4. Kossuth levele Cerruti Marczelhez, Olaszország konstantinápolyi követéhez Constantinápolyba.
4. Kossuth levele Cerruti Marczelhez, Olaszország konstantinápolyi követéhez
Constantinápolyba.
Constantinápolyba.
(Francziából forditva.)
Genua, 1861. szeptember 19.
Uram! Commendatore ur!
Sok mindenféle esemény gázolt keresztül a terveken, melyeknek Ön meggyőződésének egész melegével s jellemének teljes erélyével most egy éve avatott munkásává lőn azon kitünő államférfiunak,* Olaszország megalapitójának s Magyarország reményének vezérlete alatt, kinek halálát soha sem szűnök meg gyászolni.
Cavournak.
Tudom, hogy Ön e veszteséget nem kevésbbé fájlalja, mint én magam. Hiszen Ön azon kis körhöz tartozott, a mely az elhunytnak korlátlan bizalmát birta; Ön be volt avatva nézeteibe, terveibe, s nemcsak osztozott bennök; hanem szegény hazámat illető combinatióival, annyi bensőséggel, annyi határozottsággal; szabad mondanom: annyi szeretettel senki más nem azonositotta magát, mint Ön, uram!
Isten áldja meg Önt e részvételeért. Én szeretek ragaszkodni a reményhez; hogy késedelmek állhatnak utunkba, akadályaink szaporodhatnak, a helyzet módosulhat, de Ön mindig az marad, a ki volt, hű barátja hazámnak s rendithetlen támasza reményeink megvalósitására irányzott törekvéseinknek.
S csakugyan, a mint egyrészt látnom kellett, hogy a nápolyi ügyek előbb hosszura huzódnak, utóbb, a helyett hogy erőforrássá lennének a tervek megvalósitására; melyeket a mult tavaszra combináltunk volt, gyengeség, zavar és késedelmezés forrásává lettek; másrészt, a mint (főkép az angol kormány ellenséges szellemü magaviseletének köszönhető) ama baleset folytán, mely készületeinket a Keleten érte, fegyvereinket kezeinkből kiragadtatni; működési alapjainkból kettőt elveszni, s hogy ugy mondjam, a földet lábaink alól kisikamlani láttam; az Ön jelentése a Keleten volt az, a mi vigasztalt, s a mint Cavour gróftól kinyertem az igéretet, hogy Önt bizalmi állásában meghagyja, azt mondám magamnak, hogy veszve még semmi sincs.
Ez az igéret volt csaknem az utolsó szó, melyet Cavour ajkairól vettem kevés nappal váratlan halála előtt; s a kérelem, hogy ne foszsza meg ügyünket az Ön szolgálatától, jóformán az első volt, melyet Cavour utódjához, Ricasoli báróhoz intéztem.
Ki nem mondhatom, hogy minő megkönnyebbülésemre szolgált a nyilt és jóakaró modor, melylyel Ricasoli báró e kérésemet fogadta, a ki nemcsak azonnal megigérte, hogy Önt megtartja ügyünknek keleti küldetésében s egész kiterjedésükben megerősiti elődje utasitásait, hanem még tágabb mezőt is nyit az Ön tevékenységének, melyre anynyi becset helyezünk a rokonszenvnél fogva, melylyel Ön megtiszteli hazánkat, mely annak egész értékét ismeri s hálás érzéssel fogadja.
Ez igéretet ő Excellentiája azon szilárd határozottsággal, mely őt jellemzi, azóta nemesen be is váltotta, daczára az ellenvetéseknek, melyeket némely hatalmak maguknak megengedtek.
Scovasso ur* azóta már elutazott küldetése helyére Belgrádba, miután főnöke rendelete folytán velem értekezett, egyetértésre jutott; s nézeteimet ugy az emberek, mint az ügyek felől jegyzékbe vette. Ön már bizonyosan viszonyba lépett vele. Derék ember, a kinek én már is lekötelezettje vagyok azon őszinteségért s erélyért, melylyel felkarolta a fontos érdekeket, melyek a király kormánya által reá bizattak, még elindulása perczében is irt nekem a hajóról, melyen utra kelt, nem tudom, megérkezett-e már Belgrádba; s kérem Önt, uram! hatalmazzon fel, hogy az Ön szivességét vehessem igénybe, ha valami fontos és kényes természetü közölni valóm lesz Scovasso urnak.
Scovasso urat Ricasoli báró egyenesen a magyar ügyre való tekintetből nevezte ki Olaszország consulává Belgrádban, s utasitásul adta neki, hogy a magyar ügyet tekintse legfőbb feladatának, tartsa magát viszonyban Kossuthtal; tartsa őt világosságban az előforduló mozzanatok felől s kérje ki és kövesse tanácsait. Scovasso tavaly halt meg Maroccoban mint ottani olasz főconsul. Tekintélyét növelte herculesi testi ereje, melylyel bámulatos módon tudott imponálni a maroccoiaknak.
És most engedje meg, Commendator ur, hogy körvonalozhassam ügyeink állását s közölhessem Önnel nézeteimet a helyzet felől.
Legelőbb is örömemre válik Önnel tudathatni; hogy Ricasoli báró szent örökségül fogadta el Cavour politikáját Magyarországra nézve, annak egész logikájával s minden következményeivel, ugy a mint az közte s a magyar nemzeti igazgatóság közt megállapittatott, a minisztertanács által helybenhagyatott s a király által szentesittetett.
Nevezetesen elfogadta az adriai expeditio eszméjét is, még pedig azon nyilatkozattal fogadta el, hogy indokaimat, melyekkel javaslatomat támogattam, teljesen meggyőzőknek találja, feltéve, hogy a cselekvés perczében a conjuncturák valami jobbat nem sugallandnak; mert az ő programmja együtt harczolni és együtt győzni velünk, annálfogva erősen el van határozva nem fukarkodni a módok és eszközök körül, hanem a mint a háboru ideje beáll, mindent megtenni, a mi Magyarország közreműködését a lehető legsikeresebbé teheti.
Biztositott a felől is, hogy a cselekvés napján nem fogunk fegyverzetben hiányt szenvedni, de a fegyvereknek Kelet felé küldését illetőleg hangsulyozta, hogy teljesen biztos eljárásról kell gondoskodni, nehogy a mult téli csapások ismétlődhessenek.
Mielőtt azonban Austria ellen háborura vállalkoznék, Ricasoli báró a győzelem kilátásának biztositására szükségesnek látja előbb megszilárditani azt, a mi már eléretett, Nápolyt pacifikálni s a római kérdést megoldani, mert akként van meggyőződve, hogy csak Róma forraszthatja egybe Olaszországot, csak Róma mint főváros enyésztetheti el a tartományi féltékenységeket, Turin soha, s a római kérdés megoldását, a mellett, hogy nélküle Olaszország egysége nem lehet valósággá, a gyakorlatban Ricasoli báró még elodázhatlanul sürgősnek is tekinti, mert a reactio Rómában ujonczozza magát, ott fegyverkezik, ott szervezkedik, ugy hogy Nápoly végleges pacificatiója is a római kérdés megoldásától függ.
De a baj az, hogy Rómában a francziák császárja táboroz. A helyzet kulcsa hát tulajdonkép Párisban van. Miként gondolja a báró e nehézséget utjából elhárithatni? nem tudom; de föl kell tennem, hogy ez iránt magával tisztában van. Különben nem mondaná oly határozottan, mint a miként mondja, hogy el van tökélve Rómába még ez idén bemenni.
Ekként lévén a folyó év feladata kitüzve, az osztrák elleni háboru valószinűségét, a báró a jövő tavaszra számitja, s kivánja, hogy addig az ügyek Magyarországon függőben tartassanak.
A mi már Magyarországot illeti, Ön tudja, hogy ott mi történt, hanem némely felvilágositásokkal tartozom.
A mint a magyar országgyülés összehivatott, nekünk ugy Párisból mint Turinból azt tanácsolták, hogy az országgyülés ne menjen tul a törvényesség határain, ne alkalmazzon mást mint törvényes eszközöket, ne kivánjon többet mint a mi jogos, de a nemzet történelmi jogait teljes épségökben követelje, a nélkül hogy azokból csak egy hajszálnyit is engedne. E tanácsot nekünk azon nézetből adták, hogy Austria nem fog az országgyülés jogos kivánatainak engedni, s megtagadván a törvényszerüséget, maga teszi magát Európa előtt egy olyannak helyzetébe, a kinek nincs igaza, s ezzel elveszti minden kilátását a támogatásra kivülről, különösen Anglia részéről, mert bár mennyire osztrákos hajlamu legyen is a szt-jamesi cabinet, Angliában van közvélemény is, melylyel semmi angol miniszter sem merhet bizonyos határon tul ellentétbe helyezkedni.
Nem aggódás nélkül alkalmazkodtunk e tanácshoz, mert, ha a bécsi udvar történetesen megokosodva oly szint vett volna fel, mintha elfogadná a törvényességhez, a történelmi jogokhoz visszatérést, az országgyülés nem látván semmi biztató jelt, mely egy közeli háborura mutat külföldről: kényszerülve volt volna Ferencz József megkoronázásába beleegyezni, s minthogy a koronázás minálunk nem puszta czeremonia, hanem egy uj kötés ünnepélyes nyilvánitása a nemzet s a dynastia közt, a koronázás végrehajtásával minden elveszett volna.
Szerencsére a bűnnek megvan a maga logikája. Bécsben nem volt elég józan ész hasznát venni a kinálkozó alkalomnak; az országgyülés feloszlattatott, a kiegyezés veszélye távolabb van mint valaha, s a magyar ügy nyert a világ közvéleményében az országgyülésnek ugy férfiassága, mint mérsékeltsége által.
Én iparkodtam megakadályozni, hogy a mérsékeltség ne hajtassék azon vonalig, a hol már gyengeséggé lenne; igyekezetem daczára történtek hibák imitt-amott, de minthogy a történelem csak az eredménynyel gondol, egészben véve az ügyek menetével meg lehet elégedni; a nagy dráma első felvonása: a törvényes ellenzés befejeztetett s az országgyülést leléptették a szinpadról. Most második felvonásul, a szenvedőleges ellentállás következik. Ez a szenvedések korszaka. Van eltökéllés szenvedni.
Hanem ez nem tarthat egy bizonyos határon tul. Az ember nem resignálja magát annyira vinni a szenvedést, hogy erőkimerültségből meghaljon. A szenvedőleges ellentállás nem lehet czél, hanem csak eszköz czélhoz jutni.
Mi lehet a czél?
Két dolog közül egy. Vagy azt fogják mondani: szenvedünk s szenvedve készülünk, hogy sikra szállhassunk, a mint alkalom akad. Vagy azt mondhatják: türünk, szenvedünk, a mig a bécsi udvar, napról napra nagyobb zavarba kerülve, megadja történelmi jogainkat, miket most megtagadott.
Nem szükség mondanom, hogy az én programmom nem a második, hanem az első, de ne ringassuk magunkat áltatásokba: én reménylem a dolgokat függőben tarthatni a jövő tavaszig, de végre is az események menete a külföldön fog határozni a magyar nemzet választása felett a két vagylagosság közt. Ha az olasz kérdés logikai fejlődése meglassudnék vagy épen hátra felé zökkenne (a mint csakugyan már hat hónap óta történik), ha a jövő tavasz háboru helyett ujabb halasztást találna hozni valamely más tavaszra, idő közben pedig Austria meggondolná magát s közeledést mutatna nemzetem jogszerü igényeihez; én nem felelhetnék a következések felől.
Tehát lényeges dolog siettetni, siettetni, siettetni a háborut, a mennyire csak lehetséges.
Minthogy pedig a helyzet kulcsa még mindig Párisban van, mi egyesitjük törekvésünket az Ön kormányaéval, hogy kivergődhessünk a zsákutczából, melybe Rómának franczia megszállása az olasz és magyar egyesült ügyet beletuszkolta. Volt egy percz, midőn a császár annyira mégis elhatározta magát, hogy a pápát felszólitaná, vessen már egyszer véget annak a botránynak, hogy a volt nápolyi királynak megengedtetik Rómából Olaszországot zavarni s nyugtalanitani; de a pápa makacs, – – – – – – – kereken megtagadta a császár kivánságát. »Ön az erősebb – felelé neki, – kergessen el, ha meri tenni, de a mig én Rómában vagyok, én ott uralkodó vagyok, s én akarom, hogy II. Ferencz vendégem legyen s maradjon.« Hasonló makacssággal megtagadta a pápa még Merode lemondatását is, és igy a császár arra látja magát szoritva, hogy a tehetetlenség és Róma kiüritése közt kelljen választania. Még habozik, mert fél a franczia klerikális pártot felbősziteni (pedig e félelem indokolatlan), de ő nem az az ember, a ki resignálja magát sokáig türni a tehetetlenséget s a boszantásokat; hát reményleni lehet, hogy végre mégis csak kilábolunk ebből a hinárból. Különben »el vagyok tökélve bemenni ez idén Rómába«, mondá nekem Ricasoli, s ő nem szokta szavát szegni, de bizony sok akadály áll utjában; kivánatos, hogy legyőzhesse.
Időközben minden, a mit Önnek Párisról mondhatok, annyiból áll, hogy minket ott is a jövő tavaszra biztatnak; mondják, hogy akkorra ott is készen lesznek a háborura, még pedig komolyan készen; sok rokonszenvet mutatnak Magyarország iránt, érdeklődnek sorsa iránt, s nekünk a jövő deczembert tüzik ki annak idejéül, hogy készületeinkhez komolyan hozzálássunk.
Ennyit az itteni helyzetről.
Már most a mi a Keletet illeti: minél többet gondolkozom az adatok felett, melyeket Romániából és Szerbiából kapok, annál hajlandóbb leszek attól tartani, hogy ha fegyvereink letározása végett e két kormány jóindulatára bizzuk magunkat, nemcsak kötött kezekkel leszünk kegyelmüknek kiszolgáltatva, hanem még az is megtörténhetik, hogy a végső perczben terveink indiscretiók s kémkedések folytán füstbe mennek, sőt el is árultathatunk s fegyvereink ellenünk fordittathatnak.
Ez aggodalmakat csak Napoleon császár egy igen határozott s igen positiv parancsszava oszlathatná el teljesen; hanem először is e parancsszót még nem birjuk, aztán ugy látszik nekem, hogy a császár nem is nagyon fog e szó kiadásával sietni, ha csak arra nem gondol, hogy a magyar ügyet a keleti kérdésbe keverje. Ezt pedig én igen nagy szerencsétlenségnek tartanám. Isten mentsen minket attól, hogy Anglia s Oroszország nyakunkra vonassék; pedig ez megtörténnék, ha a magyar kérdés a keletivel öszszekevertetnék.
Nem mondom, hogy Napoleon császárnak ez szándokában van, sőt okom van hinni, hogy ő egy más pontot vett czélba, mely a kelettől távol fekszik, de ép azért nem igen hihetem, hogy szándokában legyen eléggé imperativus módon hatni Bukarestre és Belgrádra, miszerint magunkat a kétszinüség, rosszakarat és árulás ellen biztositottaknak érezhessük.
Tekintetbe véve tehát azt, hogy van mód egy adott perczben hasznositani a fejedelemségekben elszórt magyar elemeket, a nélkül hogy magunkat oly kétes és követelő barátok kegyétől-kényétől függőkké tennők, a kik ellenségeinkké is lehetnek, vagy pedig hivatalnokaikra bizzuk magunkat, a kiknek (a mint már tapasztaltuk) megbizhatósága bizony nem zárja ki a kétséget, őszintén megvallom, hogy én szeretnék fegyverzetünkre nézve nem függni tőlük, ha csak lehetséges.
E levelemet Karacsay grófnak lesz szerencséje Önnek kézbesiteni, a ki érdekeink képviseletével ugy miként eddig, jövendőben is megbizva marad; én pedig kérem Önt, Commendátor ur, méltóztassék őt teljes bizalmával megajándékozni.
Karacsay gróf egy javaslatot intézett hozzám, mely szerint fegyverzetünkre nézve el lehetnénk a román és szerb hatóságok nélkül; e terv, ha végrehajtása jól vitetik keresztül, kilátással biztat a sikerre. Gróf Karacsay elő fogja azt Önnek terjeszteni. Kérem Commendátor urat, méltóztassék azt megvizsgálni.
E tervnek azonban egy kis jóakaratra lenne szüksége az ottomán kormány részéről. Nem arról van szó, hogy mellettünk tegyen valamit, hanem csak arról, hogy ne cselekedjék ellenünk, s ne legyen Austria rendőre az Al-Dunánál.
Hinni merem, hogy a török államférfiaknak irányunkban 1848–49-ben tanusitott eljárásuk következései leczkéül szolgálhattak arra nézve, hogy melyik oldal felé mutatnak Törökország érdekei. A magas Portáról el lehet mondani, hogy mediatizálva lett, s ez az állapot a mi bukásunkkal kezdődött 1849-ben, a bukás pedig nagy részben a magas Porta vakságára vezethető vissza.*
Ez arra vonatkozik, hogy a Porta ellenzés nélkül eltürte függetlenségének s államfelségi jogának azt a megsértését, hogy az orosz megszállotta hadaival Moldva-Oláhországot, mely akkor még a török birodalomhoz tartozott, megszállotta a végett, hogy a török birodalom földjét hadműködési alapul használhassa ellenünk, kik senkit nem bántottunk, a törökkel pedig különösen barátságos viszonyban állottunk. Miként hatott közre az angol kormány arra, hogy a Porta állami felségének és semlegességének ez erőszakos megsértését ne ellenezze, az Irataim II. kötetének 224–25. lapjain olvasható.
Azt gondolom tehát, hogy Konstantinápolyban nem találkoznánk kedvezőtlen eszmejárással; ha legalább anynyit megértetnének illető helyekről a Portával, hogy mi nem vagyunk támasz, barátok s pártfogás nélkül, s hogy a magyar ügy helyet foglal oly hatalmasságok számvetéseiben, melyeknek jóakaratára Törökországnak bizony szüksége lehet.
Utegyengetésül a későbbi lépésekre ez idő szerint elég lenne megértetni a Portával, hogy ő felsége az olasz király érdeklődik a magyarok iránt, s hogy örömmel venné, ha őket a magas porta nem zaklatná, nem nyugtalanitaná.
Szabadságot veszek magamnak ez ügyet Commendátor ur figyelmébe s barátságos gondoskodásába ajánlani. Felhasználva az alkalmat; hogy uj franczia követ küldetik Konstantinápolyba, nem fogok késni hasonló kéréssel járulni a franczia kormányhoz is.
Nem lehetetlen, hogy az ottoman államférfiak anynyira utat vesztenek, miszerint gyanakodnának, hogy a mi kezeink benne lehetnek a török birodalom szláv faju népeinek mozgalmaiban. A leghatározottabban tiltakozom minden ily gyanakodás ellen. Nem akarok a hála érzetéről szólani, melylyel én a magas Portának személyesen tartozom; rokonszenvemre sem akarok hivatkozni, melylyel a török nemzet iránt viseltetem; rokonszenvek nem sokat nyomnak a politikában, hanem egyszerüen a józan észre; az érdek számbavételére hivatkozom. – Csak nem teszi talán fel rólunk a magas Porta, hogy őrültek vagyunk? mert hiszen azonositni vagy összekeverni akarni a magyar ügyet a panszláv mozgalommal, mely egyrészt Austria által szítogatva, másrészt Szentpétervárról fizetve, vezényelve, igazgatva, a török birodalomban forrong, semmi kevesebb nem volna, mint valóságos őrültség; belelökni a magyar nemzetiség jövőjét a panszlavismus forgó szelébe semmi kevesebb nem volna, mint egy otromba öngyilkosság.
A mi nemzeti érdekeink nekünk határozottan azt parancsolják, hogy minden lehetőt elkövessünk magyar hazánk függetlenségének megalapitására, mielőtt ez a forgó szél romboló utját megkezdheti; őrülteknek kellene lennünk, hogy azt akár siettetni, akár provokálni akarhassuk.
Én különösen igen határozottan megállapitott nézetekkel birok a keleti kérdés felől. Én mint magyar ember azt óhajtom, hogy ez a kérdés vetkőztessék ki európai jellegéből s egy szorosan házias kérdés arányaira szállittassék le. Mi az, a mi e kérdést európai fontossággal ruházza fel? a felosztás, az elnyelés veszélye a szomszéd hatalmasságok által; mert ez kiszámithatlanul következésterhesen felbontaná Európa politikai rendszerének egyensulyát. És ez a veszély soha sem szünik meg létezni, a mig csak az osztrák ház Törökországnak szomszédja lesz. Mindig készen az avatkozásra, mindig készen az osztozkodásra (ugy miként Lengyelországban tevé) egyrészt prédavágyával a keleti szlávokat az orosz karjaiba kergeti, másrészt meg Törökországot az európai hatalmak féltékenykedéseitől függővé teszi. – De ha Törökországnak a birtokszomjas, nagyravágyó Austria helyett egy független Magyarország a szomszédja, ez egyrészt nem lehet oly oktalan, hogy még több szlávok birtokára vágyodjék (van neki már ebből több mint elég), másrészt meg létérdekében álland minden erejével ellentállani annak, hogy Oroszország vas karjai által körülkerittessék; e szerint a szomszédos hatalmak osztozkodásának veszélye el lévén Törökországról háritva, a keleti kérdés elveszti s csak is igy vesztheti el európai jellegét s egyszerü házi kérdéssé válik, mely a törökök s keresztény alattvalóik közt fog megoldásra jutni; ha a török fajban van életképesség, melynek a haladott korszellem áramlatához alkalmazkodás a feltétele, fenn fogják magukat tarthatni: ellenkező esetben birodalmuknak szláv népei fel fogják magukat szabaditani; de nemzeti egyéniségüket fentartó szabad népek lesznek, nem oroszok vagy orosz szolgák; s nemzeti egyéniségüknek az orosz elmállasztás ellen fentartásában s nemzeti önállásuk megóvásában a független Magyarország hü szövetségére, az érdekközösségnél fogva, mindig biztosan számithatandnak.
Igy gondolkozom én a keleti kérdés felől; annyi mindenesetre bizonyos, hogy minket nemzeti érdekeink kényszeritenek magunkat távol tartani a Törökországban forrongó mozgalomtól, mert ha abba belekeverednénk, ha a keleti kérdéssel kötnők össze a magyar ügyet, veszedelmet hoznánk hazánkra, vagy az által, hogy a mi ügyünkre is reá vonatnék az az európai interventio, melynek a keleti kérdés alá van vetve, vagy pedig az által, hogy a panszlavizmus örvényébe kerülnénk. – Ez, azt hiszem, világos dolog.
Különben is nekünk kötelességünk az olasz cabinet politikájához alkalmazkodni, s én hivatkozhatom Önnek személyes tudomására, hogy nekünk már Cavour gróf feltételül szabta azt; hogy a keleti kérdést ne érintsük. Ezt az óvakodást ez az egy szó: »Anglia« kimagyarázza, és Ön jobban tudja mint akárki más, hogy ez a tekintet még mindig irányt adó; s kell is hogy az legyen Turinban.
Ön tehát, Uram! Commendátor ur! kiválóan azon helyzetben van, hogy hivatalos állásának tekintélyével a magas Portát e tekintetben megnyugtathatja; hazám iránt tapasztalt jóakaratára s felvilágosodott hazafiságára hivatkozva esedezem is Önnek, uram! méltóztassék ezt megtenni. –– Ha egyszersmind Ön szives lenne minket nyomatékos közbenjárásával gyámolitani, a végett, hogy a magas porta megértse, miként mi nem állunk elhagyatottan s nem vagyunk támasz nélkül, egy jó első lépés lenne megtéve azon terv megvalósitása felé, melylyel Karacsay grófnak szerencséje lesz Önt megismertetni.
Karacsay ur utasitva van Ön előtt némely más, csekélyebb érdekü szorgalmazásainkat is tolmácsolni, melyeket Önhöz intézni bátorkodom.
Bocsánatot kérek levelem hosszuságáért, de én szükségét éreztem annak, hogy tartózkodás nélkül kitárjam Ön előtt nézeteimet, aggodalmaimat s óhajaimat. Az ön segitsége nélkül semmit sem tehetünk ott a Keleten, az Ön segitségével sokat.
Fogadja stb.
Kossuth.
