1. Cavour halála után.
1. Cavour halála után.
Kossuth Kiss Miklós ezredesnek Párisba.
Cossila (Biella mellett), 1861. junius 11.
Csapás ér csapás után. Cavour halála a legirtózatosb veszteség, mely most hevenyében ügyünket érhette. Én mint ember is igen sokat vesztettem vele. Elmondhatom »multis ille bonis flebilis occidit, nulli flebilior quam mihi«. – A közügyi csapást a nép szájából e szavakkal hallottam jellemezni: »Per bacco, hát még az Isten is az osztrákhoz áll?«
De hát türni kell a változhatlant. Megadván az elhunytnak a végtiszteletet, az élet s kötelesség felé forditám gondjaimat. Sokat értekeztem, sokakkal a főbbek közül, kik a dolgok folyamára befolyással lehetnek; ugy láttam, hogy nem maradtak hatás nélkül nézeteim, miket a helyzet igényeiről előadék ugy személyek, mint a követendő programm tekintetében. Kettőt tapasztaltam, a mi biztat s vigasztal. Egyik az, hogy akárki jusson a kormányrudhoz, arról, hogy Olaszhonnak a nemzetünkkel való szövetségre szüksége van, szintugy meg lesz győződve, mint Cavour meg volt. Ezen meggyőződés a királytól kezdve, általános. Másik az, hogy mindnyájan érezvén, miként Cavourban egy hatalmas támasz dőlt ki, ösztönszerüleg mindenki támaszt keres a csatlakozásokban azon oldalon, melyet az érdekegység kijelöl. Innen, melegebbnek, előzékenyebbnek tapasztaltam a csatlakozást, mint még Cavour élt, s nagyobbnak a hajlamot, hallgatni reánk, és tekintetbe venni nézeteinket, mondhatnám: tanácsainkat. Vannak sokan, kik abban nyugodtak meg, hogy Cavour majd megitéli, mi a jó; most más tekintély után is tekintenek, s tudván, hogy senki jobban mint mi nem volt avatva Cavour külpolitikájának titkaiba, nézetünk kettős sulylyal bir; az egyik az, melyet az okok belső érvénye nyujt, a másik az, mely azon hiten épül, hogy a mi nézeteink Cavourral levén concertálva, az ő sanctioját birták. Azt hiszem, befolyásunk, ha nem növekszik, bizonyosan nem csökken. Ricasolinak ministerelnöksége ellen nincs kifogásunk, de nagyon kivánatos volna, hogy a külügyi tárczát Farini kapná meg, mert Nigrát kivéve (ki most még a párisi követségnél fellebb nem igen mehet) egyedül Farini az, ki Cavour külpolitikájába általában, különösen pedig a velünk való értekezletek s alkuk minden részleteibe legjobban, mondhatnám: egyedül be van avatva s avatottságával irányunkban igaz, őszinte barátságot egyesit. E combinationak egy nehézség, mondhatnám: előitélet áll utjában: az, hogy az olaszok, kivált Cavour bámulatos munkássága után (3–4 tárczát is kezelt) a tárcza nélküli ministert nem goutirozzák s igy Ricasoli a ministerelnökségen kivül alkalmasint tárczát is tart fenn magának, s ha igen, az a külügyi lesz; mely esetben aztán Farini nem venne részt a ministeriumban. Ezt okunk volna sajnállani. Igyekeztem ez előitéletet elháritani, Anglia példájára utalva, hol a ministerelnök magát az egész kabinet politikai személyesitőjeül tekintvén, dignitása alattinak vélné tárczát is vállalni s annálfogva közigazgatási részletek iránt állani örökös surlódásban a parlamenttel. De az előitélet általános s én csak egyeseknél küzdhetek ellene. Megtettem, a mit lehetett, aztán elhagytam Turint, nehogy mint idegen, susceptibilitásokat sértsek, ottlétem s érintkezésem a fő emberekkel a ministeri combinatiokba avatkozásra magyaráztathatván. Mihelyt meg lesz alkotva a kormány, ismét bemegyek, szólani a királylyal s végezni az uj ministeriummal.
Emlitenem kell egy párt nézeteimből, mikre különös sulyt helyeztem; s megmondom, miért emlitem:
»Cavour utódjának s a külügyi tárcza vivőjének választásánál – tetszik, nem tetszik – elkerülhetlenül szükséges figyelmezni, hogy a választott persona grata legyen Párisban. Másról nem is szólva, maga a római kérdés eléggé mutatja ennek szükségét, mert azt Párissal való egyetértés nélkül nem lehet megoldani.
Megoldásának szüksége pedig égetővé vált Cavour halála által, mert:
Cavour a multak sikerének nyomán nemcsak a parlamentaris többséget, hanem Olaszhon s Európa bizalmát is egyenesen saját személyében összpontositva birta. Oly helyzetet vivott ki magának, melyről nemcsak a factiókon, hanem az ambitiókon is uralgott. Voltak ellenségei, de nem volt vetélytársa. Ily helyzetben, utódja bárki legyen az, nem lesz. Ez a positió nem adja magát, azt ki kell vivni, és senkisem vivhatja ki másképen, mint egy nagy, eclatans siker által.
Ezt a »sikert«, a mint a körülmények állanak, csak Rómában lehet keresni. A csekélyded administrativ sikerek nem adnak elég éclat-t, hogy a miniszteriumot megszilárditsák. Az eclatáns megoldások közül pedig minden másra idő kell; Rómára csak az kell, hogy Napoleon császár akarja.
Ha Rómát nem oldja meg Cavour utódja hamar: hiában beszélend arról, hogy Cavour programmját követendi. Tény nélkül két uj ember kezében semmi programm, semmi igérkezés nem birand vihar- és szakadár- csillapitó erővel. Róma megoldása életet adna a kormánynak 8–10 hónapig; ez elegendő a velenczei kérdésre hatalmasan elkészülni (azaz 300,000-nyi sereget szervezni) s a nápolyi problemát megoldani. De a római megoldás nélkül az uj kormány csak átmeneti lesz; ily válságos experimentatiókra pedig nincs idő, mert nincs tartalékban senki, a ki szükség esetén a helyzetet dominálhatná. Cavourral tán még várhatott volna Róma. Utódjával aligha várhat.
Azért persona grata Párisban életkérdés, és életkérdés reá tudni birni a császárt Róma kiüritésére, mint rá tudta Cavour birni az 59-iki háborura.
Pedig reá kell tudni birni, ugy hogy a császár a reábirást észre se vegye. (Igy máig is azt hiszi, hogy az 59-iki háboru az ő önkéntes müve; pedig Cavour az, ki belevitte.) Nehéz feladat; hihetőbb mint nem, hogy nem sikerül: de legalább esélyt kell nyitni a siker lehetségére s azért kell persona grata.«
Ez volt nézetem. Láttam, hogy mély benyomást csinált mindenkinél, a kinek mondottam.
Miért emlitem ezt önnek?
Ah! ha mi előmozdithatnók e nézetek sikerét s itt tudnák, hogy nyomtunk a latban valamit: nem kell mondanom, mily lökést adna ügyünknek, mennyire biztositná befolyásunkat.
Tegye hát, kérem, szokott tapintatos diplomatiáját munkába szomszédjánál,* s a hol jónak látja, azon kivül is, különösen e pontok körül:
*) A szomszéd alatt Thouvenel, akkori külügyminiszter értetik, a kivel Kiss Miklós baráti viszonyban állott. H.
1. Bécsben hozsannát kiáltanak Cavour halála felett. Forrázza le exaltatiójukat a császár az olasz királyság rögtönös elismerésével, a mivel annál nagyobb jót tenne, mert Olaszországnak kölcsön kell rögtön okvetlenül, s ez csak irtózatos áldozattal volna eszközölhető, ha a párisi tőzsdén nem quotirozhatják, ez pedig elismerés nélkül nem lehet.
2. Ha a császár szilárdságot óhajt művének Olaszhonban s nem akarja azt a reactiónak kiszolgáltatva s a factiók surlódásaiba sülyesztve látni, üritse ki Rómát s tegye lehetővé a kérdés megoldását. Lehet-e s mit remélni? s nem tudhatnók-e meg mi hamarébb mint a hivatalos körök, hogy miként áll e részben a dolog?
Fogadja stb.
Kossuth.
Kiss Miklós válasza.
St.-Ange, 1861. junius 24.
Nem irhattam hamarébb, mert oly tusa vivatott a fontainebleaui kastélyban a gazda s a gazdasszony közt, hogy minden órán egy oly határozatot lehetett várni, mely uj irányt adott volna Európa ügyeinek.
Értesülve voltam e tusáról, de nem akartam conjecturákat irni, hanem bevárni a végét; no vége is van mostanra Persigny közbevetése által.
Cavour halálát udvari lovas által közlé a császár Thouvenellel St. Angeba, hol a miniszter a császár tudtával három napi szabadságot töltött. Első szava a miniszternek az volt: »vagy kezébe kell hogy vegye a császár az olasz egység ügyét, vagy vissza kell lépnie egészen és átengedni Olaszhont sorsának.« A császárné ez utóbbi határozatot akarta kivinni s már Thouvenel demissióját is beadta, ha a császár enged nejének; végre aztán abban egyeztek meg, hogy Olaszország elismertetik, de erős feltartásokkal Rómára nézve, a római kérdéshez nem nyulnak ezuttal s a franczia katonaság ott marad. Ehhez még azt teszem hozzá a miniszterrel volt mai társalgásom után, hogy a franczia seregnek Rómában hagyását ugy tekintik jelenleg a kormánynál s az udvarnál, hogy annak még több évek során ugy kell maradni; mert nem teheti a császár (ezek a miniszter szavai) Olaszország érdekeit Francziaország s dynastiája biztonságának elibe, pedig ha Rómát átengedné jelenleg, trónusa forogna itthon veszélyben.
A mi Velenczét illeti, nincs semmi határozat hozva, marad minden in statu quo.
Egy szomoru meggyőződés uralkodik az udvarnál s a kormánynál, az t. i. hogy Victor Emanuel s kormánya soha sem lesz képes Dél-Olaszországot összeforrasztani az éjszak-nyugatival.
A mi az uj olasz miniszteriumot illeti, egy nevezetes dolgot tapasztaltam, azt t. i. hogy Ricasoli nem oly persona grata itt mint Ratazzi, Fariniról hallani sem akarnak mostanság, de meg vannak győződve, hogy rövid időn Ratazzi fogja átvenni a miniszteriumot, s az ő elnöksége alatt aztán semmi kifogásuk nem lesz Farini ellen; gondolom Ratazzival már érintkezésbe is tette magát a franczia kormány kéz alatt, mert midőn azt hozám fel, hogy »Ratazzi sokkal szabadelvüebb politikát követett eddig nemcsak mint Ricasoli, de mint maga Cavour is;« azt a választ kaptam: »Igen ám, Cavour életében, akkor oly hangon kelle beszélnie, hogy fentarthassa magát az ellenzék élén, de most nincs vetélytársa, s bizonyos, hogy mérsékeltebb politikába is beleegyezend.«
A párisi követség Nigráé lesz s itt örömmel fogják látni. Az udvar s kormány Ausztria belállapotját veszélylyel fenyegetőnek látja Európa békéjére nézve, s a magyar dieta magaviselete naponta nagyobb tetszésükre szolgál; érettnek, szilárdnak s ildomosnak vallják. A császár igen gyakran beszél a magyar ügyről szeretettel s kérdezősködik kormányzó urról, Klapkáról s csekélységemről is, tudván, mi viszonyban állok miniszterével. Itt meg kell jegyeznem, hogy Thouvenel minden héten a miniszteri tanács után vagy előtt kijő hozzám St.-Angeba s nálam tölt 24 órát, mert neje s gyermekei Plombičres-ben vannak. Vimercati* is ki szokott rándulni, ki a császárnál csakugyan igen-igen kedvelt személy; valahányszor kijő Fontaineblauba, mindig az udvarnál ebédel s reggeliz, a mi csak a franczia miniszterek joga, sőt őket is elfelejti néha meghíni a gazda. A császárné borzasztó ellensége Olaszországnak, mig szivből-e vagy csak az antithesis kedvéért barátja a magyar s lengyel nemzetnek; s azt mondják, hogy Metternichnét, kit nagyon szeret, gyakran lehordja, hogy magyar létére nem érez hazafiasan nemzete iránt, s némelyek azt is mondják, hogy e részben megváltoztatta már gróf Sándor leányának érzelmeit, férjével nem bajlódnak, mindenki pictus masculusnak tartja, sőt ezer tréfát csinálnak vele, különösen most, midőn épen azon napokban, mig ő Fontainebleauban mulatott, az udvarnál határoztatott el az olasz királyság elismerése.
Vimercati volt a bizalmas közvetitő Victor Emanuel s a császár közt. H.
A magyar ügyre nézve a császárnak mindig az a nézete, hogy huzni-halasztani kell a dolgot, minden legalis eszközt felhasználni s kimeriteni, szóval »il faut marcher comme jusqu’á présent« izeni, hogy jövő tavaszszal okvetlen háboruja lesz, »de készen is leszek ám akkorra,« mondja. – – –
A Németország némely részeiben jelenleg divatos antifranczia tüntetések előidézésében franczia kezek is működtek; azon állapotot akarják előidézni, mint a mely sikerült 59-ben Austriára nézve. A burkus királyból vagy Victor Emanuelt, vagy Ferencz Józsefet akarnak csinálni, még eddig nem igen tetszik neki a zouave káplárság, de azt hiszik itt, hogy gusztust fog reá kapni a tavaszig.
Turinba franczia követnek Benedetti van kitüzve, nagyon ügyes ember, nekem jó barátom stb. – – – *
Gramont herczeg helyébe, a ki Rómából Bécsbe lett áthelyezve. Turinba csakugyan Benedetti ment követnek s ott is maradt egészen 1862. október 18-káig; a mikor (minthogy főnöke Thouvenel egyenesen a római kérdés miatt október 15-én megszünt miniszter lenni) Benedetti is beadta lemondását. Thouvenel helyébe Drouyn de Lhuys lett franczia külügyminiszterré, a ki reactionarius és osztrák barát hirében állott; Benedetti helyébe Sartiges grófot nevezte ki követté Turinba. Sartiges urnak a nevetségességig csigázott osztrákosságáról lásd az alább közlött mulatságos historiácskát.
Mielőtt Nigra ur ide jönne, kérem, ismertesse meg vele kormányzó ur itteni viszonyaimat, s győzze meg arról, hogy nemcsak a mi, hanem az ő érdekükben is igen hasznos, ha velem intimitásba teszi magát. Thouvenel egész juliusban falun lesz, félórányira lakomhoz St.-Angehoz, nem fog ártani, ha Nigra ki-kijő hozzám, hogy intimus baráti viszonyt alakithasson Thouvenellel, a mi pedig legkönnyebben falun történhetik. Nigra igen megnyerő, kedves egyéniség, de nem fog ártani neki, ha kissé kedvez Thouvenelnek, mert ez egy kis preventióval van iránta. Az sem ártana, ha Nigra s az olasz külügyminiszter és kormányzó ur közt felhozatnék, illetőleg eldöntetnék, hogy Nigra bátran léphet velem meghitt viszonyba. Ezt azért mondom, mert 59-ben, midőn még csak confidentiális állásban volt Párisban, a legelfogulatlanabbul viselte magát irányunkban; midőn aztán 60-ban követté lett, hát bizony nagyon »circumspectus«-nak mutatta magát, annyira, hogy midőn velem először találkozott Napoleon herczegnél egy bálon, arra kért, hogy bujjunk el egy félreeső sötétke corridorba, nehogy együtt lássanak bennünket, mert – ugy mond – »most már hivatalos állásom van.« Ez gyengeséget árult el részéről, mert tudhatta, hogy oly bál alkalmával, melyen a császár is megjelenik, a meghivandók névsora a meghivás előtt benyujtatik a császárnak, s miután nevemet ki nem törülte (mint tette egy pár lengyelével), világos, hogy nem volt mit geniroznia magát, hogy együtt lássanak bennünket. Még egy eset adta magát elő ugyanazon este. Tudattam Nigrával, hogy Teleky Laczi ép’ az nap jött meg Londonból (a bálra nem volt idő hogy meghivják) s azt izeni neki, hogy holnap meg fogja látogatni. »Az istenért, azt ne tegye, majd irok én neki s adok találkozót egy este egy neutrális helyen, nálam lehetetlen.« Hát bizony nem fog ártani, ha az olasz külügyminiszter világosan felhatalmazza Nigra urat a velem érintkezésre. Kormányzó urat pedig kérem, figyelmeztesse őt, hogy a magyar ügyek képviseletével csak is én vagyok megbizva, hogy kormányzó ur értesitéseinek s kivánságainak én leszek nála közvetitője, s hogy, midőn magyar viszonyokról lesz szó Párisban, egyedül énhozzám kellend fordulnia, nehogy némely pöffeszkedő egyéniségek avatkozása által tévutra vezettessék. – – –
Fogadja stb.
Kiss Miklós.
