Patridge Arthurnak
Patridge Arthurnak
Turin, Via dei Mille, 22. 1882. október 12.
Tisztelt Uram!*
Patridge Arturhoz, a nemzetközi békebirósági társaság titkárához, ki a brüsszeli béke-congressusban való részvételre hivta meg. K. F.
Igen kellemesen valék meglepetve, midőn Öntől levelet kaptam. Úgy hangzott fülembe, mint rég elmult idők kedves visszhangja. Hiven ragaszkodva elvemhez, hontalan számüzött vagyok még mindég, s igen valószinü, hogy mint ilyen fogok meghalni. – A számüzöttek nem vernek gyökeret idegen földben; idegenek közt idegenül élek (vagyis inkább tengődöm), kívül az emberi társadalom mesgyéjén. Ez a remeteszerü elzárkózottság második természetemmé vált, és sokkal öregebb vagyok, semhogy a változást megkoczkáztathatnám. Ez, úgy hiszem, eléggé fogja igazolni azt, hogy vonakodom résztvenni gyűlésekben s általában beleavatkozni a mozgalmas élet zsibajába.
Alig szükséges biztosítanom Önt arról, hogy szivből rokonszenvezek ama czéllal, melyre Ön és társasága törekesznek. Mely józan ember is ne rokonszenvezne ezzel? Látni az államoknak nevezett társadalmi építményeket, hogy mint alakíttatnak át megannyi óriási kaszárnyává, hogy mint csapolják le a nemzetek életnedvét myriádokat számláló hadseregek fentartására – s e myriádok ifjui erejök csirájában vannak, melyeket elvonnak a productiv munkától; látni, hogy az emberi elme minden szárnyalását, mint hajtják az általános nemzetközi mészárlás és pusztítás mesterségének szolgálatába – ez valóban olyan szörnyüséges s egyuttal annyira teljesen elviselhetlen állapot, hogy, ha csak valamely módot nem találnak ki annak megakasztására, ha a kormányok meg nem állíttatnak hanyat homlok rohanásukban alattvalóik türelmének az által való kimerítése felé, hogy életnedvöket a rengeteg fegyverkezések telhetetlen molochjának táplálására szivattyuzzák ki: teljességgel lehetetlen, hogy a társadalmi szervezet düledező építménye sokáig kerülje ki egy (mint a yankeek szokták mondani) »mindenható összerecscsenés« katasztrófáját.
Nagyon jól van; de minő gyakorlati orvoslat javasolható? Önök azt mondják: »Faire prévaloir l’arbitrage au lieu de la guerre.« Helyes s valóban nagyon kivánatos. Mais comment faire pour le faire prévaloir? Itt a bökkenő. Alig hiszem, hogy akadémiai discussiók megteszik ezt. Több mint harmincz év óta igen sok beszéd foly e tárgy fölött, s a túlságos fegyverkezések átka éppen ez idő alatt súlyosodott oly tetemessé, a minőről azelőtt soha sem álmodtak, és a történelemnek semmiféle hasonló tartamu más korszaka nem beszél oly sok háboru előfordulásáról; s éppen abban a pillanatban, midőn Britannia legjobbjai közül oly sokan egyesültek társasággá a béke és békebiróság előmozdítása végett: Nagy-Britannia, a hatalmas, haddal rontott Egyptomra, a gyöngére – nem azzal az ürügygyel, hogy Angliának valamely megsértett jogát kell helyreállitania, hanem indíttatva az által, a mit érdekének tekintett.
Ön nem bámulója annak a háborunak; a mi engem illet, én nemcsak bámulója nem vagyok, hanem teljesen osztozom ama gentleman nézetében, ki az Önök alsóházában »nemzetközi atrocitásnak« nevezte azt. – Szegény lady! Ő bizonyára nem bűnös abban az atrocitásban. Hanem tette az Önök országa. Nemzetöknek az akarata volt; hogy megtörténjék. S nekem nem volt szükségem ez újabb bizonyítékból tanulni meg, hogy, ha a királyok nagyravágyása a háboruk egyik kutforrása (a minthogy az): a nemzetek önzése a másik.
Az előbbit meg lehet szüntetni azzal, hogy lomtárba dobják azt az avult, rozzant butort, melynek király a neve – de ki változtathatja meg az emberi természetet? ki béníthatja meg az utilitarianismus gonosz szellemét? S a mellett ott van a »létért való küzdelem« törvénye – szomoru törvény, de törvény; s vannak vitalis sérelmek, – a multnak végzetes öröksége – melyek elviselhetetlenek s alig tehetők jóvá máskép mint fegyverrel.
Önök egyik költője említi »a régi jó szabályt és egyszerü tervet, melyet használjanak azok, a kiké a hatalom, s tartsanak meg azok, a kik tehetik«.
Nagyon félek, hogy ez a régi szabály, bármenynyire kárhozatos is, továbbra is tartós átok lesz a szegény emberiségen. De legyen bármikép, én részemről megvallom, hogy gyakorlati szempontból nem látom tisztán az útat. Képtelennek érzem magamat bármely konkrét javaslat előadására, a mely előmozdítaná ama czélnak gyakorlati megvalósítását, mely az Önök szeme előtt lebeg – e czélért, melyet én úgy emberiségi mint társadalmi szempontból csak dicsérhetek.
Ez egyik oka annak, a miért bocsánatot kérek, hogy nem teljesítem kivánságát, mely abból áll, hogy küldjek egy iratot, melyet az értekezleten felolvassanak: a másik ok az, hogy nem rég fejezvén be irataim harmadik vaskos kötetét, szerződéses kötelezettségem van bizonyos adott idő alatt elkészíteni a negyedik kötet kéziratát. Nincs tehát időm semmi más munkára, mely tanulmányt és pontos mérlegelést igényel.
Ámde, bár embernek nem adatott az eszményt elérnie, az megadatott, hogy közelebb-közelebb jusson hozzá. Azt mondanám hát Önnek és társainak: »Allez toujours« – – – előre a haladás véghetetlen útján! Talán nem érik el azt, hogy békebirósággal helyettesítik a háborut – legfölebb oly nemzetközi vitás esetekben, melyek miatt nem érdemes háborut koczkáztatni; de elérhetik azt, hogy kevésbbé gyakoriakká teszik a háborukat; hogy a civilisált világ tilalmi átka alá helyezik a szükségtelen háborukat; hogy enyhítik ama háboruk által okozott szenvedéseket, a melyek szükségesek; hogy elegyengetik az útat oly nemzetközi törvény elveinek esetleges elfogadására, a mely jótékony lesz az emberiségre; s a gyakorlati okszerüség világításába helyezve a tárgyat, a nagy, állandó hadseregek romboló apparatusa nélkül gondoskodván az államok nemzetközi biztonságáról: talán rá fogják birni a közvéleményt, hogy hajoljon meg tovább is a mértéktelen áldozatok ráerőszakolása előtt, a mik csak arra valók, hogy szertelen fegyverkezésekre pazaroltassanak.
Eme pontok bármelyikének keresztülvitele társaságukat az emberiség jóltevői közé fogja sorolni. Igy hát jó munkálkodást, s adjon isten szerencsét az ügyhöz!
Az Ön által küldött lapból látom, hogy társaságok alakítása van czélban minden országban, s hogy ezek nemzetközi szövetkezetté egyesíttessenek. Hosszas számüzetésem daczára dicsekedhetem vele, hogy nem vesztettem el honfitársaim jóakaratát. Meg fogom látni, hogy mit lehet tenni ez irányban Magyarországon. De hogy tisztán lássam útamat, köszönettel venném Öntől az angol társaság alapszabályainak s az értekezlet jegyzőkönyveinek egy példányát.
Nagyrabecsülésem s szives tiszteletem kifejezésével vagyok igaz hive
Kossuth.
(Angolból.)
