B. Molnár Sámuelnek II.
B. Molnár Sámuelnek II.
Collegno (al Baraccone), 1877. augusztus 30.
Tisztelt Képviselő Úr!*
Molnár Sámuel úrnak, Czegléd városa országos képviselőjének. K. F.
Igazán nagyszerü egy jelenet a magyar nemzet közvéleményének legújabb nyilvánulása.
Van abban két vonás, mely különösen jellemző. Egyik az ösztönszerü józan felfogás s szomszédunkban duló háboru politikai értelme s hordereje felől, a másik a pártszenvedélyeken felülemelkedett hazafiság, mely a nézeteltérést csak is a kifejezésekre szorítja, de a dolog lényegére nézve az egész nemzetet egy testté-lélekké forrasztja össze.
Mégis csak sajátságos egy nép ez a mi áldott jó magyar népünk. Másutt egyesek ütik reá saját egyéniségük bélyegét a nép érzelmeinek irányára. Nálunk megfordítva van. Másutt a nép lelkesedése az óramutató, mely jelzi az időt, melyet egyes emberek csinálnak. Nálunk egyes emberek az óramutatók, a nép az idő. – Voltak, vannak és lesznek emberek hazánkban, kik olyanok mint az üveglencse, melyben a hő sugárcsomó összepontosul, de a hő sugárcsomó a nép ösztönszerü érzelme.
Ez mindig így volt és most is így van. Örömmel tapasztalom, mennyi jeles, tárgyavatott tolmácsa akad hazánkban pártkülönbség nélkül a történelem logikájának, mely a jelen bonyodalmakhoz fűződik. De ha az úgynevezett döntő körökben azt hinnék, hogy ez a mozgalom hazánkban csak amolyan izgatottság, a mely fellobbant egyesek gyujtó szavára, s a mint fellobbant, úgy el is alszik, hát én azt mondom nekik, vigyázzanak, nehogy az idő saját kárukkal tanítsa meg őket, hogy mily irtózatosan csalatkoztak. Ez a mozgalom a magyar nép józan eszének, ösztönszerü tapintatának s az áldozatkészség legmagasb fokára emelkedett honszeretetének revelatiója. Amaz ezredéves tölgy ép, egészséges lombjainak suhogása az, mely annyi vésznek, viharnak ellentállt, s ellent fog állani ezentúl is, veletek, általatok, ha nektek tetszik, nélkületek, ellenetek, ha kell, ellent fog tudni állani, mert gyökerei a honszeretetnek, a minden ösztönök legerősbbikének, a nemzeti önfentartás ösztönének szivós talajában állanak megrendíthetlenül.
Istenemre mondom: e tölgygyel számolnotok kell – »au bon entendeur, salut!« (vegye hasznát, a ki megértett.)
* * *
A fenforgó kérdésnél a magyar nemzet kiindulási pontja az; hogy a szomszédunkban duló háboruban úgy hazánk mint Austria létérdekei koczkán forognak.
Én súlyt helyezek arra, hogy ez alkalommal Austria létérdekei hazánk létérdekeivel összhangzanak.
Nézeteim Magyarországnak Austriával kapcsolatáról ismeretesek. Mind állami lét, mind közgazdászat tekintetében az érdekeknek oly s annyi ellentéte forog fenn a kettő között, hogy teljes absolut lehetetlenség a kapcsolatnak oly formuláját csak képzelni is, mely mind a két felet kielégíthesse. Ezért képezek én hontalanságommal egy élő tiltakozást a kapcsolat ellen.
Én hát bizony nem tartom hivatásomnak aggódni Austria specialis érdekei felett, ha s midőn azoknak veszélyeztetése hazánknak érdekeit nem veszélyezteti, de midőn egyiknek veszélye a másiknak veszélyével karöltve jár, nagy fontosságot helyezek arra, hogy a veszély közösségét mind Austria, mind Magyarország átérezzék.
Egy háboruval állunk szemben, mely hazánkat is, Austriát is eventualis halállal fenyegeti, ha nem segítjük a törököt, hogy az orosz terjeszkedési politikának gát vettessék. Ez a háboru Magyarországot Austriával állami kapcsolatban találja. Nem hiszem, hogy az orosz sokat hajtana szavunkra, ha azt kivánnók tőle, hogy várjon ezzel a háboruval, míg ez a kapcsolat feloldatik. Biz’ ő nem vár. Hát a dolog úgy áll, hogy az a magyar király, a kitől nemzetünk azt kivánja, hogy az orosz terjeszkedési politikának gátat vessen, egyszersmind osztrák császár is. – Ez az osztrák császár nagyon gyakran ellentétben van a magyar királylyal. Ez alkalommal nincs. – S én azt gondolom, nemzetünk kivánata csak nyerhet súlyban, ha, midőn azt kivánja fejedelmétől, hogy teljesítse a honmentés kötelességét, melylyel mint magyar király Magyarországnak tartozik, egyszersmind reá mutat arra is, hogy ez neki mint osztrák császárnak is létérdekében áll. – Ezért szeretek én ez ügyben Austria érdekeire is hivatkozni. Ezért emelem ki azt, hogy a jelen háboruban úgy Austria mint Magyarország létérdekei vannak veszélyben.
E nézet tökéletesen indokolva van a keleti kérdés politikai értelme és nemzetközi hordereje által, a miként a jelen háborunál előttünk áll.
Ha a török birodalom ment volna azon nyomástól, melylyel a Lengyelország romjain Európa szabadságának veszélyes arányokra duzzadt orosz hatalom reá nehezedik, a keleti kérdés tisztán belügyi kérdés volna a török, és birodalmának más faju, vallásu népei közt.
És ha a kérdés ily alakban, akár a török birodalom épségének a közös szabadság forrasztó kötelékeivel megszilárdításában, akár szétbomlásában találná végmegoldását, ez nemcsak Európának távolabb fekvő részeit, de még minket s Austriát is, kik tőszomszédjai vagyunk, csak humanitás vagy rokon- avagy ellenszenv szempontjából érdekelhetne, de politikai szempontból nem.
Mi megtanultuk igazságosan méltányolni a török népjellem tiszteletreméltó alapvonásait. Mi tudjuk, hogy az ottoman nemzetben egy oly megbizható barátot birunk, minőt a föld hátán többet nem találhatunk, mert érdekeink annyira összhangzók, hogy nemcsak érdekellentét, de még csak eltérés sem foroghat fenn közöttünk. Mi hálával emlékszünk a nagylelküségre, melyet a törökök irántunk tanusítottak a mi szorongattatásaink napjaiban, és bizonyosan csak is becsületére válhatik nemzetünknek, hogy oly meleg érzettel emlékezik éppen most, az ő szorongattatásuk napjaiban (bizony, bizony mondom is, jó politika a magyarral jót tenni, mert a magyar nemzet hálás egy nemzet, – az isten áldja meg az ő jó szivét). Mindezeknél fogva bizonyos, hogy mi magyarok mindig a legmelegebb rokonszenvvel, a legőszintébb jó kivánattal kisérnők a török nemzet regenerationalis törekvéseit, melyeknél sikerhez csak a szabadság utja vezethet; de ha az nem állana előttünk, hogy az orosz nyomás következtében a török birodalom minden megcsonkítása egyértelmü az orosz hatalom terjeszkedésével, nem volna magyar ember, a ki a török birodalom úgy területi, mint függetlenségi épségét saját hazánk biztonságára nélkülözhetlennek itélné s azt saját nemzeti ügyünknek tekintené. – Senkinek sem jutna közülünk eszébe annak fentartásáért nemzetünk véráldozatát felajánlani, minket teljességgel nem aggasztana az, ha a szomszédunkbani szláv népek szabad nemzetekké fejlődnének.
De a dolog teljességgel nem ebben a karban van. Internationalis és politikai szempontból a keleti kérdés az orosz nyomás folytán már nem a török birodalom belügyi kérdése, nem török, szerb, bolgár, bosnyák stb. kérdése többé, annyira nem az, hogy, ha ma sikerülne az orosznak Európából minden törököt az utolsó emberig elpusztítani, ha Törökország minden európai tartománya ma felruháztatnék oly »autonomiával« (?!), a minőt Cserkaszki herczeg a bolgároknak készít orosz mintára, orosz nyelven; mindezek által a keleti kérdés nemcsak nem lenne megoldva, de még csak akkor állana Európa előtt, s különösen előttünk és Austria előtt, oly irtózatos arányokban, mint még soha.
Igen, mert a keleti kérdés orosz hatalmi kérdés. Tisztán, határozottan orosz terjeszkedési politika kérdése.
És az is marad mindaddig, míg Európa sokáig késő bűnbánattal azon határozatra nem jut, hogy Lengyelország helyreállításával elhárítsa magáról azt az átkot, melyet Lengyelország felkonczolásának bűne reá hárított.
Csak ha Lengyelország helyreállításával az orosz hatalom azon határok közé utasíttatott, melyek közt tág birodalma népeinek szabad emberekké emelésével egy mindig nagy, fényes és dicső helyet biztosíthat ugyan magának a polgárosult nemzetek kerek asztalánál; de mely határok mögül többé minket, Austriát, Európát a panszláv-czarismus világuralmi ambitiójával nem fenyegethet; csak ha a Visztula partján biztosítva lett az, hogy az orosz hatalom a török birodalomra többé ne nehezkedhessék: csak akkor száll ismét vissza a keleti kérdés egy tisztán belügyi, vagy ha úgy tetszik, humanitarius kérdés szinvonalára, mely bármely irányban oldassék is meg, sem Európára általában, sem különösen miránk s Austriára veszélyt nem hozhat.
De a míg ez meg nem történik, a keleti kérdés orosz hatalom-terjeszkedési kérdés lesz mindig; s a míg ilyen, a dolog mindig akként fog állani, hogy, ha a török birodalom az orosz nyomás folytán szétbomlanék vagy csak meg is csonkíttatnék, minden tapalatnyi tér, melyet a török elveszítene, az orosznak már is veszélyes arányokra duzzadt hatalmát növelné; a török fenhatóság függetlenségének minden csökkentése az orosz hatalomnak, reánk s Austriára dissolvens méreg gyanánt ható, befolyását gyarapítaná; s ennek kimaradhatlan következése az volna, hogy az orosz nyomás által megbomlasztott török birodalom szláv népei nem lennének szabad nemzetek, hanem lennének orosz eszközök, lennének orosz szolgák, lennének a Boa constrictor farka, melylyel az minket körülszorít, lennének a csápok, melyekkel a polyp testünkbe ragad.
* * *
Ezek azon tekintetek, melyeknél fogva a magyar nemzet azon nézetből indul ki, hogy a szomszédunkban duló háboruban hazánk létérdekei forognak koczkán.
És e tekintetek annyira fontosak, hogy, ha mi magyarok a török birodalom romlását vagy megcsonkítását, s a mi ezzel egyértelmü, az orosz hatalom bármi alakban terjeszkedését gyáván, tétlenül elnéznők, ha néznők gyáván, tétlenül, miként a Boa constrictor a mi vesztünkre magának a keleti szlávokból farkat növeszt, a polyp csápokat ereszt, ez az öngyilkosságnak oly őrültsége volna, melynek jellemzésére szót nem találok. Rosszabbak volnánk a földön csuszó férgeknél, ha az ellen magunkat nem védenénk.
Szomoru időket élünk. Annyi vér után, mely azért folyt, hogy a népek egyszer már önczélokká legyenek, még mindig ott vagyunk, hogy két-három biboros halandó szeszélye, hajlama s nem a népakarat az irányadó. De a magyar nemzet élni akar, s nem fog a resignatióban annyira menni, hogy bármi halandó személyes hajlamai kedveért öngyilkossá legyen. Gátot kell vetni az orosz hatalom terjeszkedésének; s mivel gátot kell vetni, hát fel kell tartani a török birodalom épségét s függetlenségét, mert ez idő szerint ez a gátvetés practikuma. Ez a magyar nemzet elhatározott akarata. Bármi kifejezést használt is ez akarat formulázására, ebben az egész nemzet pártkülönbség nélkül egyetért; egyetért azért, mert pártkülönbség nélkül meg van győződve, hogy ez hazánk létérdekét képezi. S ép azért indignatióval utasítja vissza az összes magyar nemzet azon szint oly erkölcstelen mint improvidens gondolatot is, hogy az osztrák-magyar monarchia a török birodalom bármely részének elfoglalása által hazánk létérdeke megsértésének czinkosává szegődjék.
Kormánynak soha sem tanácsos, ha alkotmányos tógát visel, nem szabad magát a nemzet akaratával ellentétbe helyezni. Ez alkalommal a nemzet akarata annyira félremagyarázhatlanul világos, hogy azt holmi parlamentaris fogásokkal kijátszani akarni veszélyes merénylet volna. Létérdek forog fenn. A nemzet tudja, hogy ez forog fenn. És e nemzet loyalis nemzet. Hát teljesítsék akaratát. Ne kényszerítsék oda, hogy létének biztosítását maga legyen kénytelen kezébe venni. Tenni fogja, ha kénytelen lesz, mert nem akar meghalni. A magyar nemzet nem lesz féreg, mely ellapul a taposónak sarka alatt. Senki kedvéért nem fogja eltürni, hogy a szivélyesen egyetértő czárok és caesarok tekintete előtt meghunyászkodó august diplomaták a magyar hazát puskaporos hordóvá alakítsák, melyet az orosz ármány panszláv kanóczczal légbe repíthet.
Azt mondták neked, édes magyarom! békülj ki Austriával, miszerint biztosítva légy az orosz ellen – kibékültél. Hát lássuk azt a biztosítót! hol van ő?
Irgalomnak istene! ha a magyar most független volna!
De profundis ad te Domine clamavi! (A mélységből kiáltok hozzád, uram!)
* * *
Tudom, hogy azokkal, a miket nemzetünk álláspontjának indokolásáról mondék, újat nem mondottam. De mégis jónak láttam elmondani, mert Magyarország miniszterelnöke nem régiben egy igen megdöbbentő nézetnek adott kifejezést.
Az egri népgyülés oda nyilatkozott, hogy a török birodalom épsége minden eszközzel, még fegyveres hatalommal is megóvassék.
Erre Magyarország miniszterelnöke azt adta válaszul, hogy a magyar vért nem szabad semmi más hatalom érdekében igénybe venni, s hogy »a kormány soha sem fog abba beleegyezni, hogy a magyar nép hősies önfeláldozása mások miatt igénybe vehető legyen«.
Tehát Magyarország miniszterelnöke a török birodalom épségének fentartását még most a panszláv zászlót lobogtató orosz invasióval szemben is csak »más hatalom« csak »mások« érdekének tekinti!
Magyarország minden lakosa, azok is, kik hazánk fenmaradását óhajtják, azok is, kik bukására speculálnak, mindannyian tudják, hogy itt hazánk létérdeke forog fent. A miniszterelnök – talán maga az egész hazában – a dolgot nem így látja.
De míg a török birodalom épségének megcsonkítása egyértelmü az orosz hatalom terjeszkedésével, senkinek a világon nincsen joga magyar embert azzal gyanusítani, mintha mások miatt akarná a magyar vért igénybe venni, midőn azt a török birodalom épségének fentartásáért ajánlja fel. Miniszter úrnak tudnia kell, hogy azon áldozatkészség, melynek az egriek kifejezést adtak, oly virág, mely a nemzeti önfentartás talaján termett s a legtisztább honszeretet napsugarában nyilott ki.
A magyar miniszterelnök megdöbbentő nagy szót mondott. – Ha ez a kormány politikájának akar kiindulási pontja lenni, úgy határozottan azt kellene mondanom, hogy Magyarország kormánya veszedelmes kezekben van.
A ki most ebben a háboruban a török birodalom épségének fentartását csak amolyan idegen érdeknek tekinti, az nem akar gátot vetni az orosz hatalom terjeszkedésének, mert talán nem idegen azon gondolattól, hogy megosztozzék a török prédán az oroszszal.
* * *
De én hinni szeretem, hogy ama szerencsétlen kifejezés csak amolyan elhirtelenedett pisztolydurranás volt, mely messzebb lőtt, mint a hová czélozott. Én nem mondom, hogy Magyarország kormánya már elhatározott szándokkal oda dobta magát ama veszedelmes hajlamok karjaiba, melyek a döntő körök vidékén tagadhatlanul mozgásban vannak. Lehetnek kételyeim, vannak aggodalmaim, de nem mondhatom, mert nem tudom. Hanem azt, fájdalom, tudom, hogy sem a magyar kormánynak eddigi hivatalos nyilatkozataiban, sem a külügyi politika vezetőjének eddigi eljárásában magyar hazafi megnyugtatást nem találhat.
Nem lesz felesleges ezeket kissé emlékezetbe hozni, most, midőn az ország képviselői újra egybegyülnek, kiktől a nemzet pártkülönbség nélkül azt várja, hogy párttekinteteken felülemelkedett hazafisággal biztosítani fogják a nemzet akaratának teljesítését.
Magyarország miniszterelnökének legnyomatékosabb nyilatkozata az volt, melyben (szóról szóra idézek) a felől biztosította a képviselőházat, hogy: »nincs a döntésre hivatott körökben senki, a ki külügyi politikánk feladatának azt tartaná, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok megváltozzanak«.
E nyilatkozat akkor zajos tetszéssel fogadtatott, mert (a mint positiv ténynek tudom) a ház minden oldalán sokan voltak, a kik egyszeri hallás után e diplomatiai ügyességgel összeállított szóalkatot oly értelemben vették, mintha a felől nyertek volna biztositást, hogy a monarchia külügyi politikája feladatának tartja azt, hogy szomszédunkban a birtoklási és hatalmi viszonyok meg ne változzanak.
Fájdalom, a magyar miniszterelnök ezt nemcsak nem mondta, nemcsak mondani nem akarta, de sőt, midőn pár nappal később, két képviselő a miniszteri nyilatkozatnak ily értelmet tulajdonított, miniszterelnök úr szavainak ily értelmezése ellen ismételten tiltakozott.
»Quesivi lucem, ingemuique reperta.«
A miniszteri nyilatkozat eme hirhedt passusa ide megyen ki: Szomszédunk háza oly viszonyban áll saját házunkhoz, hogy, ha amaz lángba borul, a mi házunk is utána ég. És ama szomszéd házát lobogó fáklyákkal rablók, gyujtogatók rohanják meg. Ez a mi háznépünket aggodalomba ejti saját házának biztossága felett. És a magyar háznép felelős őre azt mondja: ne aggódjatok, én biztosítalak, hogy köztünk, őreitek közt nincs senki, a ki feladatának tartaná, hogy a szomszéd ház felgyujtassék.
No hiszen csak az kellene még, hogy ezt plane ők tartsák feladatuknak. – Szépen köszönöm a biztosítást. – Tartsák feladatuknak segíteni a megrohant szomszédot, hogy a gyujtogatók elüzessenek; ez az, a mi a magyar háznépet megnyugtathatja.
A miniszterelnök másik nyilatkozata az volt, hogy: »a kormánynak senkivel szemben és semmi irányban arra nézve, hogy mit fog tenni, sem szövetsége, sem kötelezettsége nincsen, hanem teljes mértékben birja önelhatározásának szabadságát.«
E nyilatkozatból két dolgot tanultunk, de bizony egyik sem megnyugtató. Tanultuk azt, hogy a kormány még maga sem tudja, hogy mit akar. Nincs szabott czélja. Politikájának nincs határozott iránya. Compas nélkül hajózik. Várja a jó szerencsét, hogy merre fogják a szelek terelni. Ha ez politika, bizony improvidens politika. »Jön idő, jön tanács.« (Kommt Zeit, kommt Rath.) – Ennyiből áll az egész. Az önelhatározás szabadsága kétségtelenül nagyon jó dolog arra nézve, hogy miként jussunk el a czélhoz, melyet magunknak kitüztünk; de nem gondolom, hogy az ország létérdekeit veszélyeztető ily nemzetközi bonyodalommal szemben a politikának irányát is (nem a mikéntet, hanem a mit?): a jövendő elhatározás szabadságára relegálni akár tanácsos, akár szabad legyen.
És én tartok tőle, hogy miniszter úr nagyon is igazat mondott. Én úgy látom, hogy a monarchia külügyminisztere – a két fél miniszteriumának beleegyezésével – csinált magának egy keretet, melybe sok minden belefér, de hogy mit fog belefoglalni? ennek meghatározását az időre bizza. »Kommt Zeit, kommt Rath«. – A keretnek pedig értelme ez: »Hagyjuk az oroszt tenni, a mit akar. – Állásunk az ő irányában egyelőre a barátságos neutralitás.« (Neutralitás! és barátságos! fából vaskarika; contradictio in adjecto. Hanem fájdalom, mégis igaz. Barátságos az orosz iránt. Ellenséges a török iránt. De nem neutralitás. Mikor egy ország oly létérdekileg érintve van egy háboru által, mint most hazánk, a neutralitás teljes lehetetlenség. Inactió, nem neutralitás. Hogy az eddigi inactio nagy szolgálat volt az orosznak, az égre, földre kiáltó tény.) – De folytatom a keretet. »Ha a török találna győzni, marad minden a réginél, – s mi a végtárgyalásoknál közbe járandunk, hogy a győztes török ne nagyon szorongassa az oroszt, kivel mi »szivélyes egyetértést« fel kivánjuk tartani; ha ellenben az orosz halad előre győzelmesen, mi »állástfoglalunk« a vert török hátán, iparkodunk a végtárgyalásoknál mérsékelni az orosz exactiókat; minden esetre pedig, ha az orosz rabol, hát rabolunk mi is; ha lehet, le egész Szalonikiig!! s azt mondjuk Austriának s Magyarországnak: im! érvényesítettük a monarchia érdekeit, szemben az orosz terjeszkedési politikával; – az orosz terjeszkedett, de terjeszkedtünk mi is; a rablással megzavart egyensúlyt rablással helyreállítók.«
Ilyen keretje van annak az »önelhatározási szabadság« politikájának, melylyel a miniszterelnök dicsekedett. Mondhatlanul fogok örvendeni, ha az ország képviselőinek hazafisága a nemzeti akarat teljesítésének oly biztosítást szerzend, mely ezen gyanumat (csaknem azt irám: tudomásomat) megczáfolandja.
Második, a mit az idézett nyilatkozatból tanultunk, az, hogy a kormánynak nincs szövetségese. Én azt gondolom, hogy ily körülmények közt, minők a mostaniak, a kormánynak két dolog főképen kötelességei közé tartozik. Egyik az, hogy tisztában legyen politikájának iránya, czélja, feladata felől – erről már szólottam, – másik az, hogy ennek érvényesítése végett szövetségesekről gondoskodjék. Baj, hogy nincs a kormánynak szövetségese. – Kötelességmulasztásnak is nevezhetném, mert lehetne szövetségese, ha jó politikája volna.
De még ennél is nagyobb baj az, hogy a szabad kéz, melylyel a miniszterelnök dicsekedett, az orosz felé hajlik. Hiszen a bonyodalmak kezdete óta semmit sem hallottunk annyiszor s több emfazissal hangoztatni, mint a három császár szövetségét előbb »szivélyes egyetértését« még mindig. E szivélyesen egyetértő három császár egyike orosz. Bizony veszélyben vagy, édes jó hazám, azzal a szabad kézzel, a mely az oroszszal szivélyes egyetértésben működik. Eddig így működött. – Sok bizonyítványt idézhetnék, hanem csak egyre szorítkozom.
Azt mondja a kormány, nincs semmi kötelezettsége. Mit? hát nem vállalta el azt a kötelezettséget, hogy szabad kezet enged a szláv ügy zászlaját lobogtató czárnak, megszállani, s hadműveleti alapjává átalakítani Romániát, melynek sértetlensége szerződésileg Európa védnöksége alá volt helyezve? elvállalta, még pedig nem is hallgatagon, hanem formális alkuval vállalta el, mert köztudomás szerint bérül kötötte ki magának, hogy a czár ne vonja bele Szerbiát a háboruba.
Ez ádáz kötelezettségvállalás a kutforrása mindennek, a mi eddig történt, mindennek, a mi még történni fog, s minden veszélynek, a mely hazánkat fenyegeti.
S itt a dolognak még nincsen vége. Tele van a világ azon aggodalmas hirrel, hogy már ama kikötés is elesik, hogy a bécsi cabinet már azt sem ellenzi, hogy a czár Szerbiát bele vonja a háboruba. Hja! mert a török oroszlán oda legyintett a czár körmeire. A nagy czárnak szüksége van a kis Szerbia hitszegésére, kinek a török csak éppen tegnap kegyelmezett meg. Hát »szabad kéz« újra egyet hajlik az orosz felé.
Magyarország képviselői bizonyosan érezni fogják pártkülönbség nélkül a kötelességet, melyet a hazánkat fenyegető veszélynek ez újabb aggravatiója reájok hárít.
Még egy harmadik kormánynyilatkozatra kell reflectálnom, és erre különösen súlyt helyezek.
A politikájának iránya felől interpellált kormány, a helyett hogy irányt vallana, mindig azzal ütötte el a dolgot, hogy az osztrák-magyar monarchia érdekei vezették s vezetendik politikájukat s hogy a monarchia érdekei minden körülmények közt érvényesíttetni fognak.
Mindig ezt az ételt tálalta, melyről senki sem tudja: »hus-e vagy hal«, még maga a tálaló sem tudja. Hiszen ép az a nagy kérdés, hogy minő irányban (nem minő eszközökkel, hanem minő irányban) keresi? s vajjon a nemzet akaratának megfelelő irányban keresi-e a monarchia érdekeinek érvényesítését.
Ha a képviselőház elébe ismét csak ez a »sem hus, sem hal« tál étel tálaltatnék, s az beérné azon biztosítással (melyet a parlamenten kívül csakugyan hallottunk is), miként »a kormány szemelőtt tartja a nemzet azon kivánatát, hogy a monarchia érdekei – szemben az orosz terjeszkedési politikával – érvényesíttessenek«, a helyzet kétértelmüsége nem változnék, s az ajtó nyitva maradna arra, hogy, ha az események fordulatai ama bizonyos »osztozkodni vágyó befolyások« malmára találnák a vizet hajtani, nemzetünk egy reggel arra ébredjen fel, hogy a monarchia érdekei érvényesítésének czímén oly dolgok történtek, melyektől a nemzet mint kárhozattól irtózik.
Nem könyv nélkül beszélek. Nem szándékom principialis fejtegetésekbe bocsátkozni. Nem akarok saját történelmünk annyi szomoru lapjaira, nem Polignac, Mac Machon sok példáira hivatkozni annak illustratiója végett, hogy nem volt s nincs istentelenség, melynek elkövetésénél a hatalommal való visszaélés nem az ország érdekeire hivatkozott volna; hanem mert orosz terjeszkedés veszélyével állunk szemben, kérem tisztelt Képviselő Urat, méltóztassék a történelem azon lapjait felütni, melyeken meg vagyon irva, hogy miként szokta a bécsi cabinet a monarchia érdekeinek érvényesítését érteni szemben az orosz terjeszkedési politikával? Ez annyira actualitási érdekkel bir, hogy szinte borzadok, a mint reá gondolok.
A ki e lapokat felüti, meg fog győződni, miként a bécsi cabinet a monarchia érdekeinek érvényesitését soha sem értette akként, hogy az orosz terjeszkedést nem kell megengedni, hanem mindig akként értette, hogy, ha az orosz rabol, hát raboljon Austria is; ha az orosz terjeszkedik, terjeszkedjék Austria is.
Ekként értette Lengyelország felosztásánál, ekként mindig, kivétel nélkül mindig, az egész multban, szemben az orosz terjeszkedési politikával.
Irtózatos »memento« ez!
S ezt az »egyensúly helyreállítása« politikájának nevezik!
És mit felelt ez irtózatos politikára a történelem? Moralitásra, becsületességre – mely végre is mindig a legjobb politika – már nem is utalok. Ez a diplomatia szótárából már rég kitörültetett. – Tényekre utalok.
E politika mellett az orosz hatalom világveszélyes arányokra duzzadt. E politikának következése a mai háboru is. Ennek következése az, hogy az orosz a török »szláv ügygyel« magának a magyar és osztrák »szláv ügyhöz« utat egyenget.
Ellenben ez az osztozkodási politika az osztrák ház uralmát a zsugorodástól nem mentette meg.
Az orosz nőtt, az osztrák fogyott.
Hát még ha most is e kárhozatos expedienshez nyulna a bécsi cabinet?!
A multban ez a politika borotvát adott az orosz kezébe, most e borotvát torkára vinné Magyarországnak is, Austriának is.
»Duo cum faciunt idem, non est idem.«
A mit az orosz rabolna a töröktől, a mely tért az orosz befolyás nyerne az Al-Duna mindkét partján s a balkáni félszigeten, az neki hatalmi gyarapodás, erő, növekedés volna; s az ekként gyarapított befolyás, mint mágnes a vasra, úgy hatna az osztrák birodalom és a magyar korona szlávjaira. A mi szlávot az orosz fogna, azt vinné is.
De a mit az orosz utonálló árnyékában a bécsi cabinet elcsenne a monarchia biztonságára annyira szükséges török birodalomtól, az nekünk s Austriának gyöngeséget s eventualis halált hozna, mert megszaporítaná kívülről, forrásba hozná belől a már is forrongó, dissolvens elemeket. – A mi szlávot a bécsi cabinet fogna, az őtet vinné.
És a kimaradhatlan végeredmény? – A talio büntetése. – Ha most Szent-Pétervár és Bécs a török birodalom szétszaggatott rongyain megosztozkodnának, nem telnék bele 25 év, hogy orosz, porosz, olasz Austrián s Magyarországon osztozkodnának; juttatva a prédából az orosz fensőség árán az oláhnak is. Oly igaz, mint a hogy isten él.
No hiszen nekem teljességgel nem hivatásom Austria szétbomlása felett aggódni – hogy helyébe szabad nemzetek lépnek, – de igen is hivatásomnak tartom aggódni az oly felbomlás felett, mely az orosz hatalmat s befolyást terjesztené. Annyira hivatásomnak tartom, hogy, ha hazánkat s Austriát semmi más kapocs nem kötné is össze mint a jó szomszédság viszonya; s Austriát az orosz fenyegetné, szintoly elhatározással mondanám nemzetemnek: Védjed osztrák szomszédodat utolsó csepp véredig az orosz ellen; mint a miként most mondom: védjed török szomszédodat utolsó csepp vérig az orosz ellen.
Az uralkodóház pedig vessen számot a történelem logikájával. Elkövetkezhetik az idő – el fog következni – midőn német tartományai – – haza mennek. – Bizony, bizony mondom: Buda várának királyi széke dicső egy szék. – Jó lesz arról gondoskodni, hogy ennek sem épségét, sem ezredéves történelmi typusát az orosz szörny sem Boa constrictor, sem százkaru polyp alakjában ne fenyegethesse. – Itt van az idő, itt az alkalom e gondoskodásra, amott az élet-halálharczot oly dicsőségesen vivó török oroszlán oldala mellett. Ne szalaszszák el ez alkalmat! »Sero medicina paratur – mene! mene! Thekel! Upharsin!«
* * *
Én nem mondom, hogy a magyar kormány az osztozkodási hajlamoknak már megadta magát. – Csak azt mondom, ez sincs kizárva »keretéből«. Ez a lidércz ül agyán, mellén, karjain. Rázza le a lidérczet. Tegye szabaddá kezét a nemzet élére állani. Dicsőséges egy állás ez. Egy nemzet hálája jár vele. – Egy nemzet átka, ha nem teszi. Ily nagyszerü körülmények közt nagyon kisszerü ambitio volna azt tüzni ki czélul, hogy egy ügyesen összekerekített frázis »tudomásul vétele« által magának pártja által bizalmat szavaztasson. – Excelsior! Tegye, hogy az összes nemzet bizalma vegye körül. Megteheti. – Fogja fel az irányt, melyet az összes nemzet kijelölt. Hiszen nem jő magával ellentétbe, azt mondá, hogy keze szabad.
A nemzet képviselőinek pedig azt szeretném távol magányomból kiáltani: a haza veszélyben van! melyhez hasonlóban, tekintve a helyrehozhatatlan következéseket, még soha sem volt. Hát ne legyen a »haza« pártkérdés köztetek, atyámfiai. – Lebegjen felettetek a kölcsönös engesztelődés angyala, a mint kart karba öltetek a haza oltára körül. – Nem arra kérlek én, hogy buktassátok meg a kormányt, hanem arra kérlek, tegyétek oly helyzetbe, miszerint megértse, hogy állásának biztosítása a nemzet világosan kifejezett akaratának teljesítésétől függ. – Szerbia készülődései megadták erre az alkalmat, mely még a diplomatiai tekinteteknek is megfelel; ne legyen ez alkalom elszalasztva.
A nemzet akaratának teljesítése a legtisztább loyalitás is. Ezt én mondom, a ki nem tágit. És nem sajnálom, hogy mondanom kell. Én nem szeretem az osztrák sast »hazánkban«, de azt nem akarom, hogy e sast az orosz égesse el, attól pedig borzadok, hogy hazám legyen a máglya, melyen a sas elégettetik.
Nagyon öreg ember vagyok. Rég túlléptem a vonalt, melyet az irás az emberéletnek határául jelölt. Ki tudja, nem utolsó szavam-e ez? Hadd ne legyen a pusztában kiáltónak szava!
Fogadja, Képviselő Úr, s adja át az én kedves jó Czeglédemnek szives üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
