Mocsáry Lajosnak
Mocsáry Lajosnak
22. Via San Lazzaro. Turin, 1882. márczius 9.
Tisztelt Barátom, Képviselő Ur!*
Mocsáry Lajosnak. K. F.
Kedves emlékü látogatása alkalmával szóba jött köztünk a nemzetiségi kérdés is. Én fájdalmas érzéssel adtam kifejezést azon meggyőződésemnek, hogy azon helyzet mellett, melyet az utóbbi keleti háboru alkalmából a hivatalos Magyarország bűnrészességével a bécsi cabinet-politika megteremtett s mely a szomszéd keleti népeket az orosz karjai közé kergette, a mi szerbjeinkre s oláhjainkra nézve pedig a külgravitationalis pontok vonzerejét orosz pártfogás mellett hatványosította: a nemzetiségi kérdés a szó szoros értelmében külpolitikai kérdéssé fejlődött, úgy hogy az többé semminemü belügyi intézkedéssel, semmi képzelhető engedményekkel meg nem oldható; minélfogva én nem is gondolom, hogy tanácsos volna túlmenni az osztó igazságnak azon szabályán, hogy a politikai s társadalmi jogok élvezetében faj-, nyelv-, valláskülönbség ne tegyen különbséget. Ön azonban megemlítette, hogy a nemzetiségi törvény nem hajtatik végre becsületesen. – Ezt nem lehetett nem rosszallanom; mert a szószegés olajat önt a tűzre; ingerel s ellenségeinknek, különösen az orosznak fegyvert szolgáltat kezökbe arra, hogy háboru esetén (a mi legfölebb is csak idő kérdése) a kültámadás belső dissolutióval complicáltassék, s azért megigértem, hogy Irataimnak sajtó alatt levő III. kötetében alkalmat keresendek a nemzetiségi törvény becsületes megtartását ajánlani; annyival inkább, mert a törvényben lekötött szó meg nem tartásának még az a sajnos következése is lehet, hogy akkor sem fognak hinni a magyar szavában, ha valamely véletlen (más aligha fogja) bele találná rázni abba a szerencsébe, hogy nemzetközi viszonyaiban érdekeinek megfelelő politikát követhessen.
Az alkalom nem hiányzott igéretem beváltására, mert a kötet tárgya a hajdani emigratio közéletének oly szakára vonatkozik, midőn a nemzetiségek iránti viszony rendezésére törekvés a legpraegnansabb szükségek közé tartozott.
Beszélgetésünk óta azonban oly események jöttek közbe, hogy lehetetlen volt azon meggyőződésre nem jutnom, miként a fenforgó körülmények közt nemcsak nem tanácsos, de nem is szabad a nemzetiségi kérdést actualitási szempontból feszegetnem; – mert az csak ürügyet szolgáltathatna nemzetünk ellenségeinek kezére üzelmeiket sérelmi lepellel takargatni.
Erkölcsi kötelességemnek tartottam Önnek irányában, tisztelt Barátom! kijelölni az okot, mely arra indított, hogy munkámban ezen kérdésre nézve az actualitást ne feszegessem, s csupán azon szempontok előadására szorítkozzam, melyekből mi idekünn a haza függetlenségére intézett törekvéseink közben a nemzetiségi kérdést tekintettük.
Nagy érdeklődéssel kisértem a költségvetési vitát a herczegovinai kérdésben. Igazi épüléssel olvastam a jeles beszédeket, melyekkel Ön s Helfy, Eötvös és Ugron bonczolás alá vették az álokoskodásokat, melyekkel az undorító servilismussá fajult ultra loyalitás a bécsi cabinet-politika fatalis irányát legyezgeti, és reá mutattak az irányra, melyet a szomszéd keleti népek iránt követni kellett volna.
Lehet, megütközik Ön a felett, hogy azt mondom: »kellett volna« s nem azt, hogy »kellene«. Igen, mert a mit belügyek körül emberek vagy rendszerek elrontanak, azt idő jártával ki lehet igazítani; de a mit a külpolitika elrontott, azt helyrehozni mindig igen nehéz, néha jóformán lehetetlen. – Én legalább akként vagyok meggyőződve, hogy a keleti kérdésben űzött bűnös politikának vészterhes következéseit csak egy független Magyarország háríthatná el, de az osztrák-magyar monarchia nem; – mert még ha a legkedvezőbb esetet teszszük is fel, azt t. i., hogy a bécsi udvar nemcsak győzelmesen kerül ki a panslavismussal complikált háboruból az oroszszal (a mi immár kikerülhetlen mint a halál), de még (a mit nem hiszek, hogy megtegyen) arra is reá szánja magát, hogy (a mint Metternich Ferencz császár nevében ajánlkozott tenni a bécsi congressuson) feláldozza Galicziát, miszerint Lengyelország helyreállításával az orosz hatalmat ártalmatlan arányokra leszállítsa, micsoda változást idézhetne ez elő a keleti népek sorsában? azt, hogy a bécsi udvar a maga túlsúlyát substituálná az oroszé helyébe.
Gondolja Ön, hogy ez a kérdést megoldaná? gondolja Ön, hogy ebbe a keleti népek belenyugodnának? vagy hogy ez a panslavismusnak útját vágná? – A panslavismusnak csak a különböző szláv népek nemzeti egyediségének s függetlenségének biztosításával lehet útját vágni. – Ezt a biztosítást Magyarország, ha független volna, megadhatná, de a bécsi udvar csak úr-cserét adhat, még pedig olyat, melyet a keleti népek jobban gyülölnek, mint az ördögöt.
S a legszomorubb az, hogy Magyarország magát a bécsi cabinet-politika horgára akasztva, ennek az úrhatnámságnak bűnrészesévé lett.
Midőn én a mult keleti háboru alkalmával irott leveleim egyikében oda nyilatkoztam, hogy mi igen is ellenségei vagyunk a panslavismusnak, de a szomszédunkbani keleti szláv népek nemzeti szabadságának nemcsak nem vagyunk ellenségei, de sőt testvéries érzéssel fognánk őket a szabad nemzetek kerek asztalánál üdvözölni: pártkülönbség nélkül el lett ismerve, hogy híven tolmácsoltam a nemzet érzelmeit.
És daczára a nemzet ezen érzelmeinek, Magyarország megszavazta az occupatiót – s annak a bosnyák és herczegovinai nép akarata ellenére végrehajtásához pénzzel és magyar vérrel hozzájárult. – S a dolog vége az, hogy ama népek ott magyart is belefoglalják az átokba, melyet a »svábra« kiáltanak, azt a magyart foglalják bele, mely egyetértőleg azt vallotta nemzeti érzelmének, hogy őket szabadoknak óhajtja.
A mióta az osztrák ház családi ambitiója garázdálkodik, Magyarországon sokszor megtörtént, hogy a bécsi udvar nemzetek szabadságának elnyomására Magyarország erejét felhasználta; de azért nem átkozták a magyart, mert tudták, hogy nem jó szántából teszi, – most azonban biz’ a szabad akarat látszatával; – van »parlamentje«, ezt a világ valóságnak nézi, nem gondolja, hogy Magyarországon az úgynevezett alkotmányosság csak álczázott absolutismus, az országgyűlés csak lajstromozó hivatal, mely a nagy államfunctiók kérdéseinél a »legfelsőbb akaratot« registrálja, miszerint a cabinet-politika által provokált odium a magyar nemzetre is átruháztassék; – hát átkozzák amott a szomszédban, ép úgy mint a svábot, mert immár nem kényszerült eszköznek, hanem a sváb szabad akaratu bűnrészesének tekintik.
Ez nagy szerencsétlenség, mely végzetterhes következéseket vonand maga után, mert – félek még a véletlenségi fordulatok esélyére is elrontja a magyar nemzet hitelét szomszédaink véleményében.
S fájdalom, a servilismus azon kapcsa, mely Magyarországot az osztrák császár horgára akasztotta, nem engedi hinni, hogy az actualitás terén Önök e végzetes cabinet-politikán változtathatnak. De ha ezt nem tehetik is, mérséklőleg hatnak a magyar nemzet fejére hárított gyülöletre, s rést tarthatnak nyitva az esélyek számára. Tegyék is, kérem Önöket; ne mulaszszanak el semmi alkalmat, s ha nem akadna, teremtsenek, ismét és ismét hangoztatni, hogy van egy tekintélyes párt Magyarországon, mely a bosnyák occupatiót nem szünik meg a leghatározottabban kárhoztatni s annak megszüntetését követelni. – És én azt hiszem, hogy az adott helyzet keretében maradva, módjukban van Önöknek az occupatio megszüntetésének oly módjára mutatni reá, melytől a gyakorlatiasságot még diplomatiai szempontból sem lehetne megtagadni s mely külföldön is visszhangot kelthetne.
Ez a mód azon javaslat volna, hogy, tekintve egyrészt azt, hogy a porta souverainitását még a berlini congressus is fentartotta, – tekintve másrészt azt, hogy az európai hatalmak az occupatióra csak mint »rendcsinálási eszközre« álltak reá, a tapasztalás pedig azt mutatja, hogy az occupatio rendcsinálás helyett forrongások kutfejévé vált, tehát az európailag kitüzött czélt merőben eltévesztette; s tekintve azt is, hogy a panslavismus áramlatának csak az egyes szláv népek nemzeti individualitásának biztosításával lehet gátot vetni, annálfogva helyeztessék Bosznia s Herczegovina azon állapotba, a melyben a dunai fejedelemségek és Szerbia voltak függetlenségük előtt, vagy a melybe a berlini congressus Bulgáriát tette, csak azzal a különbséggel, hogy Bosznia s Herczegovina nemzetközi autonomiája a berlini congressusban résztvett hatalmak complexiv garantiája alá helyeztessék.
Indítványozzák Önök, hogy tétessenek meg a kellő intézkedések arra, miszerint Boszniában s Herczegovinában amolyan notables-féle gyűlés hivassék össze a végett, hogy a porta souverainitásának fentartása mellett a nemzeti autonomia alapján alkotmány-tervet dolgozzon ki, s az összehivandó nemzetgyűlés alkatát s választási módját szabályozza; e terv és szabályzat terjesztessék alá a portának mint souverainnak, mely azt a berlini congressusban résztvett hatalmak konstantinápolyi követjeinek meghallgatása mellett átvizsgálja s felette megállapodásra jusson, – annak alapján hivassék össze a nemzetgyűlés, melynek feladata lesz az alkotmányt a nemzet akaratával megerősíteni s fejedelmet választani, azon kikötéssel, hogy az sem az orosz és osztrák uralkodó-házakkal családi kapcsolatban, sem ezen két hatalom irányában alattvalói viszonyban álló egyén nem lehet. S az ekként megállapítandó alkotmány és kormány az európai hatalmak garantiája alá helyeztessék.
Elismerem, hogy ez nem teljes megoldás, – nem is olyan, mely a nép-souverainitás elvének teljesen megfelelne, hanem azt hiszem, ennek a magyar országgyűlésen indítványba hozatalát a bosnyákok s herczegonczok örömmel üdvözölnék; – aztán ezen eljárásra van előzmény Moldva-Oláhország történelmében, – s azon előnynyel is bir, hogy, miután – a mint a dolgok állanak – a kérdés Európa beleszólása alól el nem vonható, azt hiszem, gyakorlati modus operandit foglal magában; s igen hihető, hogy in thesi több európai hatalmaknál is goutiroztatnék, különösen s első sorban az angolnál, – mert úgy az osztrák mint az orosz irányában megfelelne az ismeretes »hands off« enunciatiónak s a hirlapokban emlegetett azon szándoknak, hogy az angol a dolgot congressus elébe vinni szándékozik.
És ha ennek azt vetnék ellene, hogy előbb le kell verni a lázadást (a mi pedig nem is lázadás, hanem az illető népekre »sine me de me« feltolakodott idegen occupatiónak ellentállás), én nem haboznám oda nyilatkozni, hogy ez a modus operandi nem áll ellentétben a hadi működések folytatásával, annyival inkább nem, minthogy Boszniában nincs lázadás; ellenben az bizonyos, hogy a fegyveres elnyomást nagyon megkönnyítené, sőt hihetőleg az úgynevezett »lázadás«-nak véget vetne, a mi pedig Magyarországnak még azon tekintetből is érdekében áll, hogy siralmas financialis körülményei közt nemcsak bölcs politika, de sőt kényszerüség annak elejét venni, hogy újabb meg újabb pénzmegszavazásra legyen szükség.
A mit irtam, természetesen nem a nyilvánosságnak irtam, mert ha annak irnám, tüzetesen át kellene gondolnom a részleteket; czélom csak az volt, hogy alkalmat szolgáltassak Önnek, tisztelt Barátom! elvtársaival megvitatás tárgyává tenni azt, hogy minő alakban lehetne az occupatio megszüntetését gyakorlatias formába önteniök, mert arról erősen meg vagyok győződve, hogy a párt igen nagy szolgálatot teend a hazának, a mely a szomszéd keleti népek szabadsága szószólójává vállalkozik a magyar országgyűlésen.
Bocsánatot kérek ez égető politikai kérdés terére barangolásomért, s kérem, fogadja nagyrabecsülésem kijelentését s barátságos üdvözletemet.
Kossuth.
