III. Az osztrák császári és magyar királyi hatalmak egy személyben egyesitése. | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

III. Az osztrák császári és magyar királyi hatalmak egy személyben egyesitése.

Az I-ső számu adalékban hivatkoztam Lord Brougham-ra az ellentállás szent jogának kérdésében: indittatva érezem magamat megismertetni olvasóimmal, hogy mit tart Lord Brougham azon állapotról, midőn két vagy több oly állam, a mely házi dolgaira külön kormányzattal bir, egy közös (már akár monarchikus, akár köztársasági) uralkodás alatt áll; a mely azonban nem szoritkozik az uralkodása alatt levő államok kölcsönös viszonyaiba vagy közös nemzetközi ügyeibe avatkozásra, hanem minden egyes állam különleges kormányzásának is döntő befolyásu tényezője (figyelmet kérek e körülményre, mert az összeférhetlenség ezen sarkallik.)

Ezt az állapotot Lord Brougham »tökéletlen szövetkezeti egyesületnek« (Imperfect federal union) nevezi, ellentétben a »tökéletes szövetségi egyesülettel« (Perfect federal union), a minők például az egyesült éjszak-amerikai államok; a hol a központi kormány nem avatkozhatik az egyesület egyes államainak otthonos dolgaiba s kormányainknak eljárásába, kivévén, ha és a mennyiben ez a szövetséges viszonyba ütköznék.

Az elsőnek, a »tökéletlen szövetségi egyesületnek, példái közt Anglia nagyhirü Lord Cancellárja Austriát s Magyarországot névszerint megemliti, s az e nemü tökéletlen szövetségi egyesületről 1861-ben megjelent munkájának: »The British Constitution« toldalékában következőleg nyilatkozik:

»Különleges alkotmányokkal biró több országoknak egy, akár monarchikus, akár köztársasági uralkodó hatalom által birtoklását határozottan mindig perniciosus következésünek, s mindannyiak jogaival és szabadságával összeférhetlennek kell nyilatkoztatni.«

»Először azért, mivel az ily helyzetben levő államok lakosai többé-kevésbbé mindig idegenek maradnak egymás iránt, mert még ha egy faji eredetüek s egy nyelvet beszélnek is, intézvényeik különbözősége elválasztó vonalat von közibök. Ily körülmények közt ki van annak valószinüsége zárva, hogy az országló hatalom részrehajlatlanul uralkodhassék. Egy ország mindig több kedvezésben fog részesülni mint a többiek.«

»Másodszor és főképen az ily tökéletlen szövetségi egyesület rossz következése abban van, hogy sikertelenekké teszi a garancziákat, melyeket az ily helyzetben levő államok jogaik s jó kormányzatuk biztositása végett fellállitottak. Mert az ily helyzetben levő állam népe nemcsak azon erővel és befolyással kénytelen küzdeni, melyet saját erőforrásai bocsátanak az országló hatalom rendelkezésére, hanem azon erővel s befolyással is, melyet ugyanazon hatalom a többi birtokaiból merit, s mindazon erő és befolyási fölösleg, mely a többi országok ellensulyozásán felül marad, egy adott pontra forditható s ott az országló hatalmat mindenhatóvá teheti.«

Lord Brougham ezt példával illustrálandó, hivatkozik arra, hogy minő volt volna Anglia királyának helyzete, ha Hannover, melynek szintugy királya volt, egy jelentéktelen tartomány helyett nagy és gazdag ország volt volna. Nem változtathatta volna meg Angliában önkényleg a törvényeket, nem tehetett volna oly intézkedéseket, melyekre a parlament hozzájárulása szükséges, de követhetett volna oly politikát, a minő neki tetszik, a nélkül, hogy csak a legkevesbbé is kénytelen lenne Anglia érdekeit s kivánatait figyelembe venni.

A mi itt az angol uralkodó ház volt birtokát Hannovert, nagy országnak téve fel az országló hatalomról mondatik, azt folytonos ténynek találjuk Magyarország történelmében az utóbbi századok alatt. A belfejlődést a mi illeti, én sem az anyagi, sem az erkölcsi, sem a társadalmi érdekek körében nem ismerek oly tért, melyen az uralkodó hatalom közössége folytán Austria és Magyarország közt fenforgó viszony az utóbbinak előnyére vált volna, sőt azt kell mondanom, hogy nem ismerek oly tért, a melyen hátrányára nem vált; de hát végre is kellő önérzet, erős akarat és az akadályoktól vissza nem riadó kitartás mellett kisebb-nagyobb, hogy ugy mondjam, tartományi jellegü haladás, fejlődés, gyarapodás az ily viszony mellett is lehetséges; de már annak még csak lehetsége is ki van zárva, hogy Magyarország saját érdekeinek megfelelő önálló nemzeti politikát követhessen. Megtörténhetik egyes esetekben, hogy az uralkodó hatalom családi politikája Magyarország érdekeivel találkozik, de a mikor nem találkozik, vagy épen (a mint gyakran megtörtént) ellenkezik, nem a magyar nemzet érdekeinek dictátuma, hanem az udvari politika jut érvényre.

Ez a különleges érdekü több országok feletti uralkodásnak kikerülhetlen következése. Pedig nagy vonásokban tekintve a nemzetek életét, nem a jobb vagy rosszabb közigazgatás, nem is a gyorsabb vagy lassubb culturális fejlődés és vagyoni gyarapodás az, a mi az államok jövendője felett határoz, hanem a nemzetközi viszonyokat szabályzó politika. Rossz közigazgatást máról holnapra ki lehet javitani, hátramaradást megfeszitett eréllyel helyre lehet hozni, de a nemzetközi viszonyokat szabályzó politika tévedései helyrehozhatlanok; lehet, hogy csak emberöltők multával, de minden bizonnyal megboszulják magukat, s államok jövendője esett igen gyakran és fog esni a jövőben is áldozatokul. A kaszárnyává változott Európa mai állapota annyira anormális, a minő soha, de soha sem volt, a mióta történelmét ismerjük; az ember feje szédül bele, a mint a véget nem érő, a határt nem ismerő folytonos fegyverkezéslázra gondol, mely a kormányokat izgatja, s mely még csak annyit sem eredményez, hogy a szünetlenül köpölyözött népek a békét (igy nevezik ezt a türhetlen állapotot) máról holnapra biztosnak tekinthetnék, és mi ennek az Európát catastrófával fenyegető anormális állapotnak kutfeje? nem a német-franczia viszály, ez egymagában véve csak a németek és francziák dolga volna, nem fenyegetné Európát catastrófával s különösen nem fenyegetné Magyarországot egy oly óriási küzdelem válságával, melynek kimenetele jövendő létele felett fog határozni; Európa jelen anormális helyzetének s jele első sorban Magyarország jövendője bizonytalanságának kutfeje nem a német-franczia válság, hanem annak valószinü kapcsolata az orosz hatalmi terjeszkedéssel, és mi ennek az orosz hatalmi terjeszkedésnek kutfeje? Lengyelország felosztása. Ha Magyarország királya akkor csak magyar király volt volna, ki mint ilyen, csakis a magyar érdekekből meritheté vala politikája irányát, Magyarország nemcsak nem szegődött volna az istentelen rablás bünrészesévé, hanem azt megakadályozhatta, meg is akadályozta volna; de a viszonynál fogva, melyben akkor volt és alakzati, csakis alakzati módositással most is van, a politika kisiklott s kisiklik a nemzet kezeiből; az udvari sugallatok befolyása alatt álló hatalom tetszésére megyen át és a »hoc volo, hoc jubeo« oly nemzetközi helyzetet hoz létre, mely végzetterhes válságokat hord méhében. Hányszor, de hányszor történt már meg Magyarországgal, hogy nem követhetvén nemzeti politikát, nem használhatta fel a kinálkozó alkalmakat, elejét venni a veszélyeknek, melyek jövendőjét fenyegetik, ellenben oly háborukba, oly bonyodalmakba sodortatott, melyek saját biztonságával s állami érdekeivel ellenkeztek. Hányszor teljesedett rajta a régi mondás, hogy »delirant reges plectuntur achivi.« Eszköznek használtatott, holott czélnak kellene lennie, mert nem a népek vannak a királyokért, hanem a királyoknak kellene lenni a népekért, ennek azonban nélkülözhetlen feltétele, hogy az uralkodóknak ne lehessenek külön érdekeik; ámde a különféle történelmi eredetü, fejlődésü, érdekü államok felett országló hatalmak nincsenek s nem is lehetnek azon helyzetben, hogy magukat kirekesztőleg egyik vagy másik államuk érdekével azonosithassák; innen van, hogy a felfogás (hozzá még gyakran egészen fonák felfogás), melyet uralkodásuk hatalmi érdekei felől táplálnak, képezi náluk a mérvadó tekintetet, s azoknak sugallatai által ösztönöztetve (a mint Lord Brougham magát kifejezi) tetszésük szerinti politikát követhetnek, tekintet nélkül egyik vagy másik államuk érdekeire. Hemzsegnek ennek példái ugy a multnak, mint a jelennek történelmében.

Ez a tekintet a nagyhirű angol államférfiut azon következtetésre vezette, hogy a »tökéletlen szövetkezeti unióban« levő államok különleges parlamentáris alkotmányai csak névleges, csak elméleti becscsel birhatnak, gyakorlati értékkel nem,* mert a minden egyes állam különleges kormányzatának élén is álló közös országló hatalomnak ezer módja van egyrészt az egyik állam előnyére legkártékonyabb nyomást gyakorolnia a másik államnak ugy kereskedelmi s közgazdászati, mint minden másnemü érdekeire; másrészt oly politikát követni, a minő neki tetszik, a nélkül, hogy szükség volna az alkotmányt alakilag megsérteni.

Bámulatosan illusztrálja a nemes Lord e nézetét Magyarország mostani állapotja. Alkalomszerünek találom idézni e helyen itt következő nyilatkozataimat:

»A mióta Magyarországot az egységes osztrák-magyar monarchia egyik felévé töpöritették, mutasson nekem valaki csak egyetlen egy esetet is, hogy a magyar országgyülés merte volna meg nem tenni, a mit felül akartak (példa Bosznia), vagy merte volna, megtenni, ha még ugy fogadta is, hogy megteszi, a mi odafenn nem tetszett (példa: nemzeti bank). A bécsi cabinetpolitika »kommandiroz«, a magyar országgyülés »marchiroz« és azt képviseleti kormányrendszernek nevezik. »Pengő czimbalom« (Kossuth leveléből a »Kossuth emlékalbum« átnyujtóihoz 1882 szeptember 17.)

»Magyarország – – még azon érdekek körében sem bir az alkotmányos rendelkezés valóságával, melyek a provincziális körbe tartoznak, alkotmányossága mindössze is annyira terjed, hogy alkotmányos formákban tagadja meg magától a jót, a mit a nemzet érdeke tanácsol; s alkotmányos formákban fogadja el a rosszat, a mit az osztrák birodalom érdeke imponál.«

»Hát még ha a nemzeti érdekek azon magasabb regióiban nézünk szét, ahol egy-egy felkényszeritett tény átkát törvényváltoztatással többé nem lehet elháritani? e regiókban már történtek dolgok, melyek oly fergetegekkel fenyegetik a magyar haza jövendőjét, hogy hátam borsózik, ha a következésekre gondolok. És azok a dolgok a magyar nemzet határozottan kijelentett közakarata ellenére történtek! De »Magyarország alkotmányos ország«, ugy mondják. Hát mi más az alkotmányosság, mint a nemzeti akarat uralma? és mi az absolutismus, ha a nemzeti akarat semmibe vétele alkotmányosság?« (Kossuth válaszából Fejér megyének üdvözlő iratára 1883 ápril 10.)

A példák között, melyekkel Lord Brougham ez állitását támogatja, idézve van Magyarország is, megemliti, hogy annak gyakori rossz kormányzata (misgovernment) s keserves szenvedései mind e kutfőre vezethetők vissza; és azon meggyőződésének ad kifejezést, hogy ha Magyarország külön ország volna, mely nem áll az uralkodás közössége folytán kapcsolatban Austriával (if Hungary were a separate State unconnected with Austria), tehát királyának nem volnának más erőforrásai (resources), mint a melyekkel őt magyar parlamentje felruházza; Magyarország iparának nyomasztó megszoritásai, s a nemzet más sérelmei rég megszüntek volna.

Anglia tudós Lord Cancellárja* általában azon meggyőződést meritette történelmi tanulmányaiból, hogy az európai monarchiák szabad alkotmányainak, melyek mind a feudális rendszerből fejlődtek ki, elenyésztetései főképen azon körülményre vezethetők vissza, hogy különféle szabad államok egy uralkodás alá kerültek.

Lord Brougham nemcsak államférfiu, hanem a szó legterjedtebb, legteljesebb értelmében tudós is volt. Tömérdek másnemü tevékenysége mellett kezdeményezője, elnöke s legtevékenyebb tagja is volt a társadalmi tudományok terjesztésére alakult társaságnak, melynek az e nemü tudományos ismeretek népszerüsitése oly sokat köszönhet a britt birodalom. Igazán bámulatos volt a széles látkör s a dolgok mélyére ható jártasság, melyet a tudományok legkülönbözőbb ágaiban tanusitott. Egyszer, midőn alkalmam volt e jártasságában gyönyörködni, azt kérdém tőle: »mondja meg Ön nekem, Mylord, hogy miután Önnél sem áll egy nap többől mint 24 órából s Ön sem csupa szellem, hogy elfáradásnak ne legyen kitéve, miként ért Ön reá sokszerü elfoglaltsága mellett ily tömérdek sok mindent megtanulni? – »A munkafelosztás elvének alkalmazásával, – felelé – amint hoszszas járásban, állásba, ülésben tagjaink kifáradnak, s az egyikből a másikba átmenettel kipihennek, hasonló történik az agy müködésénél is. Egy tárgygyal sokáig foglalatoskodva, agyunk kifárad, tárgyat változtatva, kipihen. Én ehez tartottam magamat, s a ki ezt veszi rendszerül, igen sokra reá ér.«

Igaza van. Én nagyon keveset tudok, de a keveset, a mit a tudományok rengeteg mezején összemezgerélhettem, jóformán a munkafelosztás elvének köszönhetem; csakhogy ép azért tudok oly keveset, mert egy nagy kötelességnek szentelve életemet, férfikorom javában nem értem reá ez elvnek hasznát venni.

Lord Brougham nevét emlitve, egy nyilatkozata jut eszembe, mely nekem ugy is mint atyának, ugy is mint magyar embernek jól esett. Többek közt igazgatótanácsi elnöke volt a londoni egyetemi tanodának (London University College), a hol fiaim is tanultak. Jelen voltam egyszer a dijosztásnál, melynél Brougham elnökölt. – A mint a biráló tanács a dijazottak neveit kihirdette, s a legtöbb szakban fiaimnak itélte az első dijat, Lord Brougham e szavakkal fordult hozzám: »féltékenyekké tesznek minket önök, magyarok, elviszik előlünk az első dijakat. A hány magyarral csak érintkeztem életemben, mind azt a benyomást tette reám, hogy a magyar faj kitünőleg tehetséges, értelmes faj. Beh' kár, hogy szabadon nem fejlődhetik nemzeti geniuszának sugallata szerint.«

Javultak az idők e tekintetben. De bizony jó volna mindig és mindenben jelszóul venni az öreg huszár mondását: kurta-a kardod öcsém? told meg egy lépéssel.«

Fejtegetéseinek berekesztéseül Brougham sorra véve az államok közti kapcsolat különféle módozatait, odanyilatkozik, hogy mindannyia közt a tökéletlen szövetkezeti unió a legrosszabb, még külvédelmi tekintetben is, pedig a valamely hatalmas szomszéd elleni védelemről gondoskodásnak szüksége az egyedüli tekintet, mely azt igazolhatná.

Védelmi tekintetben is legrosszabb módnak itélvén ezt Lord Brougham, mely itéletének igazságához épen a Habsburg-Lotharingia ház háboruinak történelme is kiáltó tanuságot szolgáltat, ez által az igazolhatás ezen egyedül képzelhető eszméje természetesen elesik; különben még én ettől el is tekintve, azon nézetben vagyok, hogy midőn valamely független állam, egy hatalmas szomszédjától féltében, egy másik hatalmas szomszéddal oly kapcsolatba lép, a melynél fogva elveszti azt, a mit ama rettegett hatalmas szomszédtól féltett, elveszti állami függetlenségét: ez a módja a védekezésnek átkozottan hasonlit ama bizonyos római katona önvédelméhez, a kiről Ennius irja, hogy az ellenség elől futva, megölte magát: »hostem dum fugeret se Fannius ipse peremit.« A római költő azt kérdi, ha nem őrültség-e meghalni, hogy meg ne halj? »hic rogo non furor est ne moriare mori?« Bizony »furor est«.

A védelemkeresés e módja mellett rendesen az szokott megtörténni, s a helyzet logikájánál fogva meg is kell történnie, hogy annak a hatalmas szomszédnak ereje, a kiben a magát gyöngének érző vagy képzelő nemzet egy másik hatalmas szomszéd ellen oltalmat keres, az oltalmat kereső nemzet szabadsága ellen fordul.

A kinek tényekre van szüksége, hogy e felől meggyőződjék, tanulmányozza Magyarország történelmét a mohácsi vész óta, a mai napig* és látni fogja, hogy Magyarország a védő hatalomtól többet szenvedett, mint a hatalmas szomszédtól, mely ellen meg kellett volna védetnie, annyira többet, hogy oly idők is voltak, midőn a védő barát helyett visszasovárogta a hatalmas szomszéd ellenség uralmát. És mi volt e szenvedések kutfeje? a Lord Broughaun által »imperfect federalunion«-nak nevezett állapot volt; a kutfő az volt, a mire Bereg megye üdvözlő iratára 1883-ban adott köszönő válaszomban e szavakkal mutattam reá: »a két nagy hatalom közé szoritott Magyarország az oligarchia rakonczátlansága által erőtlenségbe sülyesztve, a leleti szomszéd hatalom nyomása ellen, a nyugoti szomszéd hatalomban keresett védelmi támaszt: elfogadta a nyugoti uralkodót saját uralkodójává, de nemzeti léte s állami függetlensége tiszteletben tartásának feltétele alatt fogadta el. A tapasztalás nem igazolta a számitást. A keleti hóditó uralma nyomasztó volt, de csak katonai megszállás, nem rendszeresitett országlás jellegével birt; nem törökösitett; nemzetiségünket, nemzeti jellemünket sértetlen hagyta; a lelkiismeret szabadságát nem vette üldözőbe, a magyar politikai intézményeket nem bántotta, s arra, hogy Magyarországnak akár meghódolt, akár souverenitása alá került részeit saját birodalmával egy államtestté összeolvaszsza; soha még csak kisérletet sem tett.«

»Volt a magyar nemzetnek a mohácsinál szerencsétlenebb ütközete is; a mohi ütközet 1241-ben – – de nemzeti királyai alatt, kiknek érdeke a nemzetétől külön nem vált, az ország még erősebbé, virágzóbbá lett, mint annakelőtte volt. A mohácsi ütközetnek, mint olyannak, közvetlen nem voltak epochalis következményei, mert bár a király a nemesség virágából álló hadsereggel elveszett, de miután a török egy hónapi pusztitás után kivonult, sem az alkotmány, sem a független nemzetiség nem szenvedett csorbát; mindazáltal mégis epochalisnak nevezhetjük azon ütközetet, mert az ország trónjára egy uj fejedelmi ház ült, melynek, mint több más országok s nemzetek uralkodójának, külön érdekeinél fogva másutt volt nehézkedési pontja – – ettől fogva kezdődtek a nemzet hosszu szenvedései.« (Horváth Mihály: »Magyarország történelme« III. kötet.)

»Az uralkodó család hatalmának növesztése volt egyedüli czélja az uj dynastiának.« (Toldy István: »Régi Magyarország«. Jeles történelem-bölcseleti munka, 1868-ban jelent meg. Csodálom, hogy oly kevéssé ismeretes, Különös, hogy Grünwald Béla ugyanazt a czimet adta egyik nevezetes munkájának – nem ismerte volna Toldy »Régi Magyarországát?«)

»A nyugoti pártfogó ellenben egyenesen ezt akarta, kivetkőztetni Magyarországot állami önállásából, s belőle és patrimoniális tartományaiból oly egységes családi birodalmat alapitani, melynél a hatalom a czél; a népek csak eszközök, ez volt országlási maximája nemzedékről-nemzedékre. A szegény magyar nemzet cseberből vederbe lépett, védőt keresett, nyomoritóra talált, s nemcsak polgári és vallási szabadságáért, hanem nemzeti létéért, állami függetlenségeért is kellett folyvást küzdenie.«

És hová »lyukadt ki« ez a küzdelem? Ki lyukadt oda, hogy a semmi más országnak, vagy népnek le nem kötött Magyarország állami önállóságából kivetkőztetve, az osztrák birodalommal reális unióba lépett, a birodalmi egység meg van valósitva.

Huzzuk meg a mérleget a kültámadás ellen remélt védelmi támasz nyeresége s az állami önállásból kivetkőztetés vesztesége közt, s eredményül Ennius katonája áll előttünk. Bizony »furor erat«.

De nem is szükséges a kültámadás elleni biztositást azon az uton keresni, melyet Lord Brougham a nemzeti jogokkal és szabadsággal összeférhetlennek vél, mert a kültámadás elleni védelemről lehet a nemzeti jogok csorbitása, s a szabadság veszélyeztetése nélkül gondoskodni, az érdektalálkozásra alapitott s kirekesztőleg egy vagy más hatalmas szomszéd elleni védelemre szoritott szövetségekkel (miként ezt az orosz részrőli támadás ellen a Német birodalom, s az »Osztrák-Magyar Monarchia« (!!) közt fennálló kölcsönös védelmi szerződés is bizonyitja), sőt ez sokkal jobban megfelel a védelmi tekinteteknek is, mert az ily szövetség szabad kezet hagy fel a szövetkező államok mindenikének saját véderejét, saját nemzeti geniusának megfelelőleg a belterjes fejlesztés lehető legmagasabb fokára emelni, mig ellenben a Brougham által tökéletlen szövetkezeti uniónak nevezett állapotban, az uralkodó hatalom közössége folytán, a véderő szervezésnél a mindent egységesbitésnek, a mindent egy kaptára ütésnek balitélete keveredik a játékba, a miből nem erőgyarapodás, hanem erő fogyasztás következik, mert a mindent egy kaptára ütés, kivetkőztetve a véderő szervezést a civismus lelkesitő jellegéből, az erkölcsi rugókat megernyeszti, pedig nagy igazság van I. Napoleon azon hadtani maximájában, hogy háborukban a siker háromnegyed részben az erkölcsi rugóktól függ.

Alkalmat veendek e hadtani maxima mellőzésének következését, alább a bécsi udvar történelmének tanuságával illustrálni, e helyen Lord Brougham nézetének a különböző érdekü országló hatalmak egy személyben egyesitése felől idézését azon megjegyzéssel rekesztem be, miként engem közjogi álláspontomban csak megerősithetett azon nézettalálkozás, hogy egy oly kitünő; s a mellett teljesen részrehajlatlan államférfiu, mint a minő Brougham volt, e kérdésben tisztán államtudományi s történelmi alapon ugyanazon meggyőződésre jutott, a melyre engem viszontagságos életem keserves tapasztalásai juttattak.

* * *

Minthogy azonban az, a mit Lord Brougham tökéletlen szövetkezeti egyesülésnek nevez Magyarországon, 1867-ben oly alakba lett öntve, mely ekkorig a történelemben egyedül áll, s akkor még nem volt feltalálva, midőn Anglia nagy emlékezetü Lord Cancellárja megirta, hogy különleges államok feletti uralkodást a nemzetek jogaival és szabadságával nem lehet összeegyeztetni államtudományi szempontból, azon kérdés merül fel, hogy vajjon a Magyarország s az Osztrák birodalom közt 1867-ben behozott szorosabb kapcsolat nem oly kivételes formája-e a tökéletlen szövetkezeti egyesülésnek, melyre Lord Brougham itélete nem illik reá?

Olyan kérdés ez, melynél Magyarországra nézve, százados előzmények folytán egy magasabb tekintet is forog fenn, mint a melylyel a tudós angol államférfiu számot vetett. – Neki ugyanis, mint angol embernek, eszmekörén kivül feküdött a gondolat, hogy bármenynyire kiforgattatnék is értékéből az ország parlamentáris kormány-rendszere az általa tökéletlen szövetkezeti uniónak nevezett viszony esetén, Anglia ez által még magát állami függetlenségét is elveszithetné. Ő tehát csupán a polgárok alkotmányos szabadságának, s a közjólétnek szempontjából vette a kérdést tárgyalás alá, s nem egyszersmind az ország független államiságának szempontjából is, mégis azon következtetésre jutott, hogy a különleges államok feletti uralkodás a nemzeti jogokra »perniciosus«.

Magyarországon is talál ugyan (s a mint már fentebb emlitém), nagyon is talál Lord Brougham azon megczáfolhatlan nézete, hogy az általa tökéletlen szövetkezeti uniónak nevezett helyzetben a parlamentáris kormányrendszer jóformán csak névleges, csak elméleti becscsel birhat, gyakorlati értékkel nem; de Magyarországon ez nemcsak a polgárok szabadságát sérti, nemcsak a közjólét fejlődésének utjába vet akadályokat, mint Angliában vetne és sértene, hanem az ország állami függetlenségébe is annyira belevág, hogy egyenesen ez képezi a kérdés lényegét; mert tény, hogy Magyarország beléletének történelme a más országok és tartományok felett is uralkodó Habsburg ház országlásának kezdete óta egy örökös küzdelem történelme, a magyar nemzet ezer éves államjoga, s az uralkodó ház családi hatalmának növesztésére irányzott azon törekvés közt, melynek az utak és módok minden változásain keresztül signaturáját e két szó foglalja magában: »birodalmi egységesités.«

E ténynél fogva a kérdés, melyet államtani szempontból felvetettem, Magyarországot illetőleg azon kérdéssel esik össze, hogy vajjon a történelmi probléma, mely negyedfél század óta vitattatik, a magyar nemzet s a bécsi udvar közt, oly kiegyenlitésre jutott-e az 1867 óta fennálló szorosabb kapcsolat által az Osztrák birodalommal, hogy azt véglegesen megoldottnak, következőleg az álláspontot, mely az 1849-ki magyar emigráczió törekvéseinek irányt adott, daczára az osztrák császári és magyar királyi minőség egy személybeni egyesitésének, a történelem logikájából minden eshetőségre kitöröltnek lehessen tekinteni?

Vannak, a kik visszaemlékezve a multak küzdelemteljes történelmére, azzal nyugasztalják magukat, hogy a 67 ótai szorosabb kapcsolat Austriával, mindent egybe véve mégis csak türhetőbb »modus vivendi«, mint a negyedfél százados multnak talán bármely más időszaka. Ha igaz ez állitás, bizony nagyon szomoru vigasztalás, mert csak azon alapszik, hogy a gyakorlati élet nem állott összhangban a nemzeti jogok biztositására alkotott törvények irott malasztjával, hanem az irott malaszt, mint a nemzet akaratának evangeliuma, meg vala, sohasem adatott fel; de nem tartom szükségesnek kutatni, hogy vajjon igaz-e azon állitás, mert a magyarországi történelmi probléma megoldásának kérdését nem lehet a »modus vivendi« eszmerendjébe szoritani, ez a kérdés az ezer éves történelmi jog s vele kapcsolatban az ezer éves multban gyökerező nemzeti aspirácziók magasabb eszmerendjébe tartozik.

Mi áll e jognak s ez aspirácziók megvalósitásának utjában? azon felfogás, mely a hatalmi körökben a dynastikus jogok, s a más országok és tartományok feletti uralkodáshoz füzött érdekek fölénye felől tápláltatik s táplálni a bécsi udvarnál hivatásnak tekintetik

Midőn Anglia az 1859-ki olasz háboru előtt, bécsi követe Lord Loftus által felszólitotta Austriát, hogy iparkodjék az olasz ügyek békés rendbehozása végett Napoleon császárral egyetértésre jutni, azt kapta válaszul, hogy ez lehetetlen, mert a francziák császárja nemzeti jogok pártfogójául veti fel magát, Austria pedig a dynastikus jogok protectora.*

*) Lord Loftus jelentése Lord Malmesbury angol külügyérhez 1859. jan. 15-én.

Dynastikus jogokat helyezni nemzeti jogok fölibe, s velök ellentétbe, a monarchikus elvnek oly tulhajtása, mely (gyöngén szólva) a XIX-ik század végén bizony már az elavult portékák lomkamarájába való. Országlás nem birtoklás; a monarchikus elv kormányforma, nem birtok czim; nemzetek nem csordák, nem jószágok, hogy azt mondhassa róluk akárki is a világon: az enyim vagytok, az én tulajdonom vagytok, a birtoklónak s nem nektek a birtoklottaknak érdekei a mérvadók.

Azonban vannak esetek, midőn egy-egy dynastia uralkodásának eredete oly jellegü, hogy alkalmat szolgáltathat a népeket birtoknak tekinteni, s tőlük azt követelni, hogy jogigényeikben azon felfogáshoz alkalmazkodjanak; melyet az uralkodó saját dynastikus érdekei szempontjából mérvadónak tart.

De Magyarország nincs ily helyzetben. A habsburg-lotharingiai dynastia nem hóditással, nem is, mint birtoköröklő került a magyar királyi székbe, miszerint uralkodásának eredetére támaszkodva, azt mondhatná a magyar nemzetnek: sajátom vagy, birtokom vagy, s minthogy nekem más birtokaim, tehát más érdekeim is vannak, nekem jogom van tőled, birtokomtól megkövetelni, hogy nekem birtokosodnak érdekeihez alkalmazkodjál. Magyarországon ily követelésre nemcsak nincs alap, de sőt a kétoldalu szerződés, melylyel a magyar nemzet a habsburg-lotharingiai házat uralkodójává elfogadta, az ily követelés támaszhatását a legvilágosabban, a leghatározottabban kizárta.

Magyaroknak irva, nem tartom szükségesnek e kétoldalu szerződésnek részleteire kiterjeszkedni, kivált azok után, a miket fentebb az 1861-ki országgyülés feliratából idéztem; s a magyar nemzet és a bécsi udvar közt századok óta vitatott problema megoldásának kérdésére szoritkozva, mint tényállást csak annyit constatálok: hogy a honalapitó ősök Magyarországot önálló független államnak alapitották, mint ilyet, szent örökségül bocsátották át az utódokra s az ezeréves történelem hagyományai által táplált kegyelet ezen szent örökség iránt kiirthatlan gyökereket vert a magyar nemzet szivében. – Kétségbevonhatlan dolog, hogy a magyar nemzetben meg van a hajlam loyalisnak lenni s maradni az uralkodó ház iránt, de nem gondolom; hogy jól számolnak az országló hatalom érdekeivel, a kik hyperloyális buzgalmukban azt azzal hitegetik, hogy az alattvalói ragaszkodásnak, a mit (nem egészen szabatosan) szokássá vált loyalitásnak nevezni, még akkor sem akadhat határa, mikor a közt, s a haza közt kell választani; e feltevésnek hangosan ellene kiált az élet mestere, a történelem; van határa, s a határ a haza. Az alattvalói ragaszkodás vagy az érzelmek világába tartozik, vagy politikai számvetés dolga, de nem czélja a polgári társadalomnak. A magyar nemzet alkalmazkodó természetü; sokat képes megbocsátani, sokat még felejteni is, és sok lemondásba beleszoktatható, de azon aspiráczióról soha, semmi körülmények közt nem fog lemondani, hogy hazája az legyen, a mivé első szent királya berendezte, legyen önálló független állam, a miként azt ilyennek az ugynevezett pragmatika sanctió feltételének elfogadásával, a megtartásukra letett eskükkel s az értelmüket szabatosan meghatározó 1790. 10-ik alaptörvény szentesitésével maga az uralkodó dynastia is elismerte.

A magyar nemzet számolgatva, talán tulzottan is számolgatva, a fenforgó körülményekkel, lehet várékony ez aspirácziójának megvalósitása körül, de magáról ez aspiráczióról, a mig csak létezik, soha, de soha, semmi körülmények közt sem fog lemondani: lélektani lehetlenség, hogy lemondhasson, mert az volt annyi vész és vihar által szorongatott ezeréves fenmaradásának talizmánja, s az jövőjének életfeltétele.

Kiáltó bizonyságot nyujt ez aspiráczió kiirthatatlansága felől az utóbbi negyedfél század történelme. Mellette tanuskodik az óriási erőkifejtés, mely 1848–49-ben a világot bámulatba ejtette.

Az kiált a világ birájához, a csatatéren elveszett »névtelen félistenek« s a legyilkolt martyrok sirjaiból.

A felől szól felénk a közszellem áramlatának emlékezete a keserves elnyomatás éveiből.

Még maga a 67-ki alku elfogadása is ez aspiráczióra vall, mert a közbizalom, a mely a nemzet akkori vezérét környezé, a példátlan befolyás, melyet gyakorolt, egyenesen azon határozottságnak volt kifolyása, melylyel hiven a nemzet kiirthatlan aspirácziójához, 1861-ben az ország önállásának s törvényes függetlenségének védelmére kelt; a következett országgyülésen, mely az alkut elfogadá, nem volt a képviselő-háznak egyetlen egy tagja sem, a ki nem az 1861-ki programmal volt volna megválasztva; maga Deák Ferencz is, nem mint a 350 év óta vitatott történelmi problema megoldását fogadta el, s ajánlta elfogadásra a nemzetnek az alkut, melynél többet az idő szerint nem vélt kivihetőnek, hanem azért nyugodott bele; mert remélte, hogy lépcsőül fog szolgálni a nemzet azon kiirthatlan aspirácziójának békés uton megvalósitására, melyet 1861-ben oly dicsőségesen védelmezett; mint ilyet szavazta azt meg az országgyülés többsége; s a nép mint ilyenre ütötte reá a nemzeti akarat bélyegét, megbizva annak bölcsességében, kit a nemzeti jogok békés uton visszaszerzésének terén vezérének tisztelt, s még mindig az 1861-ki alapon vélt állani. – Hogy lépcső volt-e vagy siklónak bizonyult, az nem változtat a tényen, hogy maga ezen alku is mint kutfőre, a soha semmi körülmények közt, semmi nyomás alatt meg nem tagadott nemzeti aspiráczióra vall; a mint reá vall az is, hogy megvalósitásának utja és módja, a politikai tanácsosság, az alkalomszerüség, a kivihetőségek iránti fogalom, s magának az alkunak becse, értéke felől eltérhetnek, el is térnek a vélemények, de a huszonhárom év óta, mely azóta lefolyt, még nem akadt magyar ember a nemzet közéletében, a ki az önálló államiságra aspirácziót megtagadta, vagy az annak zászlaját lobogtató párt álláspontjának jogosultságát, sőt történelmi szükségességét is el nem ismerte volna.

Aztán nem is a körülményekkel számolgató politika, hanem a feszélyezetlen érzelmek erkölcsi világa annak tüköre, a mi egy nemzet életében állandó van; s mi az, ami e tükörből szemünkbe tünik? a kegyeletnek évről-évre fokozódó áramlata, melylyel a magyar nemzet a magyar haza önállásáért s állami függetlenségeért küzdött 1848–49-ki korszak emléke iránt viseltetik; szemünkbe tünik az a jelentőségteljes tény, hogy a közérzület emlékekkel jelöli meg az utódok számára mindazon helyiségeket, melyekben a nemzet »névtelen félistenei« csatákat vivtak a haza önállásának, s állami függetlenségének védelmében, és szobort emel szobor után azok emlékének megörökitésére, kik az ősöktől öröklött nemzeti aspiráczió szent sugallata által lelkesedve, a magyar nemzeti jogért, a magyar nemzeti szabadságért a harcz-téren elhullottanak, vagy martyrhalált haltanak.

Én negyvenegy év óta hontalan (most, midőn ezeket irom, már kitagadott hontalan) vagyok, de tapasztalom, hogy annak a rejtélyes valaminek, a mit léleknek nevezünk, vannak érzékei, melyekről a boncztan semmit sem tud. Én hallom a messze távolban a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobrok mozdulatlan ajkairól a magyar nemzethez zeng, és hallom az el nem röppenő visszhangot, melyet a magyar kebelben kelt; én hozzám, kinek ujjai annyit tapintgaták a magyar nemzet érveréseit, hogy ismerem szivének minden lüktetését, én hozzám elhat a messze távolba az érzelem suttogása, mely a magyarok istenének külön-külön templomokban imádkozó becsületes szolgáit arra ösztönzi, hogy vallásos szertartásokkal tegyenek, s hiveik által tétessenek tanuságot a nemzeti aspirácziók kiapadhatlansága felől martyrjaik halálának évfordulóikor, én hallom, s ájtatosan utánrebegem az imákat, melyek ama gyásznapok évfordulóin százezrek ajkairól szállanak fel a magyarok istenéhez, nem azért esdve, hogy »surgat ex ossibus ultor«, hanem azért, hogy ne késsék a magyar nemzet azon aspirácziójának megvalósulása, melyért martyrjai meghaltanak; – én látom a messze távolból, mennyire otthon érzik magukat azon aspiráczió szellemei, a mindennapi kenyerét arczának verejtéke közt kereső magyar nép házi tüzhelyénél; én látom, miként villog azon aspiráczió szikrája az unokák szemeiben, a mint áhitattal csüngnek a nagy anyák ajkain, kik nekik 48–49-ről regélnek; én hallom azon aspiráczió ihletének zenéjét a magyar költők agyának, a honszeretet bújától, vágyától, reményétől dagadozó sziv melegén átbocsátott magasztos gondolataiban, melyek rezgésbe hozzák a magyar szivek hurjait; én hallom azt az ihletet a szerzőtlenül termett dalokban, melyek a magyar nép ajkairól zengenek; én olvasni tudom az arczkifejezésekben (tavaly alkalmam volt könybelábadt szemekkel itt olasz földön is olvasni), hogy minő érzelmek dagasztják kor, nem, pártkülönbség nélkül a magyarnak kebelét, a mint ama dallamok ihlete ösztönszerüleg ajkaira száll.

Én ilyennek hallom, látom, ismerem az érzelmek világát Árpád honában. Az ily érzelmek patakjaiból gyül össze a történelem nagy folyója, lassan vagy rohamosan gyül az időnek járása szerint; de azokból gyül; e patakok csörgedelmének szózata annyira összevág a lélektan csalhatatlan törvényének dictatumával: a magyar történelem tanuságaival, az ősök szent hagyománya iránti kegyelettel, az utódok iránti kötelességgel s a nemzeti önérzet hatalmas ösztönével, miszerint nem puszta óhajtás, hanem elvitathatlan tény az, hogy a magyar nemzetnél kiirthatlan az aspiráczió hazáját önálló független államnak tudni, a minőnek azt a honalapitó ősök megalapiták, első szent királya berendezte az ezeréves történelem az európai államrendszer alkatrészévé avatta.

Ilyen lévén a tény állás: önként következik, hogy a 67-ben elfogadott szorosabb kapcsolatot Austriával csak azon esetben lehetne a tökéletlen szövetkezeti unió oly kivételes formájának itélni, melyre Lord Brougham kárhoztató itélete nem illik reá, s csak azon esetben lehetne a Magyarországon negyedfél század óta vitatott történelmi problémát általa véglegesen megoldottnak tekinteni, ha megfelel a magyar nemzet azon aspirácziójának, melynek kiirthatlansága kétségbe nem vehető.

Vajjon megfelel-e? vagy legalább felé vezet s nem tőle elvezet-e?

A kérdés megérdemli a vizsgálatot, s tárgyamhoz is tartozik, mert ha e kérdésre igenlő lehet a felelet, a jövendő eshetőségei közül kitörültnek vehető a 49-ki magyar emigráczió azon álláspontja, melynek viszontagságai emigrationális irataim tárgyát képezik; de ha nem, hát nem.

* * *

Tekintsünk vissza az Austriávali szorosabb kapcsolat keletkezése történelmének lefolyására s a vezéreszmére, mely reá döntő befolyást gyakorolt s jellegét és természetét meghatározta.

Ugy az 1848 deczember 2-kán palotaforradalom által eszközölt trónváltozáskor, mint az 1849-ki márczius 4-ikén Magyarországra is octroyált birodalmi alkotmány kihirdetésekor közrebocsátott manifestumokban ki lett mondva, hogy »az uj uralkodó élete feladatául tüzte ki a monarchia minden tartományait és nemzeteit egy nagy álladalmi testté egyesiteni.«

Emlékezetre méltó azon nyilatkozat, melylyel az 1861-ki országgyülés Deák Ferencz által szerkesztett feliratában ezen életczélkitüzést konstatálta, s annak mint vezéreszmének a kormányrendszer közbejött változtatásain keresztül fentartására reámutatott.

A nevezetes nyilatkozat igy hangzik:

»Azon absolut rendszer, mely nemcsak Magyarországnak, hanem az örökös tartományoknak is megszüntette alkotmányos szabadságát, vezérelvül egy eszmét állitott fel, az összes birodalom összpontositott egységének eszméjét. Azon statusférfiak, kik ezen eszmét felállitották, meg voltak győződve, hogy az egységes nagy Austria a hatalomnak oly magas polczára fog emelkedni, minőt a birodalom még eddig soha el nem ért. Tervük kivitelében semmi tettleges akadály nem gátolta őket, mert az absolut hatalom szigoru parancsának az engedelmességet senki meg nem tagadta; eltöröltek, leromboltak mindent, a mi utjukban állott, fáradságot s pénzt nem kiméltek s tizenkét év alatt a jövendő nemzedékek jövedelmét is elköltötték.* És tizenkét év után a birodalom sem hatalmában, sem terjedelmében nem lett nagyobb,* terhei pedig rendkivül megsulyosodtak. Ekkor Felséged maga szüntette meg a czélra nem vezető absolut rendszert, de azon eszmét, melyet vezérelvül az absolut rendszer állitott fel, s melynek minden jogot, minden tekintetet feláldozott, a központositott egységnek eszméjét kiindulási pontul továbbra is feltartotta, s alkotmányos uton kivánja azt valósitani, a mit az absolut rendszer mellett létrehozni nem lehetett.«

A jövendő nemzedékek jövedelme elköltésének mesterségét – ugy látszik – örökségül vették át a dualistikussá bérmált egységes osztrák-magyar monarchia magyar felének kormányai. Most hozsannák hangzanak hegyen-völgyön Magyarországon a pénzügyi egyensuly megközelitése felett. Nekem ezek a hozsannák egy adomát juttatnak eszembe, melylyel a geniális Széchenyi István a tekintetes karokat és rendeket egykor Pozsonyban jóizüen megnevettette. Egy bizonyos szabómestert megszállott volt a buzgóság háziurrá lenni, hát házat épittetett, s mikor készen volt, ezt iratta ajtaja fölé:

»Hausherr seyn ist eine Lust
Ich armer Schneider hab nich gwust
Dass es so viel kust.

Mondanom sem kell, hogy ezt a »nem lett nagyobb«-at az udvariasság rovására kell metszeni. Olaszosan szólva: »altro« mint nem nagyobbodni!

Megjegyzésre méltó, hogy Deák e feliratban tultette magát a parlamentáris udvariasság azon szokásán, hogy az uralkodó személyét nem kell belevonni a vitába, a birodalmi egység eszméjének kiindulási pontul feltartását himezés-hámozás nélkül oda vitte haza, a hol mint czél, mint politikai vezérelv több mint 350 év óta nemzedékről-nemzedékre mindig otthon volt és otthon van, mert fátumszerüleg hozzá ragad a különböző természetü osztrák császári és magyar királyi minőség egybecsoportositásához.

»Cosa fatta capo ha«, mondja az olasz. Kapcsolat van a kezdet és a folyamat között. A kérdésre, melyet magamnak felvetettem, a tények adják meg a feleletet; hát az életczélul kitüzött vezérelv változatlanságát konstatálandó, jelzeni akarom a kisérletek pházisait, melyeken az a vezérelv 1849-től 1867-ig keresztülment; a történelmi visszapillantások, ha nem mulatságosak is, tanulságosak. A ki mulattatást kiván, olvasson regényt, ne olvassa »Irataimat«.

Az 1861-ki felirásban az van mondva, hogy azt a birodalmi egységesités eszméjét vezérelvül az absolut rendszer állitotta fel. Én nem ugy tudom. Az első kisérlet a Magyarországot is befoglalt »egy és oszthatlan austriai császárság« számára 1849 márczius 4-kén octroyált birodalmi alkotmánnyal történt. Azt remélték, hogy a nagy kegyelmesen Magyarországnak is mint az egy és oszthatlan birodalom többi kronlandjainak engedélyezett provincziális Landtag, a tartományi közigazgatás terén mutogatott önkormányzati morzsalékok, az alkotmányos formák és a nemzetiségi egyenjoguság hangoztatásával egyenetlenséget, meghasonlást fognak szórhatni a magyar nemzet közé, mely hazája ezeréves önállási s függetlenségi jogát és az annak biztositására királyi sanctio mellett alkotott 1848-ki törvényeket a hitszegő fegyveres támadás ellen, fegyverrel volt kénytelen védeni. A hatás ellenkező volt. Magyarországnak az államok sorából nyiltan merészelt kitörlése s az austriai császárság »Kronlandjává« alacsonyitása a csontvelőkig ható felháborodás haragjának olaját öntötte a lángoló hazafiság tüzére; megduzzasztotta honvédeink karjainak izmait, megélesitette fegyvereiket.

Tiszafüredi táborunkban kaptuk hirét e császári attentatumnak. Jól emlékszem. Egytől-egyig hozzám rohantak hős csapataink hős vezérei; harag szikrázott szemeikben; s e szavak törtek ki ajkaikról: iszonyatosság! ez elszakitja a történelmi kapcsolat minden fonalát; a ki ilyesmit képes volt tenni, azzal kibékülésre ezentul becstelenség nélkül még csak gondolni sem lehet! Senki sem mondott ellene. Senki. Görgey sem, annyira nem, hogy azt kérdezé: »nem lehetne-e V-ik Ferdinándot a trónusra visszahelyezni?« azt kapta válaszul, hogy ez impraktikus gondolat; mert arra, hogy V-ik Ferdinánd ujra uralkodóvá legyen, Ferencz József-nek az osztrák császári trónusról is vagy le kellene mondania, vagy el kellene távolittatnia; az elsőt nem teszi, a második az osztrákok, csehek s a többiek dolga, nem a miénk. Görgey elhallgatott. És mentünk csatáról csatára, győzelemről győzelemre; mig a magyar hazának az egységes osztrák birodalomba beolvasztását élete czéljául kitüző austriai császárt hős honvédeink oda juttatták, hogy ugy szólt Miklós czárhoz, mint (Shakespearenél) Cesar Cassius-hoz a Tiberis habjai közt »help me or I sink« (segits vagy elmerülök).

Az ugynevezett dynastikus jognak a nemzeti jogok ellen patronusává magát felvető muszka kényur, a nemzetközi jogot lábbal tapodva, saját nemzete boszuságára megsegitette, de az életczélul kitüzött eszmének megvalósitására octroyált császári alkotmányosdival tett (első) kisérlet meghiusult.

A világosi gyásznap után elkövetkezett a korlátlan hatalommal dühöngő bosszuállás időszaka, Irgalomnak Istene! mennyi vér! mennyi szenvedés! Magyarországon hóhér kötéllel, karddal, korbácscsal, hivatalnokokul importált cseh csőcselékkel valósitgatták az életczélul kitüzött eszmét; Austriában pedig ugy, hogy az octroyált alkotmányt előbb felfüggesztették, utóbb pedig desoctroyálák (ez a Beust szava); az absolut rendszerrel tett (második) kisérlet Magentához, Solferinóhoz vezetett s a hatalmi tekintély irtózatos megapadásán kivül a gyönyörü Lombardia elvesztésébe került.

Az octroyálással és absolutismussal tett kisérletek meghiusulván, s az utóbbi még érzékeny veszteséget is vonván maga után, más hanghengert tettek be a birodalom egységesités sipládájába, azt, a mely az 1861-ki országgyülés feliratában akként van jelezve, hogy alkotmányos uton reménylték megvalósithatni; a mit absolutismussal létre hozniok nem sikerült.*

E változás rugója felől lásd a III. kötet 121-ik lapját s itt alább előadott történelmi adatokat.

Nyitányul kibocsátották a magyar nemzetnek engedményekkel lekenyerezésére számitott 1860 október 20-kai diplomát, mely a tizenegy éven át németül zaklatott országban a magyar nyelvet visszahelyezte természetes jogaiba, megnyitotta a szabad szó számára a magyar nemzeti közélet palladiumának: a megyei intézvénynek termeit, az 1848-ig fennállott közigazgatási formákat felelevenitette; országgyülést igért s még koronázást is helyezett kilátásba, és mindezt azon hangzatos frázis kiséretében adták tudtára a nemzetnek, hogy »a magyar alkotmány vissza lett állitva, a nemzet óhajtásai teljesedésbe mentek.«

Hogy mi a magyar alkotmány lényege? meg vagyon irva Magyarország közel ezeréves történelmének küzdelmeiben; meg vagyon irva a kétoldalu szerződésben, melylyel a magyar nemzet a Habsburg ház leányági trónöröklését elfogadta; minden félremagyarázhatást kizáró szabatossággal meg vagyon irva az 179: X-ik alaptörvényben. A magyar alkotmány lényege az: hogy ámbár Magyarország királya ugyanazon személy, a ki a most osztrák birodalomnak nevezett örökös tartományoknak is uralkodója, mindazonáltal »Magyarország szabad és egész kormányzati rendszerében (nem csupán beligazgatási tekintetben, hanem egész kormányzati rendszerében) független ország, mely semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját önállással bir.«

Ez a magyar alkotmány lényege. És ezt a magyar alkotmányt az októberi diplomával akként és annak kijelentésével állitották vissza, hogy a birodalmi egység a minden más tekintetet háttérbe szoritó kiindulási pont, annál fogva az állami hatalom-eszközöket az egész monarchiára nézve össze kell pontositani, s a legmagasabb államfeladatokat egybefoglaltan kell kezelni.

S miszerint a magyar alkotmány e portentozus visszaállitására a nemzeti akarat pecsétje reá legyen ütve, 1861 április első hetére országgyülést hivtak össze azon meghagyással, hogy válasszon s küldjön 85 képviselőt az 1861-ki februári császári rendelet által fel- vagy visszaállitott birodalmi Reichsrathba, épugy, amint az egy és oszthatlan osztrák birodalom többi tartományainak Landtagjai választottak és küldöttek, mert Schmerling ur azzal hizelgett magának, hogy a központi császári kormányt a birodalom minden »Kronlandjainak« közös parlamentje által meg fogja erősíteni.

De a magyar nemzet ezt a visszaállitását a magyar alkotmánynak, a magyar alkotmány megsemmisitésének tekintette, ez érzülettől áthatva, választotta meg az országgyűlésre képviselőit. Deák Ferencz ennek a közérzületnek volt tolmácsa, midőn képviselővé választatásakor kijelentette, hogy »az ország függetlenségét semmi árért sem szabad feláldozni, mert az nemzeti öngyilkosság volna«; a nemzet választottai a nemzetnek hangosan nyilatkozott közérzülete által támogatva, e nemzeti öngyilkosságba nem is engedték magukat akkoron sem belerettegtetni, sem beleszédittetni; kijelentették, hogy az ország törvényes függetlenségét semmi tekinteteknek, semmi érdekeknek fel nem áldozhatják, s ahoz mint a nemzeti létel alapfeltételéhez ragaszkodnak és az uralkodó ugyanazonosságán kivül az austriai birodalom irányában semmi szorosabb kapcsolatot el nem fogadnak.

Erre aztán a monarchia minden országainak és tartományainak egy álladalmi testté egyesitését élete czéljául kitüzött hatalom méltóztatott a magyar nemzet képviselőit előbb jól megszidni s midőn ez sem használt; méltóztatott őket hazakergetni. A birodalom-egységesités e kisérlete is meghiusult.

Hát ujra más hanghenger került a sipládába. A birodalmi képviselet iránt kiadott s Magyarországra nézve is alaptörvényül kihirdetett császári rendelet 7-ik §-ában az állott, hogy ha valamely országgyülés a követküldést a birodalmi tanácsba nem gyakorolná, a császár fentartja magának elrendelni, hogy a nép kerületenkint (megyénkint), városonként, testületenként közvetlen választás utján küldjön képviselőket a Reichsrathba. Fonák eszme volt, mert az ily választások nem a nemzet választása voltak volna, de ha számosan történik, ürügyül vétethetik a nemzet választásának figuráltatni. Ez uton akarták Magyarországot a Reichsrathba becsempészni; Schmerling, midőn őt a Clam-Martinicz által vezérelt konzervativ osztrák-magyar és a katonai párt megbuktatni törekedtek, a birodalmi tanács egyik ülésén nyiltan kijelentette, miként a császár kérésére azért tartja meg tárczáját, hogy a februári statutumot Magyarországon is végrehajtsa. Reménylte ezt a formailag helyreállitott, de absolutistikus avatkozásaival (a mint Jósika Miklós egyik levelében magát kifejezte) »kupaktanácscsá aljasitott« megyékkel keresztülvinni; de a megyei intézvény hatáskörének megszoritása mellett is a magyar alkotmány erős várának bizonyult, melyen Schmerling szándoka megtörött; hát megkisérlette hivatalos közegei által a nemzetiségek felizgatását, s bujtogatásainak tüzére olajat öntöztetett azon hitegetés hivatalos terjesztésével, hogy a magyar urak azért ellenzik a Reichsrathba menetelt, mert a robotot akarják visszaállitani, proklamácziók köröztettek az országban, melyek a negyvenes évek galicziai brutalitásaira emlékeztettek; a magyarokat Schmerling bécsi közlönyei még azzal is ijesztgették, hogy ha el nem fogadják a császár februári »alkotmányát«, Magyarország nyelvek szerint fog felosztatni, mert a többi nemzetiségek a magyarokra várni nem fognak. Még ez sem használt. A nemzetiségek felbujtogatása annyit eredményezett, hogy azok nem Bécs, hanem Pétervár, Bukarest, Belgrád felé néztek, de Magyarországot közvetlen választások utján a Reichsrathban figuráltatni nem sikerült, sőt ez még Erdélylyel sem sikerült, mert ott Landtagot hivtak ugyan össze, de abba a magyarok és székelyek nem mentek be, az tehát Erdély országgyülése helyett csak szász és oláh conventiculummá lett; ez küldött ugyan nemzetiségi képviselőket a bécsi Reichsrathba, kik közül a szászok az egységes nagy Austria mellett nyilatkoztak, mig az oláhok (még maga Saguna is) elégedetlenül mentek haza; de még ha e meghasonlás közbe nem jő is, a szász és oláh conventiculum küldötteit Erdély képviselőinek figuráltatni nem lehetett. Az életczélul kitüzött birodalmi egységesités negyedik kisérlete is megbukott.

És bukása az absolut rendszerhez visszatérésre vezetett; Magyarországon már 1861 vége felé, az osztrák birodalomban három és fél évvel későbben, Magyarországon az októberi diploma által felelevenitett megyei intézvény az 1861-ki országgyülés szétkergetéseig mind a mellett is szép fejlődésnek indult, hogy a törvénytelenül kivetett adók behajtására s a népnek önkényesen behozott közvetett adókkal nyomorgatására nem engedvén a megyék magukat felhasználtatni, örökös zaklatásoknak voltak kitéve s alkotmányos hatóságukba visszahelyezkedésükkel a legönkényesebb katonai exekucziók garázdálkodása tartott lépést. Az országgyülés szétkergetése után Schmerling még vagy három hónapig alakilag tengődni hagyta a megyéket azon reményben, hogy absolutistikus nyomásával őket a direct választásoknak a birodalmi Reichsrathba megkisérlésében eszközökül használhatandja, de e reménye meghiusulván, oly zsarnokilag bánt velök, hogy az alkotmányos hatóságok már novemberben tömegesen leléptek s azon tul Schmerling a hatalmat Magyarország felett katonai absolutismussal tartotta fenn, a miben neki, a magyar név gyalázatára, Zichy Herman, Forgách s az uton-utfelen felszedett s királyi biztos és megyei főkormányzó czimmel felékesitett magyar Kreishauptmanok engedelmes eszközökül szolgáltanak. Különös látvány volt ez időben a Habsburg-dynastia monarchiája. Magyarország alkotmányos érzülete felől közel ezer év történelme tett bizonyságot; az osztrák birodalommá bérmált örökös tartományok ellenben az alkotmányos élettől századok óta el voltak szoktatva, őket szolgaiságukból csak 1848 rázta fel, Bécs az én egyik pozsonyi beszédem felolvasásával kezdte meg a mozgalmat, mely Metternichet elkergette s engem pár nappal később diadalmas kitüntetéssel fogadott; és ezt a birodalmat parlamentáris kormányrendszerrel, Magyarországot pedig korlátlan absolutismussal kormányozták; s e különös látványban a legkülönösebb talán az volt, hogy az osztrákok a parlamentarizmust komolyan vették. A bécsi udvar, melyet az olasz s különösen a német ügyek rendkivüli erőfeszitésre ösztönző válság felé sodortak, korlátlanul kívánt rendelkezhetni monarchiája népeinek pénzével, vérével; az absolutismussal kormányzott Magyarországon, a mit erőszakkal csak tenni lehet, meg is tettek, elannyira, hogy még Danielik püspök is, kivel Svájczban találkoztam, azt mondá nekem felőlük: »ezek nem kormány, hanem rablók, zsiványok, fosztogatók.« Austriában ellenben a képviselőház erélyesen gyakorolta az önkénykorlátozást és a parlamentáris ellenőrzést. 1864-ben Schmerling a hadügy számára 107 milliót kivánt, a képviselőház csak 79-et szavazott meg. 1865-ben Plener pénzügyér 117 millió kölcsönre kért felhatalmazást, a képviselők csak 13 milliót engedélyeztek; a császár meg is haragudott Schmerlingre, hogy nem birta a parlamenti »Übermuth«-ot megfékezni, mit ér egy oly miniszter, a ki a monarchia egyik felének sziveit elidegeniti az uralkodótól, a másik felében pedig nem képes a szükségelt pénzt a »rebellis képviselőháztól kicsikarni«; igy folyt a beszéd s a dolog azzal ért véget; hogy Schmerling megbukott s helyébe Belcredi lépett, a ki a »Reichsrathot« elseperte s egy császári patenssel az 1861-ki egész birodalmi alkotmányt felfüggesztette (»Sistirung«-nak nevezték).

Az életczélul kitüzött birodalmi egység e szerint korlátlan absolutismussal ujból tettleg gyakorlatba vétetett s ez oda vitte a dolgok állását az egységesitett birodalomban, hogy pár héttel az 1866-ki háború kitörése előtt, midőn a porosz kormány Gablencz altábornagy holsteini osztrák kormányzó javaslatainak elfogadásával, a viszály békés kiegyenlitésére Bécsben az utolsó kisérletet megtétette, Belcredi miniszterelnök odanyilatkozott, hogy a birodalmat betegségéből gyökeresen csak külháboru által lehet meggyógyitani, mert csak győzelem a külellenség felett adhat módokat a belföldi ellenzékeskedés megtörésére. – Az »egységesitett« állam pénzügyi helyzete pedig oly siralmas állapotba jutott, hogy midőn Belcredi, politikai tekintetekből, a beteg birodalom orvosolhatásának reményét külháborura fektette: gróf Larisch pénzügyér financziális tekintetből ugyanazt tette, oda nyilatkozván, hogy neki három hónap alatt vagy 500 millió porosz hadi sarczra vagy a háboru alapján egy tisztességes bankerottra elkerülhetlenül szüksége van.

Az egységesitett birodalom e nyavalygása sulyos nyomatékot vetett azon háboru elhatározásának mérlegébe, melynek fő indoka a Németország feletti felsőségért vetélkedés volt ugyan a Habsburg és Hohenzollern házak közt, de melynek kitörését egyenesen a bécsi udvar provocálta, a német szövetségi gyülésen 1866 június 11-kén tett s 14-kén 9 szavazattal 6 ellen keresztül vitt azon inditványával, hogy Poroszország Holstein megszállása által megsértvén a gasteini szerződést, e hatalmaskodásának fegyveres erővel megfékezése végett a többi német államok összes szövetséges hadserege mozgósittassék; mely határozatot a porosz természetesen hadizenetnek vett.

Az abszolut hatalommal egységesitett birodalomban oly óriási erőfeszitést vittek véghez a »mechanikai« harczkészlet körül, hogy a diadalnak nemcsak reményét táplálták, hanem biztonságával is kérkedtek, feltéve, hogy a francziák akkor még hatalmas császára a porosz javára nem avatkozik a háboruba, hanem semleges marad, és szabad kezet enged Austriának, tetszése szerint elbánni a minden bizonnyal legyőzendő poroszszal. E semlegesség árául a bécsi udvar kötelező igéretet tett Napoleon császárnak, hogy a bizonyosnak tartott győzelem után, átengedi neki Velenczét az olaszok számára, ha ezeket a poroszszali szövetkezéstől visszatartja, maga semleges marad s nem ellenzi, hogy Austria magát Velenczéért porosz birtokokkal, nevezetesen Sziléziával kárpótolhassa. Napoleon császár, ki szintén hitt Austria győzelmében, kapott az alkalmon beváltani Villafrancában megszegett szavát, hogy Italiát szabaddá teszi az Alpesektől az Adriáig, tehát tett is kisérletet az olaszokat a porosz szövetségtől visszatartani; de kisérlete meghiusult, s a bécsi udvar azon számitással, hogy ha a poroszt legyőzve, Németországgal rendelkezhetik, majd talál módot elvesztett supremácziáját Olaszországban visszaszerezni, Velencze átengedéseért a franczia semlegességgel s a biztosnak vélt sziléziai kárpótlás engedélyezésével is megelégedett.

Igy határoztak Bécsben, de más végeztetett az égben.

A Szadováról nevezett harcztéren, a hol e század legvéresebb ütközete vivatott, a két fél számlag jóformán egyenlő erővel állott szemben egymással 222,000 osztrák és szász 770 ágyuval 221,000 porosz ellen. Hanem különbség, óriási különbség volt a két hadsereg közt. A poroszé szervezet volt, az osztráké gépezet; amannál az erkölcsi rugók az anyagi erőt megsokszorozták, emennél az erkölcsi rugók hiánya az anyagi erőt devalválta. A porosz katona hazájáért küzdött és küzdött eszméért, küzdött nemzetének Németországban fensőségeért, melynek láttávolában a német egység világhatalmi állásának csillaga ragyogott.*

Ez erkölcsi rugók csodás erejét egy példával akarom illustrálni: Fransecky porosz tábornok 14 zászlóaljjal 43 ellen, 24 ágyuval 128 ellen küzdött a Swiep erdőben. Órákig tartott már a rettenetes harcz s Fransecky 14,000 emberéből már 2000 volt halva vagy harczképtelenné sebesztve. Fransecky végiglovagolva a több mint decimált sorok előtt, oda kiáltott embereinek: »fiuk! itt állnunk vagy halnunk kell!« s hős katonái fegyvereiket magasra emelve, azt kiálták neki vissza válaszul: »ne aggódjék tábornok ur! állunk vagy meghalunk!« És állták a rettenetes tüzet és győztek. 2000 embert fogtak el a háromszor számosabb ellenségből.

»Névtelen félisteneink«-hez repül vissza emlékezetem, a kik egyensulyba fogva puskáikat s a »hazádnak rendületlenül«-t énekelve rohantak a halált szóró ütegek kereszttüzén keresztül a győzelemre. – Hja! azok az erkölcsi rugók, melyeket az osztrák Schlendrián csak ugy fitymál!

Miért küzdették, véreztették, ölették Austria hadseregét Szadovánál? elvért talán, a mely lelkesit? hazáért és szabadságért, melynek szent szeretete a törpéből is óriást csinál? Dehogy azért! a csatatérre hurczolták, küzdették, véreztették, ölették azért, hogy a Habsburgokat uralomra juttassa Németországban! ez érdekelhette a szászországi (23,000-nyi) segédcsapatot, mert ez féltette hazáját a porosztól, hizeleghetett az osztrák-németek hiuságának. De a hadsereg nagy többségének, a magyarok, horvátok, csehek s a többieknek mit jelentett a Habsburg háznak uralomra jutása Németországban? jelentett németesitést! jelentette a magyaroknak az elnémetesitésen kivül azt, hogy Németországra támaszkodva, bekebelezze Magyarországot birodalmába, s egységesitett birodalma egész tömegével a német szövetségbe lépve; ezzel tetszése szerint rendelkezhessék. Benedek követhetett el hadászati hibát (nem mondom, hogy elkövetett, csak azt, hogy elkövethetett), de az ütközetet, melyről azt mondá: »minden elveszett, csak fájdalom! életem nem«, nem ő vesztette el; vagy ha igen, nem ő tette a vesztett ütközetet oly rémületes catastrófává, hanem a vesztést előkészitette az absolutismussal tetézett birodalomegységesités balgatag hóbortja, mely a bécsi udvarra minden időben, minden körülmények közt, kivétel nélkül, mindig bukást, megaláztatást hozott; az ütközetet pedig elveszitette s a vesztett csatát catastrófává tette az; hogy az egységesitett Austria hadseregében az erkölcsi rugóknak még csak hire sem volt – s nem is lehetett. – Ennek köszönheti a Habsburg ház a sadovai catastrófát.

A birodalmi egységesités első absolutistikus kisérlete Lombardia elvesztésébe került; ebből a másodikból az lett, a mit a Yankeek »almighty smash«-nek (mindenható összerecscsenésnek) neveznek.

Austria hadserege egyetlen egy hét alatt halottakban és foglyokban 75,000 embert, ebből csak magánál Szadovánál 41,000 embert, azon kivül 6000 lovat, 187 ágyut, 641 szekeret vesztett; aztán még szerencsésnek mondhatta magát a bécsi udvar, hogy Velenczének átengedésével Napoleon császár közbenjárását kikönyörögvén, a Hannover, Kurhessen, Nassau, Sleswig-Holstein, Frankfurt városa s Bajorország és a hesseni herczegség átengedett területi részletei által megnagyitott Poroszország, a helyett, hogy az osztrák birodalmat feldarabolná vagy a Habsburgokat nápolyi Bourbonok sorsára juttatná, megelégedett azzal, hogy őket kizárta Németországból, melynek századokon át császárai voltanak s még pénzdolgában is annyira nagylelkü volt, hogy hadiköltségek czimén magának csak 40 milliót fizettetett.*

»Nagylelkü voltam Austria iránt« – mondta Vilmos császár 1871-ben Gasteinban, de utána tette: »igaz, nem akartam, hogy háborum legyen Francziaországgal.« Ugy tetszik nekem, hogy ez nagyon devalválja azt a nagylelküséget.

E háboru korszakát, melybe a 49-ki magyar emigráczió testületi törekvésének berekesztése beleesik, Irataim következő kötetének főtárgyául tüztem ki; e helyen a birodalmi egységesitésnek az 1867-ki alkut megelőzött kisérleteire visszapillantást vévén feladatomul, még csak arra akarok reámutatni, hogy minő érzülettel fogadták a monarchiának a birodalmi egységesités második absolutistikus kisérletével elkeseritett népei a szadovai »összerecscsenést«.

Bármi rettenetes volt is e csapás a bécsi udvarra, az még is, ha a szuronyok nyers ereje elég lehetne a trónusok oltalmára, nem tette volna harczképtelenné, nem vett volna el tőle minden reményt, hogy iszonyatos megveretése daczára a harczot folytathatja. Benedek több mint százezer emberrel vonult vissza a szadovai vérmezőről az olmüczi erőditett táborba, hogy vert seregét ott rendbeszedhesse, volt ezenkivül az éjszaki hadsereghez tartozó több ezer ember még illetetlen erőben, minthogy hadászati dislokácziók folytán a nagy ütközetben nem vettek részt s a mi legfőbb, ott volt Olaszországban Albrecht főherczeg vezérlete alatt a Custozzánál győztes hadsereg, mely a várnégyszög 30,000 főnyi őrségeivel s a dél Tirolt fedező 13,000 emberrel 125 ezer emberre ment ugy, hogy emberszámra Austria még mindig nagyobb hadsereggel rendelkezhetett, mint a mennyivel a szadovai ütközetet elvesztette. – Nem is hiányoztak az »almighty smash« utáni napokban a harcz-folytatási velleitások; a déli hadsereg felhozatalára számitás okozta azt, hogy Ferencz József császár annyira sietett Napoleonnak Velenczét nyakra-főre felajánlani.* Igaz, hogy az olaszok ellenkezése miatt (melyről más helyütt fogok szólani az egész déli hadsereget felhozni nem lehetett, de Albrecht főherczeg (ki a fővezérletet átvette 57,000 embert még is felhozott Bécshez, ugy hogy tekintetbe véve, hogy a rövid, de szerfelett véres háboru a győztes porosznak is érzékeny veszteségekbe került, s hogy a mainai porosz hadsereg (50,000) a nikolsburgi békeelőzmények aláirásáig (1866 julius 16,) a 80,000 főnyi német szövetségi hadsereg legyőzésével volt elfoglalva; kétségtelen dolog, hogy a Bécsnél vagy Pozsonynál összpontositható osztrák hadsereg számilag nem volt volna gyöngébb a poroszénál.

Angliában, hol a közvélemény e háborunál inkább Austria felé hajlott volt, Ferencz József császár e lépése a helyzetet egészen megváltoztatta s az osztrák felé hajlást megvetés váltotta fel, a minek a Times e csipős szavakban adott kifejezést: »igy bujni a franczia oltalom szárnyai alá, oly szégyenletes megalázkodás, a mely hallatlan a nagy államok történelmében.«

De mikor hadsereg a veszély órájában a népek közérzületére nem támaszkodhatik, mikor a nemzetek elhagyják az uralkodót, az, ha hadseregének számára mutatva, még ugy negélyzi is a nagyhatalmi szerepet, csak »cadaver«.

Ilyennek lett a békealkudozások közben Austria minősitve a megmentő Napoleon császár tanácsaiban. És valósággal ilyen is volt.

Magyarországon, hol 17 év előtt az anyák ugy bucsuztak el harczba menő fiaiktól, mint hajdanta a spartai nők, 1866-ban azon intéssel bucsuztak el az osztrák császár németországi urhatnámsága által harczba hurczolt fiaiktól: »kéznél tartsátok fehér zsebkendőtöket« (a megadás jelét); Magyarországon, a hol a poroszt a magyar nemzeti aspirácziók barátjának tekintették, mert tudták, hogy a porosz kormány ezt felvette esetleges számitásába, tudták, hogy Sziléziában a magyar határ közelében, lengetni engedte a forradalmi jellegü magyar háromszinű lobogót, tehát a magyar emigráczióval az egész világ láttára conspirált; Magyarországon nemhogy busultak volna, de sőt örültek a poroszok győzelmének. Ettől a Magyarországtól tehát a bécsi udvar támogatásra nem számithatott, még a nemforradalmias mérsékelt pártnál sem. A magyar nemzet megkérlelésének szándékával ha nem is függesztették fel az absolut kormányzatot, de országgyülést hivtak össze már hat hónappal a háboru kitörése előtt. Ugy a trónbeszédben (1865 decz. 14.), mint az 1866 márczius 3-kai rescriptumban közelitést mutogattak a Deák által vezérlett mérsékelt párt álláspontja felé. Névleg az ugynevezett pragmatika sanctióra helyezkedtek, akként magyarázva azt, hogy ez alaptörvénynél fogva Magyarországnak a beligazgatási körben (csakis ebben s nem az állami lét magasabb attributumainál) önállásra van joga, s e jogot ezen határok közt el is ismerték; koronázást is helyeztek kilátásba azon feltétel alatt, hogy a 48-ki törvények gondosan átvizsgáltassanak s czélszerüleg megváltoztassanak, azon törvényeknek formai törvényességét azonban már nem kifogásolták, mint előbb mindig tevék.

És minő állást foglalt el ezzel szemben Magyarország? egytől-egyig – kivétel nélkül – egytől-egyig Deák 1861-ki programmjával, tehát azzal választotta meg képviselőit, hogy a magyar alkotmánynak teljes épségben vissza kell állittatni, s hogy Magyarország az uralkodó személyének ugyanazonosságán kivül a birodalommal semmi szorosabb kapcsolatot el nem fogad.* Midőn pedig a szadovai összerecscsenés elkövetkezett s a bécsi udvar, mint 49-ben az orosz czárhoz, ugy ekkor a népekhez fordult e kiáltással: »segitsetek vagy-elmerülök«, mi volt Magyarország válasza? »Magyarország megkérlelhetlenül régi álláspontjánál maradt, követelte alkotmányos törvényeit* és felelős miniszteriumot, ezeknek megadása előtt semmi segély a porosz elleni harczra! Deák oda nyilatkozott, hogy Magyarország halott, s csak az alkotmány helyreállitásával lehetne őt életre ébreszteni.« (Sybel V-ik kötet 272. lap.)

És másfél évvel később ugyanezek a képviselők merészkedtek az 1867-ki szorosabb kapcsolatot megszavazni! Ilyen parlamentáris államcsinyra nincs példa a történelemben.

A békealkudozások lefolyását tanulmányozgatva, Bismarck egy sürgönyében egy kijelentésre bukkantam, melyet meg akarok emliteni. Gróf Goltz, Poroszország párisi követe, tudósitotta kormányát, hogy Napoleon császár, ki Austriának Velencze átengedésével kisért könyörgése folytán, a békeközvetitő szerepére vállalkozott, tudni kivánja, hogy minő feltételek alatt hajlandó a porosz király a békére. Bismarck 1866 julius 9-kén Pardubitzból azt irta válaszul: hogy királyának definitiv határozata felől még nincs értesitve, hanem (az elbai fejedelemségek megtartása magában értetvén) annyit mondhat, hogy a király Hannoverben, Hessenben, Meiningenben trónváltozásra, Csehország felé határkiigazitásra, a hadiköltségek megtéritésére s talán a magyar alkotmány biztositására is gondol...

Ilyen lévén a »circumspectus« körökben a hangulat, mig a határozottabb elemek s különösen a magyar nép tapsolt az osztrák megveretésének; igen természetes, hogy midőn Bécsből hangzatos szavakkal emlékeztették a »nagylelkü« magyar nemzetet a Mária Terézia korabeli »Vitam et sanguinem« dicsőségére, s felhívták: keljen fel tömegestől a trónt és a hazát (már hogy a »hazát!«) megmenteni, a mint akkoron megmentette: a felhivás Magyarországon gunykaczajt keltett.

Ez annyira természetes volt, hogy senkit sem is lepett meg Európában, azt hiszem még magát a vizbe fulóként minden szalmaszálhoz kapkodó bécsi udvart sem; de a közérzület nyilatkozata a birodalom többi »Kronlandjaiban« igazán meglepő volt, minthogy ott nem mint az akkori Magyarországon a birodalmi egységesítés akármely alakban, hanem csak az absolutistikus kormányzat volt az elégedetlenség és gyülölet kutfeje. – Már a csehországi hadjárat kezdetén maguk a poroszok is csodálkoztak az apathia felett, melylyel Csehországban a nép az ellenség betörését fogadta. A bécsi kormány még csak annyira sem tudott menni, hogy a betört poroszok nyugtalanítására hátuk mögött csak egyetlen egy guerillacsapat is alakuljon. A cseh parasztok »lelkesedése« mindössze is annyira ment, hogy majd itt, majd amott a távirdai drótok elszakitásával mulatta magát, figyelem nélkül arra, hogy a porosznak vagy az osztráknak okoznak-e általa boszuságot. Szadova hatása pedig a közérzületre az volt, hogy Bécsben és száz más helyütt a nép pessimistikus örömmel kéjelgett a kilátásban, hogy ez az összerecscsenés az »utálatos kormányrendszert« (abscheuliches Regierungssystem) meg fogja buktatni. A császár bátoritó proklamácziókat intézett népeihez; közömbös vállvonogatás volt a felelet; népfelkelés (Landsturm) rendeltetett el, egyedül csak Tirol állitott össze nehány ezer embert, a többi »Kronlandok«-ban a nép indulatos tiltakozásokkal válaszolt; a győzelmes poroszok előtt nemcsak nyitva. volt az ut Bécsig, hanem a harczhires Marchfeldig előnyomult két hadtestének előőrsei már a Szent-Istvántornyot is szemlélgethették; mig Albrecht főherczeg a hadsereg összpontositása felől intézkedett, a császár felhivta Bécs városát: szervezkedjék, fegyverkezzék a város védelmére; s Bécs gondoskodott is egy 20,000 főnyi polgárőrség felállitásával, nem a város védelméről, hanem a városban a birtok biztonságáról; de nehogy ez harczias szándokra magyaráztassék, megizente a császárnak, hogy ha hazafias lelkesedésre akar Austria népeinél számitani, állitsa helyre az alkotmányt; egyszersmind felkérte, ne tegye ki a várost az ostromnak. Sőt a közérzület nem szoritkozott az »abscheuliches Regierungsystem« gyülöletére, magasabbra irányzott idegenkedés lobbanatai is merültek fel. Beust emlékirataiban találom emlitve, hogy a császár, midőn a szadovai vésznap után egyszer Schönbrunnból Bécsbe kocsizott »vivat Maximilian!«* kiáltással fogadtatott.

Maximilian főherczeg, Ferencz József császár testvéröcscse, akkor még életben volt. 1864-ben ment el »császárnak« Mexicóba. Május 28-kán kötött ki Vera-Cruznál. Nagyon hideg fogadtatásra talált: egy kis vigasztalására szolgálhatott ünnepélyes bevonulása Mexicóba franczia oltalom alatt, de ez volt egyetlen, első és utolsó öröme Mexicóban. 1865 október 3-kán rendeletet bocsátott ki, hogy »minden ember, a ki bárminő ürügy vagy politikai név alatt fegyvert fog a mexicói császárság ellen, ha elfogatik, hadi törvényileg azonnal halálra itéltetik s az itélet rajta 24 óra alatt végrehajtatik.« Midőn vagy másfél évvel később (a meddig a küzdelem tartott) a köztársaságiak magát Maximiliant a pretendált császárt foglyul ejtették, Juarez köztársasági elnök Maximiliannak fentebbi saját rendeletét olvastatta fejére, azon egy különbséggel, hogy »a mexicói császárság ellen« szavak helyébe »a mexicói köztársaság ellen« volt téve, s Queretarónál 1867 junius 19-én agyonlövette. – – A szerencsétlen császár főherczeg szerencsétlen özvegye – a más, de nem kevésbbé tragikus végzetü Rudolf trónörökös özvegyének nénje – megőrült s őrülten még most is él. – – – Mindenható Isten! minő irtózatos tragédiák halmozódtak össze Ferencz József császár viszontagságos életébe!

S hogy a közérzület jellemzésére a fensőbb körökből is legyen valami idézve, megemlitem, hogy gróf Larischnak, az egységesitett osztrák birodalom pénzügyérének, kinek kétségbeejtő szorultságán a banktól kierőszakolt 60 millió papir forint kölcsön bizony nem segitett; eszébe jutott, hogy a concordatum (ez is a birodalmi egységesités arzenáljának egyik fegyvere) a colossalis egyházjavak administrácziója körül a magas clerusnak szabad kezet adott; hát Larisch már nem tudva, melyik szentnek ajánlja magát, egy nagyobb kölcsönért a magas Clerushoz fordult és mit kapott tőle? kapott 200,000 papirforint alamizsnát a sebesültek ápolására.

Ilyen állapotba jutott a »hatalmas Austria« a birodalom egységesitésének 1849-től 1866-ig tett kisérleteivel. Ilyen közérzülettel találkozott a szadovai catastrófakor. Ez az, a mi teljesen tökéletesen harczképtelenné tette.

»In deiner Armee ist Osterreich, wir übrigen sind Trümmer«, mondta Grillparzer, hát hiszen a »deine Armee« (ez a deine is egy nemzet káromlás) csak volt volna, de mert »die übrigen waren« (mondhatom, hogy csak »waren«?) »Trümmer« hát biz, a nagyhatalmi állás is »Trümmer«-ré lett. Idegen kegyelemnek köszönheték, hogy a »romok« szét nem porlasztattak.

* * *

Az eszmetársulat lánczolata nemcsak hosszasabban tartóztatott az 1867-ki alkut megelőzött birodalom egységesitési kisérleteknél, mint szándokomban volt, hanem oly visszaemlékezéseket is adott tollam alá, melyek azon szemrehányásnak tehetnek ki, hogy el-eltértem az államtani kérdéstől, melyet felveték. Ha igy volna is, mentségemül szolgálhatna, hogy ez természetében van az emlékiratszerü munkáknak. Különben azon hitben vagyok, hogy kiszáguldozásaim közben is nyomon maradtam, mert a 67-ki egyezkedéshez annak előzményei szolgáltak kiindulási pontul, azok határozzák meg jellegét, természetét: ezért éreztem a felvetett kérdés elfogulatlan taglalhatására annak szükségét, hogy ez előzmények czélja a velök kapcsolatos körülmények, hatásuk és következéseik felől magamnak számot adjak.

A kérdés, melyet felveték, az, hogy vajjon az 1867-ben kieszelt módszer nem oly uj feltalálásu formája-e annak a viszonynak, melyet Lord Brougham tökéletlen szövetkezeti egyesülésnek nevez, melyre tán nem illik reá az általános kárhoztató itélet, hogy az ily viszonyt határozottan perniciosusnak kell nyilatkoztatni, mert a nemzetek jogaival; szabadságával összeférhetlen.

A felelettől, melyet e kérdésre a tényállás ad, függ az, hogy vajjon a 67-ki egyezkedés a negyedfél százados történelmi probléma végleges megoldásának tekinthető-e vagy pedig nem? ha nem sérti a magyar nemzet jogait és szabadságát, tehát nem áll ellentétben a nemzet kiirthatlan aspiráczióival, ugy megoldás; ha pedig sérti amazokat, ezekkel pedig ellentétben áll, ugy tarthat rövidebb-hosszabb ideig, de nem megoldás, hanem csak egy mulékony pházissal több.

Az előzményeknél, melyekkel terjedelmesen foglalatoskodtam, a bécsi udvar álláspontja az volt, hogy mivel az uralkodó dynastia nemcsak Magyarországnak, hanem más országoknak is monarchiája: e helyzet azt hozza magával, hogy az államhatalmi eszközök az egész monarchiára nézve összpontosittassanak s a legmagasabb államfeladatok egybefoglaltan kezeltessenek. – Ennek keresztülvitelét –– a mint fentebb láttuk – Schwarzenbergtől Belcrediig különböző módokon kisérlették meg, de az álláspont mindig ugyanaz maradt, s azt, minthogy nem csupán az uralkodó személyének ugyanazonosságát, hanem Magyarországnak a közös uralkodó többi országaival az intézvényes kapcsolat bizonyos nemét is involválja, röviden a birodalomegységesités álláspontjának nevezhetjük, melynél Schmerling és Belcredi közt a különbség csak az volt, hogy Schmerling az egységesitett Magyarországot is magába foglalandó birodalmi gyülésben (Reichstag) kereste; Belcredi pedig a Reichstag elseprésével, a hadseregben és a clerusban vélte feltalálni, de az álláspont mindig ugyanaz maradt.

Ez az álláspont nem a jog, hanem a dynastikus hatalom, a jól vagy rosszul felfogott dynastiális érdek álláspontja.

Magyarország álláspontja pedig az volt, hogy a dynastiának más országok felett is uralkodása nem valami uj körülmény, mely csak azután adta magát elő, hogy a magyar nemzet a dynastia leányágának trónörökölhetését szerződésileg elfogadta, tehát mint a szerződéskor még nem létezett tényező uj egyezkedést igényelhetne; az a más országok felett is uralkodás meg volt már akkor is, mikor a magyar nemzet a dynastia leányágának trónöröklését elfogadta, s bár megvolt, mindazáltal Magyarország önállása s állami függetlensége nemcsak fentartatott, hanem a pragmatika sanctiónak nevezett alaptörvénnyel, mint a trónörökléssel coordinált jog világosan ki is köttetett. A más országok felett is uralkodó dynastia ezt a kikötést elfogadta, megtartására koronázási hitlevelekkel és eskü szentségével kötelezettséget vállalt; s midőn II-ik József császárnak e kikötés megszegésével a birodalmi egységre tett kisérlete megbukott, s a magyar nemzet (mely II-ik Józsefet a pragmatica sanctió e kikötésének a birodalmi egységesités kisérletével megszegése folytán még csak királyai közé sem sorozza) megkövetelte József utódjától, hogy Magyarország önállásának és állami függetlenségének egy ujabb alaptörvény elismerésével, hasonló megszegések előfordulhatása ellen biztositsa. Ezt a biztositást II-ik Leopold az 1790: X-ik alaptörvényben meg is adta, kijelentvén abban, hogy az uralkodó ház a pragmatica sanctió általános kikötésének azt az értelmét ismeri el, melyet fentebb a 67-ik lapon a magyar alkotmány lényegének meghatározásánál emlitettem s melyet nem tartok feleslegesnek itt ismételni, elismerte azt, hogy ámbár ugyanaz a személy Magyarország királya, a ki a többi (ugynevezett örökös) tartományoknak is uralkodója, mindazonáltal Magyarország szabad és egész kormányzati rendszerében független állam, mely semmi más népnek vagy országnak nincs lekötve, hanem saját consistentiával bir. – Ennek a dynastia által 1790-ben tett s a monarchikus elv legitimitásának követelménye szerint minden utódokat is elengedhetlenül kötelező elismerését, a mostani uralkodónak II-ik Leopoldra következett két közvetlen elődje is koronázási hitlevele kiadásával és királyi esküjének szentségével megerősitette.

Ezen annyira erős történelmi alapon, hogy nálánál erősebbet a világtörténelem fel nem mutathat, a magyar nemzetnek, szemben a birodalmi egységesitésnek 1849-től 1867-ig előforduló pházisaival, álláspontja az volt, hogy Magyarország mint jogilag, történelmileg kétoldalu szerződésileg s a dynastia elismerése szerint is önálló, független, semmi más országnak le nem kötött saját consistentiáju állam, az uralkodó személyének ugyanazonosságán kivül az ausztriai birodalommal semmi közösségi kapcsolatot el nem ismer.

Ez az álláspont a jog s a joghoz kötött nemzeti érdek álláspontja volt.

Azon kérdésre tehát, hogy vajjon a tökéletlen szövetkezeti egyesülésnek 1867-ben kieszelt formája sérti-e vagy nem a magyar nemzet jogait, a feleletet az adja meg, hogy a két egymással merőben ellentétes álláspont közül melyik lett foganatositva? melyik lett a kecske, a mely jól lakott, s melyik a káposzta, a mely nem maradt meg?

Magyar olvasóknak irva, nem tartom szükségesnek, elkezdve a közös osztrák-magyar miniszteriumon le a közös osztrák-magyar bankbiróságig, részletes fejtegetésekbe bocsátkozni, elég lesz az eredményt általánosságban konstatálnom.

Az államhatalmi eszközöknek az egész monarchiára nézve összpontositása s a legmagasabb államfeladatoknak egybefoglalt kezelése volt a bécsi udvar álláspontja; ez az álláspont meg lett valósitva.

A semmi más országnak vagy népnek le nem kötött saját önálló független állami consistentiához ragaszkodás, tehát az uralkodó személyének ugyanazonosságán kivül az osztrák birodalommal semmi szorosabb kapcsolatnak el nem ismerése volt Magyarország álláspontja: Magyarország 1867-ben az osztrák birodalommal reális unióba lépett, semmi más országnak vagy népnek le nem kötött országból az osztrák birodalomnak lekötött országgá lett; tehát a magyar álláspont nemcsak megbuktattatott, hanem – ami a bukásnál is nagyobb katastrófa – feladatott.*

Bizony nagyobb katastrófa: »a mit erőszak elveszen« (ez »bukás«), azt idő és kedvezőbb szerencse visszahozhatják, de a miről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga lemond, annak visszaszerzése mindig kétséges, mindig nehéz.« Deáknak 1861-ki szavai.

Hát mi a különbség a 67-ki egyezmény s az azt megelőzött birodalomegységesitési kisérletek közt?

Tisztán belkormányzati tekintetben bizonyosan van különbség, mert van magyar kormány és magyar törvényhozás, melyeknek eljárásába s az ország gyarapodásának előmozditásába a cumulált érdekü fensőbb hatalom addig, de csakis addig nem avatkozik gátlólag, mig vagy a cabinetpolitikát nem feszélyezi, vagy a birodalmi egység eszméjét nem érinti; miért is avatkoznék? hiszen ezen határok közt Magyarország gyarapodása neki is érdekében van; aztán »pretor minima non curat«, miért ne mulathatnák magukat a tartományi önkormányoskodással azok a loyális jó magyarok? csak ne zavarják a cabinetpolitika circulusait s a birodalmi egység eszméjét ne érintsék; de ha amazokat zavarni akarják, akkor persze Magyarország önkormányoskodási nyilatkozatai egyszerüen a papirlomkosárba kerülnek (példa az országgyülés felirata Bosznia elfoglalásának ügyében), ha pedig a birodalmi egység eszméje érintetik, akkor »amott fent« scrupulusok támadnak, melyek az önkormányoskodási velleitásokat szépen »sétálni küldik« (példa a nemzeti bank kérdése.

Továbbá azon különbség is megvan, hogy ha egyik vagy másik erélyes szakminiszter, minthogy az 1867-ki alaphoz lévén kötve, Magyarország közgazdászati betegségét gyökeresen nem gyógyithatja, hát annak fájdalmain mellékes fogásokkal igyekszik enyhiteni: neki még ebben is utját akarni állani, mégis csak koczkáztatott dolog volna.

Hát ennyi különbség 1867 és az azt megelőzött birodalomegységesitési kisérletek közt igen is van. – De közjogi tekintetben (a mi pedig az államiság signaturája) én más különbséget nem látok, mint csakis azt, hogy az előbbi kisérletek Magyarországot az osztrák birodalomba beolvasztani törekedtek; 67-ben pedig Magyarország az osztrák birodalommal egy államtestté összeolvasztatott. – Sem osztrák állam nincs többé, sem magyar állam nincs, hanem van »Austria-Magyarország«, van osztrák-magyar monarchia.

Ez az egész különbség. Közjogi tekintetben a beolvasztás tizenkilencz, az összeolvasztás pedig egy hiján husz.

Akármi mást jelenthessen is ez a különbség, azt csakugyan nem jelenti, hogy Magyarország állami szabadsága egész kormányzati rendszerében függetlensége és semmi más országnak vagy népnek le nem kötött önállása épségben fentartatott; minthogy pedig ez Magyarországnak kétségbevonhatlan nemzeti joga, annál fogva a felvetett államtani kérdésre a felelet más nem lehet, mint az: hogy annak az állami viszonynak, melyet Brougham tökéletlen szövetkezeti uniónak nevez, Bécs és Pest között 1867-ben kieszelt formája nemcsak nem képez kivételt azon kárhoztató itélet alól, hogy az ily viszony »perniciosus«, mert a nemzeti jogokkal és szabadsággal összeférhetlen, de sőt az összeférhetlenség összeférhetésének ez uj találmányu kisérlete megerősiti azon kárhoztató itéletnek a világtörténelem által mindenhol s minden időben bebizonyitott igazságát.

A kecske jól lakott, de a káposzta bizony nem maradt meg.

* * *

E pernicziozus viszony elfogadása óta (a mi engem az erőszak számüzöttjéből a nemzet számüzöttjévé tett) gyakorta találkoztam Magyarország közéletében oly jelenségek feltünésével; melyek nem hagynak kételkedni, hogy ama kárhoztató itélet igazságát »in foroconscientia« pártkülönbség nélkül érzik Magyarországon; de legyen önáltatás, legyen hitegetés, megvolt már kezdetben és megvan folyvást a törekvés is, oly szint ruházni ama »perniciosus« állapotra, hogy bár ha a kecske jól lakott is, a káposzta is megmaradt.

A felvetett kérdésre adott felelet igazságának érdeke hozza magával, hogy e törekvésnek legalább némely lényegesebb pontjaira reflektáljak.

1. Az 1867-ki egyezmény alaptörvényében (a XII-ik czikkben) az van mondva, hogy az uralkodó felszólitotta az országgyűlést, gondoskodjék a pragmatica sanctiónak »mint kölcsönösen elismert jogalapnak elveiből kiindulva, a birodalom életfeltételeinek oly módjairól, hogy Magyarországnak és társországainak a pragmatica sanctió által is biztositott közjogi (mondom közjogi, tehát nem csupán belkormányzati) önállósága is sértetlenül meg legyen óva.«

Azután meg van mondva, hogy az országgyűlés e felszólitás folytán gondoskodott oly módokról, melyek lehetővé teszik, hogy az uralkodó házzal a pragmatica sanctiónak nevezni szokott, 1723-ki I., II., III. törvényczikkben kötött szerződés mind a két elve, t. i. az uralkodó közössége és Magyarországnak s társországainak közjogi önállósága sértetlenűl meg legyen óva.

Ezekből annyi igaz, hogy az uralkodó részéről az a felszólítás megtörtént, mit mondtak volna »amott fent«? ha az országgyülés az ország közjogi önállóságának sértetlen megóvását komolyan veszi, mint ahogy 1861-ben vette? az más kérdés. De ennek conjecturáit mellőzve, tárgyamhoz csak az tartozik, hogy a többi, a mi amaz ominosus törvényczikk felől e bevezetésben mondatik; mind nem igaz; még csak az sem igaz, hogy a birodalom életfeltételei azon közjogi változtatásokat megkivánták, melyeket ez a törvényczikk megállapitott. Én erősen meg vagyok győződve, hogy sokkal jobban lett volna gondoskodva arról, a mit az uralkodó amolyan hangzatos euphoniával a birodalom életfeltételeinek nevez, ha sértetlenül hagyják Magyarország és társországai azon közjogi állását, melyet a dynastia 1790-ben elismert s visszaállitják és hüségesen megtartják ennek 1848-ki biztositékait. Hanem ez a vélemények eszmerendjébe tartozik s én itt csak tényeket akarok constatálni.

Azt mondták a törvény bevezetésében a nemzetnek, hogy az uralkodó felszólitása folytán az országgyülés az ország közjogi önállóságáról gondoskodott. Ezt azon országgyülés mondta, a melyre a nemzet minden képviselője egytől-egyig a Deák Ferencz nevéhez kötött azon programmal lett megválasztva; hogy bármi szenvedés érje is, a magyar nemzet törvényes önállásához s függetlenségéhez tántorithatlanul ragaszkodik, s az osztrák birodalommal az uralkodó közösségén kivül semmi kapcsolatot el nem ismer; és mondta e programmnak szerkesztője; mondta a nemzeti jogok békés uton megvédelmezésének közbizalomtól környezett vezére, mondta az a Deák Ferencz, a ki 1861-ben megirta, hogy »az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátja az országgyülés tagjainak, melyről szabadon rendelkezhetnének, hitükre bizta a nemzet annak hü megőrzését s ők azért felelősök a haza és saját lelkiismeretük előtt«, mondta az a Deák Ferencz, a ki Pest belvárosa által képviselővé választatván (miként már fentebb is említém) azon nyilatkozattal fogadta volt el megválasztatását, hogy »az ország függetlenségét semmi árért sem szabad feláldozni, mert az nemzeti öngyilkosság volna!«

Annak a férfiunak vezérlete alatt, a ki ezt irta s az ország függetlenségének békés utoni védelmében kitüntetett határozottságával magát a nemzet vezérévé küzdötte föl, az egytől-egyig az ő nevével azonositott programmal megválasztott képviselők iktatván az 1867: XII-ik törvénybe azon bevezető nyilatkozatot, hogy az a törvény az ország közjogi önállóságának sértetlen megóvásáról gondoskodik, természetes, hogy ez a dolgok mélyére nem ható néptömeg nagy részének érzületére befolyást gyakorolt.

Pedig hát az 1867: XII-ik törvénynek ama nyilatkozata nem igaz. Az a törvény határozott megtagadása, feladása az 1790: X-ik alaptörvénynek, nemcsak nem tartotta fenn az ország közjogi önállóságát, de sőt azt egyenesen feladta, eltörölte.

Az sem igaz, hogy az a törvény a pragmatica sanctióra mint közösen elismert jogalapra van építve, mert ennek a nemzet önállására, az ország függetlenségére vonatkozó s a trónöröklésnek a leányágra kiterjesztésével coordinált fundamentális ágazata megsértetett, eltöröltetett.

Ha az 1867-ki XII-ik törvényczikkben az állana; hogy a magyar országgyülés arról győződvén meg, hogy a pragmatica sanctiónak a nemzet semmi más országnak vagy népnek le nem kötött önállására s egész kormányzati rendszerében függetlenségére vonatkozó ágazata ugy, a minőnek az 1791: X-ik trvczikkben az uralkodó ház által elismertetett, a viszonyoknak többé meg nem felel, szükségesnek látja az osztrák birodalommal szorosabb kapcsolatba lépni s e végett ebben és ebben állapodik meg, az ily eljárás, nemzeti jog, nemzeti szabadság, sőt államtani bölcselet szompontjából is, kétségtelenül kárhoztatást érdemelt volna; hanem azt nem lehetne róla mondani, hogy hamis lobogó alatt csempészte be a személyi uniónak reálunióvá változtatását a magyar nemzet történelmébe; de épen mikor Magyarország közjogi önállósága feladatik, eltöröltetik, azzal áltatni a nemzetet, hogy sértetlenül megóvatik; ez nem tisztességes eljárás, kalóz-tempó, hamis lobogó.

Ez erős szó, tudom, hogy az, de fájdalom, igaz.

2. A hamis lobogóval inaugurált áltatás műve azon kérkedéssel folytattatik, hogy nem hiában vérzettek 1848–49-ben »névtelen félisteneink«, nem hiában haltak martyr-halált legjobbjaink; a vérökkel termékenyitett magyar földben fölelevenült a szabadság fája, a magyar alkotmány helyre lett állitva. Ah ne profanáljuk a szent emléket! a ki hiszi, hogy van kapocs a siron tuli s a siron inneni lét között, ám emelje fel a hazáért elvérzettek szellemeihez, ennek a helyreállitott alkotmánynak »magna chartáját« az 1867: XII-ik törvényt, mint Amurath felemelte a várnai vérmezőn a keresztények Istenéhez, a keresztény főpapok unszolására hűtlenül megszegett békeszerződés oklevelét s merjen erre a helyreállitott alkotmányra, mint annak bizonyitványára reámutatni, hogy megvan, a miért ama halhatatlanok, halandó földi életükben véröket onták és martyr-halált haltanak; kaphatna-e tőlük más választ, mint azt, hogy »ne sértegess minket korcs ivadék, mi a haza szabadságáért vérzettünk s haltunk martyrhalált, a te helyreállitott alkotmányod pedig ép ezt adta fel, ezt alkudta el a polgári szabadság rongyaiért.«

Nem kicsinylem én a polgári szabadság értékét, melyet Magyarországnak az 1867-ki alku meghozott; mind a mellett sem kicsinylem, hogy biztositékát nem látom, azt pedig fájdalommal látom, hogy mint a szu a fán, ugy rágódik rajta a kormányhatalmi mindenhatóság szabadságellenes rendszere. De ennek daczára sem tagadom, hogy van 1867 óta polgári szabadság a magyar hazában; de maga a magyar haza nem szabad. Hallottam ellenvetni, hogy ez nem ujság a magyar nemzet történelmében, mert a mióta a Habsburgok uralkodnak Magyarországon, a haza szabadsága jóformán mindig csak irott malaszt volt, melynek az élet meg nem felelt (és ez igaz, nagyon tanulságosan igaz, épen mert igaz, vettük azt körül 1848-ban intézvényes biztositékokkal, hogy nem csupán irott malaszt, hanem valóság legyen; ámde amaz irott malaszt kora s az 1867-ki »alkotmányvisszaállitás« közt egy nagy, egy rettenetes különbség van; a különbség az, hogy a magyar haza szabadságának irott malaszttá tétele erőszak volt, a miről meg vagyon irva, hogy »a mit erőszak elveszen, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják« (én, a ki tanultam valamit az élet mesterétől, a történelemből, azt mondanám, hogy még csak szerencse sem kell hozzá, hanem csak erély és hazafiság), a 67-ki alkotmány visszaállitással« pedig odajutott az én volt magyar hazám szabadsága, hogy már még csak irott malasztnak sem hagyatott meg, hanem azzá lett, a miről meg vagyon irva, hogy »a miről a nemzet maga lemond, annak visszaszerezhetése kétséges (»kérem az irgalomnak Istenét, ismerve az intézvények visszahatását az erkölcsökre, aggódva kérem, óvja meg a magyar nemzetet attól a szerencsétlenségtől, hogy jelleme elsatnyuljon, mert ha még ez is megesnék rajta, a helyett, hogy »a miről a nemzet maga lemondott, annak visszaszerzése kétséges«, azt jegyezné fel a történelem, hogy »elveszett«.)

Absit omen! elég fátum maga a kétséges is.

Ha – mondjuk – egy pozsonyi embernek életbevágó érdekei azt hozzák magukkal, hogy Budapestre iparkodjék s egy bécsi gőzös őt leviszi Győrig, de azon feltétel alatt viszi le, hogy ott kiszálljon, ott maradjon s mondjon le Budapestről és ő lemond, Győrött messzebb esik Budapesttől, mint ha le nem mondva Pozsonyban maradt volna, lesve az »időt és kedvezőbb szerencsét.«

Lehet, hogy mint minden hasonlat, ugy ez is sántit, de ha az a két mondat, a mely meg vagyon irva, igaz – pedig a világtörténelem teszen tanuságot, hogy igaz – ugy a lemondó magyar nemzet a visszaállitottnak mondott alkotmánnyal messzebb van a kiengesztelődés korában a magyar haza szabadságától, mint a lemondó nemzet eltiport alkotmányával az erőszak korában volt.

Független szabad hazát a szabad embernek a hazában! ezért küzdöttek, vérzettek, hullottak el névtelen félisteneinknek ezrei; ezért szenvedtek martyr-halált azok a dicsők, a kiknek emlékszobra haláluk napjának 41-ik évfordulóján fog lelepleztetni a magyar nemzet aradi calváriáján (legyen az a leleplezés a feltámadás napjának pitymallata)*; profanacziója volna a szent emlékeknek, ha az irástudók azon iskolája által, melynek elődjeit egykor Farizeusoknak nevezték, a jó magyar nép bele hagyná magát azon hiedelembe ámittatni, hogy vissza van állitva alkotmánya.

Midőn Saffi, a republikánus római triumvir, ki nem fogadott el képviselővé választást az olasz parlamentbe, mert nem akart hüséget fogadni a királynak: midőn ez a Saffi meghalt, Umbert király szivre ható levélben sietett részvétét kifejezni özvegyének. Vajjon a bécsi Hofburg-ból megyen-e Arad városához egy sorocska irás a jövő október 6-án? Szép dolog volna, ha menne, s okos dolog is volna, javára válnék a menesztőnek. De vajjon megyen-e?

3. Nagy garral emlegetik Magyarországon a magyar állameszmét, erősödésével dicsekszenek s a lemondás Magyarország közjogi önállóságáról azzal szépitgettetik, hogy az 1867-ben elfogadott szorosabb kapcsolat (reálunió) Austriával nem csonkitja Magyarország államiságát; mert az csak szövetkezés állam és állam között.

Hallgatást parancsolva érzelmeimnek, melyek, bár ki lettem taszitva Magyarország polgárai közül, hű szeretettel csatolnak szülőföldemhez, indulat nélkül akarok összehasonlitást tenni ez állitások s a tényállás közt s keresetlen irállyal ugy, mint ha nem is olvasók számára irnék, hanem csak fenszóval gondolkoznám, tisztán államtudományi szempontból számot akarok adni magamnak ez állitások értéke felől, mert ha igaz az, hogy az uralkodó személyének azonosságára szoritott személyes uniónak a pragmatika sanctiónak elfogadásához csatolt kikötés ellenére reális unióvá átváltoztatása csak oly szövetkezés állam és állam között, a mely nem csonkitja Magyarország államiságát, ugy lehetségesnek kellene elismernem, hogy Magyarország ezeréves közjogának 1867-ki felforgatása a negyedfél század óta vitatott problémának megoldásaként fog szerepelhetni a történelemben, de ha azon állitások nem igazak, ugy a 67-ki kisérlet csak pházis, melynek a jogérzet, a kiirthatlan nemzeti aspiráczió s a történelem megkérlelhetlen logikája állandóságot nem igérnek.

Legelőbb is, a mi az állitólagos szövetkezést illeti: ez hamis állitás, mely a tényállással ellenkezik. Szövetkezés szerződést feltételez; szerződés pedig Magyarország és az osztrák birodalom közt a közjogi kérdésre (reális unióra) nézve nem köttetett. Magyarország egyszerüen az ugynevezett közös ügyek kezelése felől törvényt hozott, kijelentette, hogy e törvényét csak azon esetben fogja életbeléptetni, ha az osztrák birodalom törvényhozása is hasonló törvényt hozand; a törvény, melyet ez hozott, nem mindenben egyezik ugyan meg a magyar törvény tartalmával, de a magyar országgyülés előállottnak itélte az esetet, melytől a maga törvényének életbeléptetését függővé tette, tehát törvényét életbeléptette; de szerződés Magyarország és Austria közt, a pragmatika sanctióból kierőszakolt közös ügyekre nézve nem köttetett; egyszerü törvényhozási cselekvény van: a magyar törvényhozó hatalom két tényezőjének cselekvénye, mely a szintugy csak egyszerü törvényhozási actussal elfogadott ugynevezett pragmatica sanctió balmagyarázata körül forog, tehát a magyar törvényhozó hatalom törvénymagyarázati hatóságának körébe tartozik.

A magyar törvényhozás két tényezőjének kezei nincsenek arra nézve szerződésileg megkötve, hogy ezt a balmagyarázatot kiigazithassák, az 1867: XII. törvény czikket eltörölhessék s helyébe (például) az 1848-ki törvényeket ujra életbeléptessék; hasonló törvényváltoztatási szabadsága van az osztrák birodalmi törvényhozásnak is, s ha akár ez, akár a magyar törvényhozás jónak látandja e jogát gyakorolni, nem fog szerződésszegést elkövetni, mert szerződés nem köttetett. Vannak szabott időhöz kötött szerződések a vámrendszerre, a bankra, némely közvetett adókra stb. nézve, sajnos, hogy vannak, mert Magyarország közgazdászati érdekeivel annyira ellentétesek, hogy elfogadásuk csak is az ország közjogi önállásának feladásával magyarázható; de épen, mert ezekre nézve köttetett szerződés, a közjogi viszonyra, a személyes uniónak reális unióra átváltoztatására nézve pedig nem, világos, hogy ez utóbbira nézve nem szövetség az osztrák birodalommal, hanem csak törvényhozási cselekvény forog fenn, mely a magyar törvényhozó hatalom törvényszerzési, magyarázati s változtatási jogát nem csökkentheti.

Ez a tényállás, melynek constatálására nagy fontosságot helyezek, mert a 67-ben elfogadott szorosabb kapcsolat Austriával oly látszattal ruháztatott fel, hogy természete felől az ember könnyen tévedésbe eshetik (ha nem csal emlékezetem, egykor valami ilyes velem is megtörtént), pedig igen nagy csapás volna, ha gyökeret verne a nemzet lelkében azon balvélemény, hogy 1867-ben feladott jogainak visszaszerzésében kezei szövetségileg kötve vannak.

Hanem mert e nézetem azon ellenvetéssel találkozhatik, hogy ha formális szerződés nem forog is fenn, még is van a közöseknek nevezett ügyek ellátásának módjára nézve államközi (internacionális) szövetség Magyarország és Austria közt, mert a két állam által hozott s lényegileg összhangzó törvények a formális szerződés hiányát kipótolják.

Mellőzni akarom azt a kérdést, hogy vajjon egy közös uralkodó népei közt szövetség általában lehetséges-e? hanem, mert a Magyarország ezeréves multját s magát az ugynevezett pragmatica sanctiót is megtagadott 1867-ki szorosabb kapcsolat épületén azért figuráltatik a két állam közti szövetség czégére, miszerint megnyugvás keltessék a magyar nemzetben, hogy, mert szövetségre csak államok léphetnek egymással, a szövetkezésnek nevezett szorosabb kapcsolat Austriával nemcsak nem sérti, de sőt constatálja Magyarország államiságát, hát rideg tárgyilagossággal számot akarok vetni a helyzettel.

Elismerem, sőt sulyt helyezek a tényre, hogy Magyarország mint állam hozta meg az 1867-ki törvényt, melyet szövetségnek czimeznek, de azon törvény által államközösségbe lépett Austriával, a mely állam pedig egy másikkal államközösségbe lép, az ipso facto megszünik állam lenni. Skóczia is önálló független állam volt, midőn 1707-ben meghozta azon törvényét, a mely által Angliával államközösségbe lépett. Sok különbség van a közösség formájára nézve Skóczia és Magyarország helyzete közt, de azon hasonlat, sőt azonosság is megvan, hogy Skóczia bár igen nevezetes különlegességek fentartásával lépett is államközösségbe Angliával, amint abba lépett, megszünt állam lenni. Skót állam nincs többé, külön angol állam sincs, hanem a két államból egy uj állam lett, neve Nagy-Brittánia. Ép igy 1867 óta magyar állam nemcsak de facto, hanem de jure sincs többé. Osztrák állam sincs, hanem a kettőből lett egy uj állam, neve »Österreich-Ungarn« (Austria-Magyarország), a világ diplomácziájában: »ľempire Austro-Hongrois« (osztrák-magyar birodalom néven neveztetik.*

A jó magyarok abban keresnek nyugasztalódást, hogy otthon szabadon protestálhatnak a birodalom szó ellen. Ők nem »osztrák-magyar birodalom«, hanem osztrák-magyar monarchia tagjai. Schiller Mária-Stuart-ja Mortimerjének Lord Leicesterhez intézett hangját kölcsönözve, hajlamot érzek azt mondani: »Wie kleine Schritte geht eine so grosse Nation«. A »birodalom« megvan, nem baj, csak legyen szabad otthon nem a valóság, hanem a czim ellen protestálni

A mai Magyarország ország, de nem állam. A kettő nem egy. Midőn 1867-ben az első közösügyes magyar miniszterium kineveztetett, Beust, az osztrák-magyar Ausgleich nagymestere, a birodalmi Reichsrath-ban junius 5-kén érdemül rótta fel magának, hogy »a dolgok uj rendjét Magyarországon egy oly miniszteriummal lehetett megkezdeni, a mely jó magyar, de egyszersmind jó osztrák érzelmü is (auch gut österreichisch gesinntes ist).« Bóknak volt gondolva, annak vétetett-e? nem kutatom, hanem azt ténynek tudom, miként abban a jó osztrák érzelmü magyar miniszteriumban megvolt azon őszinteség, hogy állameszmék hangoztatásával nem ámitotta a nemzetet; költségvetésében – igen helyesen – különbséget tett az állami és az országos költségek közt. Az államiak rovatába azokat sorolta, melyeknek fedezetét a magyar országos pénzügyér, az osztrák-magyar állami pénzügyér kezeihez tartozik beliferálni Bécsbe (s ennek persze coute que coute, akármibe kerül, meg kell lenni), az országos költségek pedig azok, melyeknek kezelése Magyarország pénzügyminiszterére tartozik (ezekre csak ugy s annyi jut, ha s a mennyi amazok után marad). Nem gondolom, hogy a »jó osztrák érzelmüség« annak az első közösügyes magyar miniszteriumnak kizárólagos jellege volt. »Altro!« mint az olasz mondaná, az állameszmét vesztő közösügyességre (egy pár, nem épen mindenekfelett »gut österreichisch gesinnt« miniszter kivételével) nagyon reá illik a franczia forradalom azon jellege, hogy »crescit eundo« (»menve nő«), de amaz első kiadásáról Magyarország jó osztrák érzelmü kormányzatának meg kell vallani, hogy birt »a dolgok uj rendje« nyilt beismerésének bátorságával; nem államiaskodott, nem hitegette a nemzetet a magyar állameszme erősödésének hangoztatásával, hanem különbséget tett az országos lét közt, a mely megvan s az állami lét közt, a mely nincs meg, mert a személyi uniónak reálunióvá változtatása által az államközösségnek Austriával feláldoztatott.

Most azonban nagyon szorgalmasan töltögetik azon vágyakat altató akaratot tompitó mákonyital serlegét, hogy az állameszme nemcsak életben van Magyarországon, de a 67-ki állapot dicsőséges uralma folytán még erősödik is; én lesve lesem, keresem az állameszme létezésének valami nyomát, tudok pártot, mely visszaszerzésére sovárog, de létezésének nyomát annyira nem találom, hogy azon pártra ép azért üttetik reá a kormányképtelenség bélyege, mert az állameszméhez ragaszkodik.

Az állameszme szuverenitás eszméje s azt feltételezi, a mit az 1790: X-ik magyar törvény »propria consistentia« szóval jelez (a minek értelmét a magyar önállóság, függetlenség nem teljesen fejezi ki); az államiság ezen eszméje oly válhatlan kapcsolatban összefüzi magába az ország, a nemzet érdekeinek, minden idegen avatkozástól ment szuverén hatalmu elláthatását ugy a nemzetközi, mint a belügyi téren, miszerint egyenesen kizártnak kell minden oly számitgatást nyilatkoztatni, hogy mennyit áldozhat vagy nem áldozhat fel egy nemzet vagy ország a maga saját consistentiájából a nélkül, hogy megszünjék állam lenni; mert az állami lét attributumai annyira egymásba vágnak, a saját consistentiának akármely téren feláldozása anynyira visszahat minden más érdekközre, miszerint más vagylagosság nincs, mint vagy az, hogy az ország szuverén, azaz: egész kormányzati rendszerében független hatalommal rendelkezhetik a maga dolgai felől; vagy az, hogy nem állam, mert nem bir szuverén rendelkezési hatalommal. E kettőn kivül más lehetség nincs. Hát még mikor a szuverén hatalomnak ép azon ágai áldoztatnak fel, a melyek az állameszme jelzői. Hogy vajjon monarchiákban az állami szuverenitás hatalma egymaga az uralkodó által, vagy pedig alkotmányos formákban gyakoroltatik-e, az kormányrendszer kérdése, szabadság vagy szolgaság kérdése, de az államiság eszméjét nem alterálja.

Az állami lét egyik legszembetünőbb nyilatkozványát a nemzetközi érintkezések adják meg. Érintkezhetik-e a magyar miniszterium idegen államok kormányaival? Köthet-e velök szerződéseket? nem; az a »l’empire Austro-Hongrois« dolga. Magyarország csak beczikkelyezheti azt, a mit ama kötött; de maga nem szerződhetik; küldhet-e követeket, képviselőket? nem; még csak consulokat sem nevezhet ki; hát nem Magyarország az állam, hanem az, a melynek kormánya a követeket, consulokat kinevezi; ezeknek Magyarország érdekeit is képviselni kellene; adhat-e magyar kormány nekik utasitásokat? vonhatja-e őket feleletre? még csak nem is levelezhet velök; a »ľempire Austro-Hongrois« külügyminiszteréhez kell folyamodnia, ha valami mondanivalója akad,* ez a kivetkőzés az államiságból a consulátusi ügyviseletben igazán a botrányig vitetett, mert Magyarország és Austria két annyira különböző közgazdászati egész, hogy még kereskedelmi érdekeiket is közös ügygyé tenni valódi képtelenség.

Helyén látom itt egy esetet megemliteni. Kevéssel azután, hogy Tisza Kálmán miniszterelnökké lett, egy valamely magyarországi hatóság egy kérdéssel, megkereséssel vagy tudakozódással járult az osztrák-magyar londoni követséghez, természetesen magyarul. Gróf Montgelas osztrák-magyar követségi titkár az iratot ezen egy szó hátirattal küldte vissza: »unverständlich«, Az illető hatóság bepanaszolta a dolgot a miniszterelnöknek, a ki meg is botránkozott felette; ha Magyarország az államiságnak csak árnyékával is birna, Tisza ur annak az impertinens osztrák-magyar követségi titkárnak természetesen egyszerüen tudtára adta volna, hogy elcsapatik, vagy legalább megszidta volna emberségesen; de a magyar miniszterium akármely tagjának még csak annyi hatósága sincs, hogy az osztrák-magyar birodalom vagy monarchia akármely követségéhez hivatalosan levelet irhasson; a közös külügyminiszterhez kellett elégtétel eszközlése végett folyamodni. Tisza meg is tette, még pedig (becsületére legyen mondva) »mit ungemeiner Schärfe«, a mint a követ (Beust) magát kifejezi. A külügyér közölte nyilatkozat végett a követtel a magyar míniszterelnök átiratát, mi volt a mentség? az, hogy nemcsak az a titkár nem ért magyarul, hanem az egész követségnél egyetlen egy magyar vagy magyarul tudó ember sem volt. Meg lett-e fenyitve impertinentiájáért az az osztrák-magyar követségi titkár, nem tudom, hanem azt tudom, hogy az osztrák-magyar külügyér, az osztrák-magyar londoni követnek azt adta utasitásul, hogy ha jövendőben magyar hatóságtól magyar irat érkeznék hozzá, küldje azt tartalmának az uralkodó személye melletti magyar miniszteriumnál kipuhatolása végett »behufs Ermittelung des Inhaltes« Bécsbe, a mire a követ azt felelte, »hogy erre nem leszen szükség, mert a londoni magyar coloniában vannak olyanok, a kik szükség esetén a leforditást megtenni ajánlkoztak.« Ilyen állapotban vannak Magyarország külviszonyai. De hát »csak azért is dongó« Magyarország állam!

Az államiság másik legjelzőbb signaturáját a hadsereg zászlaja s vezénynyelve képezi a világon mindenütt. Bárminő legyen is a kormányforma, nincs állam e kerek világon, a csipetnyi Monacótól kezdve, a rengeteg Chináig, mely államiságának e signaturáját nem birná; nincs állam a kerek világon, melynek hadserege akár egy kápláraljból, akár milliókból álljon is, nem saját zászlaja alatt s nem saját állami nyelvén vezényeltetnék. Azon rendes hadseregnek, melyet Magyarország kiállitani s kiegésziteni tartozik, zászlaja nem a magyar három szin, hanem sárgafekete, vezénynyelve német s egész disciplináris szerkezete, egész szolgálati rendszere annyira német, hogy magyar ember még csak tartalékos-hadnagygyá sem lehet, hacsak németül nem tanul meg. A magyar katona nem Magyarország katonája, hanem a császáré (»meine Armee«), fejébe is verik, hogy a császár kenyerét eszi, ámbár maga a császár-király is a népek kenyerét eszi; vegyük ezekhez hozzá, hogy a magyar királyi rendes haderő, melyet Magyarország kiállit s kiegészit, nincs a paritás alapján az osztrák császári hadsereg mellé coordinálva, hanem bele van olvasztva; a magyar alkotmány iránti hűségre, az ország törvényei iránti engedelmességre fel nem eskettetik,* nem a magyar országgyülésnek felelős magyar kormánytól, hanem a magyar országgyülésnek nem felelős, vele még csak nem is érintkezhető közös (ekkorig még kivétel nélkül magyarul nem is tudó osztrák) hadügyminisztertől függ.*

Összehasonlitás kedveért ide igtatom az olasz hadsereg tisztjeinek esküjét. Ekképpen szól: »esküszöm, hogy hű leszek a királyhoz és törvényes utódaihoz; becsületesen (lealmente) megtartom az alkotmányt (Statuto) s az állam többi törvényeit és teljesitem állásom minden kötelességeit, egyedül a király és a haza elválaszthatlan java végett (al solo scopo del bene inseparabile del Re e della patria)«.

A katona, a ki ily esküt teszen, természetesen nem érzi magát a polgári rendtől elkülönitett vagy épen annak fölébe helyezett rendnek, hanem katonai hivatását a legnemesebb polgári hivatásnak tekinti. Olaszországban aztán nem is fordul elö az a bizonyos soldateskai fenhéjázás, mely oly botrányos (s hozzá még többnyire jóformán büntetlen) brutalitásokra vetemedik.

Midőn az utóbbi véderővita közben az alkotmányra esküvés inditványba tétetett, az akkori miniszterelnök azzal ütötte el az inditványt, hogy nincs reá szükség, mert a magyar katona hűséget esküszik az uralkodónak; az uralkodó pedig hüséget esküdött az alkotmánynak; tehát a katonai esküben az alkotmányra esküvés már benne van!

»Bot van a szögletben, tehát eső lesz.«

Az a »jó osztrák érzelmüség«, mely nem épen csak az első közös-ügyes magyar miniszteriumnak volt kizárólagos sajátsága, sok mindenfélébe beleviheti az ember fiát, de ilyen bárgyuságokat talán csak még sem kellene beszélni.

Az 1867-ben megalkotott »Österreich-Ungarn«-nak. Magyarország egyik alkotó fele, hát a közös hadügyminiszter Magyarországnak is tisztviselője, a kenyere, melyet fizetéséből eszik, felerészben a magyar nép kenyeréből van kihasitva; és ő, és ekkorig minden elődje, még csak arra sem méltatják Magyarországot, hogy hivatalos nyelvét megtanulják, tolmács vagy valamely alárendelt tisztviselőjük közvetitésével vesznek részt a magyar delegatió tanácskozásaiban. Az uralkodó s nagyszámú családjának igen sok tagja megtanultak magyarul; de a közös miniszter s mert közös, Magyarországé is, sajnálja a fáradságot, megtanulni; pedig Magyarországnak a hivatalos nyelv felől őt is kötelező törvénye van. Minő abnormis ez a 67-es viszony minden részleteiben!

A rendes haderő tehát, a mely zászlójával s vezénynyelvével mindenütt a világon az államiság jelzője, Magyarországon az államiság hiányának signaturája.

Hallottam e hiányt azon állitással támogattatni; hogy az állandó hadsereg behozatala óta ez mindig igy volt. Nem mindig volt igy. A magyar nemzet Mária Terézia korában nem sárgafekete zászló s német vezényszó mellett mentette meg a habsburg-lotharingiai dynastiát s tudtomra Savojai Ödön dicsőséges harczainak idejében sem igy vala; de még ha az állitás nem esnék is kifogás alá, az nem annak volna bizonyitványa, hogy igazuk van azoknak, a kik a mai Magyarországot államnak mondják, hanem inkább annak, hogy őseink rosszul számitottak, midőn oly hatalom uralkodásában kerestek a magyar állam számára támaszt, melynek nehézkedési pontja idegen; mindenesetre pedig csak annak volna bizonyitványa, hogy a bécsi udvar birodalomegységesitési törekvésével »rég veri már a magyart a teremtő.« Ismerem az udvari kegyet vadászott egyházi és világi olygarchia léhaságának büneit, tudom, hogy ezt felhasználva, a bécsi hatalom régóta üt csorbát csorba után Magyarország államiságán, de az irott malasztok hajdani kora és a malaszttalan jelen közt a legrettenetesebb különbség az, hogy amit a volt Magyarország csak tűrt, arra a 67-ki Magyarország reáütötte a törvény bélyegét, –– a multban erőszak elszenvedése, most lemondás.

Ama multakban, államiságának az uralkodó iránti viszonyaiban, minden tettleges megcsorbitásai mellett is, Magyarország mint állam szerepelt a nemzetközi viszonyokban, hadat csak állam izenhet államnak. II-ik Leopold mint magyar király izent hadat Francziaországnak; izenhetne most hadat a magyar király? nem, mert magyar állam nincs. Midőn I-ső Napoleon kibocsátá ama hires kiáltványát, mely igy kezdődik: »Austria császárja hűtlenül szerződéseihez« stb., a magyar király s a szerződéseihez hűtelen osztrák császár akkor is ugyanazon egy személy volt, de azért Napoleon határozottan megkülönböztető vonalat vont azon egy személynek két minősége közt, mert Magyarország államnak volt beirva az európai államrendszer arany-könyvébe; tehetne-e most hasonlót? nem, mert magyar állam nincs. I-ső Ferencz, midőn a német császárságból kilöketve, az osztrák császárságot megalkotá; fejet hajtott Magyarország ezeréves államisága előtt, s most annak segitségével, a mit Beust, Deák Ferencz »üdvös nyomásának« (heilsamen Druck Deák’s) nevez, mit csináltak abból az ezeréves magyar államiságból? csináltak egy állammá összetákolt »Österreich-Ungarn«-t.

És azt iparkodnak a jó magyar népnek fejébe verni, hogy Magyarország államisága nincs megcsonkitva, sőt a magyar állameszme megerősödött. Én kerestem az államiság nyomát a magyar nemzet viszonyaiban s közéletében, de nem találtam, hanem találtam olyasmit, a miről azt kell mondanom, hogy quaesivi lucem, ingemui que repertam (világot keresék és feljajdultam, amint meglelém).

»Csináljunk magunknak egy jó napot, nagyságoljuk egymást«, mondá társának az egykori magyar emigrans, ilyen jó nap csinálássá lett a magyar állameszme.

4. Még számot kell adnom magamnak a dualismus értéke felől is, minthogy a magyar nemzet megnyugtatására, e szónak azt kellene jelentenie, hogy a birodalomegységesités életczélul kitüzött eszméje, melytől a magyar nemzet irtózott, a bécsi udvar által feladatott.

Tetszelgő szó az a »dualismus«, hanem Magyarországnak két betegsége van, az egyik az, hogy amit a »legmagasabb államfeladatok kezelésének« neveznek (én dynastialis hatalmi vágynak nevezném), abban a körben a dualismus nem igaz; a többire nézve pedig nincs következetesen keresztülvive.

Irataim I-ső kötete franczia forditásához előszót fogalmazva, azt irtam volt, hogy »l’Autriche dualiste n’est que lAutriche unitaire déguisée« (a dualistikus Ausztria nem egyéb, mint álczázott egységes Austria). A párisi szedő »unitaire« helyett »militaire«-t szedett; s a javitó ugy hagyta, ugy is maradt. Nagyon találólag lett e nyomtatási hiba által mondatom igazsága illustrálva, mert a németül vezénylett sárgafekete zászlós császári királyi* »Autriche militaire« valóságos megtestesitése az Autriche unitaire-nek.

Minő öröm, zaj zengett végig Magyarországon, midőn megkapták azt a szivet, lelket megnyugasztaló roppant »concessiót«, hogy a császári királyi közé egy »és« odaszuratott, ámbár ama famozus és mellé még csak azt is óvakodtak hozzátenni hogy »magyar« királyi, ugy hogy azt az ést bizony a csehek is Szent Venczel koronájának, a cseh királynak szánt bókul vehetik, mert a Habsburg ház czim – lithániájának nevetséges szent István énekében a Csehország királya ép ugy ott van, sőt előbb van ott, mint Magyarországé; a különbség ez utóbbinál csak az »apostoli« praedicatum, a mi tudtomra csak Mária Terézia korában hozatott divatba; igaz kissé furcsa volt volna a »meine Armee«-ra ráparancsolni, hogy magát apostoli ármádának czimezze, de császári és magyar királyi ármádának, még mostani sárgafékete zászlós »reksum kertajhos« állapotában is czimezhetné. Vajjon abban a czimlithániában benne van-e még az aranybullás II. András magyar királytól leszármaztatott »Jerusalem királya« is, miszerint az a famozús é s arra is érthetö legyen? megvallom, nem emlékszem de azt meg kell vallanom hogy azok az én jó magyar (már nem polgártársaim, hanem) földieim, csakugyan jó gyerekek; sajt után sovárog a nemzeti jog, az ezeréves szent hagyomány és kiirthatlan nemzeti aspiratió étvágya, adnak nekik egy és-sel (s azt is »magyar« nélkülj sajt helyett holdvilágot és van ujongás, mint ha jóllaktak volna. »They take. the moonshine for a green cheese« mint az ángliusok mondanák. Bizony jó gyerekek.

Itt hát dualismus nincs, a borzalomig nincs.

Hanem van közös osztrák-magyar miniszterium; dualismus ez?

Vannak közös követek, diplomatikai képviselők, még közös consulok is, dualismus ez?

Van osztrák és magyar delegáczió, a mely egységesebb testület, mint a magyar országgyűlés két háza, mert ez nem szavaz együtt, az osztrák és magyar delegácziok igen; dualismus ez?

Ki állapitja meg, ugy a magyar, mint az austriai törvényhozó testület felülvizsgálatától függetlenül, a közterhek legsulyosabb rovatát, a hadi költségvetést? a két delegáczió együtt! dualismus ez?

S ha ennek a két teremben tanácskozó, de együtt szavazó, tehát egységes testületnek együttes szavazatából többség nem kerülne ki, talán a nem egységes magyar és osztrák országgyülések nyilatkozhatnak, a vitás kérdés felől? vagy választhatnak s legalább ez esetben utasithatnak uj delegátusokat, hogy a képviselőházakban nyilatkozó nemzeti akarat szerint határozzanak a kérdésben? nem, hanem az egységes Österreich-Ungarn egységes uralkodója dönt, a nemzetek megkérdezése, beleszólása nélkül, absolut hatalommal; dualismus ez?

Hol van hát az állami kormányzat, az állami ügyvitel keretében az a hiresztelt dualismus? ott nincs, hanem megvan (mondják) a belügyi önkormányzatban. Államtani bölcselet kérdéseivel s nem személyek gyarlóságaival foglalatoskodván, nem feszegetem, hogy a gyakorlati téren mennyire önálló ez az alaki önkormányzat, ámbár meg vagyok győződve, hogy az a kérlelhetlen támadás, mely a rend s jogállam! eszme hamis czége alatt, a miniszteri mindenhatóságra törekvés által, Magyarország megbecsülhetlen önkormányzati intézvényei ellen folytattatik, végelemzésben az 1867-ben megvalósitott »életczél« logikájára vezethető vissza, mert minél szabadabb kéz adatik lefelé a magyar miniszteriumnak, melynek 1848-ki minőségéből 1867-ben a függetlenségnek még czime is kitöröltetett,* annál szabadabban függhet a birodalmi egységesitésnek »mindent háttérbe szoritó tekintetétől« felfelé. Ezt mellőzve, elégnek tartom annyit emliteni, hogy valamint a községi, megyei stb. önkormányzatok tökéletesen megférnek az ország egységével, ugy a provincialisnak nevezhető körre szoritott országos beligazgatás autonomiája is megfér az osztrák-magyar monarchiának állami egységével, hiszen nem is szólva az 1861-ki október 20-kai diplomáról, a mely képviselőket akart küldetni a magyar országgyülés által az egységes birodalmi Reichsrathba, de e mellett a magyar közigazgatási és igazságszolgáltatási önkormányzat helyreállitásával kérkedett, még a Magyarországot az államok sorából rideg brutalitással kitörlő birodalomegységesitési első kisérlet; az 1849 márczius 4-én octroyirozott birodalmi alkotmány is engedélyezett Magyarországnak, szabott határok közt, nemcsak tartományi önkormányzatot, hanem még tartományi országgyülést (Landtag-ot) is. A hatáskör mennyisége nem változtat a minőségen.

Midőn az 1848-ki törvény a magyar miniszteriumot független-nek minösitette,. ezzel nem hatalmi korlátlanságot értett, hiszen nyomban mellé van téve a »felelős« szó is, hanem értette azt, hogy minden idegen avatkozás kizáratik. Épen mert ez volt értelme azért törölték ki 1867-ben a »független« szót és a legmagasabb államfeladatok kezelésének a magyar kormánytól s országgyüléstől elvonása folytán. Fájdalom; e kitörlésben van logika.

De még ha a beligazgatási önkormányzat állami dualismus jelének vétethetnék is, a mit én az előadott tényállásnál fogva kereken tagadni vagyok kénytelen, még akkor is megvolna azon gyönge oldala, hogy nincs következetesen keresztülvive. Elég e részben utalnom a Magyarország iparának s vele anyagi jólétének akadálytalan fejlődését lehetetlenitő vámközösség rendszerére, melyről hiában tettetik, hogy azért fogadták el, mert jónak tartják, mert lehet valaki őszintén a szabad kereskedés, lehet a védrendszer barátja, de hogy a világkereskedelem történelmében hallatlan egy oly rendszert tarthasson jónak, a mely sem az egyik, sem a másik, hanem az osztrák birodalmi iparnak ad, minden ármérséklő külföldi verseny ellen, magas véd-, sőt részben prohibitiv vámokkal fedezett monopoliumot a magyar piaczon, hogy valaki ily közgazdászati absurdumot őszintén jónak tarthasson, az teljes lehetetlenség.

Nem közgazdászati tévelygés anyától született az osztrák-magyar vámközösség, megvan annak eredete hitelesen irva gróf Beust Erinnerungjai 2-ik kötetének 83-ik lapján. 1866 november 17-kén a császár elnöklete alatt minisztertanács tartatott Bécsben azon kérdésben, hogy mit lehet concedálni Magyarországnak s mit kell fentartani a birodalmi egység számára s fentartandóknak ezek határoztattak: »Einheit der Armee und der auswertigen Fragen, Gemeinsamkeit des Zollwesens und der Behandlung des Staatskredits.«

Az osztrák császári és magyar királyi minőségnek egy személybe csoportositása szülte a birodalom egységesitését s a birodalom egységesitése szülte a vámközösséget; ez annak eredete s nem közgazdászati elméletek.

Elég továbbá annak bizonyságául, hogy a dualismus még a szorosan belügyi téren sincs következetesen keresztülvive, utalnom az iparral kapcsolatos közvetett adók rendszerére, mely az idegen avatkozást még az önkormányzat leglényegesebb ágából, a nép megadóztatásából sem zárja ki; elég a bankközösségre utalnom mely a kisipar és kis mezőgazdaság hitelszükségleteinek szövetkezetek utján kellő mértékben elláthatását lehetetlenné teszi, minthogy az ily szövetkezetek áldásteljes hatása egy nagy pénzintézetre támaszkodhatást feltételez; – és más sok egyebek mellőzésével elég a biztos alapra fektetett papirpénz kibocsátás jogáról lemondásra utalnom, a minek rendkivüli körülmények előfordulásának esetén, az országra nézve kiszámithatlanul szomoru következései lehetnek.

Nem kerülte el figyelmemet, hogy a vámrendszerre, bankra stb.-re nézve Magyarország önrendelkezési joga papiroson fentartatott; ez a fentartás azonban a mult idők nagy ábrándjának, az irott malasztoknak rovatába tartozik, melyeket az élet kinevet.

Ilyennek látom én azt a hirhedt dualismust, s minthogy részint nem igaz, részint pedig nincs keresztülvive, én azon kérdésre, hogy hol vette hát magát az a nem igaz szó? más feleletet nem tudok, mint azt, hogy miután 1849-től 1867-ig minden szépitgetés nélkül többször brutális nyiltsággal megkisérlett birodalmi egységesitésnél tapasztaltatott, hogy az ellen a magyar nemzet legyőzhetlen undorral viseltetik, hát miként a gyógyszerész ostyába takarja, vagy izelitővel hinti be az »assa foetida« labdacsot, hogy bevételétől a beteg ne undorodjék, minthogy a szadovai mindenható összerecscsenés után, azt a bizonyos »cadavert« csak a magyar nemzettel kiegyezés által lehetett életre galvanizálni, hát 1867-ben a birodalmi egységesités »assa foetida« labdacsát a dualismus ostyájába takarták, vagy czukrával hintették be, miszerint azok a jó magyarok lenyeljék azon hiedelemben, hogy a birodalmi egységesítésnek életczélul kitüzött eszméje feladatott. – És azok a jó magyarok le is nyelték. Hanem a legmagasabb állami feladatoknak az egész monarchiára nézve egybefoglalt kezelése meg lett valósitva. Magyarország államközösségbe lépett Austriáva, s minthogy abba lépett, megszünt önálló, megszünt állam lenni.*

Különös dolog az az államisággal s az állameszme megerősitésével való dicsekvés. Nemzet egy dolog, nemzetiség egy másik dolog; emez születési minőség, amaz a történelem műve. Nemzet annyi mint állam. Tehát ha egy nemzet vagy is állam edzeni törekszik erejét, hogy nemzeti, azaz álllami létét kültámadás ellen megvédhesse, annak van értelme; de midőn látok nemzetet, mely államközösségbe lép egy másik állammal, tehát saját államiságáról lemond; látok nemzetet, melynek egy másik állammal közös kormánya van; látok nemzetet, mely, az állami lét legjelzöbb; legmagasabb attributumai felöl nem maga függetlenül, hanem egy másik állammal közösen intézkedik és aztán azzal gondolja államiságát demonstrálhatni, hogy kiáll az utczára s fünek-fának kiabálja, hogy »kérem én állam vagyok«, plaudite cives (tapsoljatok, polgárok!), én erősitgetem az államiságot, az állameszmét, akkor kérdem: mi ez? önámitás vagy ámitás? Az állam, ha csakugyan állam nem szorult ily komédiára; demonstrálja az államiságát azzal, hogy az állami suverenitást önállóan gyakorolja, demonstrálja azzal, hogy »van«, mint a nap demonstrálja a maga világitó erejét azzal, hogy világit, nem kell annak bebizonyitására sem eskü, sem ékesszólás. Vak az, a ki nem látja, hogy a mely nemzet szükségesnek tartja uton-utfélen hangoztatni, hogy ö állam, és szükségét látja az állameszme erösitésére törekvéssel dicsekvésnek, az a felől teszen vallomást, hogy nem állam. – Én alig képzélhetek egy állami létre mind jogositott, mind hivatott nép életében valami fatálisabb dolgot, mint a minő az, ha magát helyzete felől erönek erejével illusióba törekszik beleringatni; következéseiben fatálisabb állapot ez magánál a nyilt erőszak nyomásánál is; ez ébreszt, amaz altat; ez erélyesit, amaz zsibbaszt, szélhüdötté teszen; erőszakkal elnyomott nemzet legrosszabb esetben is csak oda jut, hogy nem tehet, hanem a tenni akarást nem veszti el, s ha akarat van a cselekvésre, idő és alkalom jöhet; de a mely nemzet az önaltatás bölcsőjében ringatta magát, az odajut, hogy legjobb esetben sem akar tenni, »elmarad a nemzet hő szerelme, nincs magasra szálló gerjedelme, jégkebelben fásult szivet zár« – De Magyarországon harsognak a »legalkotmányosabb« uralkodás dicsöitésének zsolozsmái; az a superlativus azt akarja jelzeni, hogy több olyan nincs. Személyeskedés volna hasonlitásokba bocsátkozni, s az nem kenyerem; de nem gondolok személyeskedés vétkébe esni, há tisztán tárgyilagos szempontból azt a kérdést vetem fel, hogy ugyan mi az Uram bocsáss végett tenné ki magát az a legalkotmányosabb uralkodás azon odiumnak, mely az alkotmányos formák nyiIt megsértésével jár, mikor azon formák közt a »Politik meines Hauses« ugy megyen, mint a karikacsapás; a »Meine Armee« ugy uraloghat, mint a parancsolat; arra pedig, hogy annak, a mi életczélul lett kitüzve, megvalósitása fokról-fokra szélesebbre fejlesztessék, a legalkotmányosabb uralkodásnak nincs Bach-hokra, Schmerling-ekre, Belcredik-re stb. szüksége, megteszik azt a magyar állameszme mind nagyobb dicsőségére a magyar miniszterek, s a magyar országgyülés határtalanul engedelmes többsége, mely megforditva a parlamentáris kormányzat elméleti rendjét, a miniszterek kifolyása. Nagyon kényelmes állapot ez a hatalomra nézve, százszor kényelmesebb, mint a gyülöletes absolutismus.

Ez tagadhatlan, kétségbevonhatlan; elleplezhetlen tény.

* * *

Nem szükség ujból bizonyitgatnom; hogy ez a tény a legkiáltóbb ellentétben áll Magyarország közjogi önállóságával, melynek kiterjedését az 1790: X-ik alaptörvény szabatosan definiálja s melyről maga a mostani uralkodó még az 1867: XII-ik törvényben idézett felszólitásában is elismerte, hogy az a pragmatica sanctió által is biztosittatott; önként következik tehát; hogy annak, a mit az idézett állambölcs tökéletlen szövetkezeti uniónak nevez; az osztrák-magyar monarchiában alkalmazásba vett pseudo dualistikus formája* teljességgel nem tekinthető kivételnek azon kárhoztató itélet alul, hogy az ily viszony »perniciosus«, mert sérti a nemzetek jogait és szabadságukkal ellenkezik.

Meg akarom jegyezni, hogy a dualismus eszméje nem is úgy került elő a magyarországgali kialkuvás felől folytatott tanácskozásokban, mintha azzal valami külön közjogi állást akartak volna jelzeni Magyarország számára, azzal csak azt akarták indicálni, hogy az »állami feladatoknak az egész monarchiára nézve összefoglalt kezelésénél« az austriai császárság különféle országai és tartományai nem federalistikus alakban (mint Belcredi államminiszter kivánta), hanem (Beust elfogadott nézete szerint) mint egységes testület figuráljanak, ép ugy, mint Szent István koronájának egész területe (Magyarország és társországai) mint egység figurálnak.

Hát feltehető-e, hogy e perniciosus formával a negyedfél század óta vitatott nagy történelmi probléma meg lett oldva?

Hosszu életem tapasztalatai s tanulmányai otthonossá tettek a történelem logikájának törvényeiben, melyekben, mint az anyagi természet örök törvényeiben, az Istenség ujja nyilatkozik; és én ismerem a magyar nemzetet, mint jobban senki, megfigyeltem szivének dobbanásait a vész és vihar napjaiban, midőn gondjaimra bizta a magyar haza megtámadott szabadsága megoltalmazásáról gondoskodást, mert tudta, hogy azok közé tartozom, a kik szabadnak akarják megtartani a szabad nép számára a magyar hazát, s annak szabadságát sem el nem alkuszszák, sem fel nem adják; és ismerem azt is, a mi jó s balszerencsében e nemzet állandó jellemvonásának bizonyult Árpád korától a 48–49-ki korszakig, s mert mindezt tudom és ismerem, én, ki már mindkét lábammal a sirban állva, lesem a billentést, mely belefektet, hiu ábrándnak nyilatkoztatom azt a feltevést, hogy a magyar nemzet a negyedfél százados probléma megoldásának tekinti, vagy fogja valaha tekinteni azt a derékbeadást, mely az Árpád által szerzett, Szent István által a keresztény Európa államrendszerébe független államul beigtatott magyar hazából »Österreich-Ungarn«-t csinált. Türheti s mert az intézvények visszahatnak az erkölcsökre, talán engedékenyebben tűri mint kellene, »várva a jó szerencsét«, de hogy abba mint megoldásba valaha belenyugodhassék, az lehetetlen, mert annak ellene mond a nemzeti jogérzet, ellene mond az ezeréves történelem; ellene mond a nemzeti önérzet, mely még csak azon nem oly rég mult időben is, melynek emlékeit ünnepi kegyelet veszi körül, erejének s életrevalóságának dicsőséges revelácziójával kivivta magának a világ rokonszenvét és tiszteletét; ellene mond a megtörhetlen szivósság, melylyel annyi ellenséggel szemben helyét az európai nemzetek kerek asztalánál egy ezredéven át feltartotta, ellene mond a szent pietás, melylyel az ősök hagyományai iránt viseltetik és ellene mondanak a nemzetek szivvérével összeforrt aspirácziók, melyek kiirthatatlanok.

Mit hoz a jövendő? nem tudom: de hozzon jót, hozzon gonoszat, kettőt tudok, az egyik az: hogy a magyar nemzet soha sem fogja az 1867-ki »praktikát« megoldásnak tekinteni. Soha! A másik az: hogy soha sem fog hazája függetlenségének aspirácziójáról lemondani. Soha!

De hát nincs-e mód az osztrák császári és magyar királyi minőség egybecsoportositásához kötött érdekellentétek kiegyeztetését akként megkisérleni, hogy abban mind a dynastia, mind a magyar nemzet megnyugodhassanak?

Jó lélekkel mondhatom, hogy politikai barátaim által támogatva, 1848-ban minden hátsó gondolat nélkül tiszta, őszinte loyalitással megtettem e kiegyeztetésre a kisérletet.

Azon nézetből indultam ki, hogy ha oly intézvényes biztositékokról gondoskodunk; melyek Magyarország törvényes önállóságát a birodalmi egységre törekvésnek nemzedékről-nemzedékre folyton megujuló támadásai ellen mentté teszik, a magyar nemzetnek soha sem jutand eszébe szakitani akarni a pragmatica sanctióval, mert meg lesz valósítva annak azon alapfeltétele, hogy Magyarország egész kormányzati rendszerében független és saját önállással biró oly szabad ország, a mely semmi más országnak vagy népnek nincs lekötve; másrészről pedig arra számitottam, hogy az uralkodó hatalom saját érdekében meg fogja tudni becsülni azon semmi mással nem pótolható biztonságot, melyet trónjának a jogai felől megnyugtatott magyar nemzet loyalitása nyujt; és én ezen egymást kölcsönösen kiegészitő biztonságtól nemcsak a negyedfél századon át folyvást megujuló küzdelem megszünését, hanem azt is reméllettem, hogy ezen az alapon Magyarország és az osztrák birodalom népei közt a kölcsönös függetlenség tiszteletben tartása mellett olyforma szövetség fog kifejlődhetni; mint aminő Svédország és Norvégia közt fenforog.

Reméltem ezt, mert ugyanazon egy uralkodóval biró nemzetek közt államközösségi alapon (Bundes-Staat) szövetségről beszélni, bizonyosan képtelenség; mert hiszen, ha államközösség van, ipso facto nincs szövetség; de államkülönségi alapon egy meghatározott czélra (mondjuk kültámadás elleni védelemre) a szövetkezés (Staaten-Bund) nem lehetetlen.

Figyelmet kérek olvasóimtól e két szó: szövetséges állam (Bundes-Staat) és államok szövetsége (Staaten-Bund) közti különbségre. Az első több államokból egyet csinál, tehát az alkatrészeket államiságukból kivetkőzteti, a másik meghagyja a szövetkezők államiságát, önállóságát, de erejöket egy közös érdek biztosítására szövetkezteti.

Az 1867-ki jogelalkuvás Austriából és Magyarországból egy államot (Bundés-Staat-ot) csinált, tehát megsértette mind a kettőnek államiságát; az 1848-ki törvények intézvényes biztositékokkal vévén körül Magyarország állami önállóságát s az idegen avatkozás kizárásának elvét felállitva, szabad kezet hagyván Austriának is a maga államiságát tetszése szerint biztositani, lehetségessé tette volna, hogy Magyarország és az austriai birodalom közt egy meghatározott ezélra államok szövetsége (Staaten-Bund) jöjjön létre, a mi nemcsak nem sértette, de sőt kölcsönösen biztositotta volna államiságukat.

1867-ki dualismus hazugság, mert álczázott államegység, az 1848-ki alapon valóság lehetett volna s csakis olyan alapon lehet valósággá.

Felemelt fővel mondhatom, hogy e nézetek tiszta, őszinte loyalitással számba vették azon helyzetet, melyet őseink a Habsburg háznak a magyar királyi székbe ültetésével s a pragmatica sanctióval örökségül reánk hagytak; rosszul tették, hogy hagyták, de hagyták; az 1848-ki törvények egy becsületes, loyalis kisérlet voltak az osztrák császári és magyar királyi hatalom cumulatiójával járó ellentétek kiegyeztetésére.

Keservesen csalódtam számitásomban, s miért csalódtam? azért, mert a bécsi udvar (hogy I. Napoleon szavával éljek) »infidéle ŕ ses traités« nem akart a Bundes-Staat eszméjéről, Magyarországnak az osztrák birodalommal egy állammá összeforrasztásáról lemondani, s mert ennek az 1848-ki törvények utját állták, hát – – no nem akarom feltépni a fájdalmas sebeket, nem bocsátkozom annak elszámlálásába, hogy mit mindent elkövetett, csak az emlékezetre hivatkozom és annyit mondok, hogy bizony nem én rajtam s nem is a nemzeten mult, hogy az érdekek kiegyeztetésére tett becsületes, loyalis igyekezetünk meghiusult. Én, a ki megirtam a függetlenségi nyilatkozatban foglalt rettenetes, de rettenetesen igaz bünlajstromot; én, a ki nem tudom magamnak megparancsolni, hogy felejtsek; én, a ki, ha ma helyreállittatnék is törvény által Magyarország függetlensége, azt nem hihetném biztosnak, a mig oly hatalom uralkodik felette, a melynek a nemzet ellenőrzésén kivül fekvő idegen erőforrásainál fogva módjában van a törvény fölébe emelkedni, ha kedve tartja; én, a ki egy halandó embernek, a ki minél hatalmasabbnak érzi vagy véli magát, annál inkább alá van vetve az indulatok hullámzásának, személyiségét, még ha merő angyal volna is, biztositéknak a nemzeti jogokra nézve már csak azért sem tekinthetem, mert az angyalra ördög következhetik; hanem abban keresem a biztositékot, hogy ne legyen hatalmában, idegen erőforrásaiban elbizakodva, a jog és törvény fölibe emelkedni; én saját személyemre nézve levontam az 1848-ki loyalis igyekezet meghiusulásából a tanulságot: az összeférhetlenséget; állok is mellette meghajthatlanul mind halálomig.

De én tehetek vallomást Isten és világ előtt, politikai religióm e hitágazata felől és bizhatok annak jövendőjében, ha nincs is többé tehetségemben annak az életbe átvitelét megkisérleni. Meghalok hontalanul, nem akarom e mondattal magamat a martyromság szerepére játszani, de meghalok hontalanul s fütyöljenek vagy tapsoljanak életem tragédiájára, ezzel a függöny legördül örökre.

Hanem a nemzet más helyzetben van. Nála, osztoznék bár politikai religiómban (a mint egykoron osztozott is) az incompatibilitás zászlajának kitüzése cselekvést jelentene, a melynek neve: forradalom. Ez pedig a népek ultima ratiója, melytől, bárminők legyenek is a viszonyok, nem lehet visszariadni, ha mint egyedül lehetséges oltalom az életre-halálra megtámadott nemzetre reákényszerittetik; alkalmazásához folyamodni, a vele összekötött áldozatok és szenvedések miatt csak akkor szabad, csak akkor kell (de akkor kell), ha a jog védelmére, a történelemben gyökerező kiirthatlan nemzeti aspirácziók megvalósitására a békés eszköz kimeritése sikertelennek bizonyult,

Magyarországon – miután Ferencz József fejedelemnek magyar királylyá megkoronázásával a nemzet a Habsburg házzal a kiengesztelődés utjára tért, – ez az eset még nem forog fenn; az ellentétes érdekek kiegyeztetésére 1848-ban megkisérlett mód sikerülhetése felől az utolsó szó még nincs kimondva, minthogy az akkor hozott törvények erőszakos hatalommal megtámadtatván, hatályosságukat ki nem fejthették.

Az én általam összeférhetlennek tartott osztrák császári és magyar királyi cumulatio ellentéteinek az 1848-ki alapon a nemzet megelégedésére kiegyeztethetése vagy ki nem egyeztethetése olyan kérdés, a mely még gyakorlatilag nincsen eldöntve.

A logika mellettem szól, de a nemzetek élete bonyodalmas tünemény, nem mindig a logika utján jár, mégis megtörténik, hogy czélhoz ér. Hát én, »ki törhetek, de nem hajlok meg«, önzetlenül számot vetve a magyar nemzet helyzetével s természetével, Deák Ferencz-hez irott ismeretes nyilt levelemben, még a koronázás előtt oda nyilatkoztam, hogy ha a 48-ki alap helyreállittatik, a nemzetnek lesz oka nagy szenvedések árán többet nem merényleni.

Váczi választóimhoz intézett válaszomban pedig (magam mondván ki magamra, felhivásom meghallgatása esetére, az örökös számkivetést) egyenesen felhivtam, saját érdekében hivtam fel a bécsi udvart, czáfolja meg álláspontomat az által, hogy visszaállitja a 48-ki törvényeket csonkitatlanul és megtartja hűségesen; és hozzáadtam, hogy ha ezt megteszi, akárminő legyen is az én személyes meggyőződésem, a nemzet meg lesz elégedve.

Álláspontomnál fogva nem ismerem hivatásomnak aggódni a felett, hogy mi jövendő várhat a habsburg-lotharingiai házra, ha kezet nem nyujt a loyalis hajlamu magyar nemzetnek, hogy az osztrák császári és magyar királyi érdekellentétek kiegyeztetésének ezen még ki nem próbált módja gyakorlatilag alkalmazásba vétessék: hanem azt tudom, hogy igazat mondtam, midőn idézett válaszomban oda nyilatkoztam, hogy ha felhivásomnak enged, szerencsésebben fog gondoskodni házának jövendőjéről, mint minden által, a mit birodalomegységesitési rögeszméjének hizelgő tanácsosai javasolhatnak. A természet örök törvényeit nem lehet büntetlen megsérteni. Az a törvény pedig, mely a teremtett világ rendjét fentartja, nem az egység, nem az összehasonithatlanságok együvé forrasztgatása, hanem a harmonia a különféleségekben.

Igazán meglephet minden részrehajlatlan szemlélőt, hogy a bécsi udvar mennyire nem tud vagy nem akar okulni saját történelmén. Nagyon tanulságos történelem az. Én tanulmányoztam és azt találtam, hogy jóformán minden veszteség, mely az austriai házat érte (pedig bizony sok érte), a birodalomegységesitési irány felülkerekedésével esik össze és találtam azt; hogy az egységes Austria megtestesitését, az egységes császári hadsereget (Meine Armee) jóformán mindig megverték, ha csak vagy aránytalanul gyöngébb ellenséggel vagy pedig oly hadvezérrel nem volt dolga; a ki (mint Lamarmora Custozzánál) oly bámulatosan feltalálta a mesterséget: ugy vezérelni egy derék vitéz hadsereget, s oktalan rendelkezéseivel (helyesebben szólva rendetlenkedéseivel) akként paralizálni seregének számelőnyét s erejét, hogy igazán Isten csodája volt volna, ha meg nem veretik.

No, már ha egy történelmi tény különböző időkben, különböző körülmények közt, különböző emberek mellett mindig állandóan akként ismétlődik, mint a miként azok az egymást követő veszteségek s katonai kudarczok a bécsi udvar történelmében ismétlődtek, az nem lehet véletlen; nem lehet balsors, fatalitás, annak okának kell lenni, van is; az ok az, hogy a bécsi udvar nem akarta számba venni a nemzeteknek, különösen a magyar nemzetnek szerződésileg kikötött jogát s egy ezredév történelme által szivvérével összeforrasztott kiirthatlan aspiráczióját, hanem nagyhatalmi állásának biztositékát egy vagy más alakban mindig a hatalmi eszközöknek az egész monarchiára nézve együvé foglalásában, az egységesitésben kereste, már pedig oly uralkodó háznál, melynek két oly különféleséggel van dolga, mint az osztrák császárság és a magyar királyság; a nagyhatalmi állás biztositékát az államegység elvének akár leplezetlen, akár álczázott formájában keresni a mellett, hogy Magyarországra nézve kebellázitó erkölcstelenség, minthogy ellenkezik az eskü szentségével megtartani fogadott szerződéssel, melyre a magyar királyi szék birtoklása alapitva lett, még épen az uralkodó hatalom érdekének szempontjából igen koczkáztatott merénylet is, mert akár sikerül, akár nem sikerül az egységesités végrehajtása, lélektani okoknál fogva végeredményben okvetlenül dissolutio veszélyével jár, azonkivül még igen rossz számitás is, mert az erő leghatalmasabb tényezőjét, az erkölcsi rugókat megernyesztve, erő helyett gyengeség forrásává lesz.

Csakugyan hová is jutott a hatalmi eszközök egybefoglalt kezelésének oktalan hóbortjával az a nagyhatalmi állás, melynek eredetét bizony nem valami világot reszkettető »virtusság«, hanem amaz ismeretes mondat jelezi: »tu felix Austria nube« (te szerencsés Austria házasodj), hová jutott az a nagyhatalmiaskodás? eljutott oda; hogy csak a mostani uralkodás alatt már háromszor megtörtént, hogy az a nagyhatalmi állás nem birt a maga lábán megállani, hanem mindig más valaki mentette meg. A történelem logikája végre megunja ezt a misericordianus baráti szerepet.

Ha már az ősök történelmét nem érnek rá a bécsi Burgban tanulmányozni, jól tennék, ha nem restellenék, egy kissé legalább a maguk saját történelme felett elmélkedni. Alig hiszem, hogy legyen ember a most élők között, a kinek nagyobb módja volna a saját kárán tanulni, mint a bécsi Burg jelenlegi »nagyhatalmának« van.

Hanem én reám e fejtegetéseknél csak két kérdés tartozik, az egyik az, hogy vajjon Magyarországnak 1861-ben határozottan visszautasitott, de 1867-ben elfogadott szorosabb kapcsolata az osztrák birodalommal a »tökéletlen szövetkezeti uniónak« oly formája-e, a mely kivételnek tekinthető azon kárhoztató itélet alul, hogy az ily állapot pernicziozus.«

A helyzetet minden oldalról megvizsgálva, azon következtetésre jutottam, hogy nem tekinthető kivételnek, mert Magyarországot államközösségbe juttatta Austriával, tehát eltörölte Magyarország államiságát, semmi más népnek le nem kötött saját consistentiáját, annálfogva nem egyébb, mint a birodalmi egységesitésnek egy megaranyfüstözött ujabb kiadása. Ha ez »megoldás«, hát bizony olyanforma megoldás, mint a melyet Bismarck egyik politikai levelében akként jelez, hogy egy orvos azzal oldotta meg egy patiensének megszabaditását csúzos karjának fájdalmaitól, hogy karját levágta. Nem gondolom, hogy a magyar nemzet az ily megoldásba belenyugodhassék. Nem fogja tenni; ha még oly megsokszorozottan hangoztatja is vissza a tihanyi sziklák echója a csuszó-mászó hyperloyalitásnak minden irányból feléje hangzó zenéjét.

A második kérdés az: hogy van-e hát az osztrák császári és magyar királyi minőség összeegyeztetésének más oly módja, mely (engem ugyan nem, de) a magyar nemzetet kielégitené, tehát a kárhoztató itélet alól kivételnek tekintethetvén; a történelemben megoldás gyanánt szerepelhetne?

Nem igen sürün fordulnak elő a »tu felix Austria nube« történelmében a nagyoknak nevezhető személyiségek. József császár e tekintetben »ritka raritás« mint Virgil Eneisának pompás magyar parodiájában Didó ritkaságai közt az a könycsepp volt, melyet egy bizonyos király népének siralmai felett ejtett, »nagyon ritka raritás«. József császár önfejü, akaratosan ambicziózus ember volt; de ambicziója nem olynemü családi hatalomvágy volt, melyet a francziák »mesquin« szóval jelzenek, ambicziójának fenekén ott volt az, a mit Bars-megye egykori hires felirata: »praeceps boni publici fervor«-nak nevez; nem akarta, hogy népei mezitláb járjanak, de azt akarta, hogy apraja-nagyja mind olyan mértékü, szabásu, nagyságu csizmát viseljen, mint a minőnek egyetlen kaptafáját ő látta jónak kiczirkalmazni. Szóval, a birodalmi egység elvét vette alkalmazásba, s ezzel annyira meggyengítette birodalma erejét, hogy egyik oldalon még a hanyatlott töröl által is megveretett, másik oldalon családja egy gazdag tartományból kilöketett, Magyarországot pedig birodalomegységesitési hóbortjával oda vitte, hogy daczára késő megtérésének, halála után az »interruptum est filum successionis« hangzott végig az országon. Mivel kérlelte meg utódja a nemzet haragját? Azzal hogy az 1790/1-ki X-ik törvénybe iktattatta annak a dynastia részéről ünnepélyes elismerését, hogy noha a trónöröklés ugyanaz Magyarországban, mint Austriában, de azért Magyarország szabad és egész kormányzati rendszerében független ország, mely semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját consistentiával és alkotmánnyal bir.

És az »interruptum est filum successionis« nem volt többé hallható. A nemzet megelégedett. No már mi 1848-ban egy hajszálnyit sem nyirtunk le azon jogokból és szabadalmakból, melyekkel a magyar nemzet felruházta királyait, hanem csak intézvényes biztositékokról gondoskodtunk, hogy azon szabadság, függetlenség, önálló konsistentia és alkotmány, melyet az 1790/1-ki törvényben a dynastia nemzetünk jogának elismert, az életben is valóság legyen.

E két tényből én azon hitre jutottam, hogy ha a magyar nemzet, 1790/1-ben jogai elismerésének törvénybe iktatásával megelégedett, azon elismerésnek az 1848-ki törvények helyreállitása és becsületes megtartása által megvalósitásával még inkább megelégednék.

Nem gondolom, hogy e nézetben csalatkozhatnám; hát nekem ugy látszik, hogy a bécsi udvar saját érdekében nagyon okosan cselekednék, ha nem késnék a magyar nemzet e megelégedési készségének a 48-ki alaphoz visszatéréssel hasznát venni, mert Európa helyzete példátlanul anormális; hogy mit fog magával hozni a közel jövő, azt senki sem mondhatja meg, de azt mindenki érzi, látja, tudja, hogy a császárok, királyok csillagának fénye az emberiség fejlődésének egén nagyon meghalaványult. A keresztény időszámitás XX-ik századának küszöbéhez jutott nemzetek, öntudatával birva a teremtőtől nekik jutott magasabb rendeltetésnek, magukat tekintik czélnak, nem a dynastiákat, ezeknek kell a népek jogos aspiráczióihoz alkalmazkodniok ha létokuk felől nem akarnak kétséget támasztani, nem pedig azt követelniök, hogy a nemzetek alkalmazkodjanak az ő hatalmi vágyaikhoz. A magyar nemzet állam akar lenni, önálló, független, saját consistentiával biró állam, a minővé hazáját a honszerző ősök megalkoták. Voltak, vannak s meglehet még lesznek is gyönge perczei, midőn a körülmények nyomása alatt megfogyatkozván lelkében az önbizalom, a leélt szenvedések emlékezete befátyolozza agyában egykori (akkor még meg nem hajlott) vezérének azon bölcs intését, hogy az elkövetkezhetőknek vélt nehéz időket nem szabad a megszegett polgári kötelesség árán megváltani, – ilyenkor aztán úgy látszik, hogy beadja derekát, pedig nem adja be, csak meghajlik: az emberi dolgok változatos szelének egy fuvallata lefujja emlékezetéről azt a fátyolt, megdobban szivében az ősök szent hagyománya iránti pietásnak, az utódok iránti szent kötelességnek ütere, a meghajlott derék felegyenesedik és ő ismét azzá a nemzetté lesz, melyet egy ezred év viszontagságai sem törhettek meg; birodalmak törtek körülte, hatalmak keltek, hatalmak tüntek, a magyar nemzet megállta helyét. Soha sem fog az arról lemondani, hogy Árpád honának egy gyönge perczben feladott függetlenségét visszaszerezze, soha! soha! és vissza is fogja szerezni a Habsburgokkal, ha lehet, nélkülök ha kell; meg van benne a hajlam e kiirthatlan aspirácziót a Habsburg ház iránti hűséggel összekapcsolni, de a kinek családi érdekében áll, hogy e hajlamon az eshetőségek semmi fordulata ne változtathasson, annak meg kell őt a felől nyugtatnia, hogy a magyar haza állami önállósága és saját konsistentiája a magyar királyi minőségnek az osztrák császári minőséggel egybecsoportositása miatt csorbát nem szenved; ezt a megnyugtatást Magyarországnak az osztrák birodalommal 1867-ben kieszelt államközösségbe hozása nemcsak nem adhatja meg, de sőt egyenesen kizárja, ellenben a nemzetet a fent előadott okoknál fogva arra látom disponálva, hogy a 48-ki alap helyreállitását és hűséges megtartását megnyugtatásnak venné.

Ebből arra nézve, hogy mit javasol a bécsi udvarnak saját házias érdeke, a következtetést levonni nem az én hivatásom; hát én, ki már rég leszámoltam az élettel, mely nekem egy sirgödrön kivül semmit sem adhat, azzal végezem e nagyon komoly tárgyu, lehet, hogy az olvasóra nézve unalmas, de azt hiszem, nem épen haszontalan államtan-bölcseleti fejtegetéseket, hogy ha a bécsi udvar nem késik megnyugtatni az engesztelékeny magyar nemzetet a felől, hogy hazája az osztrák császári és magyar királyi minőség cumulatiója mellett is idegen érdekeknek alá nem rendelt önczélú, önálló állam lehet, ugy az én álláspontom el leszen azon sirba temetve, mely visszaadja az örök természetnek azon atomokat, a melyeket bennem az életnek nevezett ismeretlen erő gondolkozó lénnyé csoportositott; de ha azon megnyugtatás a magyar nemzetnek meg nem adatik, az én álláspontom, mint egy ezred év történelmének szent hagyatéka, oly kiirthatlan aspiráczióként fog lüktetni a magyar nemzet szivében, melynek megvalósulása csak alkalomra vár. És kinek adatott számba venni az alkalmak esélyeit? halandó embernek nem, még ha Felségnek czimezik is.

Az én hangom, a kitagadott szegény öreg hontalan hangja elhangzik, mint a pusztában kiáltónak szava. Tudom. De az igazság szava nem hangzik el, még ha én tolmácsolom is. Pedig ugy legyen velem közel halálom óráján az irgalom istenének kegyelme, a mint igaz, hogy igazat mondottam.

* * *

Mondják, hogy én a multnak vagyok embere. Hát igaz, hogy a jelennek nem vagyok embere; az oltár, a melynél ez imádkozik (rosszul beszélek, nem imádkozik, hanem számolgat), nem az én oltárom. A jelen az idealismus rovatára irja az én aspiratiómat; én az isten ujjának a történelem logikájában nyilatkozó törvénykönyvéből olvasom ezt; s azt az istent, mely e logika törvénykönyvét egy ezred év történelmében megirá, a magyarok istenének hivja a magyar nép szelleme, nem osztrák-magyar istennek, a ki azon bálványok sorába tartozik, a melyekről megvagyon irva a parancsolat, hogy ne legyenek te néked idegen isteneid én előttem. – Igen, én a multnak vagyok embere; de az a mult, a melynek embere vagyok, olyan mult, a melynek jövendőnek kell lenni, ha a magyar nemzetnek még van jövendője. S én számot vetve azon életerővel, mely a magyar nemzetet annyi bal szerencse közt; annyi viszály után egy ezred éven át fentartotta, hiszem, hogy még lehet jövendője, hiszem, hogy van, s hát azon multnak is van, a melynek én embere vagyok.

Mondják, hogy az a kegyelet, mely nevem emlitésénél a magyar nép szivében fel-fellobban, nem fér meg azzal, a mit loyalitásnak neveznek. Loyalitás! mi annak értelme? hűség. Minek tartozik a nép hűséggel mindenek felett? hazájának. Adassék meg mindenkinek a tisztelet, a ragaszkodás, mely a haza iránti hűséggel összefér, de a hűséget a haza iránt más hűségnek alárendelni annyi, mint hűtelenné lenni a haza iránt. »Hazádnak rendületlenül légy hive, oh magyar.« Ez az a mult, a melynek én embere vagyok; ez az a mult, a melynek emlékét feleleveniti a magyar népnél az én nevem; kegyelete nem nekem, a szerény munkásnak a haza iránti hűség multjának mezején, kegyelete kiirthatlan nemzeti vágyaknak, kegyelete elveknek szól. Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi; az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség.

* * *

Még egy szót ez eszmetársulás befejezéseül.

Engem sokan a Habsburg ház ellenségének mondanak; pedig én, a ki törhetek (már meg is tört saját nemzetem), de nem »hajlok«, én nyiltan kijelentettem, hogy ha Magyarország mostani uralkodója az én életemben megszünnék, vagy megszüntetnék osztrák császár lenni s csak magyar király maradna, azt ugyan nem igérhetném, hogy felejteni akár tudom, akár akarom a felejthetlent, de ha nem zárnák el az ajtót előttem, »haza« mennék s elvállalnám és minden »reservata« nélkül teljesiteném a kötelességeket, melyekkel egy becsületes polgár hazája uralkodójának tartozik; most már, – igaz – ha a mondott esetet megérném is, nem foganatosithatnám e nyilatkozatomat, mert polgári kötelességeket csak polgár teljesithet; engem pedig a magyar nemzet kilökött polgárai soraiból, s én nem azon emberek közé tartozom, a kik bekopogtatnak egy oly ház ajtaján, a melyből őket kilökték; de ama kijelentésemmel annyit mindenesetre bebizonyitottam, hogy nem a Habsburg háznak, hanem az osztrák császári és magyar királyi méltóság egy személybe cumulatiójának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de megtörhetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind halálomig.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem