Helfy Ignácznak

Teljes szövegű keresés

Helfy Ignácznak
22. Via dei Mille (giŕ S. Lazzaro).
Turin, 1882. szeptember 17.
Kedves Barátom!*
Helfy Ignácznak. K. F.
A folyó hó 19-ke körül (a napot nem tudnám egész bizonyossággal meghatározni) immár 80 éve lesz, hogy e keserves életre születtem; még pedig »burokban« születtem, élő czáfolatul ama népies babonának, hogy »burokban született gyermek szerencse gyermeke«.
Vannak, kik születésem 80-ik évnapját politikai pályám 80-ik évnapjával hozzák kapcsolatba. Tévednek. Az én tevékeny részvétem a közéletben 50 évnél régebben, 1827-ben kezdődött. Akkor lettem táblabiróvá kinevezve szülőmegyémben, Zemplénben. A megbecsülhetetlen megyei intézmény, mely, a helyett hogy a közszabadsággal összhangzásba hozatnék, miként azt az 1848-ki törvényhozás elrendelte, ma már az osztrák-magyar hatalmi központosítás ádáz nyomása alatt eleven organismusból gépies mechanismussá törpült: akkor még az önkormányzatnak tevékenységtől pezsgő műhelye, a nemzet közéletének semmivel nem pótolható hatalmas ütere, a magyar alkotmányosság védbástyája volt; s én azok közé tartoztam, kik a mai napság már csak gúnynyal emlegetett, mert nem ismert táblabiróságot sem üres czímnek, sem »sine cura«-nak nem, hanem a hazafiui tevékenységre hivatás mezejének tekintették. Ha volt valami életemben, a mi nyomokat hagyott hátra maga után, annak magvai ama mezőn indultak czirázásnak.
Szolgáljon e chronologikus visszapillantás bevezetésül e levelemhez.
Születésem 80-ik évnapjának alkalmából egy több mint 30 ezer aláirással ellátott Emlék-Album kezemhez juttatásának szándéka felől lettem e napokban Budapestről értesítve a Tassy Becz László úr elnöklete alatt alakult választmány által, mely beleegyezésemre s az átadás módjának meghatározására szólított fel.
Válaszomban* előadtam a tekinteteket, melyek arra indítottak, hogy a szives megemlékezés e tanuságának elfogadásától mind a mellett se vonakodjam, hogy a terv kezdeményezése ellen határozottan tiltakoztam, s tiltakozásom figyelembe nem vételét csak sajnálhatom.
Ez a válasz nem volt feltalálható. K. F.
Az átnyujtás módját illetőleg pedig, az aláirók körében tervezgetett módot el nem fogadhatva, felkértem a választmányt, legyen szives, az albumot számomra Önnek átadni; ki, reménylem, nem fogja kérésemet megtagadni, hogy engem az átvételnél képviseljen, s hálás köszönetemnek és az érzelmeknek, melyekkel a megtiszteltetést fogadom, tolmácsa legyen.
Ön engem annyira hozzászoktatott baráti készségéhez, hogy eléggé elbizakodott vagyok kérésem teljesítésére számítani.
Harminczhárom éve, hogy nem láttam hazámat; s e hosszu hontalanság s tehetetlenségem daczára mégis gyakran részesülök azon megtiszteltetésben, hogy honfitársaim kisebb-nagyobb körben szives megemlékezésökre méltatnak. Tanuságát vettem ennek legközelebb is névnapom alkalmából, tanuságát veszem most ama több mint 30 ezer aláirásban, melynek átvételére Önt felkérem, és a készületekben, melyek – mint a lapokból látom – 80-ik születési évnapom alkalmából a szives megemlékezés tanusítására több helyütt a távol hazában tétetnek.
Honfitársaim e jóindulata vigasztaló napsugárként hat hontalanságom komor éjjelébe.
Legyen Ön, kérem, tolmácsa a mélyen érzett köszönetnek, melyet legjobb áldásaim kiséretében megilletődött szivvel küldök az oly régóta keservesen nélkülözött kedves hazába.
De az alkalom, mely jelenleg e megtiszteltetésekben részesít, bizony nem örvendetes.
Az évek, melyeket leéltünk, nem megtakarítás a jövő számára, hanem élettőke-fogyasztás, melyet semmi varázsáldás nem pótolhat ki.
Az én kis családi körömben mi nem is szoktuk a név- és születési évnapokat megünnepelni. Még csak emlékezetbe hozni sem. Nem jól esnék magunkat, s azokat, kiket szeretünk, emlékeztetni, hogy az év, melyet leéltünk, egy hosszu lépéssel közelebb hozott az elváláshoz, mely, ha az elköltözőre nyugalmat hoz is, a felmaradandókra gyászt borít.
Hát még mikor a születési évnap már a 80-ik! Nem tagadhatom, hogy ez a szám komor gondolatokat ébreszt agyamban s ajkaimra fájdalmas sóhajtást idéz.
Nem mintha az bántana, hogy az ilykoru ember, még ha talpon áll is, már a sirban áll, lesve a billentést, mely lefekteti. Ez rendén van így és nem is baj. A kinek annyi bú, annyi keserv jutott osztályrészül az életben mint énnekem, az, ha lelkiismeretével tisztában van, a mint én vagyok, nem pusztán megnyugvással, hanem még egy nemével a sovárgásnak is gondol a halálra:
»Mert ha biró, nem furdal vád,
Mert ha álom, nyugalmat ád.«
Nem is azért szomorít a 80 év, mivel az öregség örömtelen. Ez is rendén van. Az örömtől nehéz a megválás, az örömtelenségtől nagyon könnyü. Bölcsen rendelte a természet istene, hogy az évek súlya alatt öreg embernél az élet jóformán tengéssé változzék, mely értéktelen mindannak becse iránt, a mi személyileg értékes lehet. Ez a tengés nagyon jó átmenet mindannak, a mi az emberben anyagi, ásványelemekké szétbomláshoz, hogy örökös körútjokban a természet három országán át új meg új élet hüvelyeivé csoportosuljanak az örökkévalóságon keresztül.
És nem is a miatt szomorít a 80 év, hogy a tehetetlen öregségben az ember elrozsdásodik, mint az ellökött kard. – Én ez elrozsdásodást eddig még kevésbbé érzem, mint a korombeliek közt mások tán sokan. Ha az esélyek kereke még életemben akként fordulna, hogy nemzetem magát örök létjogának számon kérésére elhatározná, még elég ruganyosságot érzek agyamban, elég akaraterőt lelkemben s elég munkatehetséget izmaimban, hogy mint egyszerü napszámos ki is kérjem, le is róhassam részemet a nagy munkában.
Az, a mi miatt a 80 év terhe kifejezhetlen búval súlyosodik lelkemre, azon szomoru kényszerüségben áll, hogy nekem, ki hazámat annyira szeretem, mint ember hazáját jobban nem szeretheti, idegen földön kell meghalnom, hontalanul.
Pedig kell; mert szivem minden dobbanása visszaborzad, minden erkölcsi érzelem, hazafiságom minden kötelességérzete eltilt attól, hogy megtagadva életem religióját, »Osztrák«-Magyarországba menjek meghalni; én! ki egyik kezemmel nemzetem örök létjogára, másikkal a vértengerre mutatva, mely névtelen félisteneink ereiből a gazul megtámadott haza szent védelmében kiömlött, hazám függetlenségének decretálását indítványoztam s indítványom nemzeti határozattá emeltetvén, isten és a nemzet szine előtt esküvel fogadtam, hogy hazám függetlenségéhez utolsó lehelletemig hű maradok!
Az is maradok. Isten engem úgy segéljen mind ez életben, mind a siron túl.
Sokat tanulgattam hosszu életemben, de nemzetem érdekeinek idegen érdekeknek alárendeltségébe belenyugodni nem tanultam meg. Sokat feledtem, de hazám szent jogát nem.
Hát nekem idegen földön kell meghalnom, mert, a mint a dolgok a hazában állanak, nem reménylhetem, hogy azon maroknyi napok alatt, melyek még számomra fentartva lehetnek, a magyar nemzet újra felemeli azon függetlenségi zászlót, melyet előbb a népek szent jogát lábbal tapodó idegen avatkozás rántott ki kezeinkből, utóbb a nemzet maga feladott, de melynek én hűséget esküdtem.
Az a zászló még lobogni fog; »az nem lehet, hogy annyi szív hiában onta vért s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért«. Az a zászló lobogni fog; – ezt hiszem – tudom: de én 80 éves öreg ember vagyok: nem érhetem meg.
Idegen földön kell meghalnom.
Ez az, a mi miatt a 80 év bánt. Csakis ez.
80 év! – – A mint e számot leirom, gondolataim végig röppennek az ür felett, melybe e hosszu idő elmerült. A férfikoré a jövő reménye, az aggkoré a multak emlékezete. Amazé az akarat tenni valamit, a miért élni méltó legyen; emezé a számbavétel, ha talál-e valamit a multban, a miért élni méltó vala. Ha találok-e?
Talán találnék, ha a jelen a multak vivmányait meg nem hamisította volna. De megtette.
Az eszközök egyike valék – és áldom a végzetet, hogy leheték – a történelem igazságának kezében, hogy a jobbágy föld szabaddá legyen a hazában. Sokat elsepert a balsors fergetege abból, a miért küzdött, szenvedett, áldozott, vérzett ama nemzedék, melyre már csak néhány porladozó rom emlékeztet, ez megmaradt. Igen, de igazán szabad-e az a hajdani jobbágy föld? Nem az, csak urat cserélt. Hajdan a jobbágy földmíves földesurát táplálta. Most a, tulajdonos földmíves azt a Molochot táplálja, melyet az osztrák-magyar monarchia nagyhatalmi állásának neveznek. És ez a Moloch telhetetlen. Soha sem mondja »elég«. Mindig enni akar.
Hajdan a földesúr védte a jobbágyot önzésből, saját érdekében védte, de védte, hogy az, a mit államnak neveznek, a jobbágy véres verejtékét fel ne emészsze, most ki védi meg a szabad föld birtokosát ama Moloch telhetetlenségétől, mely még csak nem is állam, sem magyar sem osztrák értelemben, hanem a szó szoros értelmében »egyuralom«, mely a maga nagyhatalmi vágyát államérdek gyanánt tálalja fel s magát az államnak substituálja.
És így lőn, hogy a nép, mely a jobbágy földön megélt szűken, csaknem állatilag, de megélt, – nem birva a reá nehezedő terheket, a szabad földön nyomorog, sőt hallatlan! a szabad földről még ki is vándorol.
Kivándorlás Magyarországból munkahiány, keresethiány, meg nem élhetés miatt! azon Magyarországból, mely, ha a politikában saját érdekeitől kérhetne tanácsot, ha közgazdászati s adózási rendszerét saját javának kivánalmai szerint rendezhetné be függetlenül, kétszer annyi népet is jólétben eltarthatna, mint a mennyi most földjén nyomorog! Ez rothadt állapotra mutat, mely gyökeres orvoslásért kiált. Félakaratu kapkodások, palliativák csak a symptomákat csillapíthatják; a betegséget meg nem gyógyítják.
Hát ide törpíttetett a szabad föld nagy vívmánya, mely annyi áldást igért.
Aztán igaz az is, hogy az eszközök egyike valék, és áldom a végzetet, hogy leheték az örök igazság kezében, miszerint a szolganép, mely ki volt tagadva az alkotmány jóvoltaiból, mint egyenjogu alkotmányos polgár foglalja el helyét a hazában; igen, de a polgáriság magasztos joga arra lett felhasználtatva, hogy a nemzeti akarat pecsétje üttessék az állami függetlenség feladására; pedig függetlenség nélkül az alkotmányos formák csak álarcz, melyet az absolutismus felölt, hogy a járó-kelők reá ne ismerjenek s hogy a felelősséget magáról elhárítsa. Ez rosszabb a nyilt erőszaknál. Megmondta Deák maga, hogy a mit ez elveszen, azt vissza lehet szerezni, de a mit feladunk, az elveszett. Gibbon irja örökbecsü munkájában, hogy az Árpád-ház 300 évig uralkodott Magyarországban, de a szabadnak született magyart nem vakította el a korona csillogó fénye, mindig élt elévülhetlen jogával, számon kérni szabadságát az állam öröklő szolgájától (hereditary servant of the State), azt felelősségre vonni s meg is büntetni. Így Gibbon. De most kitől kérje számon a nemzet elvesztett függetlenségét? kit vonhat érte felelősségre, mikor maga adta oda!
És igaz, nem kis részem volt abban is, hogy a magyar nemzet megkapja azt, a mit az angol igen jellemzően nem parlamentarismusnak, hanem képviseleti kormánynak (representativ government-nek) nevez. S ez névleg meg is volna, de mert az alap, a függetlenség hiányzik, hát a nemzet képviselői (hogy egyebet ne említsek) a nemzet nevében, melynek akaratát képviselni tartoznának, megszavazták a bosnyák occupatiót, melyet az egész nemzet egy szivvel-lélekkel a leghatározottabban ellenzett. És ezt képviseleti kormányrendszernek nevezik! – De hát ki vagy mi volt e vészterhes megszavazásnál képviselve? A nemzet akarata nem, mert az határozottan ellenezte, hanem képviselve volt az alkotmányos formák ügyefogyott üressége; mely, hiányozván az intézményes biztosítékok, mik egyedül képesek a formák szócsikorgó mechanismusát életerős szervezetté eleveníteni – megijedt a gondolattól, hogy, ha a nemzet képviselői a nemzetet önczélnak merik tekinteni, a nemzet akaratának képviselése a nagyhatalmi ambitio Molochjának szemöldökével koczczanásba jő, és ez álarcz leesik és a »sic volo, sic jubeo« arcza leplezetlenül előbukkan. A mióta Magyarországot az egységes osztrák-magyar monarchia Cis- vagy Trans-Lajthán felévé törpítették, mutasson nekem valaki csak egyetlen egy esetet is, hogy a magyar országgyűlés merte volna meg nem tenni, a mit »felül« akartak, vagy merte volna megtenni – ha még úgy fogadta is, hogy megteszi, – mi oda fenn nem tetszett. – A bécsi cabinet-politika »commandiroz«, a magyar országgyűlés »marsiroz«. Es ezt képviseleti kormányrendszernek nevezik! – »Pengő czimbalom.«
Nem folytatom a »vivisectiót«, bár hosszudan hosszura folytathatnám. Még csak azt sem kérdem, hogy hova lett az a szellem, az a lelkesült határozottság, az az »ész, erő, szent akarat«, az a nemzeti életrevalóság, melynek dicsőséges revelatiója a világot bámulatra ragadta s melynek szervezésére a nemzet velem parancsolt volt? Szomoru kérdés, melyre a felelet még szomorubb volna; hát nem kérdezem; hanem csak annyit mondok, hogy én nem ilyes dolgokat vártam, reméltem a szabaddá tett földtől, a szolga népnek szabad alkotmányos polgárrá emelésétől s a képviseleti kormányrendszertől, midőn ezeknek kivivására sok jobbak között én is közreműködtem.
Hát bizony nem találok a multak ürjében, a min fáradt szemem megnyugvással pihenhetne meg. Nem találok, mert a jelen meghamisította a multak vivmányait.
De hát mi köze mindennek azon szives megemlékezésekhez, melyekkel születésem 80-ik évnapja alkalmából megtiszteltetem?
Megmondom és azzal végezek.
A haza jelen állapota a legkiáltóbb ellentétben áll egész multammal, elveimmel s az iránynyal, melynek tehetetlen, de hajthatatlanul hű személyesítője gyanánt állok isten és emberek előtt.
És én 33 év óta hontalan és tehetetlen öreg ember vagyok, kitől senki sem várhat semmit is.
Még csak pár rövid év, s már azon siralomházi idő is lejár, mely után én (ha még élek) és fiaim ki leszünk taszítva, mint megannyi páriák szülőföldünknek polgári kötelékeiből, s még csak magyaroknak sem lészen szabad magunkat neveznünk, ha csak nem járulunk a »löbliches kaiserlich königliches Consulat«-hoz Genuában, nagy alázatosan kijelentve, hogy urának alattvalóivá szegődünk. Mert hát ez az ostracismus is törvény, melyre a magyar nemzet képviselői a magyar nemzet akaratának pecsétjét ütötték reá.
Ilyen az én helyzetem; elég szomoru, hogy ilyen; de ilyen.
És ime, mindezeknek daczára a legszivesebb megemlékezéseknek, sőt (szabad mondanom, mert számtalan biztosítását birom) a szeretetnek, ragaszkodásnak nyilatkozatai sűrün érkeznek hozzám Magyarország csaknem minden vidékéről, hozzám, a törvényhozó hatalom által a nemzet soraiból kilökött páriához.
Hát személyemnek szól ez a megtisztelő rokonszenv? Miként szólhatna? Mikor az engem ekként megtisztelők nagy számában alig esik százra csak egy is, a ki engem valaha csak látott is, nem hogy velem viszonyban volt volna.
Nem nekem, a személyesen ismeretlennek szól ez; hanem szól azon ismert, becsült elveknek, melyeknek életem szentelve volt, szentelve lesz mind halálomig. Szól azon elveknek, melyek a magyar nemzet ezredéves történelmi létjogának imperativus követelményét, a magyar nemzet jövendő létének alapját, feltételét, biztosítékát képezik.
Aztán tekintetbe véve azt: hogy én, kiről tudva van, hogy »törhetek, de meg nem hajlom«, minden szóval, mely ajkaimról elszáll, minden betüvel, melyet tollam papirosra vet, magával hontalanságommal is eleven tiltakozást képezek az ország jelen közjogi állapota ellen; tekintetbe véve ezt, kérdem én: lehetséges volna az, hogy én ily megtiszteltetésekben részesüljek, ha a magyar nemzet megelégedését lelné, lelhetné a létező állapotban?
Lehetetlenség ez, lélektani lehetetlenség.
Mit jelentenek hát a reám megemlékezés eme nyilatkozványai?
Jelentik azt: hogy a függetlenséget feladó kötés megméretett a tapasztalásnak, megméretett a nemzet érzelmeinek mérlegében és könnyünek találtatott.
Jelentik azt, hogy a függetlenségi iránt mindinkább szélesedő tért nyer a hazában.
Jelentik azt, hogy annak a türelemnek hurja szakadó félben van, mely a magyar nemzetet idegen érdekek szolgájává tette s nemzeti jövendőjét compromittáló nagyhatalmi ambitiók vérverejtéket izzadó eszközévé kárhoztatta.
És mert e türelem fogytán van, jelentik azt, hogy az okszerü történelmi holnapnak napja még a láthatár alatt van ugyan, de képe már a párakörben látható. Egy fordulat az esélyek kerekén s a nap felbukkant.
Én úgy itélem meg a helyzetet. Ezt lehet lehurrogatni, de a hurogatás nem állítja be a történelem logikáját. Itéletem felett a jövendő fog dönteni. S én annál biztosabban hivatkozom a történelem logikájára, mert annyit tudok, hogy nem lehet magyar ember, még a hurrogatók, még az opportunismus álbölcsességének követői közt sem lehet, a ki szivének rejtekében nem osztoznék vágyaimban, érzelmeimben.
Hát én idegen földön halok meg; de nem halok meg reménytelenül.
Köszönöm e reménynek sugarát; lelkem mélyéből köszönöm.
Sursum corda!
Segíts magadon, magyar, és isten megsegít.
Kossuth Lajos

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages