I. A kezdet és az 1821-ki intervenczió Nápolyban és Piemontban.
I.
A kezdet és az 1821-ki intervenczió Nápolyban és Piemontban.
A kezdet és az 1821-ki intervenczió Nápolyban és Piemontban.
A bécsi congressus a Napoleon bukása által gazdátlanokká lett területek felosztására alapelvűl azt fogadta el: hogy a franczia forradalmi és császári harczok által elhóditott területek előbbi birtokasaiknak visszaadassanak.
Mi volt az a mit a Francziák Olaszországban Ausztriától elhódítottak? Csakis a Lombardiává tágitott Milanói herczegség, melyet a spanyol örökösödési háboru 1714-ben juttatott Ausztria birtokokába, birtoklását az Aacheni congressus 1748-ban megerősítette és Ausztria azt 1797-ig meg is tartotta, akkor azonban Bonaparte polgár tábornok, a háboruk történelmében páratlanúl bámulatos hadjárata által legyőzetve* elvesztette, s Lombardia osztrák birtokokból az Alpesen inneni (Cisalpin) köztársaságnak, 1805-ben pedig a polgár tábornokból már császárrá degradált Napoleon Olasz királyságának alkatrészévé lett és Napoleon bukásáig az is maradt.
Erre vázlatos visszapillantást találand az olvasó az 5-ik Fejezetben, melyben némely eszme-társalatos történelmi adalékok vannak előadva.
Ausztriának tehát, amint a császári királyi »nemzetbirtoklás« tanárai mondanák, Lombárdiához idő szentesitette joga volt, s minthogy annak birtokából a franczia forradalmi és császári harczok vetették ki, annak birtokába visszahelyezése a bécsi congressus által felállított szabálynak felelt meg.
De a congressus ezzel nem elégedett meg, hanem ráadásul, mint nyomaték konczot a húsárus, még odaadta Ausztriának Velenczét is, melyhez a teremtett világon semmi elképzelhető joga nem volt. Ez égre kiáltó jogtalansággal a bécsi congressus saját alapszabályát forgatta fel; mert nem Ausztria, hanem maga a Velenczei köztársaság volt annak előbbi birtokosa, tehát a felállított szabály szerint azt kellett volna a franczia forradalmi és császári harczok által elvesztett birtokába visszahelyezni, hanem persze azt serenissima respublica-nak s nem serenissimus herczegnek, nagyherczegnek; vagy éppen serenissimus archidux-nak hivták, tehát nem is őt helyezték vissza birtokába, hanem őt magát a sacratissimus (már hogy a sacratissimus!) Ausztriai császárnak ajándékozták, ez a sacratissimus császár pedig az által, hogy Velenczét mint zsákmányt az európai jogrendnek helyre állításával kérkedő congressustól nemcsak elfogadta ajándokul, hanem azt még követelte is; a rablás bünét még rút hálátlansággal is tetézte, mert éppen ő volt az, a kitől Velencze bizony nem az európai államok lajstromábóli kitöröltetést, hanem hálát, hogy ne mondjam jutalmat érdemelt volna; mert az absolut hatalommal uralkodó velenczei arisztokráczia féltvén uralmát a franczia democrata eszmeáramlattól, a franczia forradalom olaszországi harczai alatt, mindig Ausztria szekerét tolta; minden lehetőt elkövetett, hogy akadályokat gördítsen a Francziák elébe, s az Osztrákoknak kezére játszszék; conspiralt a Francziák olaszországi ellenségeivel, Ausztria érdekében, sőt midőn Bonaparte hat osztrák sereget tönkre téve s Mantuát is bevéve, át ment az Alpeseken, s a sacratissimus császárt birodalma szivében támadta meg, a velenczei arisztokraczia, a senatusban nyiltan bevallott azon elvből indulva ki, hogy uralmának biztosítását csakis Ausztriától a népszabadság kérlelhetetlen ellenségétől remélheti, valóságos olasz Vendéet szervezett az Alpeseken átment franczia sereg háta mögött úgy, hogy a papok segítségével fanatizált nép rakásra gyilkolta a betegen és sebesülten hátra hagyott francziákat, s Veronában és környékén a »szicziliai vecsernye«* irtózatosságai ismételtettek. A velenczei aristokraczia bízott Ausztria végleges győzelmében, s iparkodott magát érdemessé tenni hálájára – és Ausztria a bécsi congressuson megis hálálta szolgálatait, meghálálta úgy a mint a »Dank vom Hause Österreich« már régóta közpéldabeszéddé lett a világon.
A Hohenstaufenek császári haza VI-ik Henriktől kezdve (1194) Conradinig (1206) mind a két Sziczilián uralkodott. Az Anjou házi I-ső Károly (Szent Lajos franczia király fivére), kit IV-ik Urban pápa Manfréd király nápolyi koronájával »megajándékozott« legyőzvén és lenyakaztatván Conradint, annyira gyülöletessé tette magát, hogy Szicziliában Procida János (orvos) hatalmas összeesküvést szervezett ellene, a mely 1282 husvét hétfőjén a vecsernyei harangszúval adott jelre oly vérengzéssel tört ki a francziák ellen Palermóban, s az egész szigeten, hogy 8000 franczia lett legyilkolva. Ez neveztetik szicziliai vecsernyének. A franczia Anjou-ház megtartotta Nápoly birtokát, de Szicziliát elvesztette, melynek trónusára Procida János I-ső Péter arragoniai királyt ültette. Nápoly és Sziczilia csak 1504-ben lettek a Catholikus Ferdinand alatt egy uralkodás alá egyesítve.
Rút história ez, a czudarságig rút; de hát megtörtént.
És miként és mire használta fel Ausztria azon hatalmi állást melybe őt a bécsi congressus Olaszországban ily czudar módon beigtatta?
Tudva van, hogy a Napoleon elleni háboruban a legitimitás coalitiója szabadsági igéretekkel törekedett maga számára a népek támogatását biztositani. Napoleonnak a leipczigi nagy ütközetben legyőzése folytán fel is diszitették a három napos óriási harczban résztvett hadseregeiknek minden tagját, a francziáktól elvett ágyukból készitett érdemkereszttel (Kanonen Kreutz), melyen ez a felirás pompázott: »Europa libertati asserta«. Ennek a libertas-nak megvalósitását aztán a szabadsággyilkos szent-szövetségben nyujtották a gyalázatosan megcsalt népeknek. – A népek vártak, vártak, hogy mikor virrad már fel az igért szabadság napja sehogy sem akart virradni; ellenben bőven volt alkalmuk tapasztalni az irás ama szavainak sulyát, hogy meg van az átkozva, a ki a királyokban bizik. Hát a fejedelmek igéreteibe vetett bizalmukban megcsalatkozott népek a történelem azon tanácsát kisérlették meg alkalmazásba venni, hogy: segits magadon, Isten megsegit; de megkisérlették nem forradalmias, nem antimonarchikus, még csak nem is antidynastikus irányban, hanem bámulatos mérséklettel csakis arra szoritkoztak, hogy nemcsak fel nem bontva, de még csak meg sem lazitva a hűség kötelékét, mely őket uralkodóikhoz csatolá, részt követeltek maguknak saját ügyeik íntézésében, s e jogos igény megvalósitását alkotmányos biztositékokkal vették körül (éppen úgy, a miként később 1848-ban a »generosa gens Hungara« tette).
Az alkotmányos mozgalom Spanyolországban indult meg, a hol Riego 1820 elején felütötte Cadixban a Cortes által 1812-ben megállapitott, de a Bourbonok által eltiport hires alkotmány zászlaját, melyet VII-ik Ferdinánd spanyol király el is fogadott, s megtartására meg is esküdött; az »Európát a szabadságnak visszaadó« szent-szövetség veronai congressusa aztán, 1822-ben, ezen alkotmány eltiprására s a spanyol Bourbon királynak korlátlan uralkodói joga teljességébe visszaiktatására a franczia Bourban királyt delegálta; a ki »nemes« megbizatásának úgy meg is felelt, hogy az »isteni eredetű jogaiba« visszahelyezett spanyol Bourbon a loyalis Riegot felakasztatta s hulláját felnégyeltette.*
El kell ismerni, hogy 1849-ben a bécsi isteni jog a madridinál mégis csak humanusabb volt, nem négyeltette fel a magyar Riegót, Batthyányi Lajost, csak főbelövette – vajjon csak ily »humanusan« bánt volna-e el én velem is, ha a dicsőséges emlékü nem keresztény Padisha engem a bécsi keresztény szultánnak kiád? az persze olyan kérdés, a melyre csak azt lehetne felelni, a mit az egykori falusi iskolás gyerkőcz azon kérdésre felelt, hogy: ki teremtette a világot? – »azt édes mester uram, az ember bízonyosan nem tudhatja.«
Nápoly és Spanyolország közt oly szoros viszony forgott fenn századok óta, miként igen természetes, hogy a spanyol mozgalom annál is inkább visszahatott Nápolyra; mivel ennek királya is a Bourbon család tagja volt, s mint spanyol infans esküt volt köteles tenni, tett is, a spanyol alkotmányra, minthogy családjának feje VII-ik Ferdinand spanyol király arra megesküdött. Ez a körülmény erősen hozzá járult Nápolyban a mozgalom vezéreinek azon megállapodásához, hogy a spanyol alkotmány elfogadását tűzzék ki a forradalom czéljáúl, ha ugyan forradalomnak lehet a szabadság szellemének szorosan alkotmányos czélú oly felébredését nevezni; a melynek sem antidynastikus, sem antimonarchikus jellege nem volt, hanem csak arra volt intézve, hogy a korlátlan absolutismus alkotmányos kormányzattal váltassék fel; a nápolyi mozgalomnak annyira csak is ily jellege volt, hogy még a carbonarik is,* lemondva hatalmas társaságuk republikánus irányu programjáról, nemcsak »Isten! király! és alkotmány« jelszavú zászló alá sorakoztak, de sőt e zászlót egyenesen ők tűzték ki, ők indították meg a mozgalmat, ők hozták javaslatba a spanyol alkotmány elfogadását, ők vettek legtevékenyebb részt kivívásában, ők adtak legtüntetőbb módon kifejezést az alkotmányos királyság iránti ragaszkodásuknak, a mit úgy Ferdinánd király maga, mint betegeskedése miatt Vicariusává nevezett trónörökös fia: Ferencz, calabriai herczeg azon meggyőződésük ünnepélyes kijelentésével viszonoztak, hogy az alkotmányos kormányzat behozatalára intézett mozgalomért nemcsak az ország javának, hanem különösen királyi házuk biztonságának szempontjából is nagy hálával tartoznak a carbonariknak, mert az addigi kormányrendszer nem birván a nép szabad beleegyezését, a trónusnak nem volt szilárd alapja, de most szilárd és biztos, mert a nép akaratán, a nép érdekein nyugoszik; e nyilatkozathoz a király hozzátette, hogy már előbb adott volna népének alkotmányt, ha tudta volna, hogy az a népnek általános kivánsága. Hálát adott Istennek, hogy megengedte neki öreg napjaiban országának e nagy jótéteményt megadhatni és kezét nyujtotta Pepe tábornoknak, a carbonarik vezértagjának, ki azt könyekben úszó szemekkel ismételten megcsókolta, s hogy a carbonarik loyalitásának hálás elismerése külsőleg is nyilvánvalóvá legyen, az egész királyi család felvette a carbonarismus jelvényeit.
A csak szerkezetük magasabb hierarchiájában titkos társasági jellegü, de egészben véve inkább teljes nyiltsággal szereplő politikai felekezetet képezett Carbonarik felől s a különbségekről, mely köztük s más titkos társaságok közt fenforgott, ismertetéseket találand az olvasó az 5. Fejezet 2-ik szakaszában.
A király és a trónörökös megesküdtek az alkotmányra és a forradalom öt nap alatt vérnélkül, bántalmazás nélkül az egész országban be lett fejezve; sehol rendetlenség, sehol bosszu; a tyrannismus alatti szenvedések el lettek feledve, az akasztófán kivégzettek fiai, atyjái, testvérei csatlakoztak a királyt áldó nép örömrivalgásához; kezek, melyek még a lánczok nyomait viselték tapsoltak a királynak, s a templomokban egymást váltotta fel a megszámlálhatlan sokaság, hálát rebegve Istenhez s áldva a királyt a szabadságért.
Ilyen loyalis jellemű volt a nápolyi békés forradalom, mely épp úgy hatást gyakorolt Piemontra, mint a spanyol Nápolyra, s a Piemontban, 1821. márcziusban kitörésre jutott forradalom tökéletesen oly loyalis jellegű volt, mint a nápolyi, annak is »hűség a királynak, a népnek alkotmányos kormányzat« volt jelszava*, s a piemonti hazafiak annyira egy nyomon jártak a nápolyiakkal, hogy ők is a spanyol alkotmányt fogadták el, s azt Károly Albert Savoja carignanói herczeg, kit a trónjáról lemondó (első Victor Emánuel) király, azon időre, míg méltatlan utódja, a Modenában tartózkodó Carlo Felice az országlást átvenné, Regensűl nevezett ki, Piemont alaptörvényéül ki is hirdette. Általában Olaszországban az ébredező közszellem mindenütt a spanyol alkotmányért rajongott, a mely (a spanyolok ismeretes fanatismusából eredő azon egy pontot kivéve, hogy a római catholika hitvallást decretálta a spanyol monarchia egyedüli vallásának s minden más vallást kitiltott) liberális alapelveivel a kor szellemének meg is felelt, sőt alkotmánytani szempontból a tanulmányozást még most is megérdemli.
Piemontban az alexandriai várőrség egyik ezrede (a genuai) tette meg, Palma gróf százados felhivására, ünnepélyes rendben az alkotmányos szellemü első tüntetést, mely aztán legelőbb a turini egyetem ifjúságánál keltett viszhangot.
A piemonti hadsereg soraiban ugyanis már akkor is mutatkozott a jelenben az egész olasz hadsereget lelkesitő azon érzület, hogy a katonaság nem a polgárok közül kikülönitett casta, hanem a legnemesebb polgári kötelességgel, a haza védelmével megbizott polgárság; ilyennek tekinti azt ottan a törvény is, mert a hadsereg nemcsak királyának esküszik hűséget, hanem arra is esküt teszen, hogy becsületesen (lealmente) megtartja az alkotmányt s az állam többi törvényeit. Hadsereg, mely ily esküvel sorakozik a zászló alá, magát nem a király, hanem a haza hadseregének érzi és vallja, innen van, hogy: »viva l'Italia« (éljen Olaszország) kiáltással megyen a tüzbe, megyen a halálba a »hazáért«. Maga a király is ilyennek tekinti az olasz hadsereget, nem is hallotta még senki Olaszország királyától azt a szót: »az én hadseregem.«
Nagyon különös állapotot is jelez ez a kifejezés. A középkorban a csapatjával zsoldba szegődő Condottieri mondhatta: »ez az én seregem«, de a XIX-ik század végén császároknak, királyoknak talán csak még sem kellene ambiczionálni a középkori Condottieri szerepét; s ha mégis akad. a ki a hadseregről, a mely nem az ő pénzével, hanem a nép véres verejtékével tartatik fenn, azt mondja: »az enyém« (meine Armee) mi annák az értelme? vagy az, a mit XIV-ik Lajos mondott: »az állam én vagyok«, a mi mai napság már talán csak még sem járja, vagy pedig az, hogy egy oly zagyva hatalom-csoportositási állapot forog fenn, a mely kizárja a nemzeti állameszmét.
De Austria császárja: I-ső Ferencz annyira gyülölte az alkotmányosságot, annyira szivén hordozta a fejedelmi hatalom isteni jogú korlátlanságának épségét, s annyira félt a szabadság szikrájának fellobbanásától, hogy sem a monarchikus elvhez ragaszkodás, sem az uralkodó dynastiák iránt kitűntetett loyalis hűség nem menthették meg Nápolyt és Piemontot, a »jó szivű kegyes« osztrák császár fegyvere avatkozásának égre kiáltó gonoszságától; – 52 ezer főnyi hadsereget küldött Nápolyba az alkotmányosság eltiprására s visszahelyezte Bourbon Ferdinánd királyt a korlátlan absolutismus hatalmába, a ki aztán a győztes osztrák seregek oltalma alatt kezét a legocsmányabb bűn elkövetésére is szabadnak érezvén, olyan hitszegést követett el, a mely – tekintve az esküt, melyet megszegett, a királyi hitszegések sokadalmas lajstromában alighanem páratlanul áll.* – Piemontba szintugy sereget küldött Austria a mozgalomhoz nem csatlakozott királyi csapatok segítségére; leverte az ellentállást, eltiporta az alkotmányt, megszállta az országot, hatalmába vette erődeit, hontalanságba üzte Piemont jeleseinek egész seregét, s a Savoja-ház méltatlan sarját: Carlo Felice királyt (a ki Modénában Ausztria szárnyai alatt várta be népe alkotmányos szabadságának idején fegyverek által leverését) a korlátlan absolutismus hatalmába beiktatta; a ki azt azután Austria fegyvereinek oltalma alatt a bosszúállás szenvedélyével gyakorolta is.
Bourbon Ferdinánd, a két Sziczilia királya, 1820. julius 13-kán esküdt meg a nápolyi királyi lak kápolnájában a 7-kén elfogadott alkotmányra, a mise végeztével az oltárhoz lépett s kezét az evangeliumra téve, mondta el a törvény által megállapított esküt, s miután azt elmondta, az oltár keresztjére feszitve tekintetét, önként, szabad akaratból e szavakat adta esküjéhez: »mindenható Isten, a ki olvasol a lelkekben s a jövendőben, sujts le engem villámoddal, ha hazudok, vagy ha valaha ez eskümet megszegném, sujts le azon perczben, melyben megszegem.«
Lehetetlen az embernek lelke mélyében fel nem háborodni, hogy lehet oly királyi gonosztevő, a kit még az ily eskü sem rettent el a hitszegéstől. Ferdinánd királyt nem rettentette el, megszegte esküjét irtózatosan, kegyetlenül és az ég villáma nem sujtotta le. Híre volt, hogy a pápa feloldotta esküje alól s hogy hálából fogadalmat tett szüz Máriának (Santa Maria Annunziata) egy gazdag lámpát felajánlani. Az esküfeloldó brevét nem láttam; ha igaz, rettenetes dolog, ámbár teljességgel nem ujság. Hanem Florenczben az Annunziata templomban csakugyan van egy lámpa, melyen e szavak olvashatók: »Mariae Genitrici ei Ferd. I. utri. Bic. rex donat d. d. ann. MDCCCXXI. ob pristinum imperii decus ope ejus prestantissima recuperatum.«
Megszegi esküjét s irtózatos hitszegésének sikerülését az Isten anyja segitségének tudja be. És ezt vallásosságnak nevezik!
Hogy miért van az a lámpa Florenczben, annak az a magyarázata, hogy az a hitszegő király visszatérve a laybachi congressusról, a hová a nápolyi parlament eléggé bárgyu volt őt elereszteni, minthogy, igéretet tőn, hogy az egybegyült hatalmak előtt védeni fogja az általa elfogadott alkotmányt, Flórenczben megállapodott s csak akkor ment Nápolyba, midőn az osztrák fegyverek annyira helyreállitották a »rendet«, hogy urához méltó ministere, Canossa herczeg tudtára adta, jöhet, mert a hóhérok már oly jól dolgoztak, hogy ő katholikus felsége már egész bátorságban gyönyörködhetik az átkozott liberálisok felakasztásában, korbácsoltatásában s tetszés szerinti kinozásában.
Ezen iszonyatosságok elkövetésének irányeszméjét Austria császárja, Magyarországnak az alkotmányosságra esküvel kötelezett királya leplezetlen cynismussal tudtára adta a világnak Metternich 1820. julius 25-kei edictumával, melyben a szabadság tipró erőszakos avatkozás Nápoly belügyeibe azon nyilatkozattal lett bevezetve, hogy Európának az 1815-ki bécsi congressus által megállapitott szerkezete a »rendnek« őrjévé avatván fel Austriát Olaszországban (mert »rendnek« nevezte a szentszövetség az uralkodók korlátlan absolutismusának biztosítását), Austria nem fogja megengedni, hogy »forradalmi zavargások« az olasz fejedelmekre oly engedményeket erőszakoljanak, melyek az uralkodók »legitim« jogait megcsonkitják.
Ferencz császár e nyilatkozata egyenes hadizenet volt a népek alkotmányos aspiráczioi ellen, s e hadizenetnek Austria császárja, szentszövetségi bűntársaival, egész Európára kiterjedő alkalmazást adott az 1822-ki veronai congressust berekesztő azon nyilatkozattal, hogy a szövetkezett három nagy hatalom »le fogja verni a forradalmi szellemet, akárhol s akárminő alakban jelentkezzék.« (Martens Recueil des Traités. Suppl. X-ik kötet 195. lap).
Ausztria császárjának e politikája folytatása volt az álláspontnak, melyet mindjárt trónra lépésekor a franczia forradalom ellenében elfoglalt. Közönségesen tudva van, hogy az a háboru, melyet Ferencz császár-király a francziák ellen oly szivós megátalkodottsággal folytatott s mely Magyarországnak oly tömérdek vér-, pénz-, vagyon- és jogáldozatába került, a merész hazugsággal isteni jogunak nevezett fejedelmi hatalom korlátlanságának érdekében, egyenesen s egyedül a franczia eszmék, a demokrácziai elvek elnyomása végett vivatott, a mint ez az 1796-ki magyar országgyűlésre meghivó királyi levélben cynikus nyiltsággal meg is lett mondva. A franczia forradalom democraciai elveinek befolyásától irtózás miatt fertőztette meg kezeit Ferencz császár-király Martinovicsnak és társainak hóhérpallos által 1795-ben a budai vérmezőn kiontott vérével.* Hanem az elvek ellen vivott háború folyamában a franczia köztársaság egy szülöttje megtette ugyan azt, a mit Ferencz császárnak megtennie nem sikerült: agyon tiporta anyját, a franczia köztársaságot, de a franczia forradalom elvei szine javát Európába átültette. Bent hazájában despota, kifelé forradalmár volt, elfújta a szent fényt, melylyel a hagyomány a születési monarchák koronás fejeit körité. Elvette a feudalismus szivós maradványaitól a maradandóság kilátását. Elnyomta a szabadságot, de érvényre juttatá az egyenlőséget, mely a szabadság dajkája, mert a castok helyére népeket állít. Nagyravágyásának alkotásai eltűntek, de nyomokat hagytak hátra maguk után, melyek átalakitották a társadalmat. Királyok még vannak, már ahol vannak, de a királyság elvesztette nimbusát; nem szervezet többé, csak szerkezet. – Hát mikor a monarchák coalitiója pygmeusainak egyesűlése földre czibálta azt az óriást, az eredmény oda »lyukadt ki«, hogy a franczia forradalom azon eszméi, a szabadságnak azon elvei, melyeknek elnyomása végett közel 24 éven át vérbe, lángba borították Európát, nemcsak ki nem vesztek, de sőt gyökeret hajtottak a népek agyában, szivében, s a szabadságért sovárgás villanyos áramlatával telitették a levegőt.* Ez áramlat ellenébe Ferencz császár azt tűzte ki politikája czélpontjáúl, hogy a népekben a szabadság vágya elfojtassék, a szabadságérti sovárgásnak még fohászai is elnémíttassanak, minden forradalmi irányú mozzanat csirájában eltiportassék s az isteni eredetűnek hirdetett dynastikus hatalom illethetlensége, melynek átkozott igéje az ő személyében megtestesült, minden áron biztosíttassék.
A szabadságnak e vértanuit vérpadra küldő itéletekben felkelési, lázadási szándokról vagy készületről vagy a Habsburgok trónjának forradalmi felforgatásáról még csak szó sincs, a mi megczáfolhatlan erővel bizonyit Horvát Mihály idézett kötetének azon állitása mellett, hogy azoknak a martiroknak szövetsége csakis a democracziai elvek terjesztésére alakult, s ha és amennyiben ez elvek propagandája végett a titok lepléhez folyamodtak, ez csakis azért történt, mivel Ferencz császár-király (ki, a mint későbben Metternichben, úgy akkoriban az utálatos emlékü Thugutban, szabadsággyülöletére készséges eszközzel birt) a franczia eszméket és elveket halálra üldözi vala.
Szivvére özönének kiontásával és tömérdek szenvedések árán nyert lassan egy-egy lépést a szabadság utján a szegény emberiség, de mégis nyert. Mi megvalósitottuk 1848-ban a democratiai elveket, melyekért elődeink 1795-ben martir-halált szenvedtenek. A muszka Miklós czár, követve Magyarországon a példát, melyet neki Olaszországban az osztrák Ferencz adott, fegyveres avatkozásával eltiporta s ez utóbbinak unokája, a nápolyi Ferdinánd példáját követve, legjobbjaink vérébe fullasztá törekvéseinket; de ez az egy: »a democratiai elvek« diadala megmaradt.
Ennek az áramlatnak általánosságát Ferencz császár-király, midőn 1820-ban Pestre lelátogatott, e szavakkal constatálta Pestmegye üdvözlő küldöttségéhez intézett válaszában: »totus mundus stultisat« (az egész világ eszelősködik) s ábrándos alkotmányokat hajhász.
Aztán nehogy a magyaroknak is valahogy eszökbe jusson »stultizálni«, megczirógatta őket azon patriarchalis zamatu nyilatkozattal, hogy szerencsések ti, kiknek őseitektől öröklött alkotmánytok van, akarom, hogy szeressétek azt, én szeretem s valamint eddig megtartottam, úgy ezentul is megőrzendem.«
És a pestmegyei küldöttség dörgedelmes »vivat«-okba tört ki e mézes-mázos királyi szavak hallatára (hiában, ez már ősi szokása a magyarnak), pedig azok a királyi szavak ugyancsak nem feleltek meg a király tetteinek. (Lord! Lord! how this world is given to lying! mondja Falstaff). Mikor Ferencz király azzal kérkedett, hogy az alkotmányt megtartotta már nyolcz éven át (még azután is öt évig) nem hivott össze országgyülést, igéretét pedig, hogy az alkotmányt azontul is megőrzendi, a mint tudva van, akként váltotta be, hogy önkényesen udvari parancs által 250 százaléknyi adófelemelést és 35,000 főnyi ujoncz-szedést rendelt, s ahol (mintegy 15 megyében) e zsarnoki parancs engedelmesen végre nem hajtatott, oda katonai karhatalommal biztosokat küldött, kik a tisztviselőket elfogatták, vasra verették, börtönnel sanyargatták, a közgyülések termeit fegyveres erővel vétették körül, ahol ez sem használt, a gyüléseket betiltották, a megyei pecsétet lefoglalták, a jegyzőkönyvekből az erőszak elleni tiltakozásokat kiszakgatták, s a karhatalommal mindaddig a megye nyakán ültek, mig a kényuraskodó absolutismus zsarnoki rendelete nem foganatosittatott.
Nem tartozik e munkám tárgyához Ferencz király irtózatos »alkotmány-szeretetének« részleteire kiterjeszkedni, ha nem is kimeritőleg, de eléggé hiven le van az irva Horváth Mihály 25 éve I-ső kötetének I-ső könyvében, melynek azon részét, mely a megyei intézvénynek a főispánok által munkába vett meghamisitását, megrontását tárgyalja, különösen azért ajánlom az olvasó figyelmébe, mivel az, a mi most a megbecsülhetlen megyei intézvény elpusztitására történik s történni készül Magyarországon, annyira hasonlit az akkor követett rendszerhez, miként kötelességemnek tartom elismerni, hogy a parlamentáris kormány Magyarországon nagyon mélyen beletanult a leczkébe, melyet Metternich és Sedlniczky tanitottak.
De azóta, hogy Bonaparte a dicsőséges republikánus polgár-tábornok, a nagyravágyó Napoleon császárrá degradálva magát, a letett, elkergetett, proscribált, »legitim« – fejedelmek helyére nem a szabadságot, hanem saját családja tagjait s velök saját hatalmát ültetgeté, az idegen hóditás gyülölete feleleveníté az önállásukból kivetkőztetett népeknél a régi dynastiák iránti ragaszkodást; még a carbonarik is beleringatták magukat azon illusióba, hogy a »legitim« királyok megbünhödték a számkivetésben zsarnoki multjokat s megtanulták a szerencsétlenség iskolájában, hogy népeik szeretetében kell keresniök trónusaik biztonságát, s annyira általános volt a loyalitásnak e hangulata, miként nem szenvedhet kétséget, hogy, ha a restaurált fejedelmek csak félig-meddig is beváltják azon igéreteiket melyekkel népeiket a Napoleon elleni harczra lelkesitették, a franczia forradalom világot deritő eszméinek áramlata nem egyhamar csapott volna ki az úgynevezett törvényesség medréből; sőt bár öt-hat évi türelmes várakozás után kicsapott is, minthogy a fejedelmi igéretek megszegése a szabadság eleven vágyát az önsegély keresés utjára kényszerítette, az 1820–21-ki forradalmak annyira loyalis jellegüek voltak, miként az egyszerű józan ész maguknak a dynastiáknak érdekében arra látszott utalni, hogy mivel a forrongó népek nem kivántak egyebet, mint azt, hogy az absolutismus alkotmányos intézvényekkel váltassék fel, a fejedelmek ragadják meg az alkalmat e szintoly legitim mint mérséklett kivánság teljesitésével békés megoldásra juttatni a kielégítő kormányzat problemáját, s népeik szeretetének biztosításával megerősiteni trónusaikat.
És ez, daczára az olasz fejedelmek zsarnoki jellemének, megis történt volna Olaszországban, ha Austria fegyveres erőszakkal közbe nem lép, hogy megakadályozza a szabadság elvének e diadalát, a fejedelmi hatalom korlátlanságának »isteni jogu legitimitása« felett, melynek s benne a Habsburg-család történelmi hagyományának féltése inditotta Ferencz császárt élet-halál harczra kelni a franczia forradalom eszméi ellen; annak érdekében áldozta fel patakonként népeinek vérét, pazarolta el a kimerülésig vagyonukat, s nemcsak birodalmát sodorta a financziális tönk örvényébe, de még saját dynastiális állását is az enyészet szélére juttatta elannyira, hogy volt idő (1809-ben a wagrami ütközet után), midőn Napoleonnak csak egy tollvonásába került volna a »Haus Österreich«-ot a hatalmak lajstromából kitörülni.*
E veszélytől Ferencz császár az által menekült meg, hogy Napoleon eléggé »bolond« volt győzelme béreül beérni azzal, hogy ő a parvenü, nejévé tehette a büszke Habsburg-ház császári fejének leányát, s e családi kötelék által a legitim-uralkodóházak méltóságának uborkafájára felkapaszkodhatott.
Ez a szó »bolond« nem az én szavam, magának Napoleonnak a szava. Vaulabelle irja, hogy Napoleon Sz.-Helenában ekként nyilatkozott: »a trónusnak megvannak a maga észkábitó mérgei; amint az ember oda jut, főgondjává lesz magát azzá tenni, a mit most legitim-uralkodónak szokás nevezni; nem lehet királyi ágyba lefeküdni a nélkül, hogy az ember meg ne bolonduljon; én is megbolondultam.« – Mondta-e ama sziklához lánczolt óriás a késő bölcseség e szavait? nem tudom; de, hogy volt oka mondani, azt tudom.
Bűn is volt, hiba is volt, a féktelen gyűlölet, melylyel Ferencz császár a franczia forradalom eszméit üldözé, – hiba volt saját politikai szempontjából is, mert az valósítá meg Merlin de Thionville ama hires szavait, »ha nekünk háborút küldenek a királyok, mi nekik a szabadságot küldjük vissza« az vitte XVI-ik Lajost és nejét (Ferencz császár nagynénjét) a vérpadra, az kergette az örökre dicsőséges emlékű 89-ki Francziaországot a 93-ki rémuralom karjaiba, a mely irtózatot hagyott hátra maga után vérengzéseinek, de bámulatot a csodás erélynek emlékével mely a francziák hazáját az idegen inváziótól megmentette.
Hanem az áldozatok, melyeket Ferencz császár a legitimitás »isteni jogának« védelmére hozott, a veszteségek, a kínos megaláztatások, melyeket szenvedett; de nem saját megátalkodásának, hanem a forradalmi eszméknek rovására metszett, – őt, ki minden politikai ujitás iránt engesztelhetlen gyülölettel viseltetett, a fejedelmi hatalom szentségének illethetlenségére pedig rendkivül féltékeny volt, csak szivósabbá tették azon állásponthoz ragaszkodásában, melyet mint az úgynevezett legitimitás elvének őrje, a franczia forradalom kezdete óta elfoglalt.
Urának császárjának e szivóssága tette lehetővé Metternich herczegnek a bécsi udvarban megfészkeltetni s Ferencz császár uralkodásának ugy a belkormányzatban, mint a külpolitikában vezérelvül avatni a legitimitási ellenforradalom reactionarius politikáját, melynek ő (Metternich) zászlótartója, czélja pedig az vala, hogy (a népboldogító patriarchalis országlás arany füstjével felcziczomázott) korlátlan absolutismus világuralmának biztosítására nemcsak minden forradalmias mozzanat eltiportassék, hanem a szabadságnak még fohásza is elnémíttassék, még reménye is elfojtassék.
A bécsi udvar nagy tekintélylyel birt akkoron a kormányok tanácsaiban azon tény folytán, hogy Ferencz császár megszegve vejének (Napoleonnak) tett igéreteit, 1813-ban a coaliczióhoz csatlakozott csatlakozásával Napoleon bukását elhatározá s a trónvesztett fejedelmek restauratióját lehetővé tette. E tekintély ügyes felhasználásával Metternichnek már a bécsi congressuson sikerült ugyan a dynastikus ellenforradalom reactióját elannyira érvényesíteni, hogy Európa berendezésénél a népek jogaira, óhajtásaira legkisebb figyelem sem fordíttatott; a jövendőre nézve azonban a szabadságirtó reactió politikája az 1818 óta egymást felváltó rettenetes fejedelmi congressusokon lett a hatalmak vezérelveül avatva az európai continensen; azon congressusokon sikerült Metternichnek I. Sándor czárban a borzalomig kiölni a szabadelvű hajlamok »microbjait«, melyeket a hadjáratból hazájába magával vitt; egyenesen Metternich műve, hogy a Krüdener asszony mysticismusának befolyása alatt álló Sándor czár által a vallásos rajongás fellobbanásának egy ádáz perczében indítványba hozott Szent Szövetség nem maradt az álszenteskedés irott káromkodása, hanem az absolutismus rettenetes arzenáljává, a szabadság ostorává, a népek átkává lett. Ez átok bűne egyenesen Metternich emlékét terheli. – Midőn az ébredő szabadság szellemének ébresztő lehelete 1820-ban Cadixból Nápolyra áthatott, a miatt ugyan, hogy Nápoly és Sziczilia királya a józan ész egészséges sugallatának egy perczében belátta, (vagy legalább belátni vallotta), hogy ha kielégítve népeinek igazságos s a mellett nagyon mértékletes kivánságait, őket alkotmányos intézvényekkel örvendezteti meg, saját trónusának szerez szilárd alapot, mert népei hűségét, szeretetét biztosítja, – a miatt, mondom, a muszka czárt s a porosz királyt semmi képzelhető veszélynek még csak árnyéka sem fenyegette, sőt hacsak saját kezeikkel nem akarták homlokaikra a legrutabb képmutatás bélyegét sütni, hálát kellett volna Istennek adniok, hogy akadt uralkodó, a ki alkalmazkodik a »Szent Szövetség« azon nyilatkozatához, hogy a keresztény vallásnak igazságot és felebaráti indulatot parancsoló szent rendelete nemcsak a magánéletre szól, hanem a fejedelmeknek azt államaik igazgatásában is szabályul kell venniök; de Metternich, kinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy mit parancsol az igazság s mit tanit az emberszeretet religiója, csak két tekintetet tartott szeme előtt általános politikai szempontból: azt, hogy ha a fejedelmi hatalomnak alkotmányos intézvényekkel korlátozása oly nemzeteknél is érvényre jutna melyek absolutismussal kormányoztattak, ez az európai közszellemre visszhatásával compromittálná a legitimitás isteni jogának világrendítő háboruk áldozatával kivivott győzelmét; specialis osztrák szempontból pedig azt, hogy ha Olaszország egyik felében, a két szicziliai királyságban az alkotmányos mozgalom diadalmaskodik, ez vissza fog hatni Olaszország másik felére is, s a fejedelmi hatalom isteni jogu korlátlanságának háborítlan biztonságát Austria saját olaszországi birtokain is forradalommal fenyegetendi anynyival inkább, minthogy köztudomású dolog volt, hogy a lombardok és velenczeiek Austria uralmát (még pedig nagyon méltán) lelkük mélyéből gyülölik.
E két tekintet által indíttatva, sietett Metternich 1820 julius 25-kei (fentebb említett) kiáltványával tudtára adni Olaszországnak, hogy az olasz fejedelmek legitim uralkodói jogainak forradalmi zavargások által kicsikart engedményekkel megcsonkitását Austria nem engedi meg; ez felelet volt a rettenetes esküre, melyet Bourbon Ferdinánd király 12 nappal előbb (julius 13-án) az alkotmánynak szentül megtartására szabad akaratból letett; de ámbár az alkotmányos élet a megvalósítás utjára lépett az által, hogy három nappal ama kiáltvány előtt (julius 22-én) a trónörökös királyi helytartó elrendelte a választásokat az október elsejére Nápolyba összehivott parlamentre, Metternich nem merte nagy sietve kikiáltott fenyegetését addig végrehajtásba venni, mig a Szent Szövetség másik két tagjának támogatását és szükség esetében fegyveres segítségét előzetesen nem biztosította, e végett hivta össze Ferencz császár 1820. októberben a troppaui congressust; ott Metternichnek sikerült a muszka czárt és a porosz királyt annak kinyilatkoztatására reábirni, hogy a nápolyi forradalmat nem izolált eseménynek, hanem azon forradalmi szellem feltámadása egyik jelének tekintik, mely oly hosszu időn át sanyargatta a világot, melyet azonban az általános béke üdvös eredményei által kioltottnak lehetett hinni; e nyilatkozat logikai következéseül a szent szövetségi három hatalom kijelentette, hogy miután a forradalom ujra felüti fejét, el vannak határozva azt ép úgy legyőzni, mint a miként a katonai tyrannismust legyőzték. – E nyilatkozattal a Metternich által felvetett doctrina első része a troppaui congressuson elvileg diplomatikai szentesítést nyert.
De Metternich már három hónap előtt nyilvánosan lekötvén Austriát a nápolyi forradalom eltiprására, annak zavartalan békés megszilárdulását anynyira compromittálónak itélte urának császárjának tekintélyére s annyira veszélyesnek olaszországi birtokain korlátlanul gyakorolt absolutismusának háborítlan feltartására, hogy nem elégedett meg a bécsi udvar reactionarius politikája vezérelvének általános sanctionálásával, hanem követelte, hogy a muszka czár s a porosz király feleljenek meg haladéktalanul a nápolyi forradalom gyors és gyökeres elnyomásához hozzájárulásukkal a Szent Szövetség azon sarkalatos határozatának, hogy (irtózatos dolog csak meg is gondolni) a három szövetkezett uralkodó egymás mindenben (hangsúlyozom: »mindenben«), minden alkalommal, minden helyen támogatni, segíteni fogja. Sándor czár és Vilmos király nemcsak nem vonták ki magukat e kötelezettség alul, de ki is jelentették, hogy szükség esetén fegyverrel is segíteni fogják Austriát véget vetni a »forradalmi zavargásoknak« (már hogy »zavargásoknak!«) Nápolyban és Szicziliában; hanem azon nézetben voltak, hogy mielőtt Austria (a mely mint Lombardia és Velencze birtokosa, a dolognál legközvetlenebbül volt érdekelve) szent szövetségi társainak támogatása mellett fegyveres avatkozáshoz nyulna, a nápolyi uralkodó királyi tekintélyének tartozó figyelem is megkivánja, hogy előbb megkiséreltessék: vajjon fegyveres avatkozás nélkül is nem lehet-e a czélt jó tanácsokkal elérni,
A troppaui congressus ennélfogva abban állapodott meg, hogy egy ujabb congressus fog Lajbachban tartatni s arra a két Sziczilia királya: Bourbon Ferdinánd is meghivatik, hogy nyilatkozhassék, ha eleget akar-e s képes-e tenni a szent szövetséges hatalmak azon »jó tanácsának«, hogy maga vessen véget országában a rebelliónak, állítsa helyre királyi hatalma legitim teljességét s a lázadás által behozott kormányrendszert akként törölje el, hogy még csak nyoma se maradjon a kárhozatos forradalomnak.
Ez nem volt komoly szándéku eljárás; a római augurok nevettek, ha egymásra néztek, így tettek a troppaui tanácsadók is; igen jól tudták, hogy Ferdinánd királynak, bármennyire szeretné is, nincsen módjában »jó tanácsuknak« saját erejével eleget tenni, nem is várták, hogy megtegye, de hát a királyoknak s királyi diplomatáiknak mesterségükhöz tartozik »pour sauver les apparences« (a látszat megmentése végett) port szórni a közönség szemébe midőn a népek jogainak elgázolásában törik fejüket (csunya mesterség, de az úgynevezett legmagasabb körökben nagyon szokásos); más volt annak indoka, hogy a Bourbon királyt Lajbachba hivták.
Midőn Metternich kiadta julius 25-kei kiáltványát, Bourbon Ferdinánd király külügyministere Campochiaro herczeg ura királya nevében nyomban megirta Bécsbe, hogy »a két szicziliai királyság független állam, annak belügyeibe Austriának nincs joga beavatkozni; a király s a nemzet el vannak határozva, ha kell, fegyverrel is megvédeni az ország függetlenségét és alkotmányát, melyre a király megesküdött, a nápolyiak utánozni fogják a spanyolok példáját, a kik Napoleon despotismusának hősiesen ellentállottak« (Arch. diplomat. I. kötet 21331. lap). Külügyministerének e jegyzékét Ferdinánd király nem desavouálta, az tehát az ő tette gyanánt állott a világ előtt s arra nem lehetett kilátás, hogy ő, ha otthon marad, azt megtagadni merészelhesse; és ez feszélyezte Austriát, mert miután a királyi akarat sérthetlenségét kiáltotta ki politikája vezérelvéül, mégis csak bajos dolog volt volna a vele barátságos viszonyban álló nápolyi király beleegyezése nélkül, sőt tiltakozása ellenére, fegyveres erőszakkal beavatkozni Nápoly belügyeibe s alkotmányának eltiprásával az absolutismusnak esküszegő helyreállitására kényszeríteni Ferdinánd királyt, a mig ő oly fejedelem szinében állott a világ előtt, a ki alkotmányosan akar országolni.
Austria el volt határozva: minden áron interveniálni, minthogy e nélkül nem látta módját elfojtani a szabadság aspiratióit Olaszországban; hogy ezzel lábbal tiporja a népjogot, azzal nem gondolt, de érdekében volt magáról annak gyűlöletességét elhárítani, hogy a királyi tekintélyt sem respektálja, csak eltiporhassa a szabadságot.
E gyűlöletesség szinének magáról elhárítását a külpolitikai helyzet is javasolta; hogy Spanyolország a Svajcz, Svéczia és Németalföld a nápolyi alkotmányt elismerték; az a hatalmas Austriát természetesen nem feszélyezte; de a nálánál is hatalmasabb, mert pénzgazdag, Anglia hallgatott; azt ugyan reméllették Troppauban, hogy ne helyeselje bár a fegyveres avatkozást, nem fog annak tettleg ellentállani, ha a nápolyi király beleegyezésével történik; de nem veszi-e oltalma alá Dél-Olaszország függetlenségét, ha arra magának a királynak nevében a nápolyi kormány által felszólíttatik (a mi pedig okvetlenül megtörtént volna, ha Ferdinánd király el nem távolíttatik országából, s olyan karba nem tétetik, hogy minden személyes veszélytől mentten Ausztria fegyveres avatkozásába beleegyezhessék), erre nézve a troppaui conspiratorok annál kevésbbé érezték magukat biztosaknak, minthogy aggasztó előzmények állottak szemeik előtt, mert Anglia volt az, a mely a franczia háboruk alatt Szicziliát a franczia hódítás ellen megvédelmezte, s ott nemcsak a Bourbon ház uralmát feltartotta, hanem épen azon spanyol alkotmánynak, melyet most a nápolyiak is, a szicziliaiak pedig már akkoron elfogadtak, Austria ellen is megoltalmazásában Anglia anynyira ment, hogy a merészen fondorkodó királynét, Mária Carolina, osztrák főherczegasszonyt, ki lázított, »csábított«, vesztegetett, conspirált s mindent elkövetett, hogy azt az alkotmányt felforgassa, Sziczilíából elkergette, s kényszerítette, hogy haza Austriába menjen dühében meghalni.
Hát csak hadd menjen az a Ferdinánd király Lajbachba, hogy Ausztria fegyveres intervencziójába beleegyezésével segítségére legyen a troppaui conspiratoroknak Angliát az események henye szemlélőjévé tenni.*
A szent szövetséges hatalmasságok Angliának még azzal is hizelegtek, hogy felszólították, képviseltesse magát ő is a lajbachi congressuson s a rend és béke érdekében legyen segítségére a szövetkezett hatalmaknak jó tanácsaikat sikeresíteni. Anglia azt felelte (és azt jó lesz emlékezetben tartani, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnapi nap), Anglia azt felelte, hogy a Troppauban hirdetett elvek ellenkeznek Anglia elveivel, ellenkeznek a népjoggal, elfogadásuk gyakori, terjedt avatkozást vonna maga után minden államok belügyeibe, megsértené a közérdekeket, lealacsonyítaná a független uralkodók tekintélyét: – a fennálló szerződések nem adnak semmi jogot a szövetkezett uralkodóknak arra, hogy maguknak a többi államok függetlenségével összeegyeztethetlen supremácziát tulajdonítsanak.
Különösen a nápolyi esetet illetőleg Anglia nem helyeselte ugyan a módokat, melyekkel ott az alkotmányos kormányzat eléretett; mindazáltal kijelentette, hogy nemcsak nem fog semmi intervenczióban résztvenni, hanem azt nem is tanácsolhatja. Nem tagadja, hogy lehet eset midőn más európai államok, különösen Austria s az olasz fejedelmek jogosítottaknak hihetik magukat saját biztonságuk érdekében interveniálni, tartózkodva minden területi terjeszkedéstől; de az ily kivételt az általános elvektől csak a legnagyobb szükség igazolhatja; s azt nem lehet minden forradalom esetén követendő szabálylyá tenni. (Martens Recueil XVI. kötet.)
Midőn Anglia akkori külügyminisztere azt mondá, hogy helyteleníti az alkotmány kivívására Nápolyban használt módokat, megfelejtkezett arról, hogy Anglia nemcsak oly módokat alkalmazott, hanem még egy királyának a fejét is leüttette, egy másikat pedig elkergetett s dynastiáját örökre proscribálta, miszerint az ellentállás szent jogával (Lord Brougham cancellár szavai) kivívja s biztosítsa nemzete számára az alkotmányos életet. Egy későbbi angol külügyminiszternek, Lord John Russelnek jobb emlékezete volt. Figyelmeztetek Irataim 3-ik kötetének 108. lapján közlött sürgönyére; – nagyon megérdemli a figyelmet.
És Ferdinánd király csakugyan el is ment Lajbachba, még pedig elment a nápolyi parlament engedelmével, a mely (oh szent együgyüség!) megbizott abban, hogy királya nem fogja esküjét megszegni, nem fogja hitszegéssel lábbal taposni koronájának méltóságát, nem fogja családját a közgyülöletnek kitenni; annyit azonban még az a királyi esküben bizó parlament is kimondott, miként csakis anynyiban érzi magát feljogosítva a király elutazásába beleegyezni, a mennyiben a végett történik, hogy megoltalmaztassék az esküvel fogadott spanyol alkotmány. Ferdinánd király megigérte, (mit nem igérnek a királyok, ha bajban vannak!), ünnepélyesen megigérte, hogy híven esküje szentségéhez, védeni fogja a congressuson az alkotmányt, s ha érvelésével nem sikerülne biztosítani országa függetlenségét s népe szabadságát, visszatér Nápolyba, hogy azt fegyverrel megvédelmezze. Ajánlotta fiának (a királyi helytartónak), a ministereknek, a parlamentnek s az egész népnek, hogy ne higyjenek a békével kecsegtetőknek, hanem készüljenek háborúra, fegyverkezzenek; – és e csalárd nyilatkozataival elhárítván megszökése utjából minden nehézséget, népének könyeitől, áldásaitól s bizalmának és szeretetük nyilatkozataitól kísérve, a Megváltó születésnapjának az egész keresztény világban kegyelettel ünnepelt előestéjén (deczember 24-én) hajóra szállt, hogy elmenjen, elhárítani a rettenetes Austria szabadsággyilkos utjából a fennforgott erkölcsi akadályt; magának pedig szabad kezet biztosítani a veszélytelen esküszegésre, és a véres boszúállásra azokon, a kik iránt juliusban trónusának az alkotmányos mozgalom által megszilárdításaért magát hálára kötelezettnek vallotta, (oh! azok a királyok!). Sajátságos véletlen, hogy az angol hajó, melyen tengerre szállt, épen az a Revenger (a boszuálló) volt, a mely foglyul fogadta Rochefortban Napoleont.
Lehet, hogy hosszasabban időzve a troppaui és lajbachi congressusok keletkezésének előadásánál, untattam olvasóimat; lehetnek köztük, a kik azt mondják; mit nekik Hekuba! De ha akadnak ilyenek, ne felejtsék, hogy azon congressusok boszorkány üstjében lett a nemzetek belügyeibe fegyverrel avatkozás a qua tofanája kifőzve, melynek még 28 évvel későbben is a szegény magyar haza áldozatává lett és annak a Hekubának nemzetemre nézve még actualitási érdeke is van, mert azon congressusokon kezdte meg »Austria« azt a játékot, melyet Bosznia elfoglalásánál, a berlini congressussal is eljátszatott, azon játékot értem, hogy ha egy-egy nagy nemzetközi »atrocitast« akar elkövetni, mindig azzal takaródzik, hogy nem ő a bűnös, ő szegény ártatlan, csak »Európa« akaratának engedelmeskedik, csak »Európa« megbizásának teszen eleget. E kártyakeverésbe gyakorolta be magát Austria Troppauban s Lajbachban, ő vétette fel magát senki megbizásából, hanem csakis saját személyében mindjárt a nápolyi mozgalom kezdetén a legitimitás isteni jógának őrévé, a fejedelmek absolut kényuralmának protectorává Olaszországban ő fenyegette meg már juliusban irtó háboruvál a forradalomnak nevezett alkotmányosságot, ő jelentette ki a maga személyében, hogy az olasz fejedelmek korlátlan uralkodói hatalmának, »legitim jogát« megcsonkíttatni nem engedi, ő hivta Troppauba a muszka czárt és a burkus királyt a végett, hogy őket a maga elhatározott vétkeinek bűnrészeseivé tegye, s támogatásuk kieszközlésével magát minden balesély ellen biztosítsa; és mindezek daczára mégis a maga fegyveres avatkozását Nápoly belügyeibe az európai nagyhatalmak határozatára hivatkozással fedezgette a világ előtt, és e porszóráshoz a hiszékeny emberiség szemeibe annyira ragaszkodott, hogy még 35 évvel későbben is, 1856-ban, midőn a krimi háborura következett párisi congressuson Cavour Austria olaszországi hatalmaskodásainak elszámlálása közben az 1821-ki nápolyi interventióra is hivatkozott; Buol gróf, a nagy Austria arrogans ministere azzal torkolta le a kis Sardinia fitymált ministerét, hogy Austria nem foglalhatja le a maga számára azon intervenczió önkéntes kezdeményezésének »érdemét«, mert azt Lajbachban összegyűlt öt nagy hatalom határozta el.* Hiszen igaz, a diplomacziának az a vezérelve, hogy »mundus vult decipi, ergo decipiatur« (a világ csalatni akar, hát csalassék), de az a mások paplanával takarózás bizony még sem tisztességes dolog. Hanem a milyen, olyan, Ausztria, annyira megszokta, hogy vérébe ment át. Bizonyíték reá Bosznia, nemcsak el volt határozva, hanem már tettleges lépéseket is tett az occupaczióra, midőn a berlini congressusról még senki nem is álmodott,* de azért ép úgy Európa határozatából occupálja Boszniát, mint a miként Európa határozatából interveniált Nápolyban. Csunya história mind a kettő s a csunya história legcsunyább része az, hogy a jó bolond világ még el is hiszi; – pedig mindenki tudja, hogy mi különbség van a complicitás és a bűn elkövetése közt. Lajstromozni minden adatot, mely a »Haus Oesterreich« természetére világot vet, segítheti a magyar nemzetet nem sülyedni mind mélyebben és mélyebben az illusiók hinárjába a mire nagyon is hajlandónak látszik. Azért gondolom, hogy azoknak a troppaui és lajbachi emlékezeteknek tán még sem kellene a magyarok előtt amolyan Hekubának lenni, mint a minő Bismarcknak Bulgária volt.
A történelmi hűség kötelessége indít annak megemlitésére, hogy Buol gróf vagy nem ismerte a történelmet, (a mi különben a diplomatáknál nem ritkaság), vagy ha ismerte, nem mondott igazat, midőn azt állította, hogy Austria fegyveres interventióját Nápolyban az öt nagyhatalom határozta el, mert annak eszméjét az öt nagyhatalom egyike Anglia, a lajbachi meghivásra adott válaszában (amint már emlitém) határozottan kárhoztatta s Lajbachba küldött ugyan képviselőt, de azon meghagyással, hogy csak mint néző legyen jelen a congressuson; a tárgyalásokba ne elegyedjék, a határozatokban ne vegyen (s nem is vett) részt; sőt még a Lajbachba szintúgy meghivott Francziaország is (a restaurált Bourbonok Francziaországa, a mely egy évvel később a spanyol szabadság meggyilkolására az »executeur de hautes oeuvres (magyarul: hóhér) gyalázatosan irtózatos szerepet elvállalta), még ez a nagyhatalom is azt adta válaszul a lajbachi meghivásra, hogy egyetért ugyan a troppaui congressus elveiben, de azon feltétel alatt, hogy megvalósításukra békés eszközök s nem fegyveres avatkozás alkalmaztassanak, (Archives diplomat. I. kötet, 279. lap), úgy hogy ad normam: Kis Komárom, Nagy-Komárom, be szép két lány az a három, gróf Buol öt nagyhatalma a kezdeményező Austrián kivűl kettő a vele is csak három volt.
Munkám többi fejezeteinek egyikében efelől bizonyító adatokat találand némely kapcsolatos észrevételek kiséretében az olvasó.
A lajbachi szereplések részleteit mellőzhetem, de az eredményeket szükséges röviden megemlítenem.
Nem többé egyedül Austriának, hanem már a Szent Szövetség mind a három tagjának nevében megujíttatott a nyilatkozat, hogy az 1815-ben megállapított legitim politikai rendnek semmi felforgatása, a fejedelmi absolut hatalom semmi megcsonkitása nem engedtetik meg Olaszországban; s e nyilatkozat sikerét Sándor czár s Vilmos király azon kötelezettség elvállalásával biztosították, hogy ha Ferencz császárnak, kit mint Lombardia s Velencze birtokosát az absolut uralkodói hatalomnak Olaszországban fentartása legközvetlenebbül érdekelt, a forradalom leverésénél segítségre találna szüksége lenni őt egész erejükkel támogatni fogják. Csakugyan midőn e támogatás biztosítása által minden balesély ellen fedezve, Austria 1821. februárban Frimontot 52,000 főnyi haderővel az alkotmányosságnak Nápolyban és Szicziliában eltiprására Lombardiából utnak indítá, orosz tartalék csapatok vonultak részben Austrián, részben magyar területen keresztül Frimont serege után, a porosz pedig hadi készletbe helyezkedve, erősen fegyverkezett.
Igy történt, hogy a Szent Szövetségnek, melyet Sándor czár, – tekintve nem a Metternich befolyása alatt később követett congressusos eljárását, hanem a Napoleon első megbuktatása után Párisban nyilvánított hangulatát, mely még a lengyel nemzeti eszmének is kedvezett (a miről munkám következő kötete fog érdekes visszaemlékezéseket feleleveníteni), így történt, mondom, hogy a vallásos rajongás egy ádáz perczében indítványozott Szent Szövetségnek a kültámadás elleni biztosításra irányzott kölcsönös védelmi kötését Metternichnek a troppaui és lajbachi congressusokon sikerült a népszabadság legyilkolására felhasználni. – És miért sikerűlt Metternichnek ezt megcselekedni? azért, mert Metternich azt a »hatalmat« (Austriát a »Házat«, nem a népet) személyesítette, a melyről meg vagyon irva, hogy »a mióta neve először felmerűlt, minden alkotmánynak, minden még oly törvényes és történelmi közjognak is örökös halálos ellensége (Erb- und Erzfeind) volt (Hormayr Anemonen II. 157) azt a »Házat« személyesítette; melyet még Savoya Ödön herczeg barátja, a Bécsben nagytekintélyű tudós Leibnitz is, a népek joga és szabadsága elleni örökös conspiratornak czímezett.
És Ferdinánd, a nápolyi Bourbon Ferdinánd, miként váltotta be azon igéretét, hogy ha nem sikerülend Lajbachban országáról, függetlenségének s alkotmányának fegyveres megtámadását okokkal elháritani, hazamegyen, hogy fegyverrel megvédelmezze? beváltotta úgy, hogy az osztrák hadseregnek országa határaihoz közeledtét február 23-káról keltezett nyilt edictumával kisérte, melylyel megparancsolta katonáinak s minden alattvalójának, hogy Austria hadseregét nem ellenségnek, hanem hazájuk valódi érdekei protectorának tekintsék; s mint a király hiveinek – a kik, mert ilyenek, az egyedüli igaz hazafiak – oltalmazóját barátságosan fogadják!! Ez a királyi parancs a Ferdinánd király szándokai felőli bizonytalanságnak rettenetes módon vetett véget. A mióta Laibachot elhagyá, megállapodott előbb Modenában, majd Rómában (a hol hir szerint, megkapta az esküje aluli feloldást a pápától) végre Florenczben; de hallgatott: csak az volt felőle tudva, hogy nagy medvéket, a muszka czár ajándokát, hozott magával »felfrissiteni a kevéssé szapora, satnya medvefajt az Abruzzikban« (ezek saját szavai, irja La Farina I. kötet 273. lap). Hanem megmondta febr. 23-ki edictumával, hogy mit akar. Az osztrákok gonddal voltak királyi parancsát a nápolyi rendes hadsereg és miliczia soraiban elterjeszteni, a mi reájok bomlasztólag hatott, s a következés az volt, hogy a mint Walmoden osztrák hadosztály-vezér Rietinél egy magyar (!!) huszárezred rohamával a nápolyiakat zavarba hozta, a zavar megfutamlást, ez hadállásról-hadállásra gyorsan elterjedő szétbomlást vont maga után, s Frimont osztrák hadvezér márczius 23-kán, mint triumfátor vonult be ellentállás nélkül az ország fővárosába.* Consummatum erat. – – A szabadságnak vége volt, s kezdetét vette a hóhérok véres munkája: a miről (a mint már emlitém) a hitszegő király előbb ministere, a kegyetlen Canosa által, utóbb az osztrák fegyverek fedezete alatt maga személyesen gondoskodott. (A nápolyi forradalom dicsőségtelen bukásának okaira s részleteire e helyen kiterjeszkedni tárgyamhoz nem tartozik.)*
Heine szokott csipős gunyolódási hajlamának e szavakkal tett eleget »Verfassung oder Tod, so rief die Nation, so rief Sie hah! – und lief bein ersten Schuss davon, – a »beim ersten Schuss«, nem igaz, a »lief davon« igaz; de azért igaz, mert a rendes hadsereget tisztjeik az emlitett királyi parancscsal feloszlásba hozták, a mi a szedett-vedett polgárőrségre (miliczia) természetesen visszahatott.
Lassan és sok szenvedés árán nyer egy-egy lépést a szabadság utján e vén Európában a szegény emberiség, de még is nyer; most »talán«, már lehetetlen volna oly brutális külavatkozás a nemzetek belügyeibe, mint a minővel 1821-ben Olaszországban, 1849-ben Magyarországon az önrendelkezés szent joga eltiportatott, – hiszen úgy látjuk, hogy még a szent-pétervári hatalom sem merte ekkorig a kicsi Bulgária derék népét oly nyilt erőszakkal megtámadni, mint a minővel 1849-ben minket magyarokat megtámadott, hanem conspiracziók szitogatásával, orgyilkosoknak pártfogásával (ne mondjam felbérlésével) törekszik változhatlan gondolatának (pensée immuable) megvalósitását előkészitni; de mert Európa népei még mindig nem szégyenlik eltürni, hogy egypár koronás halandó csinálja az időt számukra, s mert nem lehet tudni, hogy azon időcsinálók egyike vagy másika minő szeszélylyel kél fel egy álmatlan éj után ágyából, azért nem merek többet mondani, mint annyit, hogy már talán nem volna, lehetséges oly brutális külavatkozás, mint a minő még 49-ben is végrehajtatott, de már az a talán is haladás, s a mi haladás e téren van, az is az olasz ujjászületés történelmének hagyománya, mert annak lefolyásában lett a népakarat sérthetlensége, s a nemavatkozás elve először beirva a nemzetközi jog törvénykönyvébe és pedig el kell ismerni, mert igaz, azon Napoleon kezével lett beirva, a kinek 1849-ben a martir Magyarország számára még csak egy szava sem volt és azon Anglia erkölcsi támogatásával lett beirva, melynek kormánya 1849-ben »gratulált« Miklós czárnak, a nemzetek önrendelkezési jogának Magyarországban eltiprásaért. – (Szegény nemzetem, beh sokszor termékenyitetted meg véred özönével, mások javára, a haladás talaját, magadra nézve pedig vivmánynak tekinted, hogy Árpád Magyarországát Austriának sziámi ikerévé tetted! Szegény nemzetem.)
A nápolyi forradalom mozgalmat keltett a pápa tartományaiban; de amint az osztrák seregek utjukban Nápoly felé a Legacziókba s a Markákba értek, puszta jelenlétük annyira reménytelenné tette a felkelési kisérletet, hogy a pápai kormány azt könnyen elnyomhatta, s az osztrákok jelenléte által felbátoritva, erélyét a boszúállásra összpontosithatta. – Piemontban márczius 10-kén tört ki a lehető legdynastikusabb érzelmü forradalom, a mely hűséget fogadott a királynak, ragaszkodott a Szavojai-ház uralkodásához, s nem kivánt sem többet, sem egyebet, mint azt, hogy alapelveiben a spanyol alkotmányt elfogadva, a népnek részt adjon a közügyek intézésében, s alkotmányosan országoljon: de Austria szemeiben annak a spanyol alkotmánynak azon megbocsáthatlan nagy bünét, hogy alkotmány volt, még az is súlyosbitotta, hogy democratikus volt, a mi ellen a bécsi udvar engesztelhetlen gyülölettel viseltetett; Austria tehát azt is elnyomta, ép úgy, mint a nápolyit és szicziliait; a szellem mindenütt forrongott Olaszországban, de tettlegességben sem Austria olasz tartományaiban sem másutt nem nyilatkozott.
Ez azonban nem tartóztatta vissza Austriát attól hogy meg nem elégedve a nápolyi s piemonti forradalom eltiprásával, a »szellem« ellen inditson irtóháborut, s az óhajokat, érzelmeket, gondolatokat vegye üldözőbe, arra számitva, hogy a szabadság vágyának még fohászát is elnémitva, reményét is elfojtandja.
Jellemző vonás Ferencz császár életében, hogy olasz birtokain akkor indította meg a szellemirtó háborut, midőn a korlátlan absolutismus féktelen garázdaságát már semmi veszély nem fenyegette mert a forradalom le volt verve. Austria prepotencziája varsói csendet csinált az Alpesektől Sziczilia végcsucsáig, s Olaszország úgy hevert a Szent-Szövetség által fedezett Austria lábainál, mint 28 évvel későbben a világosi gyásznap után a varsói emlékü Paskievics brutális mondata szerint Magyarország hevert Miklós czár lábainál.
