1. Bonaparte polgár-tábornok 1796–97-ki bámulatos hadjárata dobta ki Austriát Lombardia birtokából.
1.
Bonaparte polgár-tábornok 1796–97-ki bámulatos hadjárata dobta ki Austriát Lombardia birtokából.
Bonaparte polgár-tábornok 1796–97-ki bámulatos hadjárata dobta ki Austriát Lombardia birtokából.
Bonaparte polgár-tábornok 1796/7-ki olasz hadjáratának leirását Thiers e szavakkal fejezi be:
»Midőn a háború csak amolyan erőműtani jártasság (routine), amely nyomja és öli a szemben álló ellenséget, kevéssé méltó a történelemre; de midőn azt látjuk, hogy egész seregeket egy oly mindent felölelő gondolat mozgat, mely a villámok csattogásai közt magát oly szabatossággal fejleszti ki, mint egy Newton vagy Descartes gondolata a dolgozó szoba csendjében, akkor a látvány épp úgy méltó a bölcsész, mint az államférfiú s a katona figyelmére; és ha a sokaság ezen azonosulása egyetlen egy emberrel, mely az erőt a legmagasabb fokra emeli, arra szolgál, hogy az ügyek legnemesbikét, a szabadság ügyét védje és pártfogolja, akkor a látvány amily nagyszerű, épp oly erkölcsös is.«
Messze van még az idő (ha ugyan elkövetkezik valaha), midőn a jog uralma a hatalomvágy felett s az ügyek legnemesbike, a szabadság ügye annyira biztosítva lesznek, hogy a kardok sarlókká fognak kovácsoltatni; s a míg kardra lesz szükség, hogy a szabadság megszereztessék, ha nincs, visszaszereztessék, ha elraboltatott, s megvédessék, ha van, Bonaparte 1796/7-iki hadjárata mindig egy megbecsülhetlen kútfő fog maradni azon nagy problema tanulmányozásánál: hogy miként kell egy hadvezérnek eljárnia, miszerint seregét a maga gondolatával azonosítsa, s minő rúgókat kell hatályosítania, hogy seregének erejét a győzelem bizalmával legmagasabb fokra emelhesse.
Hontalanságomnak különösen azon éveiben, midőn még nem olyan volt nemzetem viselkedése, miszerint elenyészettnek tekinthettem volna annak esélyét, hogy hazám szabadságának szolgálatában talán még cselekvő életre is lehetek hivatva, sokat és behatólag foglalatoskodtam katonai tanulmányokkal. E tanulmányozás közben a Thiers által felhozott tekinteten kívül, mely Bonaparte polgár-tábornok 1796/7-ki olaszországi bámulatos hadjáratát minden gondolkozó emberre nézve kiváló érdekkel ruházza fel, nálam ez érdeklődést különösen növelte az, hogy engem e hadjárat végtelenül tanulságos studiuma ellenállhatlan erővel terelt a saját szabadságharczunk részleteire visszaemlékezés mezejére; s amint minden politikai tekintetek félretételével, csakis merőben katonai szempontból vontam párhuzamot egyrészt a személyes viselkedés, másrészt a hadvezérlet methodikája közt, azon mozzanatok mellett, melyekre most is megnyugvás érzetével tekinthetek vissza, egészben véve oly ellentétek is ötlöttek szemembe, miként nem tagadhatom, hogy az összehasonlítás közben fájdalmas sohajok is tolultak ajkaimra.
Beőthy Ödön (az a Beőthy Ödön, akit az 1832–36-ki országgyűlés idejében »terribilis Beőthy«-nek hallottam papok által czimeztetni) szokta volt mondani, hogy megereszti gondolatainak barna verebeit. A különleges érdekeltség, melyre reá mutattam, okozta, hogy az Austria lombardiai birtoklásának eredetére s elvesztésére való hivatkozás tollam alá hozván Bonaparte bámlatos hadjáratának megemlítését, szándéktalanul nyitva felejtem gondolataim barna verebei előtt a szigorú szabatosság kalitkáját s ki hagyom őket röppenni a multakra visszaemlékezés mezejére. Legyen az író szabálytalan elbarangolása elnézve az embernek, mert hiszen, ha a multak tényei elavulnak is, ha emlékezetük elmosódik s opportunismusi érdekük elpárolog is, a történelem tanulságai megmaradnak.
*
A franczia köztársaság a Vendée legyőzése után három hadsereggel kezdette meg 1796-ban Austria s a szövetségesül megmaradt Piemont ellen a hadjáratot, az ötödiket, a mióta Magyar- és Csehországok királya Ferencz (ki akkor még nem volt császár), a franczia nemzet függetlenségét, nemzeti jogait s biztonságát botorul megtámadó impertinencziájával, 1792-ben meggyújtá a rettenetes tűzvészt, mely 25 éven át dühöngött Európában. A magyarok királya gyujtotta meg és boldog Isten! ugyan miért?*
Lásd a csatolmányok 1-ső számát.
A franczia három hadsereg közül kettő, mindenik 70–80,000 főnyi, a Rénusnál két, már nagyhírű hadvezérre bizatott; a 30,000 főnyi, kiéhezett, rongyos harmadik hadseregnek élére egy, akkoron még csak kevéssé ismeretes fiatal ember állíttattott, az a 26 éves Bonaparte, a ki a világot úgy megrázkódtatá, mint sem előtte, sem utána ekkorig ember soha … még Atilla sem.
A franczia köztársaságot kormányzó Directorium ennek a fiatal hadvezérnek a reá bízott hadjárat mindennemű költségeinek fedezésére adott – ugyan mit adott? – adott kétezer Lajos-aranyat készpénzben, és egy millió névleges frankot (400,000 forint) génuai bankárokra szóló váltókban, melyek azonban jó részben protestáltattak. Nagyon csinosan jellemzi a helyzetet az, hogy Bonaparte az alatta szolgáló tábornokoknak (és minők voltak azok! Augereau, Massena, La Harpe, Serrurier, Berthier) fejenként négy-négy darab aranyat ajándékozott! Magának a dús ellátásból bizony annyi sem jutott, mert hadseregének is kellett egy kis apró pénzt mutatni, mert már régóta nem kapott egy fillért sem. Több pénzt az egész hadjárat alatt nemcsak nem kért kormányától, sőt ő küldött neki 30 milliót, Moreaunak pedig, a rénusi egyik hadsereg vezérének, amúgy »pajtasságból« egy milliót.
Bonaparte 1796 Germinál 6-án* (márczius 26.) vette át a sanyarúság legmagasabb fokára jutott seregének vezérletét.
A franczia Convent uj kalendáriumot állapított meg 1792-ben, mely tizenhárom évig volt használatban; az év kezdetét az őszi nap-éjegyenlőség idejére tette (az 1792-ben szeptember 22-re esett, a mi egyszersmind a köztársaság kikiáltásának napja is volt). Az év harmincznapos tizenkét hónapra lett felosztva, a csillagászati évből hiányzó öt vagy hat nap (amint az év közönséges vagy szökő) a republikánus naptár utolsó 5 vagy 6 hónapjához csatoltatott. Minthogy az évnek a párisi observatorium igazi equinoctiumával kellett kezdődni, s ez nem folyton szeptember 22-re esik, az év és hónapok kezdete csillagászati kiszámítást kivánt.
Az évi tizenkét hónap nevei ily rendben következtek: vendémiaire, brumaire, frimaire, nivose, pluviose, ventose, germinal, floréal, prairial, messidor, thermidor és fructidor.
A hónapok nem hetekre, hanem három tizedre (décades) voltak felosztva, s a décade tiz napja: primidi, duodi, tridi… decadi stb. nevet viselt. E naptár 1805. szeptember 9-én eltörültetett.
A hadjárat piemonti területen vette kezdetét, ahol Bonaparte 30,000 főnyi, kiéhezett, rongyos seregével Austria és Piemont 60,000 főnyi szövetséges hadserege állott szemben, jól ellátott, derék katonák; az osztrákok Beaulieu, a piemontiak Colli által vezérelve, kik még több nevezetes erődre, ezek közt Alessandriára – Piemont Komáromára – támaszkodtak.
Bonaparte igy szólott seregéhez, midőn vezérletét átvette: »Katonák! roszul táplálva, fizetés nélkül és csaknem meztelenek vagytok. A kormány sokkal tartozik nektek, de semmit sem tehet érettetek;* vitézségtek és türelmetek becsületetekre válik, de nektek sem dicsőséget, sem hasznot nem ad; én oly helyekre vezetendlek, ahol reátok dicsőség és jólét vár.«
Francziaországban akkoron a teljesen eltűnt érczpénz helyét papirpénz, az »assignata«-k pótolták; azok voltak a forgalom eszközei bent az országban, de az országon kivül levő hadseregek szükségeinek ellátására természetesen nem voltak használhatók, ott érczpénz kellett. Ámde midőn a Directorium a kormányt kezébe vette, már húszezer millió frank névértékü »assignata« volt forgalomban; s a szükség nyomása alatt e roppant összeg még tizezer milióval szaporíttatott, mielőtt a kormány a pénzügyeket félig-meddig rendbe hozhatta. Ennek az assignaták oly irtózatos értékcsökkenése volt a következése, hogy 1796 márcziusban, midőn Bonaparte a hadsereg vezérletét Olaszországban átvette, egy Lajos-aranyért (20 frank) 7200 papir frankot, egy ezüst frankért 360-at kellett adni. Az a 2000 arany, melyet Bonaparte hadi költségül kapott, a kormánynak 14.400,000 papir frankjába került. Hát bizony igaz volt, hogy a kormány semmit sem tehetett az olaszországi hadseregért. Különös helyzetben látta magát hivataloskodása kezdetén az a Directorium, mely hazáját kifelé a hatalom oly fokára emelte, a minő fokon akkorig soha sem volt.
Midőn az öt director hivatalos helyiségében, a Luxemburg palotában, először összegyűlt, hogy a kormányt a kezébe vegye, egy darab butort sem talált a palotában; a kapus kölcsönzött nekik egy sánta asztalt, egy elcsorbult tintatartót s egy levélpapirost, hogy a törvényhozásnak megalakulásukat bejelenthessék. Az állam kincstárában egyetlen egy fillér érczpénz sem volt; sőt még assignaták sem voltak, elannyira: hogy nyakra-főre, éjen át kellett annyit nyomatni, a mennyi a következő nap költségeit fedezheté; a jegyek másnap még egészen nedvesen kerültek forgalomba (de hát így legalább kerülhettek; mi nem voltunk ily kedvező helyzetben, midőn 1849. január elején Debreczenbe megérkeztünk; nekünk napokba került, míg a papirpénz-nyomdát felállítottuk).
És harczba vezette sanyargó, félmeztelen seregét a kétszerte számosabb, jól táplált ellenség ellen és már tizenöt, csakis tizenöt nap mulva így szólhatott s így is szólott győzelmes seregéhez:
»Katonák! ütközeteket nyertetek ágyú nélkül, folyókon mentetek át hidak nélkül; sivár sziklákon erőszakolt meneteket tettetek lábbeli nélkül, táboroztatok egy csepp üdítő ital s gyakran egy harapás kenyér nélkül; csak a szabadság hősei tudnak úgy tűrni, szenvedni, amint ti zúgolódás nélkül, jó kedvvel tűrtetek, szenvedtetek és e sanyargások közben 15 nap alatt hat győzelmet vívtatok ki; 21 zászlót, 55 ágyút vettetek el, több erődöt s Piemont leggazdagabb részét meghódítottátok; a nálatoknál kétszerte számosabb ellenséges két hadseregnek több mint tízezer emberét leöltétek, vagy megsebesítettétek; 15,000 emberét foglyul ejtettétek, s a megvert ellenség megrémülve fut előttetek. – – Ti égtek a vágytól, messzire vinni a franczia nép dicsőségét, köszönet nektek a haza nevében, katonák!«
Ilyen volt a kezdet; és a vég?
Midőn a hadjárat befejeztével Bonaparte Párisba visszatért, a nagy ünnepélyességgel fogadott győzelmes hadvezérnek a Directorium egy gyönyörü zászlót nyujtott át, mely el volt borítva az általa vezényelt hadsereg tetteit s a hadjárat eredményeit elszámlálá arany feliratokkal, melyeknek egyrésze ekkép szólott:
Az olaszországi hadsereg százötvenezer hadi foglyot csinált, elvett 170 zászlót, 550 ostromágyút, 600 tábori ágyút, öt hidász-telepet, kilencz sorhajót, 12 fregattát, 12 corvettet, 18 galerát; felszabadította Bologna, Ferrara, Modena, Massa-Carrara, a Romagna, Lombardia, Brescia, Bergamo, Mantua, Cremona, a Valtellina, az Egeai s Ithakai tenger stb. népeit. – Elküldte Párisba Michel Angelo, Guercino, Titian, Paolo Veronese, Correggio, Albani, Rafael, Leonardo da Vinci stb. mesterműveit.* – 18 nagy sorütközetben (batailles rangées) diadalmaskodott (el vannak számlálva: az első Montenotte Piemontban, az utolsó Neumarck Stiriában), 67 csatát vívott.
Bonaparte különös előszeretettel ügyelt arra, hogy Párist Olaszország műkincseivel felgazdagítsa. Nem adott az olasz fejedelmeknek fegyverszünetet a nélkül, hogy annak béreül pénz-sarcz s egyéb feltételek mellett több-kevesebb műkincs átengedését ki ne kötné, hires szakértők voltak mindig táborában, a kik a mesterműveket kiszemelték. A parmai herczeg műkincsei közül többek közt Carraccio Ágostonnak szent Jeromosát választották. A herczeg a reá kivetett sarczon felül még egy millió frankot ajánlott fizetni a hires kép váltságdijáúl; ez mindjárt kezdetben volt, mikor Bonaparte még ugyancsak nem volt a pénznek bővében, de ő mégis a képet vitte el, nem fogadta el a helyette felajánlott milliót.
Mindezt egy harmincz s néhány ezer főnyi hadsereg vitte véghez egy oly ellenséggel szemben (Austriával), a mely, a mint egy hadvezére megveretett, egy hadserege tönkre tétetett, legjobb, leghiresebb hadvezéreit uj meg uj hadsereggel állította síkra Bonaparte ellen. Tizenkét hónap alatt hatszor egymásután Austria közel 300,000 embert fordított e háborúra (fele fogolylyá lett), s a francziák mindig legalább kétszerte számosabb ellenséggel állottak szemben; hát bizony lehetetlen a bámulatot megtagadni a hadvezértől, a ki mindent előre látva, minden akadályt, minden előnyt mathematikai biztossággal számba véve, az erők aránytalanságát diadalmasan ki tudta mindig egyenlíteni; lángeszének ihletét seregébe át tudta önteni, s annak önbizalmát a legyőzhetlenség hitéig tudta fokozni; és lehetetlen a bámulatot megtagadni azon katonáktól, a kik úgy vitézségben, mint kifáradhatlan erélyben mindig előljáró vezéreikkel versenyezve, úgy küzdöttenek s annyi veszély, annyi nehézség közt oly eredményeket vívtanak ki.
Hja, azok a katonák a hazáért, a szabadságért küzdöttenek! míg Austria katonái – – ugyan miért? … a császárért, – a ki százezrenként küldte halálba népei virágát, hogy vérök özönével oltsa el a szabadság fáklyáját, melyet a franczia forradalom felgyújtott; s a budai vérmezőn hóhér pallosával némította el az 50 évvel később diadalra jutott demokrata elvek első apostolait.
Az a genialis hadvezér, a ki a szabadságért küzdő katonáit győzelemről győzelemre vezette, hadtani axiomául hagyta hátra a Szt. Helénai emlékiratokban, hogy háborúkban a siker felett kétharmadrészben az erkölcsi rugók határoznak.
Ezen axioma igazságát mi magyarok is tapasztaltuk 1849-ben, míg a viszály ármánykodása az erkölcsi rugók megernyesztésével »névtelen félisteneink« önbizalmát meg nem rendítette.*
A »névtelen félistenek« kifejezést Kossuth legelőször 1852. november 12-kén Birminghamban tartott nagy beszédében használta; alkalmat veszek megismertetni az olvasóval, hogy miként használta. Visszatekintve a magyar szabadságharcz eredetére, megemlítette, miként ellenségeink, győzelmesen vívott csatáink daczára, folyton azt hiresztelték, hogy mi csak egy párt vagyunk, melyet ő (Kossuth) fanatizált, aztán ekként folytatta beszédét:
»Az események folyama megmutatta, hogy annak a pártnak »nemzet« a neve, még pedig bajnok nemzet, de azért csak folyt a hiresztelés, hogy énáltalam van inspirálva. Hiszen talán nem dicsőségtelen dolognak lehetne mondani, ha valaki egy ily nemzetet ily fokig lenne képes lelkesíteni; de én nem fogadhatom el e dicséretet. Nem én inspiráltam a magyar népet, hanem a magyar nép inspirált engemet. Mindaz, a mit valaha gondoltam és gondolok, mindaz, a mit valaha éreztem és érezek, csak egy gyönge lüktetése azon szivnek, a mely az én népem kebelében dobog. A harczok dicsőségét a vezérek rovására metszi a történelem, az övék a halhatatlanság babérja; pedig ők, midőn a veszélylyel szembe szállanak, tudják, hogy, éljenek vagy haljanak, nevök élni fog a nép ajkain. Mennyivel tisztább az a fény, mely a nép fiai ezreinek képét köríti, a kik tudták, hogy a hol elesnek, ismeretlenül fogják haláluk álmát aludni, s nevük nem szolgáland dicsdallamokra alanyul, és mégis nyugodtan, a »Hazádnak rendületlenül«-t hangoztatva mentek az ágyúütegek halált és pusztulást szóró kereszttüzén keresztül a győzelemre, s a kik elestek, e kiáltással estek el: »éljen a haza!« Ekként küzdöttenek a hazáért és szabadságért s ezrenként ekkép haltak meg a mi névtelen félisteneink. – A halál percze irtózat percze, uraim! Még Cato arczán is látható volt ez irtózat nyoma, még Socrates homlokán is árnyék vonult el; midőn a bürök serleget ajkaihoz emelé. Nálunk azok, a kik látták a hazaszeretet névtelen áldozatait feküdni a halál mezején Buda falai alatt, csak mosoly nyomát láthaták a halottak fagyos ajkain, a haldoklók pedig azt felelék a hozzájuk vigasztalással közelitőknek: »se baj! bevettük Budát! éljen a Haza!« Imígy szólottak és meghaltanak. A ki ily jeleneteknek volt tanuja, a ki sirni látta a serdülő ifjut, midőn tudtára adatott, hogy még nagyon fiatal meghalni a hazáért; – a ki tudja, hogy minő düh ömlött végig a népen a catastrófa hirére, a ki tudja, minő átok vegyül a magyarnak imádságába, minő érzület lángol az öregnek, az ifjunak, az erős férfiunak s a gyöngéd nőnek szivében, és lángolni fog kiolthatatlanul, a míg a feltámadás órája nem üt; a kinek minderről tudomása van, az bizonynyal tisztelettel fog meghajolni e nép előtt s el fogja ismerni, hogy egy ily nép nem szorul lelkesítésre, hanem a lelkesedésnek ő maga a kiapadhatlan forrása.«
Helfy.
Vajjon a harczászat azótai fejlődése s az öldöklés technikájának a borzalom fokáig csigázása meggyengítették-e Napoleon amaz axiomájának érvényét? Nemcsak nem gyengítették, de sőt megerősítették s növelték; mert minél nagyobb a halál veszélye, annál nagyobb az arra fordítandó figyelem szüksége, hogy az önfeláldozás ihlettsége meg ne apadjon a haláltóli irtózás természetes ösztönének nyomása alatt, s a katona, felejtve harcz közben, hogy halandó ember, az ismétlő fegyverek halált szóró golyózáporával rettenthetetlenül szembe szálljon.
Ezt a rettenthetlenséget, ezt a megvetését a halál veszélyének istápolhatja egyeseknél annak eleven érzete, a mit katonai becsületnek neveznek, de a tömegeknél bizonyára csak a lelkesedés erkölcsi rugói adhatják meg.
Törüljük ki Bonaparte bámulatos hadjáratából azt, a mit korántsem fegyverzeti fölényének (hisz azzal nem birt), hanem serege lelkesedésének köszönhetett, s meddőkké tettük leggenialisabb combinatióit s legdicsőségesebb győzelmeit törültük ki. A bon entendeur salut.
* * *
Nem különös-e, hogy egy bizonyos helyen a hadsereget csak amolyan gépezetnek tekintő soldateskai slendrián még mindig nemcsak nem képes Napoleon maximájának lélektani igazságát megérteni, hanem még fitymáló lenézéssel vissza is utasítja a figyelmeztetést, hogy tanácsos volna meg nem tagadni a magyartól azokat a jelvényeket, melyek lelkesítőleg hatnának reá, mert hát azt mondják, hogy a harczászat mai fejlődésénél a lelkesedés nem elég a győzelemre. – Nagy bölcsen »feltalálták Budapestet, a porost«. – Hát persze hogy nem elég, de nélkülözhetlen.
Nem kicsinylem én az okszerű katonai szervezetnek, a harczképesség belterjes fejlesztésének s a minél tökéletesebb fegyverzetnek fontosságát. Úgy tudom én, mint bárki más, hogy a jó fegyverzet növeli, a rosz lehangolja a sereg önbizalmát. Nem csak a sárkány nélküli pisztolynak szól az egykori magyar insurgens azon ismeretes kifakadása: »Kend az az Alvinczy, nem izélné meg kend ezt a pisztolyt?«
Hanem elvégre is ezek nem olyan dolgok, hogy, különösen a harczászat mai fejlődését tekintve, akármely állam seregének eldöntő fölényt adhatnának, mert korunkban a tudomány világát nem lehet véka alá rejteni; világít az, mint a nap, jónak, gonosznak egy iránt. Különben is a katonai szerkezet s a harczképesség fejlesztése nem olyan mint a számtan, melynek kétszer kettő négye mindenhol egyformán igaz; e tekintetben fölényben az a sereg leend, melynél legtöbb gond fordíttatott annak hatványositására, a mit nemzeti jellemnek nevezünk. Éppen ez a dolog az, melynél a mindent egy kaptára ütés elmélete nagyon veszedelmes slendrián.
Fegyverzet tekintetében pedig, épp azért, minthogy a tudomány világa véka alá nem rejthető, most a Manlicherek és Lebelek korában éppen csak úgy, mint a kovás puskák idejében, a rendes hadseregek igen kevéssé különböznek egymástól; a fokozati különbség, a mely fenforoghat (csak is ilyen foroghat fenn), semmi esetre sem lehet oly nagy, hogy az dönthetne a harczok kimenetele felett.
Hanem, mert azon bizonyos helyen oly nagy súlyt fektetnek a lövő fegyverek folytonos tökéletesítésére, hogy a mire tegnap a népek véres verejtékéből milliókat költöttek, azt ma sutra vetik, hogy egy kis (valódi vagy képzelt) javítás kedvéért új meg új milliók terhét hárítsák a már régóta túlterhelt népek vállaira, hát időszerűnek tartok egy figyelmeztetést.
Ha valamely állam a lőfegyverekben oly javításra teszen szert, mely őt mások felett fölénybe helyezheti, ez a fölény természetesen csak addig tart, míg az, kit ellenségeül jelöltek ki a viszonyok, őt nem utánozza. A mint ez elkövetkezik, a fölény elenyészik, s a helyzet ismét olyanná lesz, mint a kovás puskák idejében volt; a fölény tehát attól függ, hogy felhasználtatik-e annak érvényesítésére az idő, még mielőtt a javítás az ellenségnél is behozatik.
A nemzetközi viszonyokban, legtöbbnyire a kormányok büne vagy vaksága miatt, oly kiegyenlíthetlen érdekellentétek tünnek elé, melyek a háborút annyira kikerülhetlenné teszik, hogy csakis idő kérdése foroghat fenn.
Nem hiszem, hogy legyen józan eszű ember a világon, a ki be ne látná, hogy a leghatározottabban ilyen a helyzet a bécsi és szt-pétervári udvarok közt.
Ily esetek közt örök igazság marad Machiavelli azon mondása: hogy az ilyen háború az elodázás által nem kerültetik ki, hanem csak az eszközöltetik, hogy akkor jut kitörésre, mikor az ellenség legjobban el van rá készülve.
No én azt mondom, s a sem el nem tagadható, sem el nem tussolható tényekre támaszkodva a leghatározottabban állítom: hogy a bécsi udvar hibái, mulasztásai, nem mondom hogy vitték (mert ő bizony külpolitikában nem viszen, hanem vitetik), de nagy bölcsen oda engedték, sőt segítették menni a viszonyokat, hogy szembeötlőleg valósúl az, amire Machiavelli rámutatott; még ha fizették volna is érte, akkor sem tehetett volna többet arra, hogy a kikerülhetetlen háború akkor üssön ki, a mikor a muszka úgy politikailag, mint katonailag a legjobban el lesz rá készülve.
Hanem ennek fejtegetése nem e lapra tartozik, de a fegyverzeti fölény kérdésében tett figyelmeztetésekhez még egyet kivánok csatolni.
Ha nem csalatkozom, a bécsi »közös« hadügyminiszterium volt az első, a mely (gondolom már 1886-ban) behozta az ismétlő fegyvereket a »közös«-nek nevezett, de még csak nem is közös, hanem a szó legszorosabb értelmében csakis dinasztikus hadseregbe (Meine Armee! kérem, »Meine«!*).
»Meine Armee«! Mily borzasztó sokat mond az a »meine«! Az olasz király nem nevezi az olasz hadsereget a maga hadseregének. Az is esküszik ugyan hűséget Olaszország királyának, ez nagyon természetes dolog, de esküszik hűséget az alkotmánynak is és engedelmességet a nemzet törvényeinek; és Umberto király ugyan csak furcsa arczot vágna, ha valaki őt »hadúr«-nak szólitaná. Hát még Viktoria angol királyné, ha valaki őt »Lady of War«-nak czimezné? Az isteni jogú absolutismus e furcsa kinövésére a latin és angol fajnak még csak szava sincs. Hadúrnak, úgy mondja a rege, az ős magyarok istenüket nevezték. Úgy látszik, hogy az ős magyarok istene leszállott Bécsbe. Nem érzek magamban hajlamot arczra borulni ezen istenség oltára előtt.
A muszka, ha jól tudom, csakis 1891 óta szerelgeti fel seregeit ismétlő fegyverekkel; no már ha a bécsi udvar felhasználta volna az időt, midőn ismétlő fegyvere még csak neki volt (adtak reá akármenynyiszer alkalmat az orosz bujtogatások Bulgáriában), hát bizony ez a fegyverzeti fölény sem csökkentette volna Napoleon azon hadtani maximájának igazságát, hogy háborúban a siker felett az erkölcsi rúgók határoznak, mert ez minden időben, minden körülmények közt örök igazság volt és marad; a harcztan változhatik, de a hadtan igazságai nem változnak; hanem a fegyverzeti fölény bizonyára növelte volna a hadsereg önbizalmát és vele a győzelem kilátását, s pusztán soldateskai negély szempontjából nem lett volna üres szó, ha a »manlicherek« felől ismétlik azt a brutalis kérkedést, mit a mentanai mészárlás után a francziák a »chassepot« fegyverekről mondottak, t. i. hogy csodákat mívelnek; de miután a bécsi okosság időt engedett a muszkának, hogy ő is fel legyen ismétlő fegyverekkel szerelve, hová lett a fegyverzeti fölény? elpárolgott mint a kámfor! Hogy a Mannlicher-fegyver jobb-e mint a Lebel, vagy megfordítva? azt nincs módomban megítélni: hanem kettőt tudok, az egyik az: hogy a kettő közti különbség semmi esetre sem lehet annyira lényeges, hogy az dönthessen az ütközetek kimenetele felett; a másik pedig az: hogy kevésbbé tökéletes fegyverzet is nagyobb csodákat mível az erkölcsi rúgók által lelkesedésre hevített katonák kezében, mint a legtökéletesebb fegyver oly katonák kezeiben, kiknél hiányzanak az erkölcsi rúgók, melyek legyőzik s csakis azok győzhetik le, s nem a »disciplina«, a haláltóli irtózás természetes ösztönét. Első esetben a kevésbbé tökéletes fegyverrel is előre tör a katona, a második esetben a legtökéletesebb fegyverrel kezében is »rückwärts concentriroz« vagy arra gondol, hogy kéznél tartsa fehér zsebkendőjét.
Hanem azon a bizonyos helyen fitymálják a lelkesedést, mert hiszen a hadgyakorlatok bizonyságul szolgálnak a felől, hogy a katonák jól be vannak exerczirozva a tömeges mozdulatok szabatos végrehajtására, melyeket a vezénylet reájuk parancsol, s ügyesen kezelik az ismétlő fegyvereket, csakhogy azokon a hadgyakorlatokon nincs szükség a haláltóli irtózás természetes ösztönét legyőző lelkesedésre, ott a képzelt ellenség ismétlő fegyvere csak vak töltéssel puffogat, a csatatéren azonban öldöklő golyókat szór. Én azt tanultam a hadi történelemből, hogy ez nevezetes befolyással van a helyzetre.
Különösnek mondám a lelkesedés fitymálását annak a bizonyos helynek döntő köreiben, de talán nem is különös az, mert annak a vereségről vereségre bukdácsoló hagyománynak kifolyása, amely a »meine Armee« sárga-fekete zászlós, német vezényszavas »császári« egységének bálványozásában keresi azt a bűverőt, melyet csakis a haza eszméjében lehet feltalálni.
Hiszen csak ne volna megírva, hogy »delirant reges plectuntur Achivi« (örjöngnek a királyok s a népek bünhődnek örjöngésükért), nekem bizony nem fájna az ő erkölcsi rúgókat fitymáló fejük; hanem nagyon válságos időket élünk, s amint higgadtan számot vetek az esélyekkel, nem menekedhetem a gondolattól, miként bizony megtörténhetik, hogy »plectuntur Achivi«, s bár kitagadott pária vagyok, magyar vagyok, s nekem az a gondolat fáj!
