Szana Tamásnak (A Petőfi-társaságnak.* )
Szana Tamásnak (A Petőfi-társaságnak.* )
Szana Tamás, társasági titkárnak czímezve. K. F.
Turin, 1882. augusztus 25.
Tisztelt Uram!
Köszönetet mondok Önnek szives leveleért, melylyel engem a Petőfi-társaság czéljai és eddigi tevékenysége felől tájékoztatott. Nagyon fontosak e czélok és nagyon dicséretes a megvalósításukra irányzott tevékenység. Annál dicséretesebb, minél nehezebb a feladat. – Pedig nehéz, mert ezer szállal egymásba füződő viszony van a szépirodalom és társadalmi élet folyamsodra között, ok is, okozat is, mindkettő egymásra hatva viszonylagosan.
Ön pedig panaszt emel a magyar szépirodalom újabbkori iránytalansága, és a mi ezzel szükségszerüleg együtt jár, hanyatlása felett. – És e panasz se nem túlzott, se nem igazságtalan.
Vannak ugyan díszes kivételek, de ezeknek fénye a szabály homályát még csak annál szembeötlőbbé teszik. De mikép is ne volna a szépirodalom iránytalan, a mikor a társadalmi élet erkölcsei is iránytalanok. Az irodalom hanyatlása tükör, melyből az erkölcsök hanyatlása vigyorog felénk. Innen a nehézség, melylyel Önöknek birkozniok kell. Az ár ellen kell uszni, és ez az ár hatalmas, mert a szokás árja, mely mentében nem apad, hanem dagad. Önöknek nemcsak egyes irók könnyelmüségével vagy silányságával, nemcsak a kiadók non olet elvü üzérkedésével, hanem egy társadalmi betegséggel is van dolguk, mely nélkül amazok tért nem nyerhetnének. – Csak azt szokás vásárra vinni, a mi vevőre talál; a mit nem vesznek, az a vásárról hamar elmarad. A társadalmi betegségeknél azért nagyon nehéz a gyógykezelés és kellemetlenséggel is jár, darázsfészek, melybe belenyulni oly vállalat, a melyhez olyan robur et aes triplex circa pectus kell, minőt Horácz az első hajósnak tulajdonít. Hanem a czél megérdemli, hogy a nemzet jövőjét szivükön viselő jobbak közt akadjanak, kik valósításának szenteljék életöket.
Ön panaszkép említi, hogy a magyar szépirodalom cosmopolitikus jelleget öltött, hogy az idegen termékeknek, gyakran selejteseknek is, egész áramlata özönlött a hazába, megmételyezve a nemzeti közérzületet, a jó izlést és nem egyszer az erkölcsöket.
Ha a magyar szépirodalom oly cosmopolitikus jelleget öltött, mely a nemzeti közérzületre elmosólag hat, ez több mint baj, ez valóságos veszély, melynek káros következményei kiszámíthatlanok.
Európa nemzetei között egyetlen egy sincs, melynél a nemzeti érzület eleven fentartása oly döntő súlylyal birna, mint a magyarnál. A viszonyok, melyek Magyarország szomszédságában megteremtettek, kapcsolatban a zagyva elemek mesterségesen szított kifelé nehézkedésével, oly vihart jeleznek a láttávolban, melynek késhető, de kikerülhetetlen kitörésével a magyar csak úgy bizhatik – de erős hitem szerint úgy bizhatik is – diadalmasan megküzdeni, ha a magyar nemzeti érzület villanyos folyama hatja át a magyar nemzettest minden izét.
A magyarra nézve a magyar nemzeti érzület Vesta-tüzének eleven lobogása nemzeti életkérdés. Üdvözlöm Önöket e tűz őrpapjai közt.
Hanem midőn Ön a cosmopolitikus jelleg és az idegen termékek áramlata felől panaszkodik, meg vagyok győződve, hogy ezt nem úgy érti, mintha azt óhajtaná, hogy fajunk akár az európai társadalom simító befolyásától, akár az idegen irodalom szine javának a hazai talajba átültetésétől elzárkozzék. Ez annyit jelentene, mint az eredetiség kedvéért a czélon túllőni. Pedig a ki túllő a czélon, az nem talál. Van egy bizonyos közösség az európai cultura birtokában, mely nem ismer földirati határokat és magáévá teszi, a mi kiválóan jó az irodalomban, akárhol terem az. Példa reá Petőfi költészete és Jókai regényei.
Én bizonyosan csak az Ön gondolatát irom le, midőn oda nyilatkozom, hogy a magyarnak tiszta fényben, mocsoktalanul fenn kell mindig és mindenben tartani nemzeti jellegének sajátos zománczát; de ezt fentartva európai szinvonalra kell állni. A magyar műveltségnek mindennel, mi e rovatba tartozik, magyar zománczu európai műveltségnek kell lenni, mely saját nemzetének egyéni typusával bir, de azért európai, úgy mint az angol, franczia, olasz, német műveltségnek megvan egyenként a maga nemzeti typusa, de mindegyik európai.
Kétségkívül valónak tartom, hogy a magyar tudományos irodalom, mely az utóbbi időben oly örvendetes lendületet vett, helyesen cselekszik, midőn gondos megválasztással – a mi fődolog – a tudomány nevezetesebb idegen termékeit a magyar talajba átülteti és ezek átültetésével a magyar tudományos ismereteknek európai szinvonalra helyezkedését megkönnyíti. Egy nyert fok ez, mely álláspontot nyujt saját erőnkkel magasra emelkedésre.
Ha a magyar szépirodalom óvatos elővigyázattal hasonlóan cselekednék, én nem gondolom, hogy ez a nemzeti közérzületnek ártalmára válhatnék, feltéve, hogy kellő gond fordíttatnék a megválasztásra és csak az nyujtatnék a magyar olvasó közönségnek, a mi a jó izlést, a szép és jó iránti fogékonyságot, a családi erényt és azon társadalmi erkölcsök nemesítését elősegítve fejlesztenék, melyek az országok talpkövei.
Hanem az Ön panaszát éppen az teszi indokolttá, hogy nincs meg a kellő megválasztás az átültetésre szánt, és itt-ott példányul vett idegen termékek megválasztásánál hiányzik az erkölcsi rugó és a társadalom nagy érdekeire való figyelem, úgy hogy az érzékiesség ingerével üzérkedés történik, mely piszkot teremt; a piszok pedig ragad. És ez még az iránytalanságnál is rosszabb, ez kárhozatos irány.
Különösen két áramlat van a külföldön divatos irodalmi termékek között, melyektől megóva szeretném látni a magyar szépirodalmat. Az egyik amaz az érzékcsiklandó ledér áramlat, mely étvágyat ébreszt a titkos gyönyör élve, a gonosz tudás fájának gyümölcse iránt, mely a hitrege szerint Éva anyánkat is kisértetbe vitte, mely lazítólag hat a családi kötelékre és az erkölcsöket megmételyezi. – Miként is fordítja Barna Ignácz Horácz 3. dalának ama két versszakát, mely így kezdődik: Foecunda culpa saecula nuptiae primum inquinavere, és így végződik: incestos amores de tenero meditatur unqui. Hinni szeretem, hogy a magyar hazában még nincs így; mert ha így volna, akkor én is elmondanám, a mit Horácz mondott: »Hoc fonte derivata clades in patriam populumque fluxit«. De bizony jó volna rá gonddal lenni, hogy ne is legyen így, mert ha az érzékcsiklandó literatura micropjai megtelítik a levegőt, azok nem kisebb pusztítást vihetnek véghez az erkölcsi életben, mint Pasteur micropjai a szerves életben véghez visznek.
A másik az úgynevezett természeties irány, mely az erkölcsi szemétdombról szerzi tárgyait és alakjait, és tetszeleg magának abban a gondolatban, hogy művészet, mely azt képzeli, hogy a leirás csak akkor tökéletes, ha hű a természethez. Igen, de a természetben nemcsak ganéj van; a természetben virág is van. Profanálja a művészetet, a ki az erkölcsi ganajdombon turkál alakzatok után. Azt gondolom, a szépirodalom hivatása emelni, nem pedig leszállítani a műveltség szinvonalát. – Nem hiszem, hogy jó mód volna a tisztaság megkedveltetésére az, ha mindig csupán az aljasságot, durvaságot, piszkot dörgöljük a közönség orrához.
Mint becses leveléből látom, a Petőfi-társaság dicséretes tevékenységének eszközeit a fővárosban havonkint tartott fölolvasások, közlönyeit és könyvkiadványai képezik, mihez az olvasási kedv fokozása és az iró és közönség közti viszony bensőbbé tétele czéljából legújabban vidéki felolvasások is csatoltattak.
Önök, kik a helyzetet nemcsak általános körvonalaiban mint én, hanem részleteiben is ismerik, az eszközök megválasztásánál bizonyosan számot vetettek mind az adott viszonyokkal, mind a módokkal, melyekkel rendelkeznek. Nekem csak óhajtanom lehet, hogy tevékenységüknek elég anyagi erő is álljon rendelkezésére, hogy hóna alá nyuljon az úttörő nehézségei által homályban tartott tehetségeknek, és hogy az iránytalan vagy rossz irányu irodalomtól a tér elvitattassék, melyre azután a nemzeti szellem, jó izlés és erkölcsi érzés nyomják rá az imprimaturt. Hanem nekem úgy rémlik – és az Ön levele folytán rémlik úgy, – hogy most az olvasási kedvnek nemcsak fokozása, hanem tisztázása is kivánatos. Nemcsak sarkantyura van szükség, hanem fékre is. A jó eredeti olvasmány, melyet Önök nyujthatnak, nem zárja ki azt, hogy azon selejtes is olvastassék, melyet Ön mételyezőnek jelez, mert legyen eredeti, legyen fordítás, az is táp az olvasási kedvnek. Hát különbség van a mostani feladat és azon koré közt, mely a magyar szépirodalom hajnala volt. Akkor csak az volt a feladat, hogy minden, a mit a magyar irodalom nyujt, olvastassék; most az, hogy, a mi mételyes, ne olvastassék, ha még olyan szépen szól is magyarul. Annál veszedelmesebb, mennél szebben szól.
Nekem úgy rémlik, hogy a magyar irodalom emelése végett tanácsos volna módját ejteni, hogy a magyar közönség folyvást tájékozva legyen, hogy mi az, a mitől óvakodnia kell. E figyelmeztetésnek nem kellene pusztán az általános irányelvekre szorítkozni, mert ezzel az történnék, a mi a mocskos cseresnyével, hogy az egyes szemekre azt mondanák: »ez a szem nem mocskos«, és a dolog vége az volna, hogy a mocskos cseresnyét az utolsóig elfogyasztanák.
Mózes jut eszembe, ki nem szorítkozott annak szabályul adására, hogy a mi tisztátalan, attól tartózkodni kell, hanem számot vetve az éghajlattal, részletekbe vitte egészségtani rendszerét, és egytől egyig elmondotta, a pusztán vándorló és Kánaánba letelepülendő népének; ez és ez tisztátalan legyen nektek, meg ne egyétek.
Ha okadatolt megbélyegezéssel oda lehetne jutni, hogy tisztesség-vesztéssel járna, ha valaki oly olvasmányon kapatik rajta, a mi a nemzeti érzülettel, a jó izléssel, az erkölcsiséggel össze nem fér; ha oda lehetne jutni, hogy a szép kezecskék ne tekintessenek többé szépeknek, ha magukat ily erkölcsi piszoklapok forgatásával megfertőztették! Nehéz, de oly feladat, mely körül már a törekvés is czél.
Hanem mert Ön divatot említ, és egy kárhozatos divat ellen nincsen hatalmasabb fegyver, mint a nevetségességgé tétel, Cervantes Saarvedra jut eszembe, ki korának divatos kalandhajhászását és állovagiasságát Don Quixotejában a szó szoros értelmében agyonütötte.
Miért ne akadjon magyar Cervantes a mostani mételyező, kárhoztatandó divat ostorozására? De bármiként legyen az, indíttatva érzem magamat még arra figyelmeztetni, hogy azon mételyező áramlatnak, mely Önt méltó panaszra ösztönözte, legtermékenyebb, mert legterjedelmesebb csatornája a fájdalom, nem ritkán nagyon is óvatlanul, vigyázatlanul kezelt hirlapi tárczairodalom. Ez oly széles körben és oly folytonosan özönlő ár, miként alig hihető, hogy annak kigőzölgő miazmáit felolvasásokkal eloszlatni lehessen. Itt más segédeszközökre is szükség van. Az Önök társasága talán felhasználhatná tekintélyét és társadalmi összeköttetéseit, hagy a journalistika tisztességes része az Önök czélját saját czéljának is tekintse. Talán, ha anyagi erejük engedi, Önök gondoskodhatnának, hogy a tisztességes hirlapirodalom ne legyen szűkében a jó tárczamunkáknak, és ne érezze magát szegénység által kényszerítve olyanoknak is tért nyitni, melyek a nemzeti érzületet, a jó izlést és az erkölcsöket megmételyezik.
Én, ki nemcsak nemzetem körén, hanem az emberi társaságon is egészen kívül tengek, tanácsadással a társadalmi bajok körül sem képes, sem illetékes nem vagyok, de a bajt látom, szolgáljon jó szándékom mentségemül, hogy szabadságot veszek magamnak az Önök figyelmét erre felhivni.
És most, hogy becses levelének semmi része se maradjon válasz nélkül, még magamról is kell szólanom.
Ön felemlíti, hogy a Petőfi-társaság mindjárt megalakulásakor tiszteleti tagjának választott meg. Ez engem rendkívül meglepett volna, ha Helfy Ignácz barátom multkori látogatása alkalmával azt előttem szóba nem hozta volna, mert nem tudom, miként történt, de nekem erről legkisebb tudomásom sem volt. Hanem akármiként történt is, nem gondolja-e Ön, hogy én egy szépirodalmi társaság tagjai között olyformán veszem ki magamat, mint Saul a próféták között? Nem tudok semmit egész életemben, a mi ily megtiszteltetésre nem hogy érdemet, de még csak ürügyet is szolgáltathatna. Ön maga is érezte azt; mert jobb indok hiányában szorultságból szónoki stilemre hivatkozik, még pedig oly magasztaló minősítéssel, mely ellen itt kell, hogy leghatározottabban tiltakozzam.
Az én szónoki stilem! uram bocsá’?! igaz, bennem oly erős volt életemen által a hazafias kötelességérzet, hogy kötelességből még a szónoklástól sem riadtam vissza, pedig ez a mesterség hallgatag természeti hajlamaimmal merőben ellenkezik. – De ha volt idő, midőn szónoklataimat némi hatás kisérte, ezt nem szónoki tehetségemnek, melylyel nem birok, hanem azon valaminek kell tulajdonítanom, mivel akkor a levegő telítve volt, és tulajdonítanom kell annak, hogy együtt éreztem nemzetemmel, csont voltam csontjából, test testéből, tehát ajkaimról bent a hazában nemzetem óhaja, vágya, öntudata, honszeretete, künn pedig nemzetem panasza, keserve szólt. Ez az egész. De annyit mondhatok – mert igazat mondok, hogy egykori szónoklatom a mai kor igényeinek szinvonalán messze alul áll. Önöknek vannak szónokaik, kikkel nekem versenyezni eszembe sem juthat. Az a megtiszteltetés, melyben engem a Petőfi-társaság részesített, nem megérdemelt jutalom, hanem csak az Önök nagyrabecsült jóindulatának ingyenes ajándéka – ilyennek veszem, ilyennek fogadom el, – jelentse be a társaságnak ajándékáért legőszintébb köszönetemet.
Midőn végül rokonszenvemet, érdeklődésemet kéri a társaság számára, olyan valamit kér, a mit már bir. Csak hogy az én rokonszenvem nagyon értéktelen portéka, melynek Önök nagyon kevéssé vehetik hasznát. – Nem is tudom, mire czéloz, ha Helfy Ignácz barátam meg nem sugja. Az élő halott szét fog nézni, talál-e valamit sirjának romjai között, a mit Önök, ha nem is kielégítőnek, de jóindulatu elnézéssel eltürhetőnek tekinthetnek. Találok-e, nem tudom, de szétnézek.
Társaságuk tevékenységéhez a legjobb sikert kivánva, van szerencsém Önt nagyrabecsüléssel üdvözölni.
Kossuth Lajos.
