3. Toscana annexiója Piemonthoz Szavojába és Nizzába került.
3.
Toscana annexiója Piemonthoz Szavojába és Nizzába került.
Toscana annexiója Piemonthoz Szavojába és Nizzába került.
Szavoja és Nizza átengedése Francziaországnak már azon történeti nevezetességű plombičresi értekezleten szóba került, mely az 1859-ki háborút elhatározta, de minthogy ezen háborúnak kitűzött azon czélja, hogy Austria Olaszországból teljesen kiüzessék s birtokában az Alpeseken és az Isonzón innen egy talpalatnyi föld se hagyassék, akkoron meg nem valósíttatott, Napoleon a villafrancai békealku után azt mondta Victor Emanuel királynak Turinban: »Ön megtéríti hadi költségeimet s azzal végeztünk, Szavojáról s Nizzáról ne beszéljünk.« Nem is beszéltek. Szó sem volt felőlük a zürichi békekötés azon szerződésében sem, melylyel Napoleon az Austriától elfoglalt Lombardiát Piemontnak adta. Hanem Farini elkiáltotta Modenában Olaszország újjászületésének ama jelszavát: »Mit nekünk Villafranca, mit nekünk Zürich! mi azt nem irtuk alá. Nekünk az csak egy hitvány papirrongy. Előre Olaszország csillagával!« És az a csillag, daczára az európai continens minden hatalmasságának, büszkén emelkedett; 1860. márcziusban már odáig emelkedett, hogy a középolaszországi fejedelemségek, még a gyönyörű Toscana is, általános népszavazattal lemondtak tartományi autonomiájukról s Victor Emanuelt alkotmányos uralkodójukul elfogadva, Piemonthoz csatlakoztak, hogy egységessé tegyék Olaszországot. Napoleon császár kimerítette rábeszélő tehetségét, hogy Victor Emanuelt különösen Toscana annexiójának elfogadásáról lebeszélje; figyelmeztette, hogy a Velencze számára Villafrancában és Zürichben kikötött engedmények megvalósulása attól függ, hogy a Közép-Olaszországból elüzött (osztrák vazallus) fejedelmek trónusukra visszahelyeztessenek.
A francziák úgy szokták mondani, hogy nincs süketebb ember mint az, a ki nem akar hallani. Victor Emanuel, kiben Olaszország függetlenségének eszméje megszemélyesült, ilyen süket volt, az olaszok ilyen süketek voltak. Tudta ő s tudták ezek, hogy, ha a kis Piemont nagy Olaszországgá növekszik, Velencze felszabadítása csak idő kérdése lehet; ellenben, ha az elűzött fejedelmek trónusaikra visszahelyeztetnek, nem csak Velencze fel nem szabadul, hanem Austria újra egész Olaszország prepotens diktátorává lesz, mint volt 1815 óta 1859-ig. Hát az olaszok megszavazták, Victor Emanuel pedig elfogadta az annexiót.
Napoleonnak ez nem tetszett; Modenának és Parmának Piemonthoz csatolásával ugyan nem igen gondolt, de azt igen határozottan követelte, hogy Toscana autonomiája fentartassék, s a szentszék joga a Romagnára elvileg respektáltassék;* hanem Napoleon császár, bár részint »házi« nyomás (cherchez la femme, keresd az asszonyt), részint a legitimistákkal, a Romagna miatt, egy gyékényen áruló franczia clerus és catholikus párt fenyegető viselkedése folytán, egyes alkalmakkor hol habozni, hol magamagát megtagadni látszott is, az elhatározó momentumokban mindig hű maradt politikája azon két alapelvéhez, hogy Olaszország belügyeibe erőszakos külinterventiót sem gyakorolni nem szabad, sem megengedni nem lehet, s hogy Olaszország belügyeiben az olasz nemzet akaratának kell határozni másnak senkinek. Ezt az elvet ő nem akarta megtagadni, mert hiszen az ő saját trónja is ez alapon nyugodott.
Annak az elvilegnek az volt értelme, hogy Victor Emanuel nem mint uralkodó birtokolja, hanem mint a pápa vicariusa administrálja Romagnát. – Történt is ily értelmü javaslat Turinból Rómába, de a pápa azt adta válaszul, hogy ez az oktalan (imprudente) eszme nem méltó sem egy katholikus királyhoz, sem a Savojai ház egy ivadékához; hanem Pius pápa e »non possumus«-át főpapi könyörületességének azon nyilatkozatával kisérte, hogy szive mélyéből kéri az Istent, világosítsa fel a király elméjét, mert ő szentségének nagyon fáj a szive, nem ő maga miatt, hanem Victor Emanuel király lelkének szerencsétlen állapota miatt, minthogy már úgy is censura alatt van s még több is fog következni, ha fel nem hagy azon szentségtöréssel, melyet végrehajtani szándékozik!
Hogy minő hatást gyakoroltak a Vatikán száraz mennykövei a lelkek állapotára a túlvilágon, az Isten tudja, de hogy itt e siralom völgyében azoknak a mennyköveknek miatta valakinek csak a feje is megfájult volna, azt nem hallottam.
Hát látván, hogy a népakarat az annexió mellett nyilatkozik, azt többé nem ellenezte, hanem okat is látott, idejét is látta Szavoja és Nizza megszerzésének elejtett fonalát felvenni s külügyministere (Thouvenel) által 1860. február 24-én utasította követjét, Talleyrand bárót, azon kijelentéssel hivni fel a turini kormány figyelmét Szavoja és Nizza kérdésére, hogy az Alpesek aljában egy hatalmas állam alakítása hátrányos lenne Francziaország érdekeire s valóságos veszélyt képezne, ha ennek határai azon irányban ki nem terjesztetnének s meg nem erősíttetnének, hozzá tette azonban e kijelentéshez, hogy a császár kormányának nincs szándokában oly területváltoztatásokat reklamálni, melyek a lakosság kivánalmaival ellenkeznek.
Hasonló értelemben nyilatkozott maga a császár is a franczia kamarákhoz márczius elsején intézett trónbeszédében; különösen hangsúlyozva azt, hogy, miután az Olaszországban folyamatban levő területi átalakításokkal Piemont egy hatalmas állammá növekszik, Francziaország határainak biztonsági érdeke kötelességévé teszik a császárnak a hegyek franczia oldalának (le versant français) birtokát igénybe venni, nehogy az Alpesek minden átjárata a felső-olaszországi hatalmas állam uralmában legyen.
Cavour helyzete kényes volt. Annak, a ki a sorok közt tud olvasni (pedig ehhez a mesterséghez nagyon kell érteni a diplomatiában, a hol a szavak a gondolat eltakarására használtatnak) a franczia követelés értelme ez volt: hallod-e Piemont, neked a Romagna, Modena, Parma, Toscana kell, nekem Szavoja és Nizza kell, ha ezt ide nem adod, amazt el nem viszed. Vess számot magaddal, hogy melyik ér neked többet.
Cavour és királya számot vetettek. Toscana általános népszavazat utján roppant többséggel (360,511 szóval külön autonom országra adott 14,921 szó ellen) Victor Emanuelnek és utódainak alkotmányos országlása alatt Piemonttal egy állammá egyesülésére nyilatkozott; hasonlót tettek a Farini-által »Emilia« név alatt egyesített középolaszországi tartományok (a legatiók, Modena és Parma), ahol 426,006 szavazat a Piemonttal egyesülésre, a külön államiságra csak 756, magában a fontos Bolognában 21,694 szó ellenében csak kettő, esett). – Victor Emanuel királynak vagy el kellett az annexiót fogadnia, vagy vissza kellett utasítania; ha visszautasítja, annak teszi ki magát; hogy még saját trónusát is veszély érheti, mert az egész olasz nemzet, még a monarchikus elv leghívebb pártosai is, elfordulnak a szavojai háztól s a republikánus Mazzini által lobogtatott unitárius zászló alá sorakoznak; ha pedig elfogadja az annexiókat anélkül, hogy eleget tenne Napoleon császárnak, a ki Szavoja és Nizza átengedését a délolaszországi annexiókba belenyugvásának elengedhetlen feltételeül kötötte ki, annak teszi ki magát, hogy megtámadtatik Austria által, a kit csakis Napoleon császár vetoja tartott attól vissza, hogy a szapora osztrák ház két tagjának: a modenai és toscanai fejedelmeknek restauratiója s vele saját diktátori állásának Olaszországban helyreállitása végett Piemontot megtámadja, a mit, ha Napoleon császár nem áll utjában annál biztosabban megtehetett, minthogy a délolaszországi fejedelemségeknek s a legatióknak Piemonthoz csatolása világosan ellenkezett a zürichi békekötéssel. Austriának tehát az annexiók elleni fegyveres aktiója annyira összhangzatban volt volna az európai szerződésekkel, hogy e lépésénél az orosz és porosz helyeslésére bizton számíthatott. Fél Olaszország (a déli) akkoron még a Bourbonok uralkodása alatt volt, az akkori Piemont, saját erejére szorítva, nem mérkőzhetett volna meg Austriával; Victor Emanuel királyt s vele Olaszország újjászületésének reményét csak a nem-interventió elvének Napoleon által való fentartása fedezhette, ez pedig csak Szavoja és Nizza feláldozásával volt megszerezhető; hát Cavour kényszerítve érezte magát tanácsolni királyának, hogy szánja el magát a keserves áldozatra. Viktor Emánuel elszánta magát; 1860. márczius 12-én aláirta s Cavour ellenjegyezte az egyelőre titokban tartandó szerződést, melylyel a király kötelezettséget vállalt, hogy Szavoját és Nizzát Francziaországnak átengedi.
A titkos szerződés aláirása előtti napon így irt a dologról Cavour egy meghitt barátjának (Chiala 783. levél):
»Ön tudja, hogy területi módosítást tartalmazó szerződés csak úgy érvényes, ha a parlament által elfogadtatik. Én tehát oly szerződés ellenjegyzésével, mely két tartományt felad, oly nagy mértékben alkotmányellenes (hautement inconstitutionnel) tettet követek el, melynek reám nézve a legkomolyabb következései lehetnek. Ha a képviselőház többsége a szerződést ellenzőkből állana, én annak lehetnék kitéve, hogy mint áruló vád alá fogatom, s ha nem is mint Stafford (Angliában) fejem elvesztésére, de bizonyosan mint Polignac és Peyronnet (Francziaországban) néhány évi várfogságra itéltetem. E meggyőződés daczára nem haboztam a szerződés aláirását tanácsolni a királynak, s a felelősséget elvállalom. – De a középolaszországi és lombardiai képviselők tömegestül a szerződésre szavazandnak, s a piemontiaknak is legalább egyharmadára számíthatunk. Tudom, hogy egész népszerűségemet elvesztem Piemontban, de sokan a piemonti képviselők közül, bár fentartva maguknak, hogy drágán megfizettetik velem azt, a mit árulásnak tekintenek, nem bátorkodandnak egy oly válságot provocálni, mely nemcsak a kormányt, hanem magát a királyt kompromittálná.«
Victor Emanuel király családja bölcsőjének, Szavojának Olaszország érdekében feláldozására csak elszánta magát, de Nizzának, a mely nem családi birtoka, hanem Olaszország része volt; ettől elszakítása mondhatlanul nehezére esett; ez érzelemben Cavour is osztozott s minden lehetőt elkövetett, hogy Nizzát Olaszországnak megmentse; reményét e részben Napoleon császár azon fentebb említett nyilatkozatára fektette, hogy, bár Piemontnak az annexiók által hatalmas állammá fejlődése folytán kénytelen is Francziaország biztonságának érdekében a hegyek franczia oldalának (versant français) átengedését kivánni, még sincs szándokában oly területi változásokat reklamálni, melyek a lakosság kivánságával ellenkeznének. Ez annyit tett, hogy Szavoja és Nizza hovátartozása a nép szavazatától függ. A császárnak a franczia kamarában tett határozott nyilatkozata után nem lehetvén többé remény őt szándokának feladására birni, Cavour kénytelen volt jó arczot vágni a rosz játékhoz s márczius 3-án megirta Párizsba, hogy most, midőn a turini kormány fennen hirdeti Középolaszország népei számára a jogot, hogy sorsuk felett ők maguk határozzanak, Victor Emanuel király az Alpeseken túl lakó alattvalóinak sem tagadhatja meg a jogot, hogy akaratjukat szabadon nyilváníthassák, s ha e nyilvánítás törvényes úton (azaz közszavazattal) s a parlament rendeleteinek megfelelőleg az Olaszországtól elválásra szólana, a turini kormány azt érvényesnek ismerné el.
Ebbe vetette Cavour Nizzára nézve reményét, bizott a nizzaiak olasz érzelmeiben. Nemcsak Nizzából, de Szavojából küldöttségek jöttek küldöttségek után Turinba, a legszivrehatóbb érzelmű kifejezésekkel esedezve a királynak, hogy ne váljon el e régi hű alattvalóitól; az ellenzéki sajtó pedig Piemontban, a mint a titkos szerződés felől hir kezdett szárnyallani, dühösen kikelt Cavour ellen, őt árulással s azzal vádolva, hogy Nizza »eladásával« erőszakot gyakorolt a király érzelmeire. Hanem Napoleon császár ezt az egész mozgalmat amolyan mesterséges fogásnak vette, mely arra van intézve, hogy, ha nem is Savojának, de legalább Nizzának már titkos (de még csak titkos) szerződéssel megállapított átengedése meghiusíttassék; hát a dolognak véget vetendő, Benedettit, a külügyministeriumban a politikai ügyek igazgatóját,* márczius 22-én azon utasítással küldte Turinba, hogy báró Talleyrand követtel kezet fogva, a titkos szerződésnek a parlament elibe terjesztendő nyilvánossal felváltását s aláirását minden áron kieszközőlje. – Benedetti parancsoló hangon előadta Cavournak, hogy vagy Toscana és a legatiók annexiójáról le kell mondani, vagy Szavoja és Nizza átengedését forma szerint alá kell irnia. Cavour Nizzára nézve szabadkozott, elég áldozat Viktor Emánueltől, hogy családja ősi fészkéről, a melynek nevét viseli, lemond; de akárminő veszély koczkáztatásával járjon is a dolog, Toscanának s a Romagnának általános népszavazattal megállapított annexióját fel nem adjuk. Ha így áll a dolog, felelé Benedetti, tudatom önnel, hogy parancsom van kivonni Lombardiából hadseregünket, mely önöket Austria támadása ellen fedezi. »Tessék«, felelé Cavour, »menjenek!«
Ez a Banedetti volt az, a kinek néhány évvel később, mint a franczia császárság követjének Poroszországban, nyakába varrták azt a koholt sürgönyt, melylyel a hazi fondorlatnak (cherchez la femme) sikerült Napoleon császárt abba a fatális háború-nyilatkozatba belevinni, mely neki trónjába, Francziaországnak pedig 5000 millió frank sarczon kivül Alsacziába (Strassburggal) és Metz-czel Lotharingiának nagy részébe került, a mi a hatalmi csoportosulások és ellencsoportosulások folytán, melyekre alkalmul szolgált, a rettenetességig fokozott hadi készülődések versengése által Európát a polgári társadalom jellegéből kivetkőztette s egy rengeteg kaszárnyává változtatta és oly vérontással s annyi nyomorusággal fenyegeti világrészünket, a minőről még aligha tud a történelem.
Értsen meg, gróf úr! mondá Benedetti, én rendeletet adok, hogy seregeink menjenek ki Lombardiából, de nem ám haza Francziaországba, hanem Bolognába és Flórenczbe. És kivonta tárczájából Napoleon császár egy sajátkezű levelét s átnyújtá Cavournak, hogy olvassa el.
Elolvasta s látta, hogy Benedettinek utasítása van a Lombardiában tanyázó franczia seregekkel a legatiókat és Toscanát megszállani, ha Szavoja és Nizza átengedésére a forma szerinti szerződés azonnal alá nem iratik. Ez aztán oly nyomás volt, melylyel daczolni annyi volt volna, mint Olaszország jövőjét kompromittálni. Cavour kénytelen volt engedni, de csakis ekkor engedett.
A szerződést Victor Emanuel király márczius 23-án aláirtá, s Cavour és Farini belügyminister ellenjegyezték. Az aláirás után Cavour oda lépett Talleyrandhoz s azt mondá neki: »Maintenant nous sommes complices, Baron! (Most már bűnrészesek vagyunk.)
»E szerződést visszautasítani,« mondá Cavour a parlamentben, »annyit tett volna, mint veszélynek tenni ki nemcsak az eddigi vívmányokat, hanem magának a hazának sorsát is,« (porre a cimento le sorti stesse della patria). – E hatalmas ok előtt, melyet Cavour bebizonyított, az olasz parlament fejet hajtott; de Garibaldi engesztelhetlen gyülölettel viseltetett Cavour iránt, szülőföldjének, Nizzának feladása (amint magát kifejezni szokta »eladása«) miatt.
Érdekesnek találom közölni olvasóimmal Victor Emanuel király férfias nyilatkozatát, melyet ez ügyben mindjárt kezdetben Garibaldinak kissé követelő módon hozzá intézett kérdésére feleletül adott. Amint hire kezdett szárnyalni, hogy Napoleon Toscana annexiójának Piemonthoz beleegyezését Nizza átengedéséhez köti, Garibaldi következő sorokat intézte Turinba Türr István (akkoriban még csak) ezredeshez: »Pino, január 17. 1860. Kedves Türr ezredes! Legyen ön szives megkérdezni Ő Felségét, igaz-e? hogy el van határozva Nizzát Francziaországnak átengedni. – Feleljen ön nekem táviratilag azonnal: igen, vagy nem. Garibaldi.«
Türr e levélke vételével elment a királyi palotába elfogadtatást kért. A király gyengélkedett s ágyban fogadta. Türr átadta neki Garibaldi levelét; a király elolvasván a levelet, így kiáltott fel: »táviratilag! igen vagy nem! Szép!« – – Aztán pillanatnyi hallgatás után indulatosan ekként folytatá: »No hát igen!« de mondja meg ön a tábornoknak, hogy nem csak Nizza, hanem Szavoja is, és mondja meg neki, hogy ha én megadom magamat a kénytelenségnek lemondani őseim s egész fajom családi fészkéről, neki is alkalmazkodni kell azon hely elvesztéséhez, a melyen ő csakis maga született,« és a király mély fájdalom hangján hozzá tevé: »kegyetlen végzet az, hogy nekem és ő neki a legnagyobb áldozatot kell meghoznunk Olaszországnak, a melyet embertől kivánni lehet.« – –
* * *
Minő gyarlók a gyarló ember észszámitásai és mennyire változnak a viszonyok változtával az érzelmek!
Midőn III-ik Napoleon császár nevében külügyministere, Thouvenel, 1860. február 24-én azt irá Turinba, hogy az uj államalakulások Olaszországban veszélyesekké lehetnének Francziaországra, ha minden átjárás az Alpesek mindkét oldalán a középolaszországi annexiók által nagyhatalommá fejlesztett Piemont birtokában maradnának, Cavour martius 3-án azt felelte, miként ő nem hiheti, hogy Piemont hatalmi növekedése valaha veszélyessé lehetne Francziaországra, melyhez Piemontot hála és barátság kötelékei csatolják.
Később, ugyanazon év őszén pedig, midőn (amint Irataim 2-ik kötete 564–65. lapján olvasható) Garibaldinak, akkoron már fél Olaszország dictatorának, elhatározott s nyiltan bevallott szándoka volt Rómába menni, daczára annak, hogy Rómát franczia seregek tarták megszállva, Cavour az Olaszország állapota felől a parlamentnek benyujtott igen nevezetes jelentésében (melyet más helyen közölni fogok) e felől igy nyilatkozott: »Szembe szállanunk a franczia katonákkal egy oly monstruosus hálátlanság, lenne, melynek bélyegét hazánk homlokáról századok megbánásai (pentimenti) sem törülhetnék le.«
Ilyen volt az érzelem Francziaország iránt Olaszországban 30 év előtt; harmincz év! egy perczenet a történelem óralapján.
És akkoron ezt a szót »német« még nem lehetett olasz ajkról hallani e melléknév nélkül »maledetto« (átkozott).
És most? – – Nos most – – úton-útfélén hangzik Olaszországban a kiáltás »éljen a német, halál a francziára!«
Nagyon különös viszonyváltozás.
És az olasz trónörökös Metzben, éppen Metzben, a németek által a francziáktól elhódított Metzben viszonozza a német császár római látogatását; abban a Metzben, melynek elvesztését a fancziák kiengesztelhetlen németgyülölettel fájlalják.
Ez is különös. Én szeretem Olaszországot, mely nekem, az előbb száműzött, utóbb kipolgárositott hontalan magyarnak 33 év óta menhelyet ad; és becsülöm, nagyra becsülöm az olaszok királyát; olyan derék embernek tartom, aminő király csak lehet. – Ohajtom, hogy dynastiájának ne legyen oka megbánni azt a metzi látogatást.
Miben van a viszony e mindkét részéről elkövetett hibák folytán napról napra elmérgesedő megváltozásának? Abban van, hogy Bismarcknak sikerült a Németország és Austria-Magyarország közt 1879. október 7-én megkötött kettős szövetséghez harmadik társúl (in eurem Bunde der Dritte) Olaszországot reá beszélni.
Hirlik, hogy ebben a hármas szövetségben a szerződő felek actualis területi épségének kölcsönös erővel megvédése van kikötve. – Igaz-e? nem tudom, mert nem hozatott nyilvánosságra, úgy a mint a kettős szövetség 1888. február elején nyilvánosságra hozatott.
De ha igaz, úgy előttem az is világos, hogy ennek a hármas szövetségnek létrehozására a berlini cabinetet nem annyira az európai béke áldásainak (?) fentartása iránti nagy pietás inditotta (a mire a Hohenzollern-ház történelmében én példát alig tudok), mint inkább az, hogy látván, miként Francziaország a desastrosus 1870-ki háboru csapását úgy katonai, mint pénzügyi tekintetben annyira kiheverte, hogy most erősebb is, gazdagabb is mint valaha volt, Bismarck tanácsosnak látta szövetségesekről gondoskodni azon esetre, ha a francziák Metzet és Strassburgot »la pique ŕ la main« vissza találnák követelni, a mint ez tagadhatatlanul szándokukban is van.
Ha ezen tekintetet tartjuk szem előtt (pedig ezt a béke áldásai (?) iránti előszeretet frázisával nem gondolom, hogy meg lehessen czáfolni), a hármas-szövetség európai szempontból egészen más szint ölt, mint azon lyukas mogyoró szempontjából, melyet békeszeretetnek neveznek. Én arra nem tudok példát a történelemben, hogy az európai béke áhitata visszatartott volna akármely hatalmat is a világon a háborútól, ha azt érdekében levőnek tartotta. Az a lyukas mogyoró-frázis mese beszéd, rosszabb: képmutatás.
A hármas-szövetség egészen megváltoztatta a német-franczia kérdés európai horderejét. – Ha a berlini udvar nem szerezte volna meg magának a bécsi és római udvarokat szövetségesekül, a franczia sem keresne magának szövetségest a német ellen. Elvégezték volna a németek és francziák a maguk dolgát maguk közt úgy, amint 1870–71-ben elvégezték, s akárminő volt volna is a tusa kimenetele, annyi bizonyos, hogy Metz és Strassburg birtokának a németek által megtartása vagy a francziák által visszaszerzése egy csepp vérébe sem kerűlt volna sem az olasz, sem a magyar nemzetnek, pénzébe pedig legfölebb, s még hozzá haszontalanul, annyiban, amenynyiben egy amolyan »beschränkte kriegsbereit« kerül, aminőt a franczia-porosz háború alkalmával gróf Andrássy Gyula javaslatba hozott, s a bécsi udvar, a neutralitas elhatározása mellett, elfogadott. (20 millió forintba került az a »Bereitschaft«, csekélység azokhoz a számtalan milliókhoz képest, melyekbe az Európát egy rengeteg kaszárnyává átalakító béke áldása azóta került.)
Hányt-vetett jegyzeteimben Bismarck egy hires beszédének ezen szavaira találok: »Ha a francziákkal háborúba bonyolíttatnánk, ez nem vonna okvetlenül maga után orosz háborút is.« Ez akkor igaz volt, ma már nem igaz, s éppen a hármas-szövetség logikájánál fogva nem igaz. Németország a hármasszövetségben keresvén magának támaszt a franczia ellen, igen természetes, hogy a franczia is keres magának szövetségest a hármas-szövetség által megerősödött német ellen; hol kereshetett? … Österreich-Ungarnban? … Olaszországban? – hiszen ezek ellenségével, a némettel szövetkeztek; vagy Angliában? hiszen igaz, vannak érdekek, melyek azokat a hatalmas szigetlakókat arra indíthatják, hogy belekeveredjenek a continentális viszályokba, amint belekeveredtek Blenheimnál, s nemcsak belekeveredtek a franczia forradalom császári harczaiba, hanem vezérszerepet is vittek, megvásárolván Austriát, hogy támadja meg Napoleont Albion érdekében akkor, midőn azt Austria érdeke teljességgel nem kívánta; s azt hiszem, most is belekeverednék Anglia a continentális viszályokba, ha – példáúl – Francziaország el akarná foglalni a Coburgok Belgiumát; hanem amiatt, hogy Metz és Strassburg német vagy franczia birtok legyen-e? Anglia bizony nemcsak egy csepp angol vért nem, de még csak egy nadrágtalan Highland ezered nyikorgó audájának épségét sem hajlandó veszélyeztetni. – Hát hol kereshetett Francziaország a német-, osztrák-magyar-, olasz coalitio ellen szövetségest? Csak is az orosznál keresett s keres is, és azt hiszem talál is. – Franczia érdek szempontjából a dolog természetes.
És ezzel Metz és Strassburg birtokának hordereje megváltozott; nem franczia-német kérdés az többé, hanem olyan, mely lángba, vérbe borítandja egész Európát. – Ez a hármas-szövetség syllogismusának kényszerü corollariuma. Akinek tetszik, tessék; az én ősz fejemnek nem tetszik.
De még más sem tetszik. Említém, miként a volt vas-cancellár azon nyilatkozata, hogy német-franczia háboru nem vonna maga után okvetlenül orosz háborut is, akkor a mikor mondatott, igaz volt; ma már nem igaz, s éppen a hármas-szövetségnél fogva nem igaz; – de Bismarck ama mondatának utána tette, hogy, ha a németek orosz háborúba keverednek, a franczia háborút is bizonyosnak vehetik; ez akkor, amikor mondotta, nem volt igaz, de ma már igaz, s éppen a hármas-szövetség következtében igaz; és ez engem, mint magyar embert, aggodalommal tölt el, mert az ellentétes hatalmi csoportosulás folytán, mely most fennáll, ebből az következik, hogy, ha Austria-Magyarország és az orosz közt kiüt a háború, nekünk a francziákkal, mint az orosznak a hármas-szövetség ellensulyozása végetti szövetségesével, is meggyül a bajunk. – Pedig annak a háborúnak előbb-utóbb okvetlenül ki kell ütni; köztünk és az orosz közt a keleti kérdésben oly kiegyenlíthetlen érdek-ellentét kérdése forog fenn, melyet csak karddal lehet, s hozzá teszem karddal kell, eldönteni.
Éppen midőn ezeket irom, felmerült Magyarországon az orosz-magyar szövetség gondolata; őrült gondolat, roszabb: (akarom hinni öntudatlan) honárulás; mert Magyarországnak az oroszszal szövetkezése annyit tenne, mint Árpád hazáját ezer éves történelmi jellegéből kivetköztetve a panszlavismus martalékává tenni.
Hanem a kérdés veleje mindig a körül forog, igaz-e vagy nem igaz, hogy a hármas-szövetség a szerződő feleket actualis területi épségüknek minden, akárhonnan jőhető támadás ellen kölcsönösen megvédésére kötelezi? Ha igaz, akkor a dolog úgy áll, hogy, ha Metz és Strassburg miatt a franczia és német közt háború üt ki (ami nézetem szerint csak idő kérdése), Olaszország és Österreich-Ungarn patakokban lesznek kénytelenek vérüket ontani s száz meg száz milliót, ha nem többet, költeni; mi végett? egyszerüen a végett, hogy a francziák Metzet és Strassburgot vissza ne kapják, a németek pedig el ne veszítsék.
No, ez határozottan ellenkezik az 1879. október 7-ki német és osztrák-magyar kettős-szövetséggel (melynek én szivvel lélekkel barátja voltam és vagyok), sőt azt egyenesen eltörli (amit én mondhatlanul sajnálok).
Annak a kettős-szövetségnek első czikke szóról szóra igy szól:
»Ha a magas szerződő felek várakozása és őszinte óhajtása ellenére a két birodalom valamelyike Oroszország részéről megtámadtatnék, a magas szerződő felek kötelesek egymást birodalmaik összes hadi erejével támogatni s ehhez képest a békét csak közösen és megegyezőleg kötni meg.«
A második czikkben pedig (ismét szóról szóra) ez áll:
»Ha a magas szerződő felek egyikét más hatalom támadná meg, a másik magas szerződő fél ezennel kötelezi magát, hogy a támadót magas szövetségese ellenében nem csak segiteni nem fogja, hanem legalább is jóakaróan semleges állást foglal szerződő társával szemben.«
Tehát a kölcsönös fegyveres támogatás csakis egyedül és kirekesztőleg az orosz támadás ellen lett kötelezve, és ez a kölcsönös kötelezettség nagyon indokolt és okszerű, mert kölcsönös érdekazonosságon alapszik; amint érdekében van Austria-Magyarországnak, hogy az orosz támadás ellen Németország által összes haderejével támogattassék, épp úgy érdekében van Németországnak; hogy ugyanazon támadás ellen Austria-Magyarország által támogattassék; ebben nincs kegyelem, nincs nagylelküség egyik részen sem; érdekazonosság van, s csak az erre alapított szövetség okszerű és természetes.
Más hatalom általi támadás esetén ellenben Németország és Austria-Magyaroszág egymás irányában csak jóakaró semlegességre lettek a kettős-szövetség által kötelezve; természetesen többet is tehettek, ha úgy tetszik nekik, de tenni kötelezettséget nem vállaltak.
Ha tehát igaz, hogy a hármas-szövetségben a szerződő felek kötelezettséget vállaltak egymás területét minden, akárhonnan jövő, akármi indoku kültámadás ellen kölcsönösen megvédeni, világos, hogy a hármas-szövetség a kettőssel ellenkezik s azt eltörli.
Nagyon komoly dolog ez, véghetlenül komoly. Irtózatos katastrófáknak vétetnék eleje, ha a világ megnyugtattatnék afelől, hogy a hármas-szövetség nem ily természetű, nem ily jellegű. – Ideje, hogy az a hármas-szövetség szóról szóra nyilvánosságra hozassék, úgy amint a kettős-szövetség nyilvánosságra hozatott. Videant consules …
Az olasz-franczia viszonyok sajnálatos megváltozása hozta tollam alá ez elmélkedést, a tárgy fontossága s időszerűsége szolgáljon mentségemül.
