Gosztonyi Sándornak
Gosztonyi Sándornak
Különösen tisztelt Polgármester Úr!*
Gosztonyi Sándornak, H.-M.-Vásárhely polgármesterének. H.-M. Vásárhely városa díszpolgárává választotta Kossuth Lajost. A díszokmányt Gosztonyi Sándor vezetése alatt egy küldöttség vitte el Turinba. Mindazonáltal Kossuth ezt levélben is megköszönte. A levél elveszett. Gosztonyi 1883-ban Ruttkaynéhoz fordult, kérte, sziveskednék az elveszett levél másolatának elküldését bátyjától kieszközölni, a mi meg is történt. K. F.
H.-M.-Vásárhely nem talált méltatlannak azon kitüntetésre, hogy arczképemet törvényhatósági gyűlés termében kifüggesztette.
És e megtiszteltetést még azon kegyességgel is tetőzte, hogy Gosztonyi Sándor úr közakarattal elfogadott indítványára diszpolgárává választott meg.
S tisztelt Polgármester s Gosztonyi Sándor és Kovács József urak, mint városuk törvényhatóságának küldöttei, nem restellették a hosszu út fáradalmait a magyar alföldről az olasz Alpesek tövében fekvő remete lakomig, hogy a pompás kiállításu polgároklevélnek s a személyemre pazarolt kettős megtiszteltetést elhatározó 1880. november 16-ki közgyűlésük 216 bizottsági tag által aláirott jegyzőkönyvének személyes átadásával örömöt hozzanak örömtől idegen magányomba.
Legyenek áldottak a küldők s a küldöttek a vigasztalás napsugaráért, melyet életem bús alkonyára derítettek.
32 éve vagyok hontalan. E hosszu időszak alatt 18 éven át nem lévén előttem nemzetem akarata által az út bevágva hazánk függetlenségének visszaszerzésére szentelni munkásságomat, bár a végzet megtagadta a sikert becsületes igyekezetemtől, – s a mint a sokat igérő alkalmak szétfoszladoztak s remény remény után meghiusult, keservesen fájt is a tapasztalás, hogy hiában elmélkedik az ész, hiában feszül az erély, hiában küzd az igazságért a szent akarat, a mikor a siker másoktól függ: – de azért viharos életem nem volt üres, mert volt czél előttem, a melyért élni méltó, s e czél a hontalan vándor sötét életútjára üdítő világot vetett.
Idegen voltam, a mint idegen vagyok, s maradok idegenek között mind halálomig, – de nemcsak nem jöttem meghasonlásba a külvilággal, de sőt a czél, melynek életem szentelve volt, míg egyrészt nagy világesemények tényezőivel hozott bizalmas viszonyba, másrészt élénk érintkezésben tartott egész nemzetekkel, melyek rokonszenves figyelemmel tiszteltek meg, mert a rokonszenvüket birt magyar ügy képviselőjének tekintettek; és mikor magamban voltam is, nem voltam soha egyedül, nem éreztem magam elhagyatottnak, mert tudtam, hogy nemzetem zöme ugyanazon politikai hitet vallja, melyet én vallok, tudtam, hogy aspiratióink egy közös imádságba olvadnak össze, s e tudat és a magyar nemzet törhetetlen állhatatosságába vetett bizalom megnépesítette magányomat.
És ez vigasz volt, mely erőt adott zugolódás nélkül viselni a hontalanság keserves terhét s össze nem roskadni a csapások súlya alatt, melyektől a könyörületlen végzet családi életemet sem kimélte meg.
Hanem elkövetkezett a váratlan fordulat, midőn a magyar nemzet, szakítva egész történelmi multjával, maga törölte ki a magyar kérdést a kor függő kérdéseinek lajstromából, s a mint nemzetem kiütötte kezemből saját szent jogainak zászlaját, melyet 18 éven át soha nem szüntem meg fennen lobogtatni isten és világ előtt, én olyanná lettem mint a hajótörést szenvedett vándor, kit a habok egy lakatlan puszta szigetre vetettek ki. – Ür támadt köztem és a haza közt, melynek áthidalásától eltiltott az erkölcsi érzet, melylyel az én helyzetemben a röppenő percz szűk látkörén túltekintő hazafiui kötelesség érzete is összevág. Cosmopolita pedig nem vagyok, nem tudom a nagy világra átvinni az érdeklődést, a munkásság erélyét, melynek kutfeje a honszerelem. Igy történt, hogy az ür, mely a hazát tőlem elválasztotta, engem a világtól is elválasztott, – czélt vesztett életem kimondhatatlanul sivárrá, vigasztalanul üressé lett.
Elmentem vigaszt keresni a természethez, melyről meg vagyon irva, hogy őt megtaláljuk, s csakis őt találjuk meg a magány bánatos napjaiban. És nem mondhatom, hogy nem találtam meg, de azt ő sem tehette, hogy a kutató elmélkedés fátyola mögött untalan ott ne lebegjen szemeim előtt a távol haza képe, s a vigasz balzsamot, melyet a természet vizsgálata nyujtott, a tudás fája gyümölcsének kóstolgatása közben el ne párologtassa a gondolat, hogy idegen érdekeknek lomha megadással türt nyomása kizökkentette hazámat történelmi rendeltetésének utjából, mint egy-egy bolygó kizökkenti utjából az üstököst.
És nap mult nap után, év mult év után, tehetetlenségben, tétlenségben, örömtelenül, csupán egy dolog volt, a mi akként hatott reám bús magányomban, mint Noéra hathatott bárkájában a galamb, mely olajfalevelet hozott szájában. A szives megemlékezés jeleit, a bizalomnak meg-megujult bizonyságait értem, melyek időnkint hirt hoztanak a számkivetettnek a távol haza hol egy, hol más vidékéről, hogy a jogfeladás özönvize nem pusztította el a multak emlékét, mely a jövendőnek záloga.
De van egy körülmény, mely a szives megemlékezésnek azon módját, melylyel H.-M.-Vásárhely városa megtisztelt, a más megemlékezésekkel közös elvi jelentőség mellett még személyes jótétemény becsével is ruházza fel.
Széchenyi mondta egykoron, hogy az atyagyilkosoknak is meg kellene kegyelmeznünk, nehogy számunk megfogyjon, mert kevesen vagyunk és ellenségünk sok.
A magyar törvényhozás megsokallotta számunkat. 1879. deczember 20-án törvényt hozott, hogy »azon magyar állampolgár, a ki a magyar kormány vagy (nehezen esik e szót leirnom) az osztrák-magyar közös miniszterek megbizása nélkül tiz évig külföldön tartózkodik, elveszti magyar állampolgári minőségét«.
No én csakugyan sem nem a magyar kormány, sem nem az osztrák-magyar közös miniszterek megbizásából termesztek olasz káposztát Baracconéban. Tehát a törvény által ki lettem lökve a magyar állampolgárok soraiból, meg lettem fosztva azon minőségtől, mely ép úgy velem született mint az, hogy ember vagyok.
Hogy még nem folyt le a törvény kihirdetésétől számított idő, mely az ostracismushoz hozzáköttetett s melyet én különben sem fogok megérni, az, a mint elvi különbséget nem teszen, úgy a kizárás súlyát enyhíti, mert a csapás alól kibuvás oly feltételekhez köttetett, melyek reám nézve erkölcsi lehetetlenségeket képeznek, – egész életemre a hazugság, homlokomra a hitehagyottság bélyegét ütném, ha elfogadásukra csak gondolnék is.
Hát biz’ engem a magyar törvény kitagadott, páriává, sehonnaivá tett.
Ha elv kivánta, ha a háza érdeke javasolta volna, hogy az a polgárjogvesztő törvény meghozassék, zugolódás nélkül fogadnám, hogy engem is sujt.
De én azt a törvényt indokolatlannak, a magyar nemzet érdekeivel ellenkezőnek tartom.
Ha van magyarnak született ember, a ki egy más haza polgárává szegődve maga tépi szét a köteléket, mely őt szülőföldéhez kötött, hogy annak a magyar állampolgársága megszüntnek tekinthetik, az érthető, – de hogy mi haszon hárulhat abból a magyar hazára, ha olyanokat is kitagad, a kik magyarnak születve szivük minden dobbanásával hű fiai maradtak a magyar hazának, idegenek között is mint magyarok élnek s mint magyarok kivánnak meghalni, azt én, megvallom, nem vagyok képes kitalálni. Nekem mindig igen természetes dolognak látszott, hogy vannak nagy, szabad nemzetek, kiknél egy kis számfogyás nem volna lényeges dolog, de a kik mégis ily törvényt soha sem hoztak: ismerik az állampolgárságról lemondás eszméjét, mert az embert földhöz ragadt rabszolgának nem tekintik, de hogy valaki elveszíthesse a szülőföldjéhez tartozását, ha arról önként le nem mond, ezt a képtelen eszmét nem ismerik.
Aztán nekem nem személyes érdek vagy jólét vagy elvhajhászat, nekem honszeretet adta kezembe a vándorbotot, – a hontalanság ürömpoharát, a hű ragaszkodás hazám szent jogaihoz mérte reám, azon kötelesség érzete mérte reám, – hogy, ha mindenki megtagadná is, nekem nem szabad megtagadnom hazám függetlenségét, zászlaját, melynek hűséget esküdtem, s tán van némi jogom felemelt fővel mondani, hogy nem tettem magamat hontalanságommal méltatlanná a magyar névre. Magyarnak is tud, magyarnak is tekint mindenki a kerek világon, a ki előtt nevem nem ismeretlen, csak a magyar haza törvénye nem.
És ez, nem tagadhatom, fájt keservesen, – ha magányos bolyongásaim közben ember közelített felém, lesütött szemmel tértem ki útjából önkénytelenül, mintha attól tartanék, hogy láthatólag homlokomra van sütve ez a szó: »Kitagadott«.
Nagy szükségem volt vigasztalásra. – – –
Polgármester Úr s kiküldött társai hozták meg számomra a vigasztalást, azon díszes oklevél átnyujtásával, mely hivatalosan tudatta velem, hogy nevemet, a magyar állampolgárok soraiból kitagadott páriának nevét H.-M.-Vásárhely városa közakarattal polgárai lajstromába iktatta; – 1879-ben a törvény lesujtott, 1880-ban H.-M.-Vásárhely tősgyökeres magyar közönsége magához emelte a lesujtottat.
Mondhatlanul jól esik lelkemnek tudni, hogy van Magyarországon 51 ezer oly magyar, kiket a kitagadó törvény daczára jogom van polgártársaimnak szólítani.
Hála és üdvözlet nektek, testvéreim, és üdvözlet a messze távolból, »polgártársaim!«
Tisztelt Polgármesternek Urnak s kiküldött társainak áltálam igen nagy becsben tartott jóindulata, melynek kedves emlékü látogatásukat köszönhetem, reménylenem engedi az áldozatért, melyet hosszu utjokkal hoztanak, némi kárpótlást találtak annak tudatában, hogy a vigasz örömét hozták meg örömtelen magányomba azon díszes oklevelek kezemhez adásával, melyeket kincsnek tekintek, s nevem és érzelmeim örökösei, hontalanságom osztályosai családi ereklye gyanánt fogják kiváló becsben tartani.
Fogadják legőszintébb köszönetemet szivességükért s áldozatkészségükért. – Legyenek, kérem, küldőik előtt tolmácsai hálás érzelmeimnek az irántam tanúsított kegyességért, tegyék nevemben bizonyossá H.-M.-Vásárhely városa törvényhatóságát, hogy a fenforgó körülmények, melyek oly fájdalmasan hatottak reám, a magában is nagybecsü díszpolgárságot, melylyel megtisztelni méltóztatott, valóságos jótétemény értékével ruházták fel, melyért megilletődött szivvel vallom magamat városuk hálára kötelezett, fájdalom, lehetetlen, de hű szolgájának. – – –
H.-M.-Vásárhely tisztelt törvényhatósága az engem polgárai sorába iktatott közgyűlése jegyzőkönyvében érdemeket jegyez rovásomra, – én csak a kötelesség teljesítésének becsületes igyekezetéről tudok; hazafiasságomról túlzott elismeréssel nyilatkozik, – én magyar embernél a hazafiságot annyira természetes dolognak tartom, miként a mondó lennék, hogy nem magyar az, czudar az, a kinek a hazafiság vérében nincs; sőt a tisztelt törvényhatóság irányomban még hálát is emleget, – én pedig úgy érzem, miként én tartozom hálával a nemzetnek, hogy bizalmával módot szolgáltatott egy parányi kis részben leróvhatni valami keveset abból a nagy tartozásból, melylyel a hazának minden honpolgár tartozik: hanem, fájdalom, csak igen keveset róvhattam le. Ama nagy időknek történelme, melyeknek törekvéseiben nekem is részem volt, egy félbeszakított, csonka könyv, mely még arra vár, hogy befejezze a magyar nemzeti önérzet, a magyar honszeretet.
Ha fogja-e? – – –
A tisztelt törvényhatóság ama csonka könyvből különösen kiemeli a szabadság és egyenlőség diadalra jutását és azt, hogy az akkorig szolganép magának és birtokának urává tétetett.
Hiszen igaz, az nagy vivmány volt, és ha összehasonlítom H.-M.-Vásárhely mai díszes törvényhatósági állását az előbbi állapottal, mely annak volt folytatása, hogy a mult század elején Károlyi Sándor birtokába jutott, azon 50 ezer forint egyrészének fejében, mely mint jutalom szerepel a szatmári béke történelmében, nem lehet természetesnek nem találnom, hogy a tisztelt város közönsége ama vivmányra, mely törvényi hatósági állásához lépcsőül szolgált, oly kegyelettel gondol vissza, miként kegyeletének ingyen jóvoltából még nekem, ama vivmány egyik szerény napszámosának is pazarul juttat.
Hálás érzéssel köszönöm, de egyszersmind esedezem, méltóztassanak megengedni, hogy alázattal emlékeztessem, miként éppen itt következik a magyar történelem csonka könyvében egy lap, mely kitörlésre, s még egy üres lap, mely még betöltésre vár.
Azt olvasom ugyanis a tisztelt törvényhatóság jegyzőkönyvében, hogy a szabad föld- és jogegyenlőség kivivásával »a haza mintegy másodszor lett a nemzetnek megszervezve«.
Én áhítattal keresem azt a hazát, mely a nemzeté, – de, fájdalom, nem találom. »Quaesivi lucem ingenimque reperta.« A haza helyett, mely a nemzeté, találom a közös osztrák-magyar állam egyik Lajthániáját; találok osztrák-magyar közös minisztereket; találok osztrák és magyar delegatiókat, melyeknek közös határozataira vannak bizva az országgyűlés hatóságától elvont legmagasabb államérdekek; találok közös hadsereget, melyet németül vezényelnek; találok közös vámrendszert, mely az osztrák iparnak egyedáruságot biztosít a magyar piaczon; találok közös consulokat, kik a magyar kereskedelem érdekeit osztrák mérlegen latolják; találok magyar nemzeti bank helyett osztrák-magyar közös jegybankot, és isten a megmondhatója, mi minden közöst, még közös Boszniát is! – Hogy kié az ilyen elközösített haza: nem akarom mondani, – de hogy nem a nemzeté, az bizonyos; hogy kié lesz, ha így marad: nem akarom jósolgatni, de félek, nem lesz a nemzeté, sőt, még nemzet sem lesz, ha még soká közös marad.
Hanem én nem hihetem, hogy az maradhat. Hogy a jogegyenlő népszabadság oly termő fává nőjje ki magát, melyen gyümölcsül a haza függetlenségének feladása terem, – ez oly erkölcsi monstruositás, melynek a világrend minden törvénye, az emberi ész minden fogalma, az emberi sziv minden dobbanása ellene kiált. – Lehetetlen az, hogy Magyarország, mely az önálló állami létre nemcsak őstörténelmi joggal, hanem minden kigondolható tekintetben hivatással is bir, csak azért küzdötte légyen magát keresztül egy ezredév viszontagságain, hogy mint amolyan közös valami, idegen érdekek szolgálatával játsza el történelmi rendeltetését.
Mondani szokás, hogy a törvények azok érdekében hozatnak, a kik hozzák. A magyar nemesség emlékéhez van fűzve e mondat megczáfolásának dicsősége. A jobbágyföld felszabadításával, az osztályszabadalmaknak jogegyenlőséggel felcserélésével hazafiui kötelességet teljesített, de magán érdeke szempontjából áldozatot hozott, – hanem meghozta, mert szerette hazáját, meghozta, mert három századnak örökösen megújult támadásai, örökös küzdelmei s az irott jognak örökös tényleges csorbításai megtanították, hogy a haza szabadságának erősebb várra van szüksége, mint a minő a nemesség egymaga lehet, elhitte, remélte, hogy ez az erősebb a szabaddá tett nép leend.
És az is volt. – A világ bámulattal szemlélte, mint törnek meg az alig hogy felszabadult, az újdon nyert szabadság jóvoltát még nem is élvezhetett magyar nép mellén a hiteszegett hatalomnak horvát, szerb, tót, oláh, szász lázadás záporával növesztett habjai!
Hanem a végzet összeesküdött az ármánynyal s a népjogtipró külerőszakkal a magyar ellen, de ama névtelen félistenek dicsőséges harczának emléke szivrázólag inti az unokákat, hogy a nép szabadságának kötelességei vannak a haza szabadsága iránt.
Én, ki felemelt fővel mondhatom, hogy soha sem volt szándékomban belekapaszkodni a hirnévszerzés szekerének saroglyájába, elpirulnék a gondolatra, hogy annyi érdemesebbek helyett az én arczképem függ amott.
Hazám egyik legnépesebb, legmagyarabb városának gyűléstermében, ha azon remény nem vigasztalna, hogy az az arczkép ott talán emlékeztetni fogja a reá feltekintőket, hogy a népszabadság kötelessége a haza szabadsága iránt még teljesítésre vár, s csak legyen meg az akarat, az alkalmat meghozza az idő. (Csak későn ne hozza.) Istennek a világrend törvényeiben nyilatkozó igazsága nem fogja a siker áldását, a sokat hányatott szegény magyarnak állhatatos hazafiságától megtagadni.
»Az nem lehet, hogy annyi sziv
Hiába onta vért
S keservben annyi hü kebel
Szakadt meg a honért.«
Hiába onta vért
S keservben annyi hü kebel
Szakadt meg a honért.«
Én nagyon öreg ember vagyok, reszketnek az élet küzdelmeiben megfáradt tagjaim a kor terhe alatt, nem ringathatom magamat azon reményben, hogy magyar hazám szabadságának napját megérhetem, de a hitet, hogy annak a napnak el kell jönni, szivemben, agyamban hordom, s még sirba is magammal viszem: hát azon kéréssel fordulok Önökhöz tisztelt Polgártársaim, kiket nem a vett, hanem a nyujtott jótétemény csatol hontalan öreg szolgájukhoz, hogy a mikor hirét veendik, hogy lelkem áldását rebegve a távol hazára, elhagyta porhüvelyét, tiszteljék meg szerény nevem emlékezetét e szavaknak arczképemre felirásával: »cursum consummavit, fidem servavit«.
És legyen isten legjobb áldása városukkal, hogy H.-M.Vásárhely tőzsgyökeres magyar népe erős bajnoka lehessen a magyar haza szabadságának, őre biztonságának a megpróbáltatás napjaiban, az öntevékenységgel gyarapodás példája a béke éveiben.
Fogadja, Polgármester Úr, stb.
Kossuth Lajos.
