2. Olaszország elismerése.
2. Olaszország elismerése.
Midőn Victor Emanuel király 1860. szeptemberben Umbriát és a márkákat elfoglalta, III. Napoleon császár megtette, a mit a Romagnának a pápától elfoglalásakor nem tett meg, parancsot küldött követének, Talleyrand-Perigord bárónak, hogy rögtön hagyja el Turint, a mi által a diplomatiai összeköttetés Páris és Turin közt megszakittatott; Rayneval gróf nem mint diplomatiai közeg, hanem csak mint a politikai körön kivül eső nemzetközi viszonyok ügyviselője (chargé d’affaires) maradt Turinban; Victor Emanuel fentartotta ugyan bizalmas viszonyát Napoleon császárral s erre közvetitőül Vimercati grófot használta, ki a császárnál is kedvelt egyéniség volt, ez azonban a hivatalos diplomatiai összeköttetést nem pótolhatá; e feszültség alkalmatlanságának a franczia kormány az olasz királyság elismerésével vetett véget, ezt azonban (a mint Kiss Miklós fentebbi levelében emlitve van) Rómára nézve erős kikötésekkel kisérte, Austriának Velencze miatt megtámadását illetőleg határozottan fentartotta azon nem-avatkozási álláspontot, melyet (a mint az I. fejezetben előadtam) a varsói értekezleten elfoglalt.
Az olasz királyság elismerésére vonatkozó érdekes diplomatiai okmányok itt következnek.
a) Thouvenel franczia külügyminiszter Rayneval gróf franczia ügynökhöz Turinban.
Páris, 1861. junius 16.
Uram!
Victor Emanuel király levelet intézett a császárhoz, melyben felkéri ő Felségét, hogy őt Olaszország királyának ismerje el.
A császár e közlést azon jóakarattal fogadta, melylyel Olaszország iránt viseltetik, s annál inkább hajlandó a király kivánságának teljesitése által ez érzelmének ujabb bizonyságát adni, minthogy a kivánt elismeréstől tartózkodás a mostani körülmények közt hibás felfogásokat kelthetne, s oly politikai jeléül vétethetnék, a mely nem a császári kormányé.
De ha fontosságot helyezünk arra, hogy ne hagyjunk fel ez ügyben kétséget szándokaink felől, vannak szükségességek, melyeket szem elől nem téveszthetünk, s gonddal kell lennünk, hogy elismerésünk félre ne magyaráztathassék Olaszországban s Európában.
Ő császári Felségének kormánya soha sem csinált titkot véleményéből az események felől, melyek a mult évben a félszigeten előfordultak. Az ezekből következett állapotnak elismerése tehát annak biztositását (garantia) nem képezi, sem visszatekintő helyeslést nem foglal magában azon politikát illetőleg, melyre nézve az appretiatio teljes szabadságát mindig fentartottuk.
Még kevésbbé volna helyes, ha ez elismerés bátoritásnak vétetnék Olaszországban oly vállalatokra, melyek az általános békét compromittálhatnák. A mi nézetünk a varsói találkozás óta nem változott; a mikor alkalmunk volt tudatni ugy Európával mint a turini cabinettel, hogy a nem-interventiót minden hatalmakra nézve szabálynak tekintjük, de hozzá tettük, hogy, ha az olaszok támadnának, az nem találkozandnék a császár helybenhagyásával, bár minők lennének is a támadás következései.
Mi ehhez ragaszkodunk, s előre is elutasitunk magunktól minden solidaritást a felmerülhető tervelésekkel, kijelentve, hogy azoknak veszélyeit az olasz kormánynak egyedül kellend magára vállalnia s következéseiket viselnie.
Másrészt a turini cabinet számot adand magának a kötelességek felől, melyeket helyzetünk a szent szék iránt reánk ruház; feleslegesnek is tartanám fejtegetni, hogy a hivatalos viszony felvételével az olasz kormánynyal nincs szándokunkban meggyengiteni a tiltakozások értékét, melyeket a római curia, több pápai tartomány invasiója ellen emelt. – A mint mi nem contestáljuk, ugy Victor Emanuel király kormánya sem contestálhatja a mindenféle tekintetek hatalmát, melyek a római kérdéshez csatolvák s határozatainknál szükségszerüleg uralognak; meg fogja érteni, hogy az olasz királyt elismerve nekünk folytatnunk kell Róma elfoglalását mind addig, mig elégséges biztositékok nem fedezendik az érdekeket, melyek minket oda vezettek.
A császár kormánya a legnagyobb nyiltságot tartja ez alkalommal szükségesnek a turini cabinet iránt. Bizalommal vagyunk, hogy annak jellege s tárgya méltányoltatni fog.
Legyen Ön szives, uram! felolvasni e sürgönyt s másolatát adni Ricasoli bárónak.
Thouvenel.
Ezen sürgönyre Cavour utódja, Ricasoli báró, Olaszország párisi ügynökéhez, Gropello grófhoz junius 21-kén intézett levelében igen tartózkodólag válaszolt, köszönetet mondott az olasz királyság elismeréseért, a minek a fenforgott körülményeknél fogva igen nagy fontosságot tulajdonitott, kijelentette, hogy külpolitikai szándokaira nézve a császár kormánya tökéletesen nyugodt lehet, mert az ő programmját azon álláspont képezi, melyet az Olaszország jövőjére nézve legfontosabb kérdésekben az olasz parlament elfoglalt, midőn ünnepélyesen ragaszkodva a nemzet azon jogához; hogy magát egységének teljességében constituálja, azon reményének adott kifejezést, hogy a naponkénti előhaladás, melyet az olasz ügy a közlelkiismeretben teszen, lassanként rázkódtatások nélkül meg fogja hozni az olaszok által oly hőn óhajtott megoldást. E bizalom az olasz ügy igazságába az európai kormányok bölcsességébe s a közvélemény napról napra hatalmasabb támogatásába, melynek Cavour gróf kevéssel halála előtt oly ékes szavakban adott kifejezést, örökségül szállt a kormányra, melynek ő (Ricasoli) az elnöke; a király és miniszterei meg vannak győződve, hogy sikerülend a nemzet jogait biztositaniok, a nélkül, hogy Olaszországot meddő izgalmaknak, Európát veszélyes bonyodalmaknak kitennék.
A mi a római kérdést illeti, Ricasoli kijelenti, hogy a király kormányának hő óhaja visszaadni dicsőséges fővárosát Olaszországnak, a nélkül, hogy az egyház nagysága s a catholika vallás fenséges fejének függetlensége a legkevésbbé is csonkittatnék. Szeretik reményleni, hogy a császár nem sokára vissza fogja seregeit Rómából hivhatni, a nélkül, hogy az őszinte katholikusokat ez aggaszthatná; a császár bölcsességére bizva az alkalmas időpercz megválasztását, ők mindig kötelességüknek tekintendik ezen megoldást megkönnyiteni, és reménylik, hogy a franczia kormány nem tagadandja meg közreműködését reá birni a római udvart oly egyezmény elfogadására, a mely gazdag lenne szerencsés következésekben ugy a vallás jövendőjére, mint Olaszország sorsára.
Ennyiből állott Ricasoli válasza. Ügyesen szerkesztett általános irányjelzés, a melyre azonban reá illik az ismeretes német közmondás: mosd meg szőrös bőrömet, de meg ne nedvesitsd.
b) Napoleon császár Victor Emanuel királynak.
Vichy, 1861. julius 12.
Monsieur mos frčre!
(Uram testvérem!)
Oly szerencsés valék, hogy elismerhettem az olasz királyságot, épen midőn Felséged elvesztette azon férfiut, a ki hazája ujjászületésének oly nagy tényezője volt. Ez elismeréssel rokonszenvemet akartam tanusitani az ügy iránt, a melyért együtt harczoltunk. De felvéve ujra hivatalos viszonyunk megszakitott fonalát, köteles vagyok fentartásokkal élni a jövendőre nézve. Minden kormány kötve van előzményei által. Tizenegy év óta tartom fenn Rómában a szent atya hatalmát. Bármennyire óhajtom is az olasz föld egy részét katonailag elfoglalva nem tartani, a körülmények mindig olyanok voltak, hogy lehetetlen volt Rómából kivonulnom.
Ha ezt megtettem volna garantiák nélkül, vétettem volna a bizalom ellen, melyet az egyház feje Francziaország pártfogásába helyezett. A helyzet mindig ugyanaz.
Tehát nyiltan ki kell Felségednek jelentenem, hogy elismerve az olasz királyságot, Rómában hagyandom a sereget mind addig, a mig ki nem engesztelődik a pápával, vagy mig a pápa fenyegetve lesz, hogy megmaradt tartományai akár rendes, akár másnemű fegyveres erő által megtámadtatnak.
Legyen Felséged meggyőződve, hogy engem erre csupán a kötelesség érzete indit. Lehetek a Felségedével ellenkező véleményen, s én hihetem, hogy a politikai átalakulásoknak az idő művének kell lenniök, s hogy egy teljes összecsoportositás nem lehet állandó, ha nem volt az érdekek, az eszmék s a szokások hasonositása (cassimilation) a vallás által előkészitve; egy szóval azt gondolom, hogy az egységnek (unité) követni s nem megelőzni kellett volna az egyesülést (union). De ezen meggyőződés nincs semmi befolyással viselkedésemre (conduite). Az olaszok legjobb birái saját ügyeiknek, s nem tartozik reám, kinek állása a nép választásán alapszik, nyomást akarni gyakorolni egy szabad nép határozataira.
Reménylem, hogy Felséged egyesiteni fogja törekvéseit az enyimekkel, miszerint semmi se zavarja meg jövendőben az oly szerencsésen helyreállitott összhangzást a két kormány közt.
Vagyok Felségednek jó testvére
Napoleon.
* * *
Az olasz királyság ez elismerésénél egy nagyon különös jelenet fordult elő, mely oly sajátságos világot vet a Tuileriák akkori belső viszonyaira s annyira jellemzi Eugenia császárné politikai állását, hogy az akkori helyzet megismertetéséhez tartozónak vélem azt felhozni, ugy a mint előadva találom a fentebb már emlitett Le Secret de ľEmpereur« (»a császár titka«) czimü munkában, melyet Thouvenel miniszter hátra hagyott magánirományaiból a család egyik tagja L. Thouvenel állitott össze s 1889-ben két kötetben kiadott.
Napoleon császár már régóta azon nézetben volt, hogy tanácsos megujitani a diplomatiai viszonyt Olaszországgal. Meghasonlásban élni pusztán formakérdés miatt egy oly hatalommal, melynek érdekében a császár háborut viselt, valóságos anomalia volt. Az olasz királyság el nem ismerése nemcsak merőben haszontalan duzzogás (bouderie) szinét viselte, minthogy azon háborunak a császár szándokaival ellenkező következéseiből semmit sem akadályozott meg, hanem káros is volt; mert compromittálta a szövetséget Olaszországgal, a mi pedig ugyancsak sokba került. A császár tehát felszólitotta külügyminiszterét, hozza javaslatba az olasz királyság elismerését, s készitsen egy okadatoló jegyzéket, mely azt ugy a miniszteri tanács, mint a közvélemény előtt igazolandja.
Thouvenel barátja volt az elismerésnek, iparkodott is az eszmét a császárral megkedveltetni. De midőn a felett kellett határozni, hogy minő forma adassék az elismerésnek, szeget ütöttek fejébe Gramont herczegnek, a császári kormány akkoron római (később bécsi) követének scrupulusai, a ki figyelmeztette a minisztert, hogy ha az olasz királyság; ugy a mint van; elismertetik. ez Umbria s a márkák elfoglalásának approbatióját is jelentendi; ha pedig az elfoglalt pápai tartományok az elismerés alól kivétetnek, a turini cabinet vissza fogja utasitani az igy korlátolt elismerést. Érdekesnek s idézésre méltónak találom, a mit e scrupulus nyomása közben Thouvenel az elismerés elhatározása felől Gramont herczeghez 1861. junius 16-kai levelében irt. »Tartok tőle – mondja abban Thouvenel, – hogy az olasz királyság elismerése nem találkozandik Önnek helyeslésével. Több éjet töltöttem álmatlanul, mielőtt az árkot átugranám, s nem a pro és contra okok megfontolása nélkül fogadtam el a felelősséget e lépésért, mely a császár benső érzelmeivel megegyezett. Lamartine mondhatta az istenről a teremtés után, hogy:
»De son oeuvre imparfaite il détourna sa face
Et d’un pied dédaigneux la lança dans ľespace«
Et d’un pied dédaigneux la lança dans ľespace«
(elforditá arczát tökéletlen művétől s egy megvető rugással a térbe lökte).
De egy uralkodó, ha még oly hatalmas, el nem bánhatik igy a maga művével. Én nem voltam miniszter, midőn az 59-ki háboru elhatároztatott; lehet, hogy az hiba volt, de a mint a dolgok állanak, a hibát nem lehet egy következetlenség által kitörölni.«
Thouvenel tehát elkészitette a kivánt jelentést, a császár azt helyeselte, de mert tudta, hogy a császárné mennyire gyülöli Olaszországot s mert félt a házi perpatvartól, oda utasitotta miniszterét, hogy tartsa készen irattáskájában a jelentést, hozza el magával minden miniszteri tanácsülésbe, de még csak ne is emlitse, mig a császár fel nem szólitja, hogy adja elé; igy történt, hogy a jelentés ott hevert a táskában több miniszteri tanácsülésen át, egészen Cavour haláláig; akkor aztán egy reggel a tanácsülésben odaszól a császár Thouvenelhez: »Miniszter ur! kérem, legyen szives felvilágositani a tanácsot viszonyaink felől Olaszországgal.« Thouvenel kiveszi táskájából az olasz királyság elismerését javaslatba hozó jelentését s olvasni kezdi. A császárné, a ki, mint rendesen mindig, ugy akkor is jelen volt a miniszteri tanácsban, olvasás közben egyszer csak a legnagyobb ingerültség jeleivel ugrik fel székéről, szemei könyekkel telnek meg s indulatosan kirohan a teremből. Megdöbbenés s hosszu fájdalmas csend következett, melynek a császár megtartva szokott impassibilitását, a császári ház miniszteréhez, Vaillant marsalhoz fordulva, e szavakkal vetett véget: »Mon cher Maréchal veuillez suivre ľImpératrice et occupez-vous ďElle.« (Kedves Maréchal, kövesse, kérem, a császárnét s foglalatoskodjék vele.) Vaillant kiment, Thouvenel folytatta az olvasást s az olasz királyság elismerése el lett határozva; de a császárné többé nem szivelhette Thouvenelt s nem is nyugodott, mig keresztül nem vitte megbuktatását. De nemcsak Thouvenel bukott meg a római kérdésben, a pápa világi uralmának a császárné szivvérével összeforrt fentartása Napoleon császárt szövetséges nélkül hagyva, neki trónusába, Francziaországnak Strassburg és Metz, Elzász és Lotharingia egy részének elvesztésébe került.
