Helfy Ignácznak
Helfy Ignácznak
Collegno (al Baraccone), 1881. június 16.
Kedves Barátom!*
Helfy Ignácznak. K. F.
Ön jónak látta »Irataim« első kötetéből azon előszó-pótlékot, mely a magyar polgárjogokból kirekesztetésemre vonatkozott, azon oknál fogva kihagyni, mivel polgárjogom elvesztése csak a törvény kihirdetésétől számított tiz év utánra szól.
Ez a siralomházi állapot a dolog lényegére nézve nem teszen különbséget. Virtualiter ki van reám mondva az ostracismus s a feltételek, melyekhez a csapás alól kibuvás lehetsége kötve lett, e virtualitást elveimnél fogva aktualissá teszik. Minden polgárjogból kitaszított pária vagyok.
Ez döntő ok arra, hogy a folyamatban levő választási mozgalmakba ne avatkozzam. Nincs reá joga a páriának.
E szempontból indulva, még az sem birna felszólalásra, ha a Magyarországon most elömlő szótengerárban elveim és nézeteim megtámadása fordul elő; bármi könnyü volna is a felmerülő ellennézeteket megczáfolnom. Teljék kedvük benne, majd itél köztünk a történelem kérlelhetlen logikája.
De midőn azt látom, hogy akad ember, a ki hallgatóinak tudatlanságára speculálva még azt a kortesfogást is megengedi magának, hogy – – (miként is mondjam legudvariasabban?) felőlem tudva, akarva nem igazat mond: ezt még mint amolyan kirugott pária sem hagyhatom szó nélkül, mert itt már nem vélemény kérdése, hanem szándékos tényhamisítás forog fenn.
Több ily tudva-akarva nem igaz mondást követett el felőlem Jókai Mór úr az Illyefalván tartott beszédében, miként a »Hon« június 10-ki számában botránkozással olvasom.
Ez alkalommal csak egyre szorítkozom, a többire majd keresek időt magamnak, a mennyire a hurczolkodási készülődések prózai zavara megengedi.
Jókai Mór úr említett beszédjében, a maga módja szerint, a szövetkezés thémáját fejtegetve előrebocsátja, hogy Magyarországnak valakivel szövetkeznie kellvén, – szövetkeznie kellett megkoronázott uralkodója tartományaival, aztán szóról szóra a következőket mondotta:
»Hogy azok a tisztelt hazánkfiai, a kik magukat függetlenségi pártnak nevezik, szintén gondoltak ilyen szövetkezésre, azt bizonyítja Kossuth Lajosnak, magának a progrettója, a mit kiadott akkor, midőn szó volt arról, hogy Magyarország külön szakíttassék Austriától, és abban ő is tervezte, hogy Magyarország igenis szövetkezzék Szerbiával, Oláh- és Horvátországgal. Még pedig oly formán, hogy országgyűlés tartassék az egyik esztendőben Budapesten, a másik esztendőben Belgrádban, a harmadik esztendőben Zágrábban és a negyedik esztendőben Bukarestben. (Derültség!) Tehát jutott volna Magyarországnak minden negyedik évben egy országgyűlés. Már most kérdem Önöket, tisztelt hazámfiai, itéljék meg hideg vérrel, hogy vajjon a mostani állapot, midőn Magyarország országgyűlése évről évre összehivatik és határoz saját ügyeiben teljes szabadsággal, a közösügyeknek, a hadi erőnek elintézése pedig bizatik egy delegatióra, mely egyik évben Budapesten, a másik évben pedig Bécsben tartatik: hogy vajjon ez sokkal alkalmatlanabb és a magyar nemzetre megalázóbb állapot-e, minthogy ha az lett volna elfogadva, hogy minden három esztendőben vándoroljon a magyar országgyűlésével Belgrádba, Zágrábba és Bukarestbe.«
Tehát Jókai úr azt fogja reám, hogy az én állítólagos »progrettó«-m szerint Magyarországnak nem volt volna évről évre összehivott országgyűlése az országban, hanem a magyar a maga országgyűlésével minden három esztendőben Belgrádba, Zágrábba és Bukarestbe vándorolt volna.
Én ennek ellenében az egykor Ön által Milanóban szerkesztett »L’alleanza« 1862. május 18-ki számában akaratom ellenére nyilvánosságra hozott, nem is »progettó«-ra, hanem privát használatra szánt értekezési basisra s annak ugyancsak általam az »Alleanza« 1862. június 1-sei számában közrebocsátott értelmezésére utalok, s erre utalva kijelentem, hogy a mit Jókai úr fentebb idézett szavaiban mond: nem igaz. Sőt minthogy Jókai úr azon, úgynevezett »progrettó«-mra hivatkozik, azt tehát ismeri: nem maradhatok meg a mellett, hogy nem mond igazat, hanem még azt is hozzá kell tennem, miszerint tudja, hogy nem mond igazat.
Abban a confoederationális eszmevázlatban, annak a gyűlésvándorlásnak eszméje nem a magyar országgyűlésre, hanem a szövetséges ügyek (de csakis ezek) körüli törvényhozással megbizandott szövetségi gyűlésre szól, s e vándorlás eszméje egy vonással sem több vagy kevesebb mint az, a mi most Austria és Magyarország mint állítólagos szövetségesek közt fennáll, s a mit Jókai úr ekként fejez ki: »a közösügyeknek, a hadierőnek elintézése pedig bizatik egy delegatióra, mely egyik évben Budapesten, másik évben Bécsben tartatik.« Tehát ambulatorius ez is, ép úgy mint amaz, csak többek között a létező állapottól nem épen ajánló azon öt különbséggel:
a) Hogy amaz valóságos confoederatio lett volna, a létező állapot pedig nem az, mert egy közös fejedelemnek alávetett országok között szövetségről beszélni olyan dolog, mint fából csinált vaskarikáról beszélni. Absolut képtelenség, minőt regényköltők phantasiája tán álmodhatik, ha ugyan az is álmodhatik, de a gyakorlati élet nem ismerhet.
b) A második különbség az, hogy az a gunyolt »progretto« a szövetség egyes componens tagjainak külön állami személyiségét az európai nemzetcsaládban el nem enyészteti s minden egyes államtag teljesen souverain autonomiáját, mind az összes szövetség, mind annak egyes tagjai irányában sértetlen fentartja (miként ez a »progrettó«-ban világosan elvül és alapul fel van állítva), – a létező állapot pedig Magyarország állami személyiségét elenyészteti, souverainitását megsemmisíti, autonomiáját pusztán a provincialis természetü belügyekre szorítja, sőt még e szűk körben is a nemzet leglényegesebb érdekeinél illusoriussá teszi, mert elvül van elfogadva s gyakorlatilag nagyon is keresztül vive, hogy a birodalom egysége azon tekintet, mely előtt minden, még oly jogos érdekeknek is háttérbe kell szorulni.
c) A harmadik különbség az, hogy ama gunyolt confoederationális tervvázlat szerint a szövetséges kötés csak a hadi contingens mennyiséget szabná meg, melylyel Magyarország kültámadás esetén a közös védelemhez hozzájárulni s azt e végett készen tartatni köteleztetnék. De az ország haderejének úgy ezen része, mint általában tetszése szerinti mennyiségben és minőségben tartható összes hadereje Magyarország saját kormányának felsőbbsége alatt állana, s minden idegen avatkozástól ment jogához tartoznék annak oly szervezetet adni, a minőt tetszik, szóval: saját nemzeti hadserege volna, a mostani állítólagos szövetség állapotában pedig Magyarországnak saját nemzeti hadserege nincs, hanem van kötelessége újonczot »fournirozni« a közös hadsereghez, melynek magyar része is idegen tisztektől hemzseg, németül vezényeltetik, szervezete nemcsak az ország tetszésétől nem függ, de abba az országnak még csak szólója sincs, s a hadsereg egyáltalában nem áll az ország kormányának felsősége alatt, annyira nem, hogy a nemzettől merőben elkülönített status in statu képez, melynek a magyar nemzet csak vér- és pénz-»liferansa«, de nem ura.
d) A negyedik különbség az, hogy a gunyolt confoederationális tervvázlat szerint a szövetségi hatóság béke idején sem a magyar katonát saját országából ki nem huzhatná, sem Magyarországba nem küldhetne más szövetséges állambeli katonát, ki a béke idején a magyar erődökbe lábát sem tehetné be, még azokba sem, melyek foederalis erődökké lennének minősítve. A mostani állapot mellett pedig, melybe Jókai úr bámulatos metamorphosisai folytán annyira szerelmessé lett, a magyar katonát az ország hire-tudta-megegyezése nélkül kiviszik az országból, Magyarországba pedig ismét az ország hire-tudta s megegyezése nélkül idegen katonát raknak, s az ország erődjei idegen kezekben vannak. Mindez lehet Jókai »gusztus«, de bizony nem magyar gusztus.
e) Az ötödik különbség az, hogy a »progetto« szerint szövetséges diplomatia csak egy lehetne ugyan, éppen mint a létező állapotnál a létező diplomatia csak egy, e mellett azonban, mint az »Alleanza« már idézett jún. 1-ei számában világosan ki van mondva: a szóba hozott confoederatio diplomatiai képviseletének egysége csakis a foederalis érdekekre volt volna értendő, de a confoederatio egyes államai saját specialis érdekeikre nézve külön-külön diplomatiai képviselettel birhattak volna, míg a létező közösügyes állapotban, melyet Jókai úr regényköltő phantasiája szövetségnek néz, Magyarországnak nemcsak politikai, de még csak kereskedelmi specialis érdekeire nézve sem szabad külön képviselettel birni, a mi az országnak bizony igen nagy kárával jár, mert a mindennapi tapasztalás kiáltó bizonysága mellett lehetetlen tagadni, hogy a fennálló egységes diplomatiai képviselet teljességgel nem osztrák és magyar, hanem kiválólag osztrák.
Hát ilyen és ezekben hasonló több különbségek bizony vannak a »progrettó«-féle confoederatio terve s a létező közösügyes állapot között, de a közös vagy szövetséges ügyek intézésére hivatott gyűlés ambulatorius voltára nézve nincs különbség. Ha nem sántikálna az ismeretes mondás, hogy a mi »post«, az »propter«, akadhatna ember, a ki arra a gondolatra is tévedhetne, hogy a közösügyes állapot alkotói a vándorlás emez eszméjét a »progrettó«-ból irták ki. Én ezt nem mondom, de azt hajlandó vagyok mondani, hogy, ha már a fatum könyvében az osztrák-magyar szövetség (?!) eseménye meg volt irva, bizony kár volt a »progrettó«-ból azokat a »csekélységeket« ki nem irni, melyeket fentebb futólag említettem.
Van valami lelkemben, a mi azt sugja nekem, hogy bizony kár volt abból a »progrettó«-ból még egy más eszmét is ki nem irni, értem azt, hogy szerinte nemcsak a szövetséges gyűlés (delegatio), hanem a szövetséges végrehajtó hatalom is ambulatorius volt volna, az sor szerint egy-egy évben Magyarországon székelt volna. Ennek s általában az osztrák-magyar dualismus logikájának az felelt volna meg, hogy a dualistikus monarchia feje, a közösügyes végrehajtó közegekkel egyetemben, egyik évben Bécsben, másik évben Budapesten székeljen. Minden magyar ember csak sajnálhatja, hogy ez az ambulatoriusság nincs meg, s a dualistikus monarchia magyar felének csak amolyan esetleges, futólagos látogatás jut, de szabott, kötelességszerü residencia nem.
Különben én véleményvitába nem ereszkedem, csak tényt akartam constatálni, s a tény az, hogy Jókai nem mondott igazat, s tudta, hogy nem mond igazat, midőn azt fogta reám, hogy a kérdéses konfoederationális »progretto« szerint a magyar a maga országgyűlésével hol Belgrádba, hol Zágrábba, hol Bukarestbe volt volna kénytelen vándorolni.
Ez nem igaz!
És a gunyos gyanusítást, melyet Jókai úr e szándékos nem igaz mondása implikál, Illyefalván a székely hallgatóság »derültséggel«, »hangos tetszésnyilvánításokkal« fogadta! Így irja a »Hon«.
Ha a székelységnek (melytől dicső multjánál fogva – megvallom – én mást vártam volna) a nagyhirü regényirónak, kinek ezen minőségben én is a legőszintébb nagyrabecsüléssel adózom, bámulatos politikai aberratióit tetszik hangos tetszésnyilvánításokkal fogadni: ahhoz semmi közöm. Változnak az idők és emberek. Izlés dolga. De hogy mikor az a hires regényiró egy a nyilvánosság előtt álló tényt meghamisít s nem igazat mond, a nagyszámu székely hallgatóság közt egyetlen egy ember sem akadt, a ki annyit mondjon: »Már megkövetem uri személyét, de ez nem úgy van«, – hanem a hamis fapénzt mindannyian pengő ércz gyanánt hangos tetszésnyilvánításokkal fogadják s még nevetnek is fölötte: ez, megvallom, váratlan volt előttem. Én a székely nép értelmisége felől más véleménynyel voltam.
Nem zárhatom be levelemet a nélkül, hogy meg ne jegyezzem, miként azon politika után, melyet a két Lajthánia közösügyes kormánya a keleti kérdésben elkövetett, mely végeredményben aligha fog máshova vezetni mint oda, hogy »Magyarország lesz a máglya, melyen az osztrák sas elégettetik«, – a dunai confoederatio, melyben a dunavölgyi nemzetek s köztük a magyar nemzet teljes állami függetlenségük s nemzeti szabadságuk biztosítását találhatták volna, már többé nem lehetséges. Megtörtént dolgot meg nem történtté isten sem tehet. »Was man von der Minute ausgeschlagen, bringt keine Ewigkeit zurück.«
Hát én valóban nem értem, minő viszketegség vitte reá Jókai urat, hogy ezt a confoederationális »progrettó«-t a választási vitába hajánál fogva belerántsa: ha csak az a vágy nem, hogy az »értelmes« székely közönségtől az én rovásomra kaczajt acquiráljon.
Kortesfogás akart-e lenni, mely arra volt számítva, hogy vele a függetlenségi pártnak ártson? De hiszen a függetlenségi pártnak azzal a borura-derüre előrántott »progrettó«-val egyáltalában semmi köze; először azért, mert a függetlenségi párt több jeles tagja nyilvánosan, még az országgyűlésen is kijelentették, hogy a dunai confoederatio eszméjében velem nem értenek egyet, másodszor azért, mert a függetlenségi párt az uralkodóház iránti hűség és a personalis unio alapján áll, én pedig az osztrák császárt magyar királynak sem personalis unióval, sem semmi más kigondolható alapon – nem akarom. Hát mi joggal merítgeti Jókai úr az én vedrem vizét a függetlenségi párt nyakába? hisz’ az az én szavaimért, tetteimért s terveimért nem felelős!
Hanem miután Jókai úrnak tetszett amúgy a vizben lyukat furó módon azt a dunaszövetségi »progrettó«-t előrántani, kijelentem, miként ez engem azon határozatra birt, miszerint, ha isten bubánat sujtotta erőmnek annyira kedvezni talál, hogy »Irataim« harmadik kötetét összeállíthatom: szándékom van annak a »progrettó«-nak történelmét ott előadni. Abból majd meg fogja tudni a magyar olvasó közönség, hogy:
»a váratlanul nyilvánosságra jutott (dunaszövetségi) javaslat nem volt egyéb mint egy privát használatra proponált értekezési bázis, melyet nem én fogalmaztam, de melyhez s csakis mint ilyenhez megegyezésemet adtam, mert okom volt hinni, hogy annak folytán az Európának nem kevésbbé mint az érdeklett nemzetek szabadságának érdekében fekvő eszme, melyet akkorig a vak szenvedély taglalat nélkül hagyott, az illetők között higgadt értekezletre kerülhet. – – – Csak ennyi volt és nem több annak értelme; még csak nem is kidolgozott terv az, hanem csak privát használatra szánt constatálása annak, hogy én és politikai barátaim készek voltunk a hazánkban s hazánk szomszédjában felizgatott nemzetiségi viszályok kiegyenlítésére, egyszersmind az osztrák birodalom lehető felbomlása miatt némely ószerü diplomatiai körökben egy európai súlyegyen iránt táplált vagy szinlelt aggodalmak eloszlatására mindent megtenni, a mit saját hazánk iránti kötelességeink megengednek.
E sorok az »Alleanza« idézett június 1-ei számából vannak kivéve s magam iránti tartozásomnak véltem Jókai úr handabandája folytán ennyit a dolog történelméből már most előlegezni.
Különben levelem lényege az, hogy Jókai úr nem mondott igazat, s tudta, hogy nem mond igazat, midőn azt fogta reám, hogy én a magyart a magyar országgyűlésével Belgrádba, Zágrábba, Bukarestbe akartam volna vándoroltatni.
Mondott hasonlóan több nem igazat is. Ezekről majd máskor.
Legyen szives, kedves Barátom, e tény helyreállítása számára a »Hon«-ban, hol a tény-hamisítás a közönség elébe hozatott helyet kérelni, vagy annak nyilvánosságra jutását belátása szerint kieszközölni. Szives tisztelettel lekötelezett barátja
Kossuth.
