkal betörték, mindössze hatvan fegyveres embert találták, akiknek majdnem felét azonnal agyon is lőtték, a többit, csaknem mindannyit sebesülten, egy pár szerzetessel együtt tömlöczbe hurczolták s a következő reggel a foglyok közül tizenhármat rövid úton, minden czeremónia nélkül, agyonlövettek; a bourbon kormány közegei a forradalmi kisérletet a mozgalomban résztvett lakosságon, még a nőket s gyermekeket sem kimélő kegyetlenséggel torolták meg; de a szikra, melyet Palermóban vérrel oltottak ki, mielőtt kialudt volna, lángra lobbantotta Szicziliát, egész széltében-hosszában, Marsalától Messináig; fegyveres szabad csapatok lobogtatták az egész szigeten Olaszország egységének s Victor Emanuelnek zászlóját; ha túlnyomó erővel találkoztak, szétoszlottak a hegyekben, hogy újra összegyüljenek, s daczára a tűzzel-vassal pusztító bosszú kegyetlenkedéseinek, folytatták a felkelést, bizva, remélve olasz testvéreiknek segítségében.
Rosolino Pilo, amint megérkezett, lelket öntött a mozgalomba, vezéri szerepet viselt a »kis háború«-szerű küzdelemben. Ő volt az, akit néhány száz főnyi csapat élén Garibaldi Marsalánál kikötésekor még fegyverben talált, de pár nappal később egy összeütközésben a bourbon-királyi sereggel agyonlövetett; az ő csapatja volt az első, mely Garibaldi hős ezréhez csatlakozott.
Ferencz király haragra lobbanva, hogy tábornokai, kik csak magában Palermóban – a kikötőjében horgonyzó négy fegyveres fregattán kivül – 15,000 emberrel rendelkeztek, nem birták a szakadozott felkelési mozgalmat elnyomni, új meg új erőpótlékok kiséretében, a legszigorúbb eljárásra utasította hatalmi közegeit, melyek aztán barbár kegyetlenséggel feleltek meg uruk parancsainak; egész falvakat égettek el, raboltak, fosztogattak, a nőkön gyalázatos erőszakot követtek el, ölték, gyilkolták a népet különbség nélkül, még a tehetetlen gyermekeket is. Ez szolgál magyarázatául Garibaldi Victor Emanuelhez május 5-én intézett levelének ezen bevezető szavaihoz: »A szenvedések kiáltása, amely Szicziliából hozzám érkezett, meghatotta szivemet.«
Ilyen volt kezdete a szicziliai forradalomnak, mely Garibaldi vállalatának bámulatos sikerei folytán a két szicziliai királyságnak az európai államok sorából kitörlésével Dél-Olaszországnak az éjszakival egy szabad, független, nagy állammá egyesítésére vezetett.
Nem kellett a szicziliai forradalom előkészületeinek titkába beavatva lenni, hogy a közvéleményben a vihar közeledésének előérzete általános legyen; Cavour is tudta, hogy fergeteg gyülemlik Dél-Olaszország egén, de a kitörés imminens voltáról anynyira nem volt tudomása, hogy csak is öt nappal a forradalom kitörése előtt, márczius 30-án, vett sürgősebbnek vélt gondjai közt magának időt tájékozást kérni Piemont nápolyi követétől, Villamarina őrgróftól, az ottani állapotok s a pártok állása felől, amire nézve, úgy látszik, teljességgel nem volt tisztában.
»Nagyon nehéz – igy irt a mondott napon Cavour Villamarinának, – nagyon nehéz itt (Turinban) szabatos eszmével birni a dolgok valódi állása felől Nápolyban, mert a lapok levelezései sokkal inkább csak az iró véleményét és pártállását tükrözik vissza, mint az ország valódi helyzetét; annyi azonban világos, hogy Dél-Olaszországban nagy fontosságú események vannak készülőben.
»Ön tudja, hogy én teljességgel nem kivánom a nápolyi kérdést idő előtt megoldásra vinni, sőt nézetem az, hogy jó volna, ha a mostani állapot még néhány évig tartana, de jó kútfőből úgy értesülök, hogy még maga Anglia is kétségbe van esve a »statu quo« fentartása felől, és kétségen kivül a közeli esélyekre való tekintetből állomásoltatja hajóhadát a nápolyi vizekben. Azt hiszem tehát, hogy nem sokára kényszerítve leszünk oly tervhez folyamodni, melyet kivántam volna, hogy időnk legyen megérlelni. Ön érti, hogy mennyire fontos dolog reánk nézve ismerni a megoldás különböző elemeit, amelynél idegenek nem maradhatunk. Tehát ön az, kedves őrgróf, akire tartozik egy sor kérdésre felelni, amelynek megfejtése kell hogy szabályozza eljárásunkat.«
Ennek folytán Cavour többek mellett következő kérdésekre kivánt feleletet Villamarina őrgróftól: 1. Felkelési mozgalom esetén, a melyen talán most franczia ügynökök dolgoznak, melyik párt lenne fölényben? 2. A muratismusnak sok párthive van-e a hadseregben és polgárságban? 3. A republicánusok számosak és befolyásosak-e még Calabriában? 4. Lehetségesnek hisz-e ön oly annexionalis mozgalmakat, mint a minők Toscanában végrehajtattak?
E kérdésekből kitünik, hogy öt nappal a szicziliai forradalom előtt Cavour csak annyit tudott, hogy forrongás van Dél-Olaszországban, de a valódi helyzetet nem ismerte, sőt még csak nem is volt magával tisztában a nápolyi ügyekben követendő politika iránt, melynek megállapítását Villamarina értesítéseitől tette függővé, s nem hogy része lett volna a kitörőben levő forradalmi mozgalomban, sőt szerette volna, hogy a nápolyi állapotok még néhány évig ne változzanak, s igy teljességgel nem kivánta, hogy válságra rohamíttassanak.
A szicziliai forradalom kitörése jött közbe Cavour kérdései és Villamarina válasza közt, azt a forradalmat pedig ugyancsak nem franczia ügynökök, hanem Napoleon császár esküdt ellensége, Mazzini készítette elő, s bizony nem franczia-baráti, nem muratista, hanem egyenesen ellenkezőleg olasz egységi, olasz függetlenségi programmal.
Néhány nappal a forradalom kitörése után Villamarina következő feleleteket adta Cavour kérdéseire:
1. Az első kérdésre minden habozás nélkül azt felelem: hogy, kivéve erkölcsi nyomás vagy erőszak által előidézett megoldás esetét, egészen más s bizonnyal nem franczia párt kerülne fölénybe. A tömegek – Calabriát is odaszámítva, mely hajdan egészen franczia volt – Francziaország ellen nyilatkoznak, semmi áron sem akarják e hatalom uralmát.
2. A muratismusnak, igen kis kivétellel, nincs párthive a hadseregben. A polgárságban van nehány, ámbár szorosan véve nem mind igazi Murat-érzelmű, aki annak hirében áll; ennek daczára azonban nincs kétely benne, hogy azon esetben, ha Francziaország egy ily combinatiónak erős és hatalmas támaszt nyujtana, ez a párt megszaporodnék a közömbösök és félénkek soraiból, akik már előlegesen is mindig a sikernek párthivei.
3. A republicanus párt sok tért veszített Calabriában, mint mindenütt, amióta van Olaszországban egy loyalis és vitéz dynastia, mely nem csalta meg a népeket, meg tudta tartani igéreteit, s melynek siker koronázza törekvéseit.
4. Azon kérdésre, hogy lehetségesnek tartok-e itt oly annexionalis mozgalmat, mint a toscanai, tagadólag felelek. Itt nincsenek olyan elemek mint Toscanában, ahol a nagyherczegnek nem volt semmi komoly támasza. Nápolyban a hadsereg minden kétségen kivül a király mellett van. A király erős, nagyon erős arra, hogy ezt a népséget (populace) féken tarthassa. Csak egy oly felkelés, mint aminő éppen most tört ki Szicziliában, hozhatná elő a Bourbonok bukását Nápolyban, s ez jelenleg nem felel meg a nápolyiak izlésének. Ezek általában véve még ragaszkodnak Nápoly autonomiájához.
Szicziliában a dolog egészen másképpen áll. A palermói, messinai mozgalom egészen annexionista; nincs ott szó szabadságról, reformról, alkotmányról, hanem tisztán és egyszerüen Piemonthoz csatoltatásról (annexióról); következőleg ami Szicziliát illeti, nem habozom kijelenteni, hogy az annexió, úgy amint Toscanában történt, nagyon lehetséges; s ha Sziczilia diadalmaskodik – pedig én hinni kezdek diadalában – ámbár Nápoly nem hajlandó ilynemű küzdelemre, bele fog vonatni (y sera entraîné) és követni fogja testvére példáját, a tartományokban előbb, aztán a fővárosban is. És ez idő szerint ez nem tetszik III-ik Napoleonnak, mert Sziczilia mozgalmában Olaszország egységét látja pitymallani, ha nem is egészen oly alakban, mint Toscanában, a fejedelmességekben és a legacziókban, de legalább olyanban, aminőben Magyarország van Austriával szemben; pedig akármit beszéljenek is, sem a császári, sem a nem császári Francziaország nem szereti egyesítve látni egész Olaszországot a Szavojai ház jogara alatt.
Ilyennek mutatta be Cavournak Dél-Olaszország helyzetét 1860-ik áprilisban, a helyszinén szerzett tapasztalatai nyomán, a turini kormány legtehetségesebb és legtekintélyesebb diplomatiai közege, aki Cavournak a párisi congressuson követtársa volt, s kinek megbizhatósága a legnehezebb körülmények között a legkényesebb természetű megbizásokkal lett kipróbálva.
Ami Villamarina e szintoly érdekes mint tanulságos jelentésében Szicziliáról mondva van, az csakugyan indokolta volna azt, hogy a turini cabinet siessen nyiltan felkarolni azon Sziczilia ügyét, amely »Olaszország és Victor Emanuel« jelszóval nyiltan sikra szállt egész Olaszország állami egységesítése mellett.
Hanem a nép nem ül le a kényelmes karosszékbe, hogy nagy bölcsen meglatolgassa a nehézségeket, melyek útjába torlódhatnak: érzi, hogy mire van szüksége s megyen, amerre keblének Istene vezeti; tud akarni s mert akarni tud, csodákat müvel, meghajlítja a fatumot; – a diplomáczia ellenben számítgat, felveti magának a kérdést: ha ezt vagy amazt teszem, mit fog e vagy ama nagyhatalom tenni vagy mondani. Nem állítom, hogy ezt mindig roszul teszi, minden helyzetnek megvan a maga logikája, hanem gyakran, igen gyakran megtörténik, hogy, mert nyaktörően meredeknek nézi a hegyet, meg akarja a meredek hegyet kerülni és … posványba sülyed …
Ez nem esett meg Olaszországgal, mert hat hónappal a szicziliai forradalom kitörése után a turini cabinet egy merész lépéssel (Umbria s a markák elfoglalásával) elhagyta a megkerülgetés útvesztőjét s maga vette kezébe a nápolyi Bourbon dynastia megbuktatásának bevégzését, ami nélküle aligha sikerült volna Garibaldinak. Hanem áprilisban, midőn Szicziliában már kitört a forradalom, ezt a megbuktatást s vele Olaszország egységesítését még annyira nem vette fel tervébe, hogy szövetséget ajánlott a nápolyi királynak Olaszország felosztására, miként az itt következő levél mutatja, melyet Victor Emanuel (Chiala szerint Cavour tanácsára) intézett a nápolyi királyhoz.
Turin, april 15. 1860.
Drága Unokaöcsém! (Caro Cugino.)
Haszontalan volna felhivnom Felséged figyelmét Olaszország politikai állapotára az után, hogy a magentai és solferinoi nagy győzelmek lerontották a befolyást, melyet Austria a mi hazánkra (sul nostro paese) gyakorolt. Az olaszokat nem lehet többé akként kormányozni, mint 36 év előtt. Teljes ismeretével birnak jogaiknak s eléggé bölcsek és erősek, hogy meg tudják magukat védelmezni. Másrészt a közvélemény szentesítette azon elvet, hogy minden nemzetnek kétségbevonhatlan joga van magát akkép kormányozni, amint jónak látja. Aztán megsemmisíttetvén Austria mindenható befolyása, természetes volt, hogy Közép-Olaszország népei megszabadítsák magukat a kisebb fejedelmektől s egyesült, független nemzetté alakulni törekedjenek. E szerint elértük annak idejét, hogy Olaszország két hatalmas állammá osztható fel, az egyik éjszaki, a másik déli, melyek ugyanazon nemzeti politikát fogadva el, fentartsák korunk nagy eszméjét, a nemzeti függetlenséget. De hogy ezen fogalom tetté legyen, szerintem szükséges, hogy Felséged elhagyja az utat, melyet ekkorig követett. Ha Ön visszautasítja tanácsomat, – amely, higyje meg, az Ön és dynastiája javának óhajából ered – ha Ön visszautasítja tanácsomat, talán eljő az idő, midőn én azon rettenetes vagylagosságba leszek helyezve, hogy vagy saját dynastiám legsürgősebb érdekeit kellend veszélynek kitennem, vagy az öné romlásának főeszközévé válnom. A dualismus elvét, ha jól megállapíttatik és becsületesen követtetik, az olaszok most még elfogadhatják, ha Ön néhány hónapot engedend lefolyni, anélkül, hogy barátságos javaslatomhoz (suggerimento) alkalmazkodnék, Felséged talán kényszerítve lesz a rettenetes »késő« szónak keserűségét tapasztalni, amint tapasztalta az ön családjának egy tagja 1830-ban Párisban. Az olaszok talán egy személybe összpontosíthatnák minden reményeiket; és vannak kötelességek, melyeket, bármennyire sajnálatosak legyenek is, egy olasz fejedelem tartozik teljesíteni. Lássunk tehát együtt a nemes munkához; mutassuk ki a szent-atyának, hogy mennyire szükséges megadni a tartozó reformokat; tartsuk országainkat az igaz barátság kötelékében, amiből minden bizonynyal hazánk nagysága fog keletkezni. Engedélyezzen ön (voglia Ella accordare) azonnal szabadelvű alkotmányt alattvalóinak, vegye magát körül azoknak befolyása által, akik a szabadság ügyében tűrt szenvedéseik miatt a legnagyobb tiszteletben állanak; hárítson el népeinél minden gyanakodást, és állapítson maradandó szövetséget a félsziget két leghatalmasabb állama közt, mi ekkor biztosítandjuk Olaszországnak (al nostro paese) a nagy előnyt, hogy sorsának ura legyen.
Ön még fiatal ember, s a tapasztalás rendesen nem a fiatalság adománya. Engedjen tehát insistálnom annak szükségére, hogy kövesse a tanácsot, melyet Önnek kettős minőségemben – mint legközelebbi rokona s mint olasz fejedelem – adok.
Kielégítő választ várok a bizalmas futár visszatértével, ki Felségednek e levelet kézbesíti.
Mi creda di Vostra Maestá affezionatissimo Cugino
Vittorio Emanuele.
* * *
Figyelmét kérem az olvasónak Victor Emanuel király e nevezetes levele keltének idejére. A turini cabinet akkor tett e levélben Olaszország kettéosztására szövetségi ajánlatot a két Sziczilia királyának, midőn ennek uralkodása ellen »Olaszország és Victor Emanuel« programmal Szicziliában már kiütött a forradalom.
Ha Nápoly utolsó királya a tanácsot, melyet nemcsak Turinból, hanem még Pétervárról is, legnyomatékosabban pedig az angol kormánytól kapott, követi, nem késik alkotmányt adni alattvalóinak, s azt intézvényes biztosítékokkal veszi körül, melyek a nápolyi dynastiában firól fira hagyományos esküszegés megujításának útját vágják, és Austriának ellentállásra biztató hálójából kibontakozva, siet elfogadni a dualistikus szövetséget, melylyel őt Victor Emanuel megkinálta; hogy ez minő befolyást gyakorolhatott volna Olaszország történelmére, az magára Nápolyra nézve a conjecturák rovatába tartozik. Nápolyt mondok, mert ami Szicziliát illeti, az sokkal inkább gyűlölte, s volt is oka gyűlölni, a hálátlan, esküszegő nápolyi Bourbonok idegen uralmát, mintsem hogy a szicziliai forradalmat bármi engedményekkel is meg lehetett volna kérlelni s Sziczilia népét az olasz egységre törekvés útjáról eltéríteni; de Nápolyban a Bourbonok ügye nem volt annyira reménytelen, ott a külön állami autonomiának még erős gyökerei voltak a közvéleményben, a hadsereg ragaszkodott a Bourbonokhoz, s kényuralmuk támaszai, a Lazzarik is az olasz háromszín helyett kihívólag a Bourbonok fehér zászlaját lobogtatták; sőt még akkor is, midőn Lanza, a nápolyi király személynöke (alteregója) Palermót feladva Garibaldinak capitulált, maga Cavour is olyannak itélte a nápolyiak hangulatát, hogy junius 25-én egy levelében (Chiala IV. 276. lap) oda nyilatkoznék, miként el vannak határozva Turinban megenni a narancsot (Szicziliát), mely már asztalukon van, de a maccaronik (Nápoly) még nem főttek meg.
Hanem iktassuk bár a conjecturák sorába azt, hogy vajjon Garibaldi, meg nem elégedve Sziczilia felszabadításával, átment volna-e a continensre, ha ott Victor Emanuellel mint a nápolyi király szövetségesével találkozik; s ha mégis átmegyen, nem volt volna-e Victor Emanuelre nézve erkölcsi lehetetlenség segítségére menni Garibaldinak avégett, hogy ő maga tegye trónvesztett számüzötté Nápolynak azon királyát, akivel trónjának s birtoka épségének biztosítására kölcsönös védelmi szövetséget kötött: annyi bizonyosnak mondható, hogy Nápoly utolsó királya, miután előbb Victor Emanuel szövetségi ajánlatát hetykén visszautasította, Angliát pedig a kényuralomnak alkotmányos intézvényekkel felváltására intő jóakaró tanácsáért a gyűlöletes emlékű atyja által behozott »botoztató bizottság« (Commissione dele legnate) gyalázatos hatóságának felelevenítésével és szigorú eljárásra utasításával insultálta; utóbb megrémülve Garibaldi sikerei felett, fűhöz-fához kapkodásban, jobbra-balra pártfogásért kunyorálásban keresett támaszt roskadozó trónusának: a lehető legrosszabb eljárást választotta, mert ennek okvetlenül oda kellett vezetni, hogy akkor szánja el magát a veszély nyomása alatt meghajlani, mikor az neki már nem használhatott; mert, hiában! gyakorlatias igazságnak adott kifejezést bölcs Salamon, midőn megírá: hogy minden akaratnak megvan a maga ideje a nap alatt.
Bourbon Ferencz királyon teljesedésbe ment Victor Emanuel nevezetes levelének azon intése, hogy tapasztalni fogja a rettenetes »késő« szónak keserűségét.*
Ismerek országot, melyben a »legfelső helyen« a maguk érdekében okosan tennék; ha ezzel a »késő« szóval számot vetnének, mert az idő rohan s az itélet közelg (amint a török toronyőr énekli).
