II. Lap 92. A Perseverancában közre bocsátott két levelem Valerio Lórinczhez volt intézve.
II. Lap 92. A Perseverancában közre bocsátott két levelem Valerio Lórinczhez volt intézve.
Lorenzo Valerio egyike volt az olasz szabadság legbuzgóbb s legtevékenyebb munkásainak Piemontban; áthatva nemzeti érdekeink közösségének érzetétől, a magyar ügy iránt már Cavour fellépése előtt is a legmelegebb érdeklődéssel viseltetett, s nekem legmeghittebb barátaim közé tartozott Olaszországban. Lombardiának 1859-ben történt felszabaditásakor a comoi tartomány prefektusává lett kinevezve. – E minőségben találtam őt, midőn 1860 augusztus vége felé Olaszországba jőve, pár hetet a Como-tó partján Bellagióban töltöttem, ott várva meghivatásomat Cavour gróf által azon személyes értekezletre Turinban, mely az Irataim II. kötetének 549. s következő lapjain megismertetett nevezetes egyezkedés megkötését eredményezte.
Bellagióban tartózkodásom alatt Valerio csaknem minden nap átjött hozzám Como-ból, s a napot nálam töltve, rendesen csak az utolsó gőzössel tért vissza székhelyére, hogy a következő nap ujra meglátogasson. Beszélgetéseink természetesen Magyarország állapota s aspirácziói és az érdekeink találkozására alapitott combinácziók körül forogtak. Én Valerio-nak e bensőségteljes assiduitását a magyar s olasz ügy között fenforgott érdekközösség felfogásának s a barátságos viszonynak rovására irtam, melyben egymás iránt állottunk s nem lévén otthonos a diplomatikus fogásokban, eszembe sem jutott gyanitani, hogy ez assiduitásnak hivatalos rugója is lehet. Pedig volt. Chiala Lajos képviselő az olasz parlamentben összegyüjtötte s hat kötetben közrebocsátotta Cavour kiadott s kiadatlan leveleit; hatalmas munka, nélkülözhetlen kutfő Olaszország ujjászületésének történelméhez, melynek ismerete nélkül sok, a mi történt, rejtély gyanánt állana a történészet előtt. Meglepetéssel bukkantam e munka IV-ik kötete 296-ik lapján egy levélre, melyet Cavour 1860 augusztus 27-én Valerio Lőrinczhez intézett, s mely ekként szól:
»Kossuth a Como tavánál levén, nem kétlem; hogy Ön már látta őt és gyakran látja. Bizalmas beszélgetéseikben könnyü lesz Önnek biztos és szabatos módon megismerkedni véleményével Magyarország actuális állapota felől; minél fogva kérem Önt, közölje azt velem minden részleteiben.«
»Reméllem, Kossuth nem hagyja el Olaszországot a nélkül, hogy Turinba jönne s nekem módot nyujtana vele értekezni, de ugy gondolom, hogy Ön előtt nyiltabban kitárja nézetét, mint én előttem tenni hajlandó lehet s azért nagyon óhajtom, hogy Ön közölje velem saját itéletét s benyomásait, mielőtt őt látandom.«
»A magyar kérdés reánk nézve a legnagyobb fontossággal bir (č per noi di supremo momento). A legbensőbb összeköttetésben áll a mi kérdéseinkkel. – – – Köszöntse Kossuth urat nevemben s mondja meg neki, hogy hő óhajtásom vele kezet szorithatni.«
Cavour.
Valerio természetesen nem közölte velem e levelet, csak annyit mondott, miként rendeletet kapott, tudtomra adni, hogy Cavour értekezni kiván velem s kér, menjek e végett Turinba. Hogy a jelentés, melyet megbizatása folytán Valerio felőlem tett, kedvező volt, arról a szivélyesség s tartózkodás nélküli bizalmasság, mellyel Cavour fogadott, nem hagynak kételkedni.
* * *
Valerio Lőrinczről szólva, azon tekintet, melyet a Jegyzet végén emlitendek, arra indit, hogy közéletének egy mozzanatára kiterjeszkedjem, melynek tárgya egy oly eventuális fergeteggel fenyegető fekete pontot képez a német-osztrák-olasz szövetség derültnek látszó egén, a mely nem csak semmi magyar nemzeti érdek által nem indokolt; de sőt nagyon fontos magyar nemzeti érdekekbe ütköző vér- és pénzáldozatokba sodorandja a magyar nemzetet, ha az államközösség Austriával fenn talál akkorig állani, a mikor ez a kérdés válságra kerül, a mi előbb-utóbb okvetlenül meg fog történni.
Triesztről van szó. Olaszország egységesitésének történelmében a Markáknak és Umbriának a pápától elfoglalásával szerzette meg Cavour annak lehetségét, hogy a dél az éjszakkal egyesülhessen s Victor Emánuel magát Szardinia királyából, nem Olaszország kisebb-nagyobb töredékei, hanem egész Olaszország királyává felküzdhesse.
Irataim II. kötetében reámutattam az indokokra, melyek Cavourt e foglalás merényletére elhatározták. Merész lépés, mondhatni Cavournak legforradalmáriabb lépése, de elkerülhetlenül szükséges volt és sikerült, könnyebben sikerült, mint a hogy maga Cavour is reméllette. Különös találkozása az esetlegességnek, hogy Victor Emánuel hadai ép az nap (1860 szept. 11-én) vonultak be a Markákba s Umbriába, a mely napon Cavour-ral megállapitott egyezkedésünket a király elnöklete alatt tartott minisztertanács helybenhagyta.
A pápai két tartomány elfoglaltatván, Cavour a Piemonthoz csatlakozásnak népszavazat (plebiscitum) utján keresztülviteleig, a Markák kormányzatával mint rendkivüli királyi biztost Valerio Lőrinczet bizta meg.
A Markák fővárosa Ancona azon állomások egyike volt, melyekkel a Triesztben székelő Osztrák Lloyd-társaság hajói rendes érintkezésben állottak. E tekintetből a pápa az Osztrák Lloydnak kiváltságokat engedélyezett. Valerio, mint királyi biztos, e kiváltságokat megerősitette. Cavour pedig Valerio-hoz 1860 október 30-kán levelet intézett,* melyben más érdekes dolgok mellett a következők is olvashatók:
Chiala IV. kötet, 1033-ik levél.
»Nagyon jól tette Ön, hogy fentartotta a Llyod számára az eddig élvezett kedvezményeket; bocsásson ki erre nézve egy rendeletet. Nagyon hasznos lesz jó és tevékeny érintkezésben maradnunk Trieszttel, a mely –– ugy hallom napról-napra kevesbbé »Fidelissimává« s jobban és jobban olaszszá lesz (si fa meno fedelissima e piu Italiana).«
»Nem mintha én ennek a városnak már legközelebbi annexiójára gondolnék, de mert vetnünk kell, hogy fiaink arathassanak.«
Cavour e levelének vétele után Valerio november 8-kán »a király nevében« kibocsátotta az Osztrák Lloydnak engedélyezett szabadalmakat megerősitő rendeletét, annak indokolásában az Osztrák Lloydról azt állitotta, hogy az nem tartozik azon hatalom alá, a melynek nevét viseli. Triesztről pedig oda nyilatkozott, hogy az nem német város, Austriába bekebelezésével erőszak lett rajta elkövetve s Trieszt városa félreérthetlenül ki is tüntette, hogy magát nem Németországhoz, hanem Olaszországhoz tartozónak tartja.
Valerio e nyilatkozata »élénk és fájdalmas meglepetést« (vive et pénible surprise) keltett, hol? Berlinben! melynek fenyegető hangon adott kifejezést báró Schleinitz porosz külügyér, gróf Brassier St. Simon turini porosz követhez 1860 deczember 24-kén intézett sürgönyében.
E sürgönyében Schleinitz báró előrebocsátva, hogy nem volt képes Valerio ur okoskodásából kivenni, miként juthatott azon gondolatra, hogy az Osztrák Lloyd, melynek székhelye Trieszt, a német város (Ville allemande de Triest) nem osztrák társaság, s ennek ellenében kijelenti, hogy azt osztrák társaságnak ismeri. Valerio-nak Trieszt olaszságára vonatkozó nyilatkozatát pedig következőleg róvta meg:
»Nem tudom,minő tények alapján vádolja Valerio ur Triesztet oly tüntetésekkel, melyeket mi a közös haza elleni árulásnak (trahison contre la patrie commune) tekintenénk; de a leghatározottabban tiltakoznunk kell a következtetés ellen, melyet Valerio ur ama meg nem nevezett tényekből levonni akar.«
»Poroszország tartózkodott ekkorig minden beavatkozástól a zavarokba, melyek egy idő óta az olasz félszigetet zaklatják, de azt feltartotta magának, hogy ellent fog állani (s’opposer), ha az olasz mozgalom oly kifejlődést venne, hogy nem tartaná többé tiszteletben a német határokat, amint azok szerződésileg megállapitvák, s melyeket azon szerződéseknél fogva Poroszországnak kötelessége megvédeni.«
»Valerio ur oly igényekkel lép fel rendeletében, melyek a német szövetség jogaiba ütköznek. Nem kétlem, hogy Cavour gróf ezt desavouálni fogja, de minthogy a nevezett hivatalnok királya nevében bocsátotta ki rendeletét, a mely ennél fogva nyugtalanságot kelt Németországban az olasz mozgalom végczéljai iránt, felhivom annakokáért gróf urat, ő királyi fenségének, a regens herczegnek* rendeletéből, kérdezze meg Cavour miniszterelnök urat:
Vilmos, a későbbi német császár és porosz király; ez időben még csak porosz regens volt.
1. Vajjon Valerio ur fel volt-e hatalmazva királya nevében bocsátani ki ama rendeletét? s vajjon kormányának nézetét fejezte-e ki abban az Osztrák Lloyd és Trieszt városa felől?
2. Vajjon ellenkező esetben Valerio ur kapott-e helyreigazitást kormányától?
Fogadja gróf ur stb.
(Aláirva)
Schleinitz.
Tekintve Cavour gróf fentebb idézett október 30-kai levelét, ilyen magamforma közönséges halandót tán zavarba hozott volna egy ilyen sürgöny. De Cavour nem közönséges halandó, hanem diplomata volt, s a diplomaták nem jőnek zavarba a miatt, ha egyetmást vissza kell szivniok« (a mint Magyarországban szokás mondani). Cavour pedig a diplomaták e mesterségében nagyon jártas volt. Mit mondott az olasz miniszterelnök a porosz követnek? nem tudom; hanem azt tudom, hogy 1860 deczember 27-kén közöltetett vele Schleinitz báró fentebbi sürgönye s ő deczember 28-kán Lorenzo Valeriohoz a következő levelet intézte:
»Kérnem kell Méltóságodat, kerüljön minden kifejezést; a mely arra mutatna, hogy a mi uj Olaszországunk nem csak Velenczét vágyik (aspira) meghóditani, hanem Triesztet is Istriával és Dalmácziát. Tudom, hogy a partmenti városokban vannak ugy faji mint aspirácziói tekintetben olasz népességi góczpontok; hanem a falvakban a lakosok mind szlávok s minden haszon nélkül ellenségeinkké tennők a horvátokat és szerbeket, magyarokat és az összes németséget, ha annak adnók jelét, hogy Közép-Európa ily nagy részétől el akarunk venni minden kijuthatást a földközi tengerre. Minden ily értelemben koczkáztatott szó rettenetes fegyver ellenségeink kezeiben, a kik azt arra használják fel, hogy ellenségünkké iparkodjanak tenni magát Angliát is, a mely rossz szemmel nézné, ha az adriai tenger ujra olasz tóvá válnék, mint volt a velenczei köztársaság idejében. E figyelmeztetések, azt hiszem, elegendők lesznek. Ez idő szerint arra kell szoritkoznunk, hogy Anconát jól megerősitsük; fényes előmenetelekhez fog az lépcsőül szolgálni egy oly jövőben, melyet utódaink nem fognak nagyon távolinak találni.«
Ezzel a Valerio-féle inczidensnek vége szakadt.
Meg kell mondanom, hogy mi az, a mi ennek felemlitésére inditott. Már Dante megirta a XIV-ik század elején, hogy Olaszország a Quarneróig terjed.* Nagyon emlékezetökben tartják ezt az olaszok. Aspirácziójuk Trieszt és Isztria birtokára sem nem uj keletü vágy, sem nincs azon »radikális«-nak nevezett párt soraira szoritva, mely a megváltatlan Olaszország (Italia irredenta) zászlaját, daczára a »hármas békeszövetségnek«, oly kihivólag lobogtatja, s Oberdank emlékét az olasz ügy vértanuinak sorába iktatta; oly aspiráczió az, mely a társadalom minden rétegeit átható olasz nemzeti érzelemben gyökerezik s nemzedékről-nemzedékre száll. Hiszen még Cavour is megmondta felőle, hogy »vetni kell, miszerint a fiak arathassanak«, s még mikor a viszonyok nyomásának engedve; ovatosságra intette a Markák azon kormányzóját, a ki királya nevében kibocsátott rendeletében Triesztet Olaszországhoz tartozónak proclamálta, Cavour még akkor sem birt annyira uralkodni a keblében lüktető nemzeti érzelmen, hogy ez aspiráczió megvalósitásának hitével egy nem távoli jövőre ne utaljon. Ezzel szemben a Valerio-féle inczidens alkalmából merev határozottsággal constatálva látjuk a berlini cabinet álláspontját, mely e kérdésben az olasz aspiráczióval fenyegető ellentétben áll.
Quarnaro che Italia chinde e suoi termini bagna (Quarnaro, mely bezárja Olaszországot és határait füröszti). Dante: Inferno Canto IX. v. 38.
Hát nem ok nélkül adtam kifejezést azon nézetemnek, hogy Trieszt egy fekete pontot képez a német-osztrák-olasz barátság egén; mely csak alkalomra vár, hogy azt a viszonyok bonyodalmas fordulatának szele fergeteggé duzzaszsza, mely itt vagy amott romokat hagyand hátra maga után.
És mi vár Magyarországra azon esetben, ha e fergeteg addig talál kitörni, mig Magyarország Austriával államközösségi kapcsolatban áll? Mi vár reá? vár az, hogy a magyar nemzet vérét lesz kénytelen ontani; és ugyan mi végett? a végett, hogy az osztrák császár Triesztet el ne veszitse.
»Hát ugyan mi a manó az a Trieszt a magyarnak? még csak nem is Hekuba, mint Bulgária Bismarcknak, hanem egy nyomasztó riválisa a magyar korona drága gyöngyének: Fiuménak. Nyerne-e vagy veszitene anyagi tekintetben Trieszt városa, ha Olaszországhoz csatoltatnék? az az ő dolga, nem a mienk; hanem az bizonyos, hogy ha odacsatoltatnék Fiume; kereskedelmi fejlődése óriási arányokban növekednék. És a magyarnak vérét kellend ontania a végett, hogy ez ne történjék meg! kérem! e végett.«
Minő borzalmas visszás állapot az, a mely ily abnormitásokat rejt méhében? pedig ez távolról sem az egyedüli s nem is a legvégzetterhesebb abnormitás, a melyet méhében rejt.
