Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Collegno (al Baraccone), 1881. február 25.
Kedves Barátom!*
Helfy Ignácznak. K. F.
Tudja Ön, hogy kötelezve vagyok időmet emigrationális Irataim III. kötetének összeállítására fordítani. Az anyagot rendetlenül rakásra szórt irathalmazból kell összekutatnom s egybe válogatnom. Időrabló foglalatosság, mely gyakran eszembe juttatja, a mit Scaliger a szótár kompilátióról mondott: »Omnes poenarum species hic labor unus habet.« Hát biz’ én nem igen érek reá a magyar hirlapokat figyelemmel kisérni, s azért köszönettel tartozom Önnek, hogy »Kossuth és a pragmatica sanctio« czím alatt némely napilapokban a Budapesti Szemle után közlött értekezésre figyelmeztetett.
Ön szives volt e figyelmeztetést azon nyilatkozattal kisérni, hogy, ha időt vehetne magának »e bonyolult kérdés« egész irodalmát áttanulmányozni hajlandó volná a válaszolást magára vállalni.
Nem akarom Önt e fáradsággal terhelni, megjegyzem azonban, hogy, ha szives lesz Ön 1867-ben papirra vetett jegyzékemet ez értekezéssel összehasonlítani, meg fog győződni, hogy ez utóbbi a maga nemében érdekes elucubratio lehet; de jegyzékem tárgyára csak igen kis részben tartozik, s hogy a kérdés, melyet jegyzékem felvetett, teljességgel nem oly »bonyolult« természetü, miszerint megitélése a pragmatica sanctióra vonatkozó egész irodalom áttanulmányozását kivánná, sőt ennek a kérdés lényegéhez jóformán semmi köze sincs; mert az én jegyzékem nem azzal foglalatoskodik, hogy használtatott-e vagy nem használtatott a pragmatica sanctio elnevezés 1867 előtt Magyarországon; s ha használtatott, legtöbbnyire minő értelemben használtatott? hanem foglalatoskodik azzal, hogy minő végzetterhes szerepet játszott a pragmatica sanctio az 1867-ki alkunál, s mi az a pragmatica sanctio, mely e végzelmes szerepet játszotta? és én nem gondolom, hogy ehhez az 1867 előtti irodalomnak valami köze lehessen.
Engedje meg Ön, hogy szóban forgó jegyzékem keletkezése felől számot adjak. Részben már ez maga is válasz leszen a névtelen kritikus értekezésére (kinek egyébiránt névtelensége ellen legkisebb kifogásom sincs), s minden esetre világot fog vetni a kérdésre, a miként az az én felfogásom alatt áll. Újat természetesen nem mondhatok, de azt gondolom, nem árt egy kis emlékeztetés; a ki embert mond, feledékeny teremtést mond, s a most élő nemzedék különösen szeret sokat felejteni Magyarország államjogából.
Az én álláspontom az 1849-iki függetlenségi nyilatkozat. Én ez álláspont miatt kitagadott páriává lettem, kinek széles e világon sem hazája, sem polgárjoga nincs; legfölebb csak amolyan tiszteletbeli polgár czíme van, ezt is csak H.-M.-Vásárhely mély hálával fogadott kegyének köszönhetem. Mindegy; az én álláspontom a függetlenségi nyilatkozat.
Ez álláspontot Magyarország már az 1861-ki országgyűlésen elejtette. Nem törölte el a függetlenségi nyilatkozatot, melyet a nemzet elfogadott volt; hanem egyszerüen ignorálta, olybá vette, mintha soha nem is létezett volna s egyszerüen az alattvalói kapocs álláspontjára helyezkedett, azon uralkodóház iránt, melynek feje egyszersmind osztrák császár is.
Hanem kijelentette azt is, hogy csak azon feltétel alatt koronáz, ha az ország jogainak teljes épségökben fentartása biztosíttatik.
S hogy mik az országnak azon jogai, melyek teljes épségökben biztosítandók? azt az 1790. évi X. t.-czikkre hivatkozással helyezte világosságba, melynek tartalmát maga Deák Ferencz, akkoron a nemzet jogai épségének dicsőséges bajnoka, 1861. május 13-án előadott felirati javaslatában e szavakkal hozta a hatalom emlékezetébe:
»Ámbár az uralkodóház nőágának az 1723: I. és II. t.-czikkekben Magyarországra nézve megállapított örökösödése ugyanazon fejedelmet illeti, kit a megállapított örökösödési rend szerint az elválaszthatlanul és eloszthatlanul birandó örökös tartományokban illet az uralkodás; Magyarország mindazonáltal szabad ország, s egész országlási formájára nézve független, és semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs.«
Tehát közös birtoklás, de nem közös kormányzás.
Ez volt az 1861-ki országgyűlés álláspontja, szemben a ténylegesen országló hatalommal, mely az 1860-ki októberi diploma alapján hivta össze az országgyűlést, azon diplomában a VI. Károly császár idejebeli fejedelmi »házi törvényre, mely mint pragmatica sanctio ismeretes,« hivatkozott s ebből kifolyólag a birtoklási egység alapján nem akarta Magyarországot egész kormányzati rendszerére nézve függetlennek elismerni, hanem annak insistált, hogy Magyarország s az osztrák tartományok közt real-unio áll fenn, a real-uniónak tehát, a szorosan vett belügyeket kivéve, közös kormányzatnak kell lenni.
Ennek ellenében – miszerint a Magyarország s Austria közt magyar államjogilag fennálló viszony természete felől a kétségnek még csak árnyéka se foroghasson fenn – az 1861-ki országgyűlés az uralkodó-házzal kötött szerződésekre, diplomatiai kötésekre s alaptörvényekre támaszkodva ugyancsak Deák Ferencz szavaival kijelentette, hogy Magyarország az uralkodó-házzal szerződött, nem az örökös tartományokkal – – szerződött az örökösödés felett, nem valamely szorosabb közjogi kapcsolat felett, – kapcsolat Magyarország és az örökös tartományok közt, csak az uralkodó ugyanazonosságában van, personális unio és egyéb semmi; real-uniónak törvényeinkben nyoma sincs; real-unio Magyarország és Austria között soha sem létezett; s azt létre hozni Magyarországnak szándoka soha sem volt – s azért Magyarországnak minden egybeolvadást, akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén határozottan vissza kell utasítania – Magyarország a maga törvényes függetlenségét semmi tekintetnek, semmi érdeknek fel nem áldozhatja, kormányzatát más országok kormányzatával nem egyesítheti, az örökös tartományok alkotmányos népeivel – csak függetlenségének teljes megóvása mellett lehet hajlandó esetenkint érintkezni, s mindezekhez mint nemzeti létének alapfeltételéhez ragaszkodik.
Mindezek Deák Ferencznek, az egész nemzet által osztatlan egyetértéssel magáévá tett saját szavai. És itt, a köztem s az értekezés irója közt fenforgó kérdésre nézve, közbevetőleg megjegyzem, hogy ilyennek tudta, értette, magyarázta Deák Ferencz a pragmatica sanctiót, midőn (hibásan ő mint hibásan én, hibásan mindenki, a ki valaha hasonlót tőn) ez elnevezést az 1723-ki törvényekre alkalmazta. És ilyennek tudta ezt a pragmatica sanctiót a magyar közélet, a magyar történelem is. Hát kérdem én, hol az a hermeneutikai elv a világon, melylyel azt lehessen kisütni, hogy azalatt a pragmatica sanctio alatt is az 1723-ki törvények értetnek, melynek vedréből mindezen »Magyarország nemzeti létének alapfeltételét képező« dolgoknak egyenesen ellenkezője, a real-uniónak, a más országok kormányzatával egyesített kormányzatnak zuhanya öntetett a nemzet nyakába? hogyan lehet azt állítani, hogy az a pragmatica sanctio, mely a real-unio kutfeje, ugyanazon pragmatica sanctio, mely a perszonális uniónak erős vára? – Én ezt az exagesist oly képtelenségnek tartom, mintha valaki azt mondaná, hogy kör alatt négyszögöt, pokol alatt Magyarországot kell érteni. De menjünk tovább.
A fentebb leirt állásponthoz annyira ragaszkodott az 1861-ki országgyűlés, hogy, midőn a hatalom július 21-ki leiratában a jogos kivánatokat kereken megtagadta, ismét Deák Ferencz egy második – ha lehet még az elsőnél is hatalmasabb – feliratban, minden ellenvetéseket diadalmában megczáfolva, az ősöktől öröklött államjogot, mely Austriával más kapcsolatot mint a personalis uniót sem nem ismer, sem el nem fogadhat, a nemzet osztatlan tapsai közt a leggyönyörübb világosságba helyezte, s remek feliratát, mely őt pártvezérből a nemzet vezérévé avatta fel, e szavakkal rekesztette be:
»Ha türni kell, türni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Türni fog csüggedés nélkül mint ősei türtek, hogy megvédhessék az ország jogait, mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de miről a nemzet félve a szenvedésektől önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, mindig kétséges. Türni fog a nemzet, reményelve a szebb jövendőt s bizva ügyének igazságában.«
És én, kinek pedig álláspontja az 1849-ki függetlenségi nyilatkozat, én ezeket irtam akkoron Jósika Miklóshoz s általa haza intézett levelemben:
»Deák, mint a törvényesség embere, a nemzet jogait férfiasan megvédte. – Nagy érdemül rovom fel Deáknak, hogy annyi férfias méltósággal tudta a nemzet történelmi jogainak épségét az alku feltételeinek minimuma gyanánt felállítani, miszerint az tömegben ragadta a nemzetet oda, hogy magát – e minimumtól nem tágítani – isten és világ előtt lekötötte. Vannak helyzetek, a honnan csak előre lehet menni, hátra nem. Deák ily helyzetbe állítá a nemzetet. Nagy érdem ez.«
Deáknak azon fogadása, melyet dicsőséges felirata végén a nemzet nevében tett, négy év mulva, az 1865-ki választásoknál egyértelmüleg be lett váltva. A képviselőház azon alapon lett megválasztva, melyet Deák 1861-ben annyi férfias méltósággal felállított. Nem volt egyetlen egy képviselőjelölt sem, ki nem Deák 1861-ki feliratait vallotta, fogadta volna programmjának; nem volt egyetlen képviselő sem, ki nem e programmal lett volna megválasztva. »Personalis unio és egyéb semmi«, ez volt az 1865–67-ki országgyűlésre megválasztott képviselőháznak, a nemzet osztatlan akaratától nyert és minden képviselő által ünnepélyesen fogadott mandatuma.
És ime, egyszer csak azt látjuk, hogy az ezen mandatummal megválasztott, ezen programmra kötelezett országgyűlés többsége ismét Deák Ferencz vezérlete alatt azt vette fel kiindulási pontul s azon álláspontra helyezkedett, hogy Magyarország s Austria közt jogilag nem personalis unio, hanem ily realunio természetü kapcsolat áll fenn, mely az állami lét leglényegesebb functióra nézve az osztrák tartományokkal közös kormányzást követel; és a magyar államjog e megtagadásának, a magyar történelem e meghamisításának alapján a magyar országgyűlésnek nem felelős közös miniszteriumot s delegatio név alatt az országgyűlés fölibe helyezett közös parlamentáris hatóságot állít fel, szóval Magyarországot törvényes függetlenségéből kivetkőztetve az osztrák birodalommal egy államtestté összeforrasztja.
És pedig, a mire figyelmet kérek, a magyar államjog e gyökeres átváltoztatásánál az 1867-ki országgyűlés nem akként járt el, a miként őseink eljártak, midőn a magyar államjogon változtattak. Őseink például azt mondták: ekkorig választási királyság voltunk; ezt megváltoztatjuk, jövendőre öröklési királyság leszünk; – vagy: ekkorig csak fiági királyaink lehettek, ezt megváltoztatjuk, jövendőre trónöröklési jogot adunk az uralkodóház nőágának is; az 1867-ki országgyűlés nem így járt el: nem mondta, hogy ekkorig Magyarország s az osztrák tartományok közt csak az uralkodó ugyanazonosságára szorított kapcsolat volt, »personalis unio« és egyéb semmi; mi ezt megváltoztatjuk, s real-unióba lépünk; – ha ezt mondta volna, vitattam s vitathattuk volna azt, hogy jól cselekszik-e vagy rosszul; de sem nekem nem volt volna alkalmam azt taglalni, hogy mit ért a pragmatica sanctio alatt: sem az értekezés irójának nem volt volna alkalma velem e felett vitatkozni; de az 1867-ki országgyűlés nem így járt el; azt vette kiindulási pontul, hogy a pragmatica sanctiónál fogva Magyarország s Austria közt jogilag nem csupán personál-unió is, hanem realis unio természetü oly kapcsolat áll fenn, mely nem csupán közös birtoklást, hanem közös kormányzást is implikál, s e történelmi falsum alapján (határozottan annak nevezem, s állításomat Deák 1861-ki két feliratával igazolom) a közös kormányzás módját formulázta.
No már azt én is ép úgy tudtam, a mint a közdolgokban kissé járatos akármely magyar ember tudta, hogy (elég vigyázatlanul) szokásba jött Magyarországon az 1723: I., II. és III. t.-czikkeket pragmatica sanctiónak nevezni. E vigyázatlanságba én is osztoztam. Megszoktuk. Úgy jártunk vele mint Posega, Verőcze, Szerém megyékkel, melyeket Szlavoniának s Körös, Varasd, Zágráb megyékkel, melyeket Horvátországnak nevezni szokásba jött, ámbár sem amazok Szlavonia, sem ezek Horvátország nem voltak – miként Verőczemegye egykori követe s alispánja, Szalopek kir. tanácsos megmutatta – de éppen mert az 1723-ki törvényeket szoktuk volt pragmatica sanctiónak nevezni, soha 1867 előtt alkotmányos érzelmü magyar ember még csak nem is álmodott arról, hogy Magyarország s Austria közt valami más és valami több mint personalis unio természetü kapcsolat van. Ily természetü pragmatica sanctiót említ az 1848-ki sajtótörvény; erről s ilyenről tudott Deák Ferencz, midőn 1861-ben Austriával akár a törvényhozás, akár a kormányzás terén minden közösséget határozottan visszautasított.
Előttem tehát világosnak tünt fel 1867-ben s világosnak tünik fel most is, hogy, midőn valaki oly pragmatica sanctiót veszen fel kiindulási pontul, mely realis unio természetü kapcsolatot implikál, nem az 1723-ki törvényt érti, mert az a personalis unio erős vára, abból nem lehet realis uniót kimagyarázni.
És valósággal így is van. Az 1867: XII. t.-cz. 1-ső §-a ekképen szól:
»Azon kapcsolat, mely egyrészről a magyar korona országai, másrészről ő Felségének többi országai és tartományai között jogilag fennáll, az 1723: I., II. és III. törvényczikkek által elfogadott pragmatica sanctión alapszik.«
Itt tehát a pragmatica sanctio az 1723-ki törvényekről világosan contradistinguáltatik: az 1723-ki törvény mint elfogadó a pragmatica sanctio, mint elfogadott van említve.
A mint e törvény számkivetésemban hozzám érkezett, azon kérdést vetém fel magamnak, hogy micsoda tulajdonképen ez az 1723-ki törvénytől contradistinguált, ez által elfogadottnak mondott pragmatica sanctio?
Nekem szokásom – a mikor reá érek – fontosabb kérdések felől magamnak irásban adni számot. Igy keletkezett kérdésben forgó jegyzékem.
Ezekkel, azt hiszem, világosságba lesz helyezve az is, hogy az értekezés irójának kár volt magát annak összekeresésével fárasztani, hogy hol s ki minden által használtatott 1867 előtt a pragmatica sanctio kifejezés? mert ez az általam taglalt kérdéshez egyáltalában nem tartozik.
E különben szép tárgyismerettel irott elucubratióra, úgy látszik, az szolgált indokul, hogy én a pragmatica sanctiónak az 1848-ki törvények előbeszédében előfordultát említettem meg, mást pedig nem; miből az értekezés irója engem azon következtetéssel tisztelt meg, hogy rémületesen tudatlan vagy feledékeny ember vagyok, mert nem tudom, hogy a pragmatica sanctio kifejezés másutt is előfordul s az 1723-ki törvény értetik alatta. Mi tagadás benne, én bizony – fájdalom – nagyon keveset tudok; s igen sok dolog van, a mire az évek és viszontagságok súlya miatt már nem emlékszem, annyival inkább, mert számkivetésembe egy darabka irást sem hoztam magammal. Hanem oly vastag tudatlanságot vagy oly módnélküli feledékenységet, mint minőt a tudós iró rovásomra metsz, talán csak mégis bajos rólam feltenni.
Említettem az 1848-ki előbeszédnek a pragmatica sanctióra hivatkozását, mert az tárgyamhoz tartozott. Én ugyanis a VI. Károly császár pragmatica sanctiója felől adván magamnak számot, jegyzékem illető helyén arról szólok: hogy a pragmatica sanctio állapította meg a feloszthatatlanságot az osztrák örökös tartományokban; tehát egészen helyesen mondja az 1848-ki előbeszéd, hogy azok ez által állanak Magyarországgal válhatlan kapcsolatban. S azt hiszem, ez állításomban van logika; mert az 1723-ki magyar országgyűlés az örökös tartományok feloszthatlanságát csak mint tényt, konstatálhatta; mivel törvényt számukra nem hozatott. A dolog úgy áll, hogy Magyarország a nőági örökösödést megállapítván, az 1723-ki törvény által jutott a feloszthatlan osztrák tartományokkal együtt birtoklási kapcsolatba; de azok Magyarországgal e kapcsolatba a feloszthatlanság által jutottak; ezt pedig számukra nem a magyar törvény, hanem VI. Károly császár pragmatica sanctiója állapította meg. E tényállásnak egész konkrét módon megfelelőleg hivatkozik az 1848-ki előbeszéd a pragmatica sanctióra. Ezért említettem. A sajtótörvényt, hol a pragmatica sanctio nem az örökös tartományok feloszthatlanságára, hanem az uralkodóház közösségére vonatkozva tehát (a hibás szokás szerint) az 1723-ki törvényekre értve fordul elé, s a pragmatica sanctiónak hasonló értelemben általam és mások által is (elég gondatlanul) gyakorolt használatát nem említettem, mert az tárgyamra nem tartozott.
Midőn az értekezés irója egész eruditionális apparatussal azt mutogatja, hogy a pragmatica sanctio kifejezés, az 1723. törvényekre alkalmazva, hol s ki által használtatott? oly forma dolgot mívelt, a mit a francziák úgy szoktak kifejezni, hogy »en fonier la ponte ouverte« (a nyitott ajtót betörni). – Engedje meg az értekezés irója, hogy registrálásához egy nevezetes adatot én is hozzá toldjak. A Deák Ferencz által szerkesztett 1861-ki második felirásban ez áll: »a mi pedig az 1723: I. és II. törvényczikket vagyis a magyar pragmatica sanctiót illeti« stb. – Hát biz’ én minden nagy tudatlanságom mellett még ezt is tudtam, hanem azt is tudtam, hogy ugyanazon feliratban ezek is olvashatók: »a sanctio pragmatica szerint Magyarország és az örökös tartományok közt semmi más kapcsolat nem létezik, mint az uralkodóház ugyanazonossága s az egyedül erre alapított feloszthatlan s elválhatlan birtoklás;« és ismét: »Magyarország közjogi állásában teljesen el volt a többi tartományoktól különítve – real-unio nem létezett.« Ilyen az, a mi magyar pragmatica sanctiónak neveztetik: 1867-ben egyszer csak előkerül egy pragmatica sanctio, melynek alapján oly kapcsolat mondatik jogilag fennállónak, mely Magyarországnak közjogi állásában a többi tartományokkal egyesítését s real-uniót implikál. Az értekezés irója oly hermeneutikát ismert, mely szerint ez a két pragmatica sanctio ugyanazon egy. – Én ilyen törvénymagyarázó elvet nem ismerek; s azt mondom, hogy ez az egymástól nemcsak különböző, de sőt egymással merőben ellenkező két pragmatica sanctio nem ugyanazon egy.
Ez köztünk a kérdés, s e kérdésre az értekezés irójának tudós elucubratiója bizony nem vet világot.
Nagyon téved a tudós iró, midőn az én vádjaim alapján azt mondja kérdésnek lenni; »vajjon az 1867-ki kiegyezés létrehozóit terheli-e felelősség azért, hogy az 1723: I., II. és III, t.-czikkekben foglalt megállapodások pragmatica sanctiónak neveztetnek?«
Teljességgel nem ez a kérdés: nekem soha eszem ágában sem volt ezért a felelősséget az 1867-ki kiegyezés létrehozóira hárítani; ép ellenkezőleg, szerintem azért terheli őket felelősség, hogy a real-uniót kizáró, az osztrák tartományokkal fennállott kapcsolatot tisztán personalis unióra szorító 1723-ki törvényektől merőben különböző, attól világosan contradistinguált pragmatica sanctiót iktattak be kiindulási pontul a magyar államjogba.
Én 1867-ben papirra vetett jegyzékemben a felől adtam magamnak számot, hogy mi ez a pragmatica sanctio, mely 1867-ben oly végzetterhes szerepet játszott?
E kérdésnél nekem Deák, Szalay, Salamon művei útbaigazítást nem adhatnak, hanem adott útbaigazítást az, hogy az 1867: XII. t.-cz. 1-ső §-sa az 1860. októberi császári diploma bevezető szakaszával van teljes összhangzásban. Ez ugyanis ekképpen szól:
»Mi első Ferencz József stb. Miután – – a VI. Károly császár által 1713. ápril 19-ik napján – – megszabott örökösödési rend azon államalap és fejedelmi házi törvényben találta végszabályozását, mely a mi különböző országainkban ezeknek törvényes országrendjei által elfogadtatva fennáll és mint pragmatica sanctio ismeretes – – tekintve, hogy a legmagasabb állam felavatott összefoglalt kezelése elutasíthatlan szükséggé fejlődött – – a pragmatica sanctio alapján – – határoztuk és rendeltük stb.«
Itt tehát a hatalom által az lett kiindulási pontul felállítva, hogy VI. Károly császárnak pragmatica sanctio név alatt ismeretes házi törvénye, a különböző országok – tehát Magyarország által is elfogadtatva áll fenn.
És mit mond az 1867: XII. t.-cz. 1-ső §-a? azt mondja, hogy a Magyarország s Austria közt fennálló kapcsolat az 1723-ki törvény által elfogadott pragmatica sanctión alapszik. Nem az 1723-ki törvényen, hanem az általa elfogadottnak mondott pragmatica sanctión alapszik! Tehát egyenesen az októberi diploma állítását iktatta törvénybe; és az 1867: XII. t.-czikk ama császári diploma azon következtetését is magáévá tette, hogy ennek a pragmatica sanctiónak (s bizony nem is a personalis unióra szorítkozó 1723-ki törvénynek) alapján a legmagasabb államfeladatoknak összefoglaltan kell kezeltetni.
Az 1867-ki törvény az októberi diploma kiindulási pontját is, lényegét is bele iktatta a magyar államjogba. A különbség a kettő között csak az összefoglalt kezelés módozata körül forog, – ez alku utján lett megállapitva: a lényegre nézve, mely a personalis uniónak határozott tagadása, különbség nincs. Ezeknél fogva állítottam s állítom, hogy az 1867-ki törvény nem a (hibásan pragmatica sanctiónak neveztetett) 1723-ki törvényt vette fel kiindulási pontnak, hanem azt a pragmatica sanctiót, melyre az októberi diploma utal; s reá fogta egyenesen, reá fogta az 1723-ki törvényre, hogy az ezt a pragmatica sanctiót elfogadta.
Erre tettem azt a megjegyzést: hogy ez nem igaz – az 1723-ki törvényben szó sincs pragmatica sanctióról – az codicem domesticum ingressa non est; az törvény az örökös tartományoknak, de Magyarországnak semmi.
És erre irtam, hogy Európaszerte a pragmatica sanctio név alatt ismeretes fejedelmi házi törvénynek, a magyar államjogba ekként történt becsempészésével sikerült a hatalomnak a Habsburg-házi családi politika régi vezéreszméjét, a real-uniót Magyarországon, az 1723-ki törvény ellenére keresztül vinni.
Nem látok semmi okot felhozva, minélfogva e nézetemen változtathatnék. Mert az értekezés irójának e nézetem ellen felhozott egész okoskodása ennyiből áll:
»Az 1867: XII. t.-cz. 3-ik §-sa azt mondja, hogy a pragmatica sanctio azon feltételt is kikötötte, hogy Magyarország közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fentartassék; ez nem vonatkozhatik az 1713-ki szerződésre (megjegyzem, hogy ez nem szerződés, hanem »kraft kaiserlicher Machtvollkommenheit« megállapított házi törvény) nem arra, hanem az 1723-ki törvényre vonatkozik, tehát az 1-ső §-ban is ezt kell a pragmatica sanctio alatt érteni, mert oly törvénymagyarázó elvet nem ismerünk, mely megengedné, hogy egyazon törvénynek egyazon kifejezése egyik szakaszban egyféle, másik szakaszban másféle jelentéssel értelmeztessék.«
Ennyiből áll a dolog érdemére tartozó egész okoskodás. Egy elméleti inductio; és egyéb semmi.
Ha az értekezés irója amolyan törvénymagyarázó elvet nem ismer, én viszont olyat nem ismerek, mely megengedné, hogy az elfogadott alatt az elfogadó értessék. Már pedig annak a fatális XII. t.-cz.-nek 1-ső §-sában a pragmatica sanctio tisztán és világosan mint elfogadott, az 1723-ki törvény pedig tisztán és világosan mint elfogadó szerepel.
Aztán engedje megjegyeznem, hogy, ha valamely törvény egyes szavainak értelme felől kétség forog fenn, azt nem kathedratikus elméletekkel, melyeken a gyakorlati élet magát igen gyakran túlteszi, hanem a kérdésben forgó törvény complegumának, hoderejének, szellemének s positiv határozatainak tekintetbevételével lehet csak s kell eloszlatni.
No már kérdem én, az 1723-ki törvénynek felel-e meg az 1867: XII. törvényczikk? nem, mert ez realis uniót formuláz, azt pedig 1861-ben maga Deák Ferencz kétségbevonhatlan világosságba helyezte, hogy real-uniónak sem az 1723-ki törvényben, sem általában a magyar corpus jurisban semmi nyoma. – Feltartja-e az 1867: XII. törvényczikk Magyarország azon közjogi önállását, melyre a 3-ik §. hivatkozik? Fájdalom, nem tartja fel, az egész XII. törvényczikk oly pragmatica sanctio nyomán jár, mely nem az 1723-ki törvény; oly közjogi állapotot foganatosít, mely a personalis uniónak, tehát az 1723-ki törvénynek megtagadása.
Tehát az én felfogásom mellett szólónak a XII. t.-cz. 1-ső §-ának elmagyarázhatlanul világos szavai, mellette szól azoknak az októberi diploma szavaival összhangzása, mellette szól az egész törvény logikája; mind az, a mit rendel és határoz, mellette szól az hogy a 3-ik §. gondosan kerüli e szót: függetlenség, a mi pedig az 1723-ki törvény egyik legfőbb, a nemzetre nézve minden bizonynyal legfőbb lényege, miként ezt az 1790: X. alap-t.-cz. hitelesen megmagyarázta; hozzájárul ezekhez, hogy ez az alaptörvény az egész 1867: XII. t.-czikkben még csak meg sem említtetik, ennek 3-ik §-ában az 1723-ki törvény nem jő említésbe, ellenben a hol említésbe jő (a bevezető szakaszban), pragmatica sanctiónak nem neveztetik; az 1-ső §-ban pedig a pragmatica sanctiótól világosan contradistinguáltatik. Nem gondolom, hogy ezen indokok súlyát az értekezés irójának puszta hermeneutikai inductiója, az elfogulatlan törvénymagyarázat mérlegében felbillenteni képes lehessen.
Ennyit elégnek tartok a dolog érdemére válaszolni. Az értekezés iróját arra kérem, ne téveszsze szem elől, hogy az én 1867-ben papirra vetett jegyzékem nem a pragmatica sanctio kérdését egész kiterjedésében felkaroló tudományos értekezés, hanem azt csak azon szerep szempontjából tárgyalja, melyet az 1867-ki törvények megalkotásánál játszott, még azon szakasz is csak arról szól, melyben azt mondom, hogy, ha az 1723. törvény is értetnék pragmatica sanctio alatt, a névcsere megbocsáthatlan hiba volna, mert az ott elsorolt s az 1867-et megelőzött erőszaki korszakba eső részletek bőven meggyőzhették a nemzetet, hogy a hatalom a pragmatica sanctio alatt egészen mást szokott érteni. Hogy e szakasz is csak 1867-re vonatkozik, még ennél is világosabban kimutatja a nyomban következő azon megjegyzés, hogy nem is áll az, hogy az 1867-ki törvény a kiindulási pontul vett pragmatica sanctio alatt az 1723-ki törvényt értette.
Ez s csakis ez a kérdés. Én azt gondolom, hogy Magyarország jövendőjére nézve végzelmesen fontos dolog az, hogy a nemzet melyik értelmezését veszi át sziv-vérébe, melyiket bocsátja át örökségül utódaira. Mert ha azzal mistifikálja magát, hogy az a pragmatica sanctio, mely az 1867-ki törvény kútfeje, nem más, mint az ország ősi jogait szerződésileg biztosító 1723-ki törvény, hát ebben megnyugodva siklani és siklani fog tovább és tovább az Austriával összeolvadás siklóján; miként már eddig is siklott le – egészen a közös Boszniáig; ha ellenben át lesz hatva azon meggyőződéstől, hogy az 1867-ki országgyűlés ama fejedelmi házi törvényt csempészte be kiindulási pontul a magyar államjogba, melyet VI. Károly császár mint akkori »einziger absoluter Stern kraft seiner Machtvollkommenheit in Form einer pragmatischen Sanction« felállított, hát nem fog megnyugodni, míg ez a pragmatica sanctio minden abból leszármaztatott következésekkel egyetemben a magyar törvénykönyvből ki nem töröltetik s az országnak »ősöktől öröklött jogai« teljes épségökben helyre nem állíttatnak; a mivel bizony magának az uralkodó-háznak is hasznos szolgálat fog tétetni. Én ugyan soha sem leszek oly magyar király alattvalója, ki egyszersmind osztrák császár is, tehát érdekem ellen beszélek, ha erről szólok, de én erősen meg vagyok győződve, hogy, ha még lehet az osztrák uralkodó-háznak biztos jövendője, csak Magyarország ősöktől öröklött jogai teljes épségökben helyreállításának és sértetlen fentartásának alapján lehet: mert csak ezen feltétel alatt számíthat reá, hogy a magyar nemzet nem egy-egy párt, hanem a nemzet, minden kisértések, minden megpróbáltatások közt végerőmegfeszítésig, utolsó emberig az leszen az uralkodó-háznak, a mi kardvas a markolatnak, ezen feltétel nélkül vagy gyönge lesz őt megvédeni, mert nem lelkesült s vele együtt meghal, vagy 49 újra meg újra megújul, mint a multakban újra meg újra megújult. Ez a vagylagosság kérlelhetlen mint a fatum, mert a lélektannak s a történelem logikájának törvényében fekszik. S ha Magyarország nem menti meg az uralkodó-házat a nehéz megpróbáltatások napjaiban, melynek előrevetett árnyékát csak a vak nem látja, az a zagyvagyuradék, melyet a diplomatiai fictio Austriánák nevez s melynek csaknem minden alkotó eleme kifelé gravitál, bizony nem fogja megmenteni.
A fenforgó kérdéssel kapcsolatos nagy érdekek jelzésének időszerüsége nélkül nem vettem volna magamra e válaszirás fáradságát. Koromban s helyzetemben, melyeknek jelene értéktelen tengés, jövendőjük pedig nincs; a »Rechthaberei« viszketege nem ingerelhet. Azt mondtam volna, a mit Deák nyilt levelemre mondott: előadtam nézeteim indokait, nem felelek. De mert ama magas tekintetek indítottak válaszolásra, kérem az értekezés iróját, ne iparkodjék a nagyérdekü közjogi kérdést egy Deák Ferencz ellen irányzottnak mondott támadás alantas szinvonalára lenyomni. Deáknak – fájdalom – vezéri része volt abban, hogy Magyarország a personalis unio biztos talajáról a real-unio sikamlós lejtőjére siklott, és siklik rajta tovább és tovább, miként az utóbbi évek története mutatja. Deák hitem szerint nagyot tévedett. Ember volt, tévedhetett. De önzetlen indulattal, becsületes szándokkal tévedett. Én, mert ezt tudom, meghoztam fényes tehetségei, s aranytiszta jelleme emlékének kegyeletes tiszteletem adóját emberségesen, s e kegyeletes tisztelet eleven marad lelkemben mind halálomig; de ez soha sem fog attól tartóztatni, hogy egy nagy horderejü közjogi kérdés felől elmondjam nézetemet, nem fog reá birni, hogy elhallgassam azért, mert ő már nincs többé, s mert Magyarország balsorsa úgy hozta magával, hogy az ő emléke azon közjogi kérdés egy catastrofális mozzanatától elválaszthatatlan. Ez nem az ő egyéni, hanem az ország közjogi történelméhez tartozik.
Engedje is meg az értekezés irója kijelentenem, miként jogát arra, hogy ezt méltatlankodásnak itélje vagy nem illőnek mondja, s engem e miatt oly gyanusításokkal illessen, melyek jellembe vágnak, sem neki, sem senkinek a világon el nem ismerem.
Az értekezés irója a kérdés lényegén kívül 1867-ben papirra vetett, de nyilvánosságra csak azért most kerülő jegyzetemnek, mert emigrationális Irataim közzétételére a szükség kérlelhetlenül csak most kényszerített, incidentális részeivel is s legtöbbnyire csakis ezekkel foglalatoskodik; s egytől egyig igen könnyen megczáfolható ellenvetéseit, merőben téves feltevésekkel, a körülmények ismeretlenségére mutató kérdésekkel és nem épen gunymentes insinuatiókkal kiséri.
Önre bizom, Barátom, Képviselő úr, megitélni, vajjon ott a helyszinen szükségesnek látja-e, hogy ezekre is feleljek. Ha igen, meg fogom tenni; időközben jelen értekezésemnek vagy akárminő használatát, vagy a lomkosárba dobását tetszésére s itéletére bizva, van szerencsém Önt szives barátsággal üdvözölni.
Kossuth.
