2. Austria hatalmi dühöngése Lombardiában.
2.
Austria hatalmi dühöngése Lombardiában.
Austria hatalmi dühöngése Lombardiában.
Kilencz hónap folyt már le a piemonti forradalom leverése óta, midőn Ferencz császár egy rendkivüli osztrák vérbiróságot állitott fel Milánóban a végett, hogy valóságos hajtóvadászattal irtsa, pusztitsa a carbonarismust; s kipuhatolja és kegyetlenül megbüntesse azon lombardokat s velenczeieket, a kik gyülölve Olaszország átkát, az idegen Austria szabadsággyilkos uralmát, a piemonti forradalmárokkal érintkezésbe bocsátkoztak. Nem olasz történelmet irva, nem tartozik tárgyamhoz ez érintkezés részleteire kiterjeszkedni; elég annyit megjegyeznem, hogy az semmi eredményre nem vezetett; akkoron a nemzeti függetlenség becsének érzete Lombardiában csak (hogy úgy mondjam) az értelmi aristocratiában volt megérlelve, a nép tömegébe még nem hatott be, minthogy Ferencz császár kormánya a szabadság eszméjének hiveit általában a Carbonarismus czimével ruházta fel, s gonddal volt, hogy bérenczei (a hatalomnak mindig akadnak bérenczei) a Carbonarikat gyülöletesekké tegyék a nép előtt, a miben buzgóan kezökre játszott a papság bután vakbuzgó, meg haszonlesésben képmutató része, kik az egyházi szószékről (különösen a vallásos falusi-nép előtt) a vallás esküdt ellenségeinek, Isten-káromlóknak, haramiáknak, zsiványoknak, gyermek-rablóknak, nőfertőztetőknek s Isten a megmondhatója, még minő gonosztevőknek hirdették istenfélő jámbor hiveik előtt a Carbonarikat. Ez volt Austria szabadságirtó-politikájának legundokabb vonása. Ilyen lévén a helyzet Lombardiában, azon eszme pusztán elméleti megfontolása, hogy vajjon nem lehetne-e a piemonti forradalomnak olasz nemzeti kiterjedést adni, csak szük körben foglalatoskodtatta az elméket a tömegek közérzületét, mely nélkül elvet nem lehet gyakorlati érvényre juttatni, érintetlenül hagyta, minélfogva a conspirácziónak (ha ugyan annak lehetne nevezni) tetté érlelésére, a forradalomnak Lombardiára kiterjesztésére még csak legkisebb kisérlet sem tétetett, sőt a lombardiai hazafias intelligenczia egyik legkitünőbb s társadalmi állásánál fogva legbefolyásosabb tagja, gróf Confalonieri, levelet intézett a piemonti forradalom vezéréhez,* esdekelve kérve őt, hogy ne lépjenek át a Ticinón, mert Lombardia nincs elfogadásukra előkészitve s mozgalmuknak nem lehetne más következése, mint az, hogy veszélybe döntenék azokat, a kik hozzájuk csatlakoznának; hát kiméljék meg Lombardiát egy oly küzdelemtől, melynél a győzelemre nem lehetne kilátás. Meg is kimélték.
Confalonieri ez eljárása nagy befolyással volt arra, hogy az akkori izgalmak közt Lombardia tétlen maradt, s az ember azt gondolná, hogy Ferencz császár köszönetet mondott e leveleért Confalonierinek, a kinek különben is 1814-ből hálával tartozott; Confalonieri, midőn elfogatott, e levelére csakugyan mint védelmi okmányra hivatkozott, de a milanói vérbiróság e levelet annak vette bizonyságául, hogy Confalonieri viszonyban volt a piemonti forradalmárokkal, minthogy velök titkon bizalmasan levelezett, őt tehát halálra, itélte, Ferencz császár a hozzá felküldött halálos itéletet megerősitette s végrehajtás végett el le küldette Milánóba, hanem a könyörületes szivü császárné addig könyörgött férjének, mig nagynehezen sikerült könyeivel őt annyi irgalomra inditani, hogy megkegyelmezett a gróf életének; de holtig tartó nehéz börtönt szabott ki számára Spielbergben; hajthatatlannak jelentve határozatát, hogy ettől el nem áll; Confalonierinek magát az emberi társadalomra nézve meghaltnak kell tekintenie. És ettől nem is állott el, valamint attól sem, hogy gazdag vagyonát, amint minden többi elitéltnek vagyonát is, utolsó fillérig elkoboztatta.
Lehetetlen mély megindulás nélkül olvasni a soha egy perczig sem lankadó kitartást, s az emberi erőt tulhaladó fáradozást, melylyel Confalonieri-i grófnő, a hitvesi hűség, az önfeláldozó szeretet e példányképe, egész életét arra szentelte, hogy irgalmasságot vivjon ki szerencsétlen férje számára, s ez igyekezete Ferencz császár kegyetlen hajthatlanságán megtörvén, férjét borzasztó tömlöczéből megszöktesse, kilencz éven át e gondolatnak élt, 1830-ban megszakadt szive folyton meghiusuló igyekezetének fájdalma alatt, s midőn meghalt, a spielbergi parancsnok egy napon magához vonszoltatta a nehéz lánczokkal terhelt »numero 14-et«, (Spielbergben a foglyoknak rekeszük száma volt a nevük, Confalonierit numero 14-nek hivták) s így szólt hozzá: »numero vierzehn! parancsot kaptam ő Felségétől a császártól, önnek tudtára adni, hogy neje meghalt. Halbrechts, marsch« – – – és a nehéz lánczczal terhelt no 14 élőhalottat visszavánszorogtatták a féljobbra vezényelt őrök tömlöcz-sirjába. – – –
A milánói vértörvényszék vezetésével Salvotti tiroli biró volt megbizva; oly név, mely (a mint az olasz történészek irják) megérdemelte, hogy oly infamia bélyegével adassék át az utókornak, melyet századok sem törölhetnek le. (Neked is kijutott az ily Salvottikból, én nemzetem!) Ez az ember oly szenvedélylyel kutatott, keresett, s ha nem talált, ravasz fogásokkal csinált »bünösöket«, hogy ámbár a lombard-velenczei hazafiak legfeljebb is csak forradalmi óhajokkal voltak vádolhatók, de ohajaik megvalósitásának semmi tettleges megkisérlésével nem, mind az által, az istentől származtatott legitimitás dicsőségére, halálos itéletre halálos itélet következett (elkezdtem számukat venni az akkori milanói lapokból az ötvenediknél idegláz kezdett forrani ereimben – abba hagytam). Ferencz császár a halálos itéleteket, nagy kegyelmesen, hol élethossziglan, hol 20, 15, 10 évig tartó kemény fogságra (carcere duro) enyhitette.
Ekkor tömette tele Austria császárja Lombardia s Velencze szinejavával a spielbergi börtönöket. Európa hatalmasságai, ministereik által kisérve, akkor tartották Veronában ama rettenetes emlékü congressust, melyet azzal rekesztett be a szentszövetséges három nagy hatalmasság, hogy irtóháborút izent a forradalmi szellemnek az egész világon, akárhol s akárminő alakban nyilatkozik. – Az egyedüli tisztességes ügy, mely a congressuson (Anglia inditványára) előfordult, a fekete rabszolgakereskedés ügye volt. E komoly ügynek egy semmi sanctióval el nem látott doctrinär szóalkat ismétlésévé lyukadt tárgyalása közben Metternich azzal szórakoztatta ő hatalmasságaikat, hogy megmutogatta nekik, miként teszi Austria rabszolgákká a fehéreket. Szemeik előtt csörtettek végig Verona utczáin, a »rendet« s az isteni jogu »legitimitást« biztositó szekerek, melyeknek ketreczeiben a szabadság áhitatának (csakis áhitatának) vasra vert, gálya rabczondrába öltöztetett mártirjai, köztük sok olyan, a ki az olasz értelmiség büszkesége volt, még többen olyanok, a kik hazájukban kiváló társadalmi állást foglaltak el, Spielberg felé szállittattak, hogy annak a sirnyugalma nélküli tömlöcz sirjában megszenvedjék a kinszenvedéseket, melyeknek tiz évi megszenvedése után szivreható leirásával a martirok egyike: Silvio Pellico világszerte rezgésbe hozta a fájdalmas részvét hurjait.
Arany-könyvnek nevezik az olaszok Pellico munkáját (Le mie prigioni) én a szenvedések könyvének nevezném, mert lehetetlen fel nem háborodni a raffinirozott kegyetlenség felett, melylyel a spielbergi olasz foglyok kinos rabsága megsulyosittatott, ráadásul azon minden legkisebb dologra kiterjesztett aprólékos kinzásokra, melyek mint megannyi tűszurkálások oktalanságuk által a düh epéjét vegyitik a szabadság martirjai rezignácziójának üröm-poharába. Midőn a hatalom önkénye lecsap a hazafi fejére, azt a fejet magasra emeli a gondolat, hogy »megtörhetsz, de nincs erőd engem meghajlítani«, hanem az oly apró tűszurkálások, mint például, midőn a teljesen kopasz Villa Antal, nem birván a hideget, egy egész éven át hiában könyörgött, hogy adjanak neki vendég-hajat, s aztán egy év mulva adtak neki különös császári kegyelemből (sic!) egy kutyaszőr parókát! vagy mikor egy másik fogoly kényszermunkája közben egy veréb-fiat fogott, a kis állatkát ingujjába csusztatva, bevitte szomoru magányát deritő társul tömlöczébe és elvették tőle, a falhoz vágták s döglötten a fogoly lábaihoz rugták stb., stb., az ily száz meg száz alakban folytonosan ismétlődő aprólékos tűszurkálgatások kiállhatatlanok; tapasztalásból tudom, s pirulva emlékszem vissza, hogy az ily ostoba boszantások mennyire képesek az embert sodrából kihozni, mert budai fogságom idejéből én is mondhatnék egyet-mást felőlük, ámbár velem – elismerem – tisztességesen, emberiességesen bántak fogságom őrei, inkább enyhítették, a mennyire kötelességük megsértése nélkül tehették, mintsem hogy tervszerű kinzással tetézték volna a felügyelet szigorát; nem tagadhatom, keservesen bántott, hogy nemcsak soha sem láthattam egy hirlapot, vagy más akárminemű értesitést, mely hazám sorsa felett aggódó lelkemet a közügyek állása felől csak legkevesbbé is tájékozhatta volna, de közel két éven át még csak olvasni sem engedtek semmit, még csak egy kalendáriomot sem; lelkem egész erejét kellett összeszednem, hogy megfékezzem a képzelődést, nehogy belebolonduljak (mint ahogy Lovassy László, s a spielbergiek közt a költői lelkü Maroncelli belebolondult); a teljes tétlenségre kárhoztatott magány, a sír magányához hasonlit, de az én magányomtól legalább nem volt megvonva a sir nyugalma, alhattam háboritlanul, ha teletömtem gyapottal füleimet, hogy az ajtóm előtt a ablakom alatt döczögő őrök nehéz lépteit ne halljam, engem nem vertek fel éjjelenként álmomból, mint a spielbergi foglyokat fel-felverték, hogy meglássák, nem törik-e szökési készületekben fejöket; engem nem vetkőztettek le meztelenre, mint a spielbergieket naponként kétszer, háromszor levetkőztették, hogy megvizsgálgassák: nincs-e darócz czondráik korczaiban egy kis fürészke, ráspolyka vagy becsempészett levélke elrejtve; hogy kés, villa hijában körmeimmel kellett sültemet szétszaggatnom, azt hamar megszoktam; – s nekem elegendő és tisztességes eledelt adtak; mig a spielbergi foglyoknak a sületlen rosz kenyéradagon kivül rendesen egy kis faggyuzsirral huslevessé festett melegviz-habarékkal kellett táplálkozniok (gróf Oroboni 29 éves kitünő szépségü fiatal ember, nem tudta a csömörletes eledelt megszokni, csont és bőrré aszott, s a szó szoros értelmében étlen halt meg, és (meginditó!) »megbocsátok ellenségeimnek« voltak utolsó szavai); – magasan volt befalazott ablakom legfelsőbb elrostélyozott üvegtáblája, melyen egy kis szabad levegő bejöhetett szobámba, de lánczot nem vertek lábaimra, hát egy kis mesterséggel felkapaszkodhattam nehéz faszékem támlájának csúcsára, s onnan tele tüdővel szíhattám az üditő levegőt és bámulhattam a teremtés csodáit, a szemem előtt rendben elvonuló csillagvilágokat; s engem, ha az idő megengedte, a barátságos indulatu felügyelőtisztek ki is kisérgettek a szabad levegőre sétálni; a spielbergi olasz martirok sötét, nedves, büzhödt üregekben sinlődtek, magas falakkal elzárt, fulasztóan szük udvarkákban szihattak egy kis levegőt, szabadabb téren csak akkor, ha nehéz lánczokkal terhelten lealacsonyitó kényszer-rabmunkára rendeltettek, a minél aztán olyan barbárságok is előfordultak, hogy a foglyok egyike kékített szemüveget viselvén, mert szeme nem birta a verőfényt, elvették szemüvegét, hogy vakuljon meg, meg is vakult; soha sem vették le róluk a nehéz lánczokat, voltak a kiknek egyik lábát le kellett vágni, mert sebei megfenésedtek. – – Elég ebből ennyi, nem folytatom. Nemesen viselték a kényuralom áldozatai szenvedéseiket mindannyian. – A ki kibirta, hát kibirta, a ki nem birta, hát beletébolyodott, vagy belehalt, s a – ki bele halt (sokan haltak bele), azt egy taligán kivonszoltatták a nehéz lánczczal terhelt foglyok ketteje által a temetőbe; ott a zsiványok, orgyilkos rablók, gyalázatos gonosztevők tetemeivel egy közös sirgödörbe dobták, s azzal vége; de egyetlenegy sem volt, a ki gyávasággal mocskolta volna be becsületes hirnevének emlékét, s azok közt, a kik túlélték keserves rabságuk szenvedéseit, egyetlen egyet sem tudok, a ki kibékült volna az idegen uralom eszméjével, egyetlen egyet sem, a ki megtagadta volna az ügyet, hazája függetlenségének ügyét, a melyért annyit szenvedett.
És kinek az emlékét terhelik mind e szenvedések? annak a Ferencz császár királynak emlékét, a ki 1795-ben lehóhéroltatta a budai vérmezőn a democrátiai elvek azon első apostolait Magyarországon, a kik ép úgy nem conspiráltak akkor ellene mint mi nem conspiráltunk fia ellen 48-ban, s csak azon reform-elveknek megvalósitására igyekeztek utat törni a közvéleményben, a melyeket mi 48-ban keresztülvittünk. De azért arról, a ki ez irtózatosságokat elkövette, a történetirók, még magyarok is, mint olyan fejedelemről beszélnek, a kinek nyájassága, kedélyes jószivűsége példabeszéddé vált népei közt. – Mikor szünik már meg az emberi méltóságot lealacsonyitó korona csillám bálványozás? mikor lesz már vége azon átoknak, hogy a szabadság csemetéje csak úgy verhet gyökeret, ha talaját martir vér öntözi!
* * *
De Ferencz császár nem elégedett meg a szabadság szellemének saját olaszországi birtokán üldözésével. Kiterjesztette ellene az irtó háborút egész Olaszországra; kiterjeszthette, mert a nápolyi és piemonti forradalmak eltiprásával oly prepotens állást foglalt el, mely Austriát Olaszország urává tette.
Különösen felhivom olvasóim figyelmét e körülményre, mert az 1821-ki fegyveres avatkozással a birtokán kivül eső Olaszország belügyeibe s a szabadság szellemének kegyetlen üldözésével, melylyel avatkozását tetézte, alapitotta meg Austria azon prepotencziáját Olaszországban, a mely nemcsak indokolta, hanem igazolja is Victor Emánuel király és nagy ministere azon politikáját, hogy még 38 évvel későbben is Olaszország függetlenitésére intézett törekvésükben Austria kiüzésének keresztülvitelére szoritkoztak. Austria az Adige és Mincio közti formidabilis várnégyszögből 30 milliónyi idegen birodalma egész sulyával nehezkedhetett ugyan gyenge olasz szomszédjaira, de azért még sem követte, sőt épen mert ily nagyhatalom volt, nem követhette Borgia Césár maximáját, hogy az olasz articsókát levelenként kell megenni, mert ezt a falánkságot a bécsi congressus egyensulyi elméleténél fogva még Austriának szentszövetségi büntársai sem nézték volna el, tehát nem leplezetlen területi foglalásokkal, hanem az által tette magát urává Olaszországnak, hogy mint az úgynevezett legitimitás őre, pártfogása alá vette a széttagolt Olaszország zsarnok fejedelmeit, s kényuralmuk korlátlanságát még akkor is megoltalmazta, mikor oly bőszen éreztették kezük sulyát szerencsétlen alattvalóikkal, hogy brutalitásuk felett az egész mivelt világ megbotránkozott; de ezen oltalomért. Austria megkivánta, hogy őtet tekintsék napjuknak, mely körül nekik mint kisebb-nagyobb holdaknak keringeniök kell, s Austriát uruknak, parancsolójuknak ismerjék el.
És egyetlen egynek kivételével, el is ismerték VII-ik Pius pápától kezdve mindannyian, annyira elismerték, hogy nemcsak Modena, ahol IV-ik Ferencz osztrák főherczeg* s Parma, ahol Ferencz császár leánya Mária Luiza (Napoleonnak férjét elhagyott neje) országoltak, hanem a Savoya-ház méltatlan ivadéka, Carlo Felice idejében még Piemont is Austria függelékét képezték, melyekben bécsi parancsok szerint fejedelmeik kormányoztak, de Austria császárja uralkodott.
Modena utolsó két fejedelme: IV-ik és V-ik Ferencz, atyai ágon austriai főherczegek voltak, de Modenát nem mint ilyenek, hanem mint anyai ágon Esteházi ivadék birták. Az Este-ház férfi ága Rinaldo Hercules személyében 1803-ban kihalt s Modena birtokának öröklési jogczime leányára: Beatrix herczegasszonyra szállott, a ki az anyai örömökben 16-szor részesült Mária Terézia császárné »magyar király« egyik fiának, Ferdinánd austriai főherczegnek gazdag neje volt. A bécsi congressus ennek öröklési jogczimét megvalósítván, Modenának s tartozmányainak birtoka fiára, a gyülöletes emlékü IV. Ferenezre, s halála után a még (ha lehet) nálánál is zsarnokiabb fiára, V. Ferenczre szállott. Modena e két osztrák főherczeg fejedelmének uralkodása Olaszország ujabb történelmének legocsmányabb lapjai közé tartozik. IV. Ferencz jellemét La Farina ekként rajzolja történelmében: Ereiben az Esték és Habsburgok vére egyesűlvén örökségbe kapta mind a kettőnek családi bűnvonásait és növelte. Ő a népeknél az egyedűli erénynek a vak engedelmességet és hallgatást, a fejedelmeknél a hatalom korlátlan önkényét tartotta, s ebben volt valami rettenetes, mert nem szevedélyből, hanem hideg számitásból származott, az lévén meggyőződése, hogy a ki parancsol, azt mindenki gyűlöli, tehát a népeket csakis a félelem teheti engedelmesekké, hát azzal nem gondolt, hogy minő indulattal viseltetnek iránta alattvalói s csak arra volt gondja, hogy féljenek tőle, s hogy senki se merjen neki sem tettel ellentállani, sem szóval ellentmondani; – de volt egy szenvedélye is, a mértéktelen pénzszomj, a piszkos kapzsiság.
Az egyetlen kivétel egész Olaszországban Ferencz császár testvéröcscse: III-ik Ferdinánd, Toscana nagyherczege volt, a ki egész életén át becsületi dolognak tartotta azt, hogy a kicsi de magas miveltségű Toscana uralkodójának, habár austriai főherezegnek született is, kötelessége feltartani Toscana függetlenségét, s nem szabad magát Austria hatalmi vágyának uszályhordozójává, bátyja irtózatos politikájának eszközévé lealacsonyitani.
Megmutatta jellemének e függetlenségét már a franczia köztársaság elleni háborúk idejében; már 1794-ben visszalépett a köztársaság eltiprására szövetkezett fejedelmi coalitiótól, s bár bátyja, a császár élet-halál harczot folytatott a franczia köztársaság ellen, ő azt (első a fejedelmek közt) már 1795. február 5-kén, tehát több mint egy évvel Bonaparte tábornok példátlanul dicsőséges olaszországi hadjárata előtt, elismerte, s vele barátságos viszonyba lépett.
És feltartotta függetlenségét 1821-ben is, midőn bátyja Ferencz császár leverve Nápolyban s Piemontban a forradalmat, az absolutismusnak oltalmába vételével az olasz fejedelmek dictátorává, Olaszország urává lett; Ferencz császár és rossz szelleme Metternich különösen a Carbonariktól féltették reactionarius politikájuk sikerét, s valóságos hajtóvadászatot folytattak és proconsulaik által folytattattak ellenük; Bombelles gróf, Austria florenczi követe, ura császárja parancsából a toscanai Carbonárik egy hosszú lajstromát nyujtotta be Ferdinánd nagy herczegnek, azon figyelmeztetés kiséretében, miként a császár megvárja, hogy azoknak ártalmatlanokká tételév el meg fog felelni császári bátyja kivánságának. Ferdinánd átvette a lajstromot s olvasatlanúl a kandallóban égő tűzre dobta; hallgatagon nézte elégését, s aztán a hamvakra mutatva; így szólt Bombelleshez: »ime feleletem, tegyen ön jelentést császári urának, de tartsa emlékezetében; hogy itt a Pitti palotában nem osztrák főherczeg, hanem Toscana fejedelme lakik. Jó napot uram. követ ur.«
Trónja biztonságát nem a véleményszabadság üldözésében, nem politikai bűnperekben, hanem népe szeretetében keresve s tudva, hogy erre annál biztosabban számithat, minél inkább megmutatja, hogy nem hasonlit a többi olasz fejedelmekhez, annyira nem féltette trónusát, sem általában az ébredező szabadság szellemének fuvallatától, sem különösen a Carbonariktól, hogy még vendégszerető menedéket is adott országában a császári bátyja s annak olasz proconsulai által üldözötteknek. Tisztelet a derék polgár-fejedelem emlékének.*
Hogy miként s minő kikötéssel került Toscana (nem a női ágra jutott Habsburg-ház, hanem) a lotharingiai család birtokába, ez a franczia köztársaságnak Ferdinánd nagyherczeg által elismerésére vonatkozó jegyzetek kiséretében az V-ik Fejezet 3-ik számában van eléadva.
Ezen egynek kivételével Olaszország akkori fejedelmei mindannyian készséges engedelmességgel feleltek meg Ferencz császár azon parancsának, hogy irtsák a szabadság csiráit, pusztitsák szellemét, fullaszszák vérbe még reményét is, úgy amint ő irtja, pusztítja. Modena rettenetes herczegének, a két Sziczilia azon királyának, a ki az Isten-anya pártfogásának tulajdonitotta, hogy büntetlenül esküszegővé lehetett, és VII-ik Pius utódjának XII-ik Leo pápának, a ki visszaállitotta a római szentszék birodalmában a szokásból rég kiment akasztófát, és a borzalomig használta, ezeknek nem volt Ferencz császár parancsára szükségük, hogy a szabadság aspirácziói ellen dühöngjenek, ezeknek elég volt az, hogy a fejedelmi hatalom korlátlanságának pártfogója: Austria, nekik alkalmat nyujtott szabadsággyilkos hajlamaiknak kielégitésében gyönyörködhetni; gyönyörködtek is a borzalomig; általában, kivéve az egy Toscánát, mely III. Ferdinánd uralkodásának idejében az egyetlen oázis volt Itália rengeteg sivatagjában, lehetetlen mély megindulás nélkül olvasni az ébredő szabadságnak leverésére következett évek szomoru történelmét, mely Austria erőszakoskodásának, s a legitim uralkodói jognak hazudott hatalmi korlátlanság pártfogásának nyomásával, Olaszorszábot a siralomházának képében tünteti fel.
És a bánatos megilletődéshez, melylyel e történelem olvasása minden érző szivet megdobogtat, magyar embernél (s én, bár kitagadott, de az vagyok) még keserves otthoni visszaemlékezések sajgása is hozzájárul, mert Olaszországnak azon időbeli szenvedései úgy a kinozók brutalitásában, mint a kinzottak nagy többségének nemes resignacziójában annyira hasonlitanak a magyar nemzet későbbi szenvedéseihez, hogy amazok történelmét olvasva, itt-ott erőködésembe került annak tudatára rázni fel magamat, hogy nem saját nemzetem azon szenvedéseinek történelmét olvasom, melyeknek emlékezete a próféta siralmának e szavait adta tollam alá: »tekintsétek meg és lássátok, ha vagyon-e olyan bánat, mint az én bánatom« (Irataim II. kötet 227. lap). E szavak Olaszországnak azon időszakára, a melyről szólok, teljes mértékben reá illenek.*
Nemcsak reáillenek, hanem az általános hasonlat mellett Olaszországban a brutalitásnak oly vonásai sem hiányzanak, a minők Magyarországban nem fordultak elő. Nápolyban, ahol hónapokon át nem volt nap a nélkül, hogy a lélekharang szomorú kongása nem adott volna hirt a lakosságnak, hogy a szabadság martirjai a vesztőhelyre vitetnek, egy napon a toledói (most római) utczán egy erős csapat osztrák katonaság sorai közt egy folyot vittek, a ki derekáig meztelenre vetkőztetve, kötött kezekkel, mezitláb, nyakában a Carbonári jelvényekkel szamárra volt ültetve, mellette egy hóhér ment, a ki szeges sodrony-korbácscsal szaggatta a hátát, vállát. Angeletti római katonatiszt volt a szerencsétlen, a kinek minden büne abban állott, hogy küzdött a csatatéren az osztrákok ellen az olasz szabadságért. – – – – Modena herczege, IV-ik Ferencz osztrák főherczeg infámis tömlöczeiben nadragulyát (atropa belladonna) etettek a foglyokkal (hitelesen constatált tény), hogy eszelősködjenek, lesték eszelős beszédjeiket, szavaikat terhelő bizonyitéknak vették a halálos itéletre; s az áldozatok utolsó perczeit minden kigondolható módon elkeseritették. Andreoli köztiszteletben állú pap és tanitó csak is azért, mert carbonari volt, halálra itéltetett, s Ferencz herczeg halálos itéletének megerősitését azzal kisérte, hogy megkegyelmezett egy gonosztevőnek, a ki apját hidegvérrel meggyilkolta, hogy élelmezésének terhétől megszabaduljon s Andreolit annak kijelentésével vitték a vérpadra, hogy az apagyilkosok számára van kegyelem, de a Carbonarik, a szabadelvüek számára nincs. Ilyen vonásai a fejedelmi jellemnek Magyarországon nem fordultak elő. Olyan esetet sem tudok, mint a minővel XII-ik Leo pápa legátusa megbotránkoztatta a világot, hogy Ravennában hét szabadelvüt fölakasztatott s tetemeiket függni hagyta az akasztófán prédául az ég madarainak, s aztán mikor levétette, egy piszok-gödörbe dobta temetetlenül. – –
A hóhérok dolgoztak, a tömlöczök zsufolva lettek a hazafiság bűne vagy gyanuja miatt kinszenvedésekre kárhoztatottakkal; Olaszország szine java külföldön keresett menedéket; ezernyi ezerekre ment a bujdosók serege, a kik a hontalanság sivatagjába vitték hazájuk szabadságának vágyát, reményét; a házi boldogság tüzhelyei elpusztultak, az elárvult családok siralomban éltek, s a lelki fájdalom által megtörve haltak meg; a kormányoknak minden gondja arra volt forditva, hogy kikutassák és megbüntessék a szabadságnak vágyát, reményét, úgy volt Olaszországban, amint az Ir költő hazájáról megirá: »árulás volt a hazát szeretni, s védeni halál«. Te is ismered ez állapotot, én nemzetem! te is ismered, és ugyanazon okból ismered; fátyolt boritottál emlékére és ám legyen neked hited szerint. »Bocsásd meg nekünk a mi vétkeinket, a miképen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezetteknek«, így szól az Üdvezítő gyönyörü imádságának azon fogadalma, melynél magasztosabb erkölcstant ismerni embernek nem adatott. Igaz, s én nem tagadom, – hogy azon multak, a melyekre fátyolt vetettél, az a tömérdek martir-vér, melynek a magas egekre felgőzölgését »Arábia minden illatszere sem fojthatná el«, nekem fel-felvillantatják agyamban a kérdést: vajjon az Üdvezitő azon parancsa, hogy bocsássunk meg a mi ellenünk vétkezetteknek, a haza ellen vétkezetteknek megbocsátására is kiterjed-e? – de hát legyen neked erre nézve is hited szerint, én nemzetem, hanem a megbocsátás egy dolog, a tántorithatlan hűség a hazához egy másik dolog; s én a 90 éves öreg, a ki már nem is a sir szélén, hanem a sirban állok, azt a fohászt rebegem feléd, én nemzetem, ne hagyjon el téged a fátyollal boritottaknak emlékezete; ne hagyjon el téged a hűség hazádnak szent ügyéhez, a melyért annyi martir fiad elvérezett. –
