1. Adalék a villafrancai alkudozás történelméhez.
1.
Adalék a villafrancai alkudozás történelméhez.
Adalék a villafrancai alkudozás történelméhez.
Az 1859-ki háború az austriai háznak a gyönyörű Lombardia elvesztésébe került.
Fájt e veszteség az »egységes nagy Austria« legyőzött absolut urának, nagyon fájt. Bianchi Nicomed hiteles diplomatiai történelme szerint könyek tolúltak szemeibe, a mint a francziák győztes császárjának Napoleon herczeg által Veronába vitt békefeltételeit (egy pár kifejezés, igen jellemző, kihagyásával) aláírta s a herczegnek e szavakkal nyújtotta át: »Kivánom, sohase jussanak önök oly keserves kényszerhelyzetbe, hogy legszebb tartományaik egyikének birtokáról legyenek kénytelenek lemondani«.
És minő melancholikus szeszélyei vannak az »élet tragédiájának!« A solferinói győző, a ki egy ideig markában tartotta azt a dictátori befolyást Európára, melyet a krimi háborúban Miklós muszka czár kezéből kicsavart, rövid tiz év alatt sedani fogolylyá lett s nem egy szép tartományt, hanem mindent, még trónját is elvesztve, számüzötten hajtotta sírba saját nemzete által proscribált fejét abban az Angliában, a mely nagy elődjét Szent Helénába küldte meghalni. Bizony, bizony: »mit des Geschickes Mächten ist kein ewiger Bund zu flechten«. Elmélkedhetnének e felett egy bizonyos helyütt, hiszen tapasztalták, hogy igazat irt Lucanus, midőn megirá: hogy »habent mortalia casum«, én azt teszem hozzá: »et habebunt«.
Hanem az élet tragédiájának szeszélyei néha szinte a paródiába csapnak át. Ki hitte volna, hogy a viszony, melyben mi, a nemzetünk függetlenségének zászlaját a világ előtt fennen lobogtató magyar menekültek, Napoleon császárral állottunk, oda lyukad ki, hogy nemzetünk azon aspirácziója, melyet képviselénk, rábeszélési argumentumúl fog felhasználtatni egy oly békekötés elfogadtatására, mely a franczia, olasz s osztrák háborúhoz kötött reményeinknek véget vetett? – Pedig felhasználtatott.
Egy héttel a villafrancai villámcsapás előtt Napoleon császár azzal bocsátott el engem Valeggióban, hogy siessek vissza Turinba és siettessem Aquiban és Astiban táborozó mintegy 5000 főnyi legiónk felszerelését, mert nagyon szeretné a szűk nadrágos magyarokat mihamarább seregében látni és meghittjének, a beszélgetésünknél jelen volt Pietri senatornak meghagyá, kisérjen el Turinba, gondoskodjék felszerelésünk költségeiről s értesítse a turini kormányt az ő (a császár) akarata felől, hogy gyors eljárásunkat bureaucraticus schlendrianjaikkal ne késleltessék, az osztrák hadsereg magyar csapataihoz intézendő proklamácziómat pedig, melyet a császárnak felolvastam, mialatt Victor Emmanuel királyt e miatt az előszobában megvárakoztatá, a szövegre nézve helyben hagyta s csak annyit kivánt, hogy ne keltezzem a »franczia császári főhadiszállásról«.
Így állottunk július 4-én, két nappal a fegyverszünet felajánlása, négygyel elfogadása s héttel a villafrancai békeelőzmények aláirása előtt, hát mi értelmük volt ezeknek a harczfolytatási előkészűleteknek? Az talán, hogy még nem voltak a császárnak békekötési gondolatai, midőn a szűk nadrágos magyar harczosoknak seregéhez csatoltatását siettette? azt hiszem, voltak; de nem érezte magát biztosnak, hogy feltételei elfogadtatnak, mert azt tudta ugyan, hogy a porosz már június 24-kén sürgönyt küldött Londonba és Szent-Pétervárra, melylyel bejelentette, hogy a német szövetségi hadsereg élén mint fegyveres mediator kiván fellépni az olaszországi területi birtoklás fentartására, de azt nem tudta s nem is tudhatta, hogy ezt a tervet maga Austria hiusitotta meg az által, hogy csak azon (porosz részről elfogadhatlan) feltétel alatt egyezik bele a német szövetséges seregnek a porosz regens herczeg vezérlete alá bocsátásába, hogy a szövetséges német államok számának megfelelő 17 tagú felügyelő bizottság tartózkodjék főhadiszállásán s a szövetségi tanács utasításainak legyen alárendelve.
Ezt nem tudva NapoIeon császár, nem volt biztos a felől, hogy Ausztria át fogja neki engedni Lombardiát (a mi oly »minimum« volt, a mi nélkül ő, a solferinói győző, békét becsülettel nem köthetett), tehát készűlni akart a háború folytathatására, a mi a forradalomnak Magyarországon actióba tétele nélkűl nagyon koczkáztatott vállalat, ne mondjam, lehetetlen volt volna, e mellett azonban meg akarta kisérleni a békealkudozást.
Ez a látszólagos ellentétnek magyarázata. Meg is kisérlette s a magyar forradalmat mint rábeszélési argumentumot használtatta fel, mind a fegyverszünet, mind a béke ajánlatánál.
Július 6-án este küldte meg Napoleon császár fegyverszüneti ajánlatát Fleury tábornok által Veronába. Ferencz József császár, elolvasva Napoleon levelét, azt felelte, hogy úgy stante pede nem válaszolhat, várjon a tábornok reggelig. Várok, felelé a tábornok, de megjegyzem, hogy a válasz sürgős, mert hajóhadunk Lussino szigetet (amott a bejáratnál Fiuméhoz) már elfoglalta. »Fájdalom! tudom«, felelé az osztrák császár. Nem szükség magyaráznom, hogy Lussino elfoglalásának megemlítése fenyegetés volt a magyar forradalommal. Fleury (írja Sybel Begründung des Deutschen Reiches II. kötet 326. lap) »fand bei Kaiser Franz Joseph vollkommen übereinstimmende Gefühle, lebhafte Sehnsucht nach Beendigung des Krieges, schwere Besorgnisse über unruhige Bewegung in Ungarn«.
A fegyverszünet s vele a békeelőzmény elfogadtatott. Aztán jött a békealku. Ennek feltételeit Napoleon herczeg e szavakkal vezette be július 11-én Veronában: »Ha a béke a fegyverszünet lejártaig meg nem köttetik, a franczia-olasz hadsereg folytatni fogja a háborút s felveendi soraiba mind azokat, a kik hozzá akarandnak csatlakozni.« Ez első sorban újjmutatás volt azokra a bizonyos »szűk nadrágokra«, aztán logikai egymásutánban a magyar nemzetre. Meg is értették. Hogy ily értelmű volt az újjmutatás, az a tanácskozás folyamában burkolatlanúl ki is lett mondva. Két órai értekezés után, 6 1/2 órakor este, Ferencz József császár felkelve székéről így szólt a herczeghez: »Ön nem győzött meg engem feltételeinek elfogadhatása felől s nem tett nekem semmi concessiót, szükségem van megfontolni a dolgot és tanácskozni felette.« »Legyen«, felelé a herczeg, »hanem nekem parancsom van Felséged válaszával legkésőbb ma este 10 órakor Valeggióban lenni, tehát 8 1/2 előtt indulnom kell. Császárom fájlalni fogja, ha tagadó választ kap, a háború újra kigyúl s a forradalom elönti egész Olaszországot s alkalmasint Magyarországot is.« – Ezt persze még jobban megértették.
»Megkapja herczegséged a kitűzött ideig válaszomat«, felelé a császár. És meg is kapta; a feltételek (a mint fentebb mondám) pár igen jellemző kihagyással, aláirattak; a reményeinket lesújtó béke megköttetett s mi annak elfogadtatásánál mint argumentum persuasionis figuráltunk. Ilyen az élet tragédiája.
A jellemző kihagyások közűl egyet meg akarok említeni. A proponált feltételek 3-ik pontja így szólt: »Austria császárja átruházza a maga jogait Lombardiára a francziák császárjára, a ki azokat a lombard nép akaratához képest (conformément) Szardinia királyának engedi át.«
E hivatkozást a »népakaratra« Ferencz József császár ingerülten visszautasította, »a francziák császárja legyőzött a háborúban«, mondá, »meghóditotta birtokomat, Lombardiát, én elismerem a hódítást s neki, a győztes hódítónak átengedem jogaimat, csináljon Lombardiával a mit akar, adja oda a kinek akarja, használjon a szárd királylyal kötendő külön szerződésében oly kifejezéseket, a minőket tetszik, nincs közöm hozzá, de én osztrák császár vagyok s nevemet oly szerződésnek nem irom alá, melyben népakarat mint birtokjogczím említtetik, én nem akarok népakaratot elismerni, nem is ismerek el; az forradalmi cselekvés volna, mely dynasticus jogaimba ütközik.«
S a népakarat említése csakugyan ki is hagyatott a franczia és osztrák császárok által aláirt szerződésből.
Nagyon jellemző ez a felháborodás a népakarat felett. Nagyon!
Magyarország mostani királyát a legalkotmányosabb uralkodónak hiresztelik ott abban az országban. Az összehasonlítgatás ily dolgokban gyűlöletes mesterség, nem tellik kedvem benne. Elvekkel, rendszerekkel van dolgom, nem személyekkel; és tudom, hogy az ember hite (ha ugyan igazán hit és nem bók) az ő mennyországa, hát legyen kinek-kinek hite szerint; hanem mert alkotmányosan uralkodni annyi, mint a nép akarata szerint uralkodni, igazán érdekes volna látni, hogy minő állásba teszi magát az a dynastikus jogok piedestáljáról a népakarat ellen tiltakozó híres alkotmányosság, ha a magyar népnek egyszer eszébe találna jutni akarni. Egyszer, úgy emlékszem, akart valamit, sőt kétszer, mint bölcs Salamon mondaná. Egyszer akart nem osztrák-magyar, hanem nemzeti bankot; másszor meg akarta, hogy az akarata ellenére Boszniába menesztett katonái még Bosznia porát is lerázzák bakkancsaik talpairól, mikor haza jőnek. – Mit csinált az a híresztelt alkotmányosság azzal a népakarattal? a dynastikus jogok és kitüzőtt életczélok malmában szépen lejáratta. Akarni sem akaró népet sokkal kényelmesebb dolog alkotmányos formában kormányozni, mint absolutizmussal. Nagyon sokkal kényelmesebb.
