2. A turini cabinet politikája Garibaldi bámulatos vállalata folytán az unitárismus felé fejlik.
2.
A turini cabinet politikája Garibaldi bámulatos vállalata folytán az unitárismus felé fejlik.
A turini cabinet politikája Garibaldi bámulatos vállalata folytán az unitárismus felé fejlik.
Az idézett diplomatiai adatokhoz még többet is csatolhatnék, de a felhozottakat elegendőknek tartom azon állításom igazolására, hogy Olaszország állami egységesítése a turini cabinetnek sem az 1859-ki háborút elhatározó plombičresi értekezleten, sem a háború alatt vagy után, sőt még akkor sem volt tervében, midőn a kis szárd királyság a Romagna, Modena, Parma és Toscana annexiója által már közel tizenkét milliónyi állammá növekedett.
Ez azonban nem csökkentheti a hálát, melylyel az olasz nemzet Victor Emanuel és nagy ministere emlékének tartozik, mert ha ők nem is az egységesítés tervével léptek Olaszország függetlenitésének útjára, a pártatlan történészetnek el kell ismernie, hogy, tekintve az erő aránytalanságát, mely Piemont s az olasz fejedelmeket vazallusi állásban tartó Austria közt fenforgott, a politika, melyet a király és minisztere, a multak tapasztalásain okulva, helyzetük exigencziáinál fogva választottak,* az egyedüli volt, mely az akkori körülmények közt sikert igérhetett; az ő érdemük, hogy az olasz kérdés oly európai kérdés magaslatára emelkedett, mely Európa nyugalmának érdekében követelt megoldást; az ő érdemük, hogy utat törtek annak belátására, miként az Europát rázkódtatásokkal fenyegető folytonos conspirácziók által hevenyes állapotban tartott olasz aspirácziók a szavojai ház vezérlete alatt lehetnek oly irányba terelhetők, mely e rázkódtatások esélyét elháritja; az ő érdemük, hogy még az olasz nemzeti aspirácziók oly megtestesülése is, a minő Garibaldi volt, Victor Emanuel nevét tekintette a győzelem oly zászlójának (labarumának), mint a minő Constantin császár idejében a kereszténység jelvénye, a kereszt volt, s bárminő rúgók voltak is elhatározó befolyással merész vállalatukra, ez érdemeiket, melyek nélkül Olaszország újjászületése még ki tudná megmondani meddig váratott volna magára, azzal tetézték, hogy, midőn az unitárius irány annyira hatalmassá lett Olaszországban, miként ellenzése összeütközésbe hozhatá a monarchia elvét a nemzettel, nem gondoltak többé az európai hatalmak ellenkezésével, nem a fokozott mérvű diplomatiai nehézségekkel, nem még azzal sem, hogy Angliának kétségtelenül becses, de végre is csak platonikus értékü rokonszenvét kivéve, magukat, s magukkal Olaszországot, nem csak meghasonlásba hozzák Európa hatalmaival, de a szó szoros értelmében valóságos diplomacziai osztraczizmusnak teszik ki; mindezzel nem gondolva merészen élére álltak az unitarius forradalomnak s a Vatikán száraz mennyköveivel is daczolva (a melyektőli rettegés vezette Leopoldot, Toscana nagyherczegét azon útra, amely trónusába került), még a pápát is megtámadták, miszerint keleti két tartományának, melyekre Rómának franczia sereg által megszállása ki nem terjedett (a Markáknak és Umbriának), elfoglalásával összeköttetésbe hozva felső Olaszországot a délszakival, szabad útja legyen Viktor Emanuel királynak serege javát nápolyi földre vezethetni és, a Bourbon dynastia megbukván, azzal Olaszországot, – Velencze és Róma hiján – egy nemzetté tömöríteni, tehát Olaszország újjászületését bevégzett ténynyé tenni, a mi Victor Emanuel király hatalmas közbelépése nélkül nem volt volna akkoron eszközölhető.
Victor Emanuel királylyal beszélgetve egykor megtörtént rajtam, hogy Cavour-politikáját találtam emliteni; a király e szavakkal vágott közbe: »Kérem, az nem Cavour-politika, az az én politikám, melyet őseimtől örököltem, Cavour az én ministerem volt; szerencsémnek tartom, hogy benne egy oly segédre találtam, ki épp ugy érzett mint én éreztem s nagy tehetségeivel sok nehézséget elhárított utamból, sok ügyességgel kormányozta az olasz eszme hajóját útunk Scillái és Charibdisei közt, de a hajónak én voltam kapitánya, én jelöltem ki a kormányosnak az ut irányát; ő az én ministerem volt, nem én az övé; becsületes ember, független gondolkozásu hazafi volt; nem szolgám, hanem segédem; ha én nem értettem volna vele egyet, nem áldozta volna fel meggyőződését az én akaratomnak azért, hogy állását megtartsa, hanem lemondott volna; ha ő nem értett volna velem egyet, én nem engedtem volna az ő nézetének, hanem elküldtem volna. Szerencsére találkoztak nézeteink, egyet óhajtottunk, egyet akartunk; de az irány, melyet követtünk, az az én irányom, az, amit ön Cavour politikájának nevezett, az az én politikám.« – Arczára függesztém tekintetemet, amint beszélt, s a kifejezés, amelyet szemeiben láttam, azt a gondolatot villantotta át agyamon: ez a becsületes ember érti a maga mesterségét. (Egy másalkalommal azt mondá nekem: Ne vegye nekem rosz néven, hogy király vagyok, mit akar ön? ez az én mesterségem, il fant bien que je fasse mon metier.)
A turini cabinet politikájának e gyökeres változása közben nagyon sűrűn szerepelt nemcsak a nápolyi udvar, hanem a bécsi, szentpétervári, berlini diplomáczia sürgönyeiben is a vád, hogy Victor Emanuel féktelen nagyravágyás által engedi magát a forradalom útjára sodortatni. E vád felől nagyon helyesen itélt lord John Russel, akkori angol külügyminiszter, midőn 1860-ik május 5-én (épp azon napon, a melyen Garibaldi a maga korszakalkotó expeditiójával Quartónál tengerre szállt) lord Loftushoz, Anglia bécsi követéhez, intézett sürgönyében ezeket irá: »Hogy Szardinia királyát nemzeti érzelem ösztönzi-e, vagy pedig dynastikus nagyravágyás? az nem bir fontossággal, mert akár az egyik, akár a másik feltevés álljon is, az a helyzeten nem változtat, az eredmény ugyanaz marad.«
Én e nézethez, mely történelmi szempontból a helyzetnek megfelelt, annyit adok hozzá: hogy, ha valóban csakis a dynastikus nagyravágyás volt volna is a rúgó a turini cabinet politikájának azon megváltoztatásánál, hogy a plombičresi értekezlet óta magáénak vallott álláspontról Olaszország állami egységének álláspontjára tért át, dicsőségére szolgálna Victor Emanuelnek, hogy dynastikus nagyravágyásának kielégítését az olasz nemzet függetlenségének, szabadságának s nemzeti újjászületésének megalapításában kereste; szerencsés nemzet az, melyet a végzetek ily nemes nagyravágyású uralkodóval ajándékoztak meg; ha az irigység gyarlóságaim közé tartoznék, irigyelni tudnám azon nemzet szerencséjét, a mely uralkodójának nagyravágyásában nemzeti függetlenségének nem akadályára, hanem támaszára talál.
A mi Cavourt illeti: Chiala által kiadott leveleiben nyoma van annak, miként fiatal korában gyakran álmodozott a felől, hogy Olaszország egykoron egységes, s ő annak első ministere lesz, később ez álmodozás reménynyé lett; az 1856-ki párisi congressus után, a melyen először emelt szót Olaszország nevében (a mi ellen azután az olasz fejedelmek haragosan tiltakoztak), azt irta La Farinának, hogy bizik Olaszország jövendő egységében s bizik abban is, hogy fővárosává Róma leszen, de utána tette, hogy ő, mint a szárd király ministere, sem nem tehet, sem nem mondhat semmit, ami idő előtt compromittálná királyát. Ha az olaszok éretteknek mutatandják magukat az egységre, ő hiszi, hogy az alkalom nem fog soká magára váratni. E szavakban, melyeket minden jogcsorbított nemzetnek eszében kellene tartania, azon nagy tanulság rejlik, hogy a történelem logikája által indicált nemzeti vágyak megvalósítására még alkalom is csak oly nemzet számára nyilhatik, mely arra érettnek mutatkozik; az érettség jele pedig a jogos aspiracziókhoz rendithetlenül ragaszkodás. E figyelemre méltó tanulság mellett Cavour ama szavai kulcsot nyújtanak azon politikájához, hogy Plombičresben három Olaszországra törekedett; azután két Olaszországra s végre felhasználva az alkalmat az egységesitésre ment át; de ezen fokozatos fejlődésnél mindig a közvéleményhez alkalmazkodott. Az én iránytűm a nemzet közvéleménye, mondá 1860. juliusban a kamarában. De nem azt vette ám nemzeti közvéleménynek, a mit a ministeri tekintély (törökösen szólva) »sundam bundam«-képen, a választásoknál összetákol, hanem azt, a mely a nemzet életének minden előforduló mozzanataiban feszélyezetlen spontaneitással nyilatkozik. Ez volt Cavour iránytűje, s ezt követve foglalt el oly állást hazája történelmében, hogy neve kimagaslik azon események lánczolatában, melyek a földrajzi elnevezéssé sülyedt Olaszországot független, s mert független, tehát önczélú, szabad nemzetté tették.
A turini cabinet politikájának gyökeres átváltozása Garibaldi merész vállalatának volt következése, de minthogy Garibaldi vállalatát a szicziliai forradalom idézte elő, ez képezi a fordulópontot Olaszország egységének történelmében. A szicziliai forradalmat megelőzött mozgalmakban Olaszország egységesitését, mint végczélt, szem előtt tartották ugyan sokan azok közül, akik vezénylő befolyást gyakoroltak a mozgalomra, de az unitarismus, mint nemzeti akarat, az események fejlődésében, hogy úgy mondjam, közjogi formában nem szerepelt; a Romagna, Modena, Parma, Toscana nem azon kérdésre szavaztak, hogy egységesnek akarják-e Olaszországot vagy nem? hanem csak arra, hogy külön államiságot (Regno separato) akarnak-e, vagy egyesülést (unione) Victor Emanuel alkotmányos monarchiájával? Hogy ennek a turini cabinet politikájában nem volt unitárius értelme, mutatja az, hogy ez annexiók után még maga Victor Emanuel tett a nápolyi királynak Olaszország ketté-osztására ajánlatot.
Sziczilia népe volt az első, a mely tisztán, világosan Olaszország egységét irta forradalmának zászlójára, még pedig nem követve Garibaldit, hanem őt megelőzve. Garibaldi, miután ezen programmal Szicziliát felszabadítá, ugyanezt a jelszót átvitte Nápolyba is, tehát Sziczilia népét illeti Olaszország egységének megszavazásában a kezdeményezés dicsősége. A Nápolyban és Szicziliában 1860. október 21-én, a Markákban és Umbriában november 4. és 5-én megszavazott plebiscitum igy szólott: A nép egységesnek s feloszthatlannak akarja Olaszországot Victor Emanuel alkotmányos királylyal és törvényes utódaival. A középolaszországi plebiscitumokban Viktor Emanuel monarchiája volt az irányeszme, itt Olaszország feloszthatlan egysége; a különbség szembetünő, és ennek megfelőleg különbség volt a módban is, amelylyél Victor Emanuel a plebiscitumokat elfogadta; Közép-Olaszország népeihez igy szólt (1860. márczius 25-én): »Kivánságaitok ki vannak elégítve, egyesítve vagytok többi népeimmel egy monarchiába.« A nápolyiak- és szicziliaiakhoz pedig (1860. november 7-én) ekként: »Az általános szavazat reám ruházta e nemes tartomány fenhatóságát (sovrana podestá), elfogadom a nemzeti akarat e rendeletét (decreto della volontá nazionale), nem uralmi nagyravágyásból, hanem mert olasz vagyok (per coscienza d’ Italiano).«
A szicziliai forradalom kitörése azonban magában még nem idézett elő lényeges változást a turini cabinet politikájában, annyira nem, hogy tizenegy nappal azon forradalom kitörése után (a mint már említve volt) Victor Emanuel király, Cavour tanácsára, még a kézfogás feltétele alatt Olaszország függetlenítésére Austriától, oly szövetséggel kinálta meg a nápolyi bourbon királyt, a mely ha elfogadtatik, Olaszországnak a Szavója és Bourbon dynastiák alatt ketté osztását valósítja meg; bele nyugodott volna-e ebbe az olasz nemzet, az kérdés, de az ajánlat megtétetett, az tény, s ez a tény annyit minden esetre bizonyit, hogy Cavour – a közép-olaszországi »annexiók« biztositásával lévén akkoron elfoglalva – a szicziliai forradalmat nem tekintette oly fontos mozzanatnak, mely miatt a plombičresi értekezlet óta követett politikájának, amely csak a szárd monarchiának annexiók által tekintélyes hatalommá gyarapitására volt irányozva, olasz unitárius irányba átterelését akár indokolhatná, akár alkalomszerűvé tenné.
Alkalomszerűség tekintetében utalok Cavournak márczius 13-án Nápolyba, Villamarinának küldött utasitására, mely bizonyságul szolgál, hogy Cavour nem csak nem akart akkoron forradalmat előidézni Dél-Olaszországban, de sőt óhajtotta, hogy az ott forrongó izgalom ne vegyen oly irányokat, miszerint a fenforgott bonyodalmakat egy újabbal növelhesse;* sőt a szintúgy Villamarinához márczius 30-án intézett kérdései azt is eléggé bizonyitják, hogy öt nappal a szicziliai forradalom kitörése előtt még csak a délolaszországi helyzet felől sem volt kellőleg tájékozva; tudomása volt ugyan afelől, hogy ott fontos események vannak készűlőben, de ezeknek természete felől annyira nem volt tisztában, miként csakis azt tartotta figyelemre méltónak, hogy értesitései szerint franczia ügynökök törekednek Murat érdekében forradalmi mozgalmat provokálni. Cavour a muratismusnak teljességgel nem volt barátja, mert belátta, hogy Muratnak nápolyi királysága oly preponderancziát adna a francziák császárjának Olaszországban, amely nem csak egységének vágná utját, amely mint közvetlen czél nem foglalt ugyan még akkoron helyet politikájában, de mint a jövendő reménye szeme előtt lebegett, hanem Olaszországnak még függetlenségét is lehetetlenné tenné; mert Austria helyét Francziaország foglalná el, úrcsere lenne az eredmény. Ez teszi érthetővé a turini cabinet azon dualisztikus törekvését, hogy a nápolyi Bourbonok uralkodását és birtokuk épségét még kölcsönös védszövetséggel is ajánlkozott biztositani.
A bonyodalmak, melyek akkoron Cavournak minden gondjait igénybe vették, Francziaországnak Szavoja és Nizza átengedésére vonatkoztak (lásd erről a 3-ik számu csatolmányt). Szavojának Francziaországhoz csatolását még Anglia is, melynek jó indulatára Olaszország – méltán – nagy sulyt helyezett, annyira ellenezte, hogy e kérdés miatt a jó viszony Olaszország két támasza (Francziaország és Anglia) közt csaknem törésre került.
E complikácziók eléggé érthetővé teszik azt, hogy Cavournak, még ha nem tekintette volna is időelőttinek az unitarismust, nem lehetett szándokában helyzete nehézségeit még délolaszországi bonyodalmakkal is szaporítani: tehát a szicziliai forradalom előidézésében része nem volt. Az olasz ujjászületés által nyujtott tanulságok kimutatása megkivánta, hogy megemlítsem miként a fordulópontot képező szicziliai forradalmat nem a turini cabinet provocálta.
Hanem vannak adatok, melyek arra mutatnak, hogy Cavourt nem csak a fenforgó bonyodalmak által indokolt alkalomszerűtlenség tartoztatta, hanem azon tekintet is, hogy a nápolyi Bourbonok megbuktatását Olaszország egységesitésének problemájában egy fokozatnak tekintette, melyet még Velencze felszabadításának is meg kell előznie.
Gróf Arrivabene Károly 1892-ben Londonban »Italy under Victor Emanuel« czim alatt kiadott (angol) emlékiratai 2-ik kötetének 26-ik lapján a következő sorok olvashatók: »Gróf Cavour meg volt győződve, hogy a délszaki tartományok annexiója, még szerencsés kimenetel esetén is, inkább meggyengítené, mint sem hogy erősíthetné a (középolaszországi annexiók által) megnagyobbított szárd monarchiát. Hagyjátok, hogy szervezzük magunkat, hagyjátok, hogy egy erős hadsereget, állitsunk össze, akkor Velenczét veszszük szemügyre, s azután gondolunk Délolaszországra és Rómára: ez volt a nézet, melyet Cavournak szokása volt kifejezni, valahányszor Olaszország egysége felől hozzá kérdés intéztetett.«
Arrivabene ez értesítésének megbizhatósága mellett személyes respektabilitásán s Cavourrali bizalmas viszonyán kivül azon körülmény is szól, hogy Victor Emanuelnek kiséretében volt, midőn az éppen Garibaldi expeditiójának idején Cavourral együtt triumfális látogatást tett az annectált közép-olaszországi tartományokban, tehát a szicziliai forradalom kitörése utáni napokban, bő s alkalma volt Cavour nézetével megismerkedni: Arrivabenne ez értesitésének alaposságát Bianchi Nicomed is megerősíti, minthogy diplomatiai történelme VIII-ik kötetének 274-ik lapján ezek olvashatók: »Victor Emanuel király és ministerei azon meggyőződésben voltak, hogy, mielőtt nagyobb dolgokra gondolhatnának, meg kell szilárdítniok az uj államot s a két Sziczilia királyával szövetkezésben kell módot keresniök arra, hogy Velenczét Austria kezéből kiragadják.«
Különben Victor Emanuelnek a nápolyi királyhoz ápril 15-én intézett dualistikus szövetségi ajánlata annyit magában is elegendőleg bizonyit, hogy a szicziliai forradalom kitörése a turini cabinet politikájában nem idézett elő gyökeres változást, ezt csak is Garibaldi merész expedicziójának bámulatos sikerei idézték elé. Ezen meseszerüen szerencsés kimenetelü expeditio keletkezését tárgyalva, Chiala megjegyzi, hogy nehéz feladat áll előtte; nem mintha nem volna bátorsága megmondani az igazat mindenről és mindenkiről, hanem mert a történetirók és biografusok előadásai egymással merőben ellenkeznek; politikai szinezete szerint mindenikük arra törekszik, hogy a csodavállalat előkészitésében az oroszlánrészt a maga protagonistája számára biztositsa. – Volt-e vagy nem volt Victor Emanuel királynak s Cavournak Garibaldi vállalata felől előzetes tudomása, s ha volt, hozzájárultak-e, s ha igen, mennyiben járultak hozzá előkészitéséhez? erre nézve is homlokegyenest egymásba ütköznek az előadások; én itt csak annak felemlitésére szoritkozom, a mit az esemény felől maga Garibaldi s a király és Cavour irtanak.
Garibaldi május 5-én Quartónál ezred-magával tengerre szállva, levelet intézett Victor Emanuel királyhoz, a mely oly nevezetes momentumát képezi korunk történelmének s a helyzetre annyi világot vet, hogy indittatva találom magamat azt olvasóim elibe terjeszteni; a levél igy szól:
Quarto, május 5. 1860.
Sire!
A szenvedések kiáltása, a mely Szicziliából hozzám érkezett, meghatotta szivemet és néhány száz régi bajtársaim sziveit.
Én nem tanácsoltam szicziliai testvéreim felkelési mozgalmát, de minthogy az olasz egység nevében, melynek Felséged személyesítője, felkeltek korunk leggyalázatosabb tyrannismusa ellen, nem haboztam az expeditio élére állani.
Jól tudom, hogy veszélyes feladatra vállalkozom, de bízom Istenben s társaim bátorságában és hűségében (devozione).
Harczkiáltásunk mindig az leszen, hogy: »éljen Olaszország egysége! éljen Victor Emanuel, aki annak első vitéz katonája«.
Ha megbukunk, reménylem Olaszország s a szabadelvű Európa nem fogják elfelejteni, hogy e vállalat minden önzéstől menten, egészen hazafiui indokból lett elhatározva; ha pedig boldogulunk, büszkeségemnek tartandon Felséged koronáját ezen új fényes drágakővel ékesíthetni, azon feltétel alatt mindazonáltal, hogy Felséged ellentálljon annak, hogy tanácsnokai átadják ezen tartományt az idegennek, a mint szülőföldemet átadták.
Nem közöltem Felségeddel tervemet, mert féltem, hogy a tiszteletnél fogva, melylyel iránta viseltetem (per la riverenza che la professo), engem reábirna szándékommal felhagyni.
Felségednek
legodaadóbb (il piu devoto) alattvalója
Garibaldi József.
E levél nem hagy fenn kétséget sem afelől, hogy a király nem volt Garibaldi szándokába beavatva, sem afelől, hogy Garibaldi a maga merész vállalatával eredetileg nem a Bourbon dynastia nápolyi trónusának megdöntését, hanem csak Victor Emanuel koronája Sziczilia »fényes drágakövével felékesitését« czélozta.
Cavour, amint Garibaldinak partra szállásáról értesült, a következő levelet intézte Ricasolihoz, aki akkor a már annectált, de belügyeire nézve még külön igazgatással birt Toscana kormányzója volt.
Turin, majus 10. 1860.
Garibaldi kikötött Szicziliában,* hogy háborút kezdjen a nápolyi király ellen; azt nem lehetett megakadályozni, vezessen jóra, vezessen roszra, ez kikerülhetlen volt. Garibaldi erőszakosan visszatartva veszedelmessé vált volna. Nyiltan támogatni őt nem lehet, de elnyomni egyének általi támogatását szintúgy nem lehet. Hát abban állapodtunk meg, hogy uj expeditiókat Genuából, Livornóból nem engedünk meg, de fegyverek s lőszerek küldését nem akadályozandjuk, ha okosan történik. Megvannak e roszul definiált eljárásnak a maga bajai, de nem tudok mást, a mely még nagyobb veszélylyel nem járna. (Chiala 709-ik levél.)
E bámulatosan szerencsés kikötés lefolyása a 4-ik számú csatolványban van előadva.
A mi pedig magát Victor Emanuelt illeti, ő a körülmények nyomása alatt julius 22-én, tehát akkor, midőn Garibaldinak milazzói győzelme folytán Sziczilia a Bourbonok számára már el volt veszve, levelet intézett Garibaldihoz, hogy őt a continensre átmeneteltől s minden további vállalattól Nápoly ellen visszatartsa; e levél keletkezésének megismertetése más lapra tartozik, itt csak következő bevezető szavait akarom idézni:
»Ön tudja (irja a király Garibaldinak), hogy én nem helyeseltem az ön expeditióját s abban semmi részem nem volt (Generale! Voi sapeteche io non ho aprovato la vostra spedizione alla quale son rimasto assolutamente estraneo).«
Hát bár mit s mennyit irtak légyen is mások előfordulhatott magánbeszélgetésekről, Garibaldi, Cavour és Victor Emanuel fentebbi levelei nem hagynak fenn kétséget a felől, hogy Garibaldi korszakalkotó expeditiójában sem Victor Emanuel, sem Cavour nem vettek részt, Garibaldi a maga merész terve felől a királyt még csak nem is értesítette, a nem-helyeslés tehát, mely a király julius 22-kei levelében említve van, csak Garibaldi fentebbi levelének vétele, tehát az expeditio végrehajtása után fordult elő; annyi azonban tagadhatlan, hogy azt elnézték, mert lehetetlen hogy ne volt volna felőle tudomásuk.
Ez elnézés felől Victor Emanuel veje, Napoleon (Jérôme) herczeg ekként nyilatkozott:
»Cavournak vagy le kellett volna tartóztatnia Garibaldit, vagy adni neki ötezer katonát; úgy amint eljárt, csak azt eszközölte, hogy a maga s az ipam nyakába háritotta az esemény egész gyülöletességét (discrédit); a kodinók (reactionariusok) nem gyülölnék s kárhoztatnák őt jobban mint a miként teszik, ha Garibaldinak reális támogatást nyujtott volna.«
Francziaország turini követe, báró Talleyrand, sietett egy rendkivül kemény jegyzékben értesiteni Cavourt a franczia kormány megbotránykozása felől; Garibaldi expeditiójának le nem tartóztatása miatt azon szokatlannl csipős megjegyzésig ment, hogy a mulasztás kétséget támaszthat a szárd királyi kormány szándokainak »loyalitása« felől.
Cavour e csipős jegyzékre, Nigra lovag követhez Párisba küldött sürgönyében, azt adta válaszul, hogy nem akadályozta meg Garibaldit, mert arra erőszakot kellett volna alkalmaznia, s a ministerium nincs azon helyzetben, hogy daczolhasson a rengeteg népszerűtlenséggel, mely reá csapott volna (braver l’immense impopularité qui l’aurait frappé), ha Garibaldit le akarta volna taróztatni.*
Cavour e mentegetődzést azzal is támogatta, hogy úgy tett, mint az éjszak-amerikai congressuson Buncumb képviselője, aki »haza beszélt,« megemlitette sürgönyében, hogy Garibaldi erőszakos letartóztatása compromittálta volna a Szavója és Nizza átengedésének elfogadását a parlamentben.
Ármányos egy mesterség a diplomaták mestersége, nagyon ritkán szép, de néha (nagyon néha) hasznos lehet; ember kell hozzá, hogy a diplomata elmondhassa, mit az egykori római császár a piszok-levezető csatornák adójából bevett pénzre vonatkozólag mondott: »non olet« (nem büzlik).
Ezt maga Talleyrand báró is megerősitette, mert jelentést téve kormányának, a csipősen kemény jegyzék beadása felőli jelentését azon megjegyzéssel kisérte, hogy Garibaldi erőszakos letartóztatásának megkisérlése veszélyes merénylet volt volna Cavourra nézve, mivel annyira általános a társadalom minden rétegeiben a rokonszenv a szicziliai felkelés iránt, hogy Cavour megbukott volna, ha e merényletet megkisérli. – Ez szolgál az elnézéshez magyarázatul, annak pedig, hogy Garibaldit nem segitette, én abban lelem magyarázatát, hogy, tekintve a hatalmas katonai erőt, melylyel a nápolyi király rendelkezett, Cavour nem bizott a szicziliai forradalom életrevalóságában, azt pedig, hogy Garibaldinak a maga nehéz vállalatával sikerülhet a szakadozott szicziliai felkelésnek oly erőt adni, mely Olaszország egységére vezetend, annál kevésbbé képzelheté, mivel az, hogy Garibaldi a maga védtehetetlen két gőzösével a nápolyi király hatalmas hajóhada általi tönkretételt kikerülheti, annyira valószinűtlennek látszott, miként nem lehet a fenforgott helyzet hű tükrének el nem ismerni Arrivabene idézett munkája II. köt. 25-ik lapjának azon szavait: hogy »Cavour a minő gyakorlatias ember volt, nem táplálhatott bizalmat egy oly vállalat szerencsés kimenetele felől, melyet akkoron mindenki valóságos őrültségnek tekintett.«
Őrültség! azt az őrültséget oka van a független, szabad olasz nemzetnek a legáldásosabb bölcseség gyanánt dicsőíteni; dicsőiti is nem csak az által, hogy városról városra emlékszobrokkal ad kifejezést hálaérzetének, hanem dicsőiti az által, hogy megvalósította azt, a mi annak az őrültségnek kitűzött czélja volt; ez a legnemesebb hálanyilatkozat, melylyel egy nemzet azon fiai emlékének adózhat, a kik hazafiui kötelességüket önzéstelenül teljesítették. Ez az, amiért elmondhatnák az igy dicsőitettek szellemei Horácz azon szavait, hogy: »Exegi monumentumaere perennius, non omnis moriar.«
Őrültség! Én azt tanultam az élet mesterétől, a történelemtől, hogy a szabadság vivmányainak utján a mérföld jelzőket nem az akadályokkal nagy hidegen számolgató úgynevezett gyakorlatias bölcsesség képezi, hanem a nemzetek jogaihoz és történelmi szükségeihez ragaszkodás nagy eszméjének inspiratiója melyet csak a röppenő perczczel számoló gyakorlatias bölcsek őrültségnek neveznek. Ezek a jövendőnek árán megenyhithetik a röppenő perczek nyomását, amaz a röppenő percz áldozatainak árán a nemzetek jövendőjét biztosítja. Törüljük ki a világ történelméből ezt az »őrültséget«, és csak a jámbor óhajok fohászaiban kellene keresnünk a jog uralmát, a szabadságot.
* * *
Az Austriának nevezett hatalom olaszországi multja hozta létre azon érdekkapcsolatot köztünk magyarok és az olasz ügy közt, mely III. Napoleon császárt arra indította, hogy 1859-ben velünk viszonyba lépjen; az pedig, hogy Victor Emanuel király és kormánya 1861. szeptemberben találták magukat indíttatva velünk, magyar emigránsokkal, mint akkoron nemzetünk függetlenségi jogának és aspiratiójának a világ előtt képviselőivel, azon egyezkedésre lépni, amely »Irataim« II-ik kötetében elő van adva, egyenesen azon változásnak volt következése, melyet Garibaldinak az óvilág hősi regéire emlékeztető vállalata a turini cabinet politikájában előidézett; minthogy ez határozta el Austriát azon támadási szándokra Olaszország ellen, melyet a szent szövetség felelevenítésének a varsói értekezleten megkisérlésével törekedett keresztülvinni; a varsói értekezlet pedig (amint majd előadandom) causalitási kapcsolatban állott a magyar nemzet lekenyerezésére számitott októberi diplomával, ami viszont bevezető lépésül szolgált a magyar nemzetnek azon aberratióba beleszédítéséhez, amely Magyarországot »Österreich-Ungarn«-ná tette.
Ilyen az események lánczolatának egybefüggése, mely Magyarország jelenleges közjogi állapota s Olaszország viszontagságai közt fenforog.
Azért vágok közbe e megjegyzéssel a magyar emigráczió olaszországi viszonya előzményeinek előadásába, amit e kötet tárgyául tűztem ki, mivel óhajtom, hogy ne kerülje ki magyar olvasóim figyelmét annak észrevétele, hogy emigraczionális viszonyaim előzményeinek tárgyalásánál mindig saját hazám képe lebegett szemem előtt.
A változásnál fogva, melyet Garibaldi sikerei a turini cabinet politikájára oly mérvben gyakoroltak, hogy Victor Emanuel király és nagy ministere, merő ellentétbe helyezvén magukat a plombičresi értekezlet óta követett politikájukkal, maguk vették kezökbe Olaszország egységesítését, s evégett a nápolyi Bourbon-dynastiának az uralkodó családok sorából kitörlését: a magyar emigráczió politikai viszonya legközvetlenebb előzményét képezi úgy, hogy mielőtt az olasz nemzet ujjászületése által nyujtott tanulságokra reá mutatnék, még szorosan kitüzött feladatomhoz tartozik tájékozni olvasóimat, először a turini és nápolyi kormányok közti viszony fázisai és az álláspont felől, melyet ezekkel szemben az európai hatalmak, különösen Napoleon császár és Anglia, elfoglaltak; másodszor pedig azon változások felől, melyeken a turini cabinet magatartása Garibaldi iránt a szerint keresztül ment, amint ennek viselkedését a Szavoja-ház monarchiájának érdekeire Turinban előnyösnek vagy hátrányosnak tekintették.
Garibaldi bámulatos vállalatának lépésről lépésre követése e munkám keretén kivül esvén, csak annyiban fogok főbb mozzanataira hivatkozni, amennyiben a helyzet felőli tájékozás megkivánja.
