Jegyzet az orosz kormány fentebbi válaszaihoz.
Jegyzet az orosz kormány fentebbi válaszaihoz.
Gortschakoff herczeg válaszainak megismertetéséhez még hozzáadandónak tartom a hivatkozást némely közbevetőleges nevezetes nyilatkozataira, minthogy azokat a jövendőre való tekintetből a lengyelekre nézve nagyon tanulságosaknak tekintem.
Jövendőt mondok, mert bár mi szinlátszata legyen is a röppenő éveknek, a lengyel kérdés nem lehet, nincs eltemetve. A leányzó nem halt meg, csak aluszik; egy villanyos csattanás a zilált európai viszonyok felhőiben és felébred. És »nevezetest« mondok, mert e nyilatkozatok, a pétervári udvar változhatlan gondolatai közé tartoznak.
Az angol jegyzék azon emlékeztetésére, hogy I. Sándor czárnak szándokában volt minden többi lengyel tartományait a varsói herczegséggel egy királysággá egyesiteni, Gortschakoff azt felelte, hogy ez olyan dolog, a mi szóba sem jöhet, ezt még a legbarátságosabb eszmecseréből is kizártnak kell tekinteni.
Én nem hiszem, hogy a lengyel nemzet akármi feltétel alatt is kibékülhessen valaha az orosz uralom gondolatával; koronázhatják az orosz czárt lengyel királylyá, az mint lengyel király is bizony csak orosz czár lehet, orosz czár lesz. (Ángyamról szólok, menyem asszony is érthet róla.) Ily hatalmi cumulatiók mellett lehet névleg beligazgatási önkormányzat (mondom csak névleg, mert lehetetlen azt a hatalmi cumulatio lidércz nyomása alól felmenteni), hanem önálló politikai életről még álmodni is képtelenség; hát én lehetetlennek tartom a lengyel nemzet kibékülését az orosz czár uralmával; de nemcsak »másutt«, a lengyelek közt is voltak, vannak és lesznek olyan practikus bölcsek, a kik azt tartják, hogy az okosabb az, a ki enged (igy okoskodik a vágóhidra vitt ökör is, ha ugyan okoskodik), hát lengyel is lehet, a ki practikus bölcsességnek tartja megadni magát az idegen uralomnak; de olyan lengyel nem volt, nincs és soha sem lesz, a ki az orosz uralom alatt levő lengyel tartományok szétszaggatásának eszméjével megbarátkozhatnék. Még 1862-ben is, midőn Wielopolszki tudtára adta pártjának (az ugynevezett »fehérek«-nek), hogy meg van bizva lengyel hivatalnokokkal administrálni az országot, s őket felszólitotta, hogy vállaljanak hivatalt, megtagadták, s egyenesen azért tagadták meg, mert Wielopolszki megbizatása csak Lengyelországra volt szoritva s a többi lengyel tartományokra nem volt kiterjesztve.
A lengyel tartományok egyesitése még eszmecsere tárgyává sem vétethetik, mondá Gortschakoff, s ezt mondva személyváltozásoktól nem függő, változhatlan gondolatot mondott.
Jó lesz, ha a lengyel »fehérek« erről sohasem feledkeznek meg; mert ennek megvan az a logikája, hogy a kinek a széttagolt lengyel területek egyesitése kell, annak nem kellhet az orosz uralom.
Egy másik nyilatkozata Gortschakoffnak, melyet megemlitendőnek tartok, oda ment ki, hogy a bécsi szerződést aláirt hatalmaknak csak azon Lengyelország helyzete iránt lehet igényük érdeklődni, a mely a bécsi congressus teremtménye, de az orosz birodalom bármely más részére vonatkozás szintugy olyan dolog, melyet még »a legbarátságosabb eszmecseréből« is kizártnak kell tekinteni. Elvileg az orosz külügyér nem vonta kétségbe, hogy, mint minden más; ugy a bécsi szerződés aláiróinak is joguk van annak értelmét saját szempontjuk szerint magyarázni. A tapasztalás ugyan 1831-ben megmutatta, hogy e jog gyakorlatba vételének kisérlete semmi más eredményre nem vezet mint arra, hogy a nézetek szerte-térése constatáltassék; de elvileg a jog megvan, hanem csak azon határok közt van meg, hogy ne adassék a magyarázatnak oly kiterjedés, melybe a legérdeklettebb fél bele nem egyezik; s az orosz kormány mint legérdeklettebb fél kereken tagadja, hogy a bécsi szerződés 1-ső czikkének második szakasza, mely az osztozkodó három hatalom lengyel alattvalóinak képviseletet és nemzeti intézményeket helyez kilátásba, az orosz hatalmat illetőleg nem csupán a volt varsói herczegségre, hanem azon lengyel tartományokra is alkalmazható, melyek a bécsi congressus előtt a hajdani Lengyelország háromszoros felosztásával jutottak az orosz birtokába.
Ez a nyilatkozat is a pétervári változhatlan gondolatok közé tartozik. A bécsi congressus tagjai érezték, be is vallották, hogy irtózatos dolgot követnek el, midőn Lengyelország felkonczolását megerősitik, hát három fájdalomenyhitő cseppecskét cseppentettek a martyr nemzet égető sebére. Az egyik az a paródia, melyet lengyel királyságnak neveztek el, a másik a lengyel történelem mausoleumának Krakkónak függetlensége, a harmadik a lengyel alattvalók számára képviselet és nemzeti intézvények kilátása. E három balzsamcsepp mindegyike rég elillott. A lengyel királyság ma már üres név: orosz kormányzóság, mint akármely más tartománya a rengeteg birodalomnak. A lengyel történelmi mausoleum osztrák kaszárnya, a lengyel tartományok nemzeti intézményeket soha sem kaptak.
* * *
Anglia s Francziaország fentebb megismertetett diplomatiai lépései nem maradtak elszigetelten.*
Austriát nem emlitem, mert az csakis mint utvesztő, mint akadály szerepelt a felszólaló két nyugati hatalom mellett. Az csak azzal gondolt, hogy neki ne essék baja a lengyel mozgalom miatt, egyébbel nem.
Anglia már márczius 2-ki jegyzékéhez hozzájárulásra szólitotta volt fel a bécsi szerződést aláirt többi államokat, még Poroszországot is; mely azonban a felszólitást, mint a porosz álláspontnak meg nem felelőt, kereken visszautasitotta. Bismarckkal a lengyel ügy gyülölete még azt is elfelejtette, hogy ha valakihez, épen Poroszországhoz illett volna az 1815-ki bécsi congressus állapodásainak épségben tartása mellett felszólalni; mert hiszen annak köszönheti, hogy elrabolhatta a szász királytól országa felét, hogy poseni nagyherczegség név alatt visszakapta 1807-ben elvesztett lengyel zsákmányát; annak köszönheti a svéd Pomeránia birtokát, s általában a tilsiti szerződés által jóformán tönkre juttatott porosz monarchiának hatalommá ujra felépitését; hát bizony, ha esküdt ellensége volt is egy független Lengyelország helyreállitásának, a bécsi congressus iránt, melynek oly sokat köszönhet, csakugyan lehetett volna annyi tekintettel, hogy a mint Spanyol-, Portugal és Svédországok mint 1815-ki szerződő társai megtevék, a porosz is csatlakozzék Anglia felszólalásához, a mely (elég félszegen) sem többet, sem egyebet nem kivánt mint azt, hogy a felkonczolt szegény lengyelek ne fosztassanak meg még attól is, a mit a bécsi congressus számukra kikötött, enyhitéséül azon rettenetes seb fájdalmának, hogy felkonczolásukra az európai államjog bélyegét reá sütötte. A lengyeleknek természetesen »haza« kellett, nem a bécsi congressus angolos alamizsnája (fapénz-alamizsna!); de Poroszországhoz bizony nem illett tőlük még ezt is megtagadni.
Napoleon császár stuttgardi programraja s ápril 10-kei jegyzéke, melyben arra hivatkozott, hogy az orosz udvar »a maga bölcsességében« gondoskodni fog Lengyelországnak tartós béke állapotába helyezéséről, eléggé kimutatták, miként elfogulva »a féltékeny érzékenykedések« (értsd: Austria) kiméletének vágya által, a mi miniszterének Billault-nak a franczia senatusban tett nyilatkozata szerint politikájának tengelyét képezte, nem mert Lengyelország függetlenitésére gondolni s a probléma megoldását a lengyeleknek az orosz uralommal kiengesztelődésében »álmodta« feltalálhatni, de ez ábrándnak megvalósitása felől csak azon tagadólagos programmal lépett volt fel, hogy az akkorig megkisérlett combinatiók; tehát a bécsi congressus állapodásai is e czélra elégtelenek. E különbséget a franczia és angol álláspont között Napoleon az által constatálta, hogy, mig Anglia márczius 2-kai fellépésének támogatására (eléggé következetesen csak a bécsi szerződés aláiróit szólitotta fel, ő (Napoleon, a franczia kormány ápril 10-kei jegyzékéhez hozzájárulásra Európa minden kormányát felhivta (a mint későbbi, november 5-kei trónbeszédében magát kifejezé) a végett, hogy Európa közvéleménye a maga egész sulyával reá nehezedjék Oroszországra.«
E felhivásnak közvetlen eredményét Drouyn de Lhuys franczia külügyér az orosz kormányhoz augusztus 3-kán intézett sürgönyében következőleg jelzette: »a római curiától az ottomán portáig, Stockholmtól Lissabonig csaknem minden cabinet hivatalosan értesitette az orosz kormányt a lengyelek iránt táplált rokonszenve s a franczia kormány nézeteivel összhangzó véleménye felől.* Mindenütt Európában, a hol alkotmányos testületek, léteznek, hasonló nyilatkozatok voltak hallhatók. Az alkotmányos hatósági körökön kivül pedig mindenhonnan egymást érték a közérzelem elevenségét tanusitó önkéntes tüntetések, melyeknek egyértelmüségét az európai sajtó naponként constatálja.«
A mi a római curiát illeti, Drouyn de Lhuys állitását nagyon szerény arányokra kell leszállitani. Midőn az orosz czár 1862-ben Oronzoff herczeg által nagy engedményeket kinált IX. Pius pápának, azon feltétel alatt, hogy adjon nyilvános kifejezést kárhoztatásának a lengyel papság és nép forradalmias magaviselete felett: a pápa Mattei, Patrici és Reisach bibornokokat bizta meg véleményadással a kérdésben. Ezek attól tartva, hogy, ha a pápa nem teszen eleget a czár kivánságának, ez elismerendi az olasz királyságot, tehát a pápai tartományoknak elfoglalását is, jónak látták az egyház vallási érdekeit a Vatikán világi uralomvágyának alárendelni, és oda nyilatkoztak, hogy a lengyel mozgalmat kárhoztatni kell, mert az demagogikus mozgalom, melynél a vallás csak mint ürügy szerepel. Pius pápa hajlandó volt e szerint cselekedni, de Napoleon értesitve lett a dolog felől, s figyelmeztette a pápát, hogy vigyázzon magára, nehogy a czárnak kedvezve elveszitse a franczia katholikusok jóindulatát, a kik pártkülönbség nélkül, a clerust sem véve ki, meleg rokonszenvet táplálnak a lengyel mozgalom iránt. Ezen figyelmeztetés arra inditotta Pius pápát, hogy alkudozásokba bocsátkozott Oronzoff herczeggel, megigérte neki, hogy sem egy fillért, sem egy biztató szót sem fog Lengyelországba küldeni s az oroszok eljárása felől sem fog nyiltan rosszalólag nyilatkozni, de kérte az orosz herczeget, legyen tekintettel a szent szék bajos helyzetére, s egyezzék bele, hogy a pápa egy könyörületes szót (»parole de commisération«) mondjon Lengyelországról. Az orosz diplomata heves ellenkezés után végre engedett, de azon feltét alatt, hogy a »commiseratio« ne hozassék nyilvánosságra. A pápa megigérte, hogy ő s a kik tőle függnek, azt tenni nem fogják, s ez alku folytán egy reggel mise után familiaris modorban a bibornokhoz fordult s kijelentette, miként oka van reményleni, hogy a czár javitani fog a »papság sorsán a szerencsétlen Lengyelországban«. Ennyi volt az egész. A franczia kormány római közegei siettek táviratilag kikürtölni Európa minden szöglete felé, hogy a pápa sajnálkozott a »szerencsétlen« Lengyelország sorsa felett, s reményét fejezte ki, hogy a czár rajta enyhiteni fog. Kikerülte a közfigyelmet, hogy Pius pápa a javitás reményét csakis a papságra s nem a »szerencsétlen« országra alkalmazta, ennek csak a »commiseratio« azon egyetlen egy szava jutott. – Hát ez bizony nagyon kevéssé felelt meg Drouyn de Lhuys azon állitásának, hogy a római curia a lengyel ügyben osztozik a franczia kormány nézeteiben.
Később, 1864. áprilisben, midőn az elhagyatott »szerencsétlen« lengyeleket már nem a remény, hanem csak a becsület s az önfeláldozó honszeretet tartotta fenn harczuk végvonaglásai között, a pápa egy allocutiójában igen keményen nyilatkozott a rossz bánásmód ellen, melylyel Sándor czár a lengyel katholikusokat nyomorgatta. Nehány hónappal előbb e rosszalás javára válhatott volna a lengyel szabadságharcznak. Ekkor mondva már nem volt értéke.
Van a testvériesség érzelmeinek egy hurja a szivekben, melyet a szabadság küzdelmeinek szemlélete rezgésbe hoz, tapasztaltuk ezt 48–49-ben mi magyarok is, de itt Európában csak a népeknél tapasztaltuk, kormányoknál nem. A lengyelek iránt a népérzelem áramlata 1863-ban a kormánykörökbe is elhatott. Én nem ismerek egy másik hasonló esetet a történelemben. A 30-ki lengyel forradalom alatt, miközben az orosz ágyuk összetördösik Varsó védsánczainak czölöpzeteit, egy lengyel tüzér költő, Garczynski lőszerkocsijára támaszkodva papirra vetette fájdalmának kifakadását nemzetének elhagyatottsága felett, s hozzá e szavakat: »az idő eljövén, oh Európa népei, midőn minden gondolataitok, mint megannyi nyitott szem elbüvölten lesznek reá függesztve az én keresztre feszitett nemzetem vérző arczára.« E jóslat teljesült 1863-ban. Európa minden gondolata, mint megannyi nyitott szem, rokonszenvvel fordult a martyr nemzet felé. És az eredmény? – – semmi; a szó legteljesebb értelmében semmi! A diplomatia oly szótengert árasztott a martyr nemzet s Európa rokonszenve közé, hogy a cselekvés belefult. – –
* * *
Francziaország, Anglia s a jobbra is, balra is kacsingató bécsi udvar jegyzékváltásaik folytatásához (a mint fentebb emlitém) Gortschakoff azon nyilatkozata szolgáltatott kiindulási pontot, hogy a czár is óhajtja Lengyelországnak tartós béke állapotába helyezését, de épen a felett volna kivánatos egyetértésre jutni, hogy mi módon lehet ezt elérni.
Pétervárott ezt ugy értették, hogy a két nyugati hatalom (csakis az, mert Austriától nem tartott) ne alkalmatlankodjék nekik lengyeles rokonszenvezéseikkel, hagyják őket a felkelést leverni, ha majd leveretett, akkor ők nem fognak attól idegenkedni, hogy barátságos eszmecserébe bocsátkozzanak az engedmények mértéke felől, melyeket a muszka czár nagylelkűsége hajlandó lehet concedálni a levert Lengyelországnak, csakis annak, mert többi lengyel tartományainak kormányzatába senkinek sem enged semminemü beleszólást.
Hanem Párisban és Londonban ezt olybá vették, mintha Gortschakoff herczeg a felől kivánna velök egyetértésre jutni, hogy minő concessiókkal lehetne a felkelő lengyeleket a fegyver letételére reábirni, s minthogy a két nyugati hatalom bele lovagolta magát, a bécsi udvarral közös »actio« szerencsétlen eszméjébe, hát másfél hónapnál tovább alkudoztak a felől, hogy miben lehetne megegyezniök.
Anglia azt akarta, a mit az ő magyarázata szerint a bécsi szerződés megállapitott; a bécsi udvar annyit sem akart, mert Krakkó miatt fázott az általa oly durván megsértett bécsi szerződésre hivatkozástól, Napoleon császár valami többet akart volna, minthogy 48 évi tapasztalás szólott a mellett, hogy a megkisérlett combinatiókkal nem lehet a lengyeleket kiengesztelni.
Ily nemcsak eltérő, hanem egymással homlokegyenest ellenkező álláspontok mellett a három hatalomnak csak ugy lehetett egyetértésre jutnia, ha a czél maga (a lengyelek kibékitése) a »közös actio« üres látszatának feláldoztatik.
Átok volt kezdet óta ezen a szerencsétlen diplomatiai szószátyárságon. A lengyelek Napoleon császárban biztak, reményltek. – Nem is lehet kétségbe vonni, hogy, ha felemelkedik azon erő érzetének magaslatára, mely a németek szertehuzó zilált viszonyai mellett a lengyelek bámulatos elszántságában, a franczia nemzet áldozatkészségében, Olaszországban, a skandináv félszigeten s a 61-ki országgyülés szétkergetése folytán a magyar nemzetnél rendelkezésére állott, Napoleon ura lehetett a helyzetnek; és épen ő volt az, a ki álláspontját feladá, és miért adta fel? azért, mert egyezkedni akart a bécsi udvarral, melyről nagy elődje megirva hagyá, hogy a ki azzal egyezkedik, elveszti jogát a népekre hivatkozhatni.
Másfél hónapi vajudás után a hegy azt az egeret szülte, hogy a lengyelek kibékitése végett a három hatalom egyszerre, de nem együtt; hanem külön-külön a következő hat pontot fogja az orosz kormánynak proponálni
1. Teljes és tökéletes amnestia.
2. Nemzeti képviselet az 1815. november 15–27-kén octroyált alkotmány által megállapitotthoz hasonló hatósággal.
3. Lengyelek alkalmazása a közhivatalokra, oly módon, hogy az országok elkülönitett nemzeti s bizalmat ébresztő közigazgatása legyen.
4. Teljes és tökéletes lelkiismereti szabadság, s eltörlése a katholikus vallásra alkalmazott megszoritásoknak.
5. A közigazgatás, igazságszolgáltatás és közoktatás hivatalos nyelvéül a lengyel nyelvnek kizárólagos használata.
6. Rendes és törvényes ujonczozási rendszer.
E programm annak kijelentésével lett kiegészitve, hogy szükséges ideiglenes pacificatióról (fegyverszünetről) gondoskodni a katonai status quo fentartásának alapján, melyet az orosz császár fog kihirdetni s a lengyelek saját felelősségük alatt kötelesek lesznek megtartani.
Ez utolsó pont csak a franczia és angol jegyzékben fordult elé, az osztrákban nem; s ez utóbbi a másik kettőtől még a második pontnál is különbözött, minthogy a nemzeti képviselet módozatát illetőleg nem hivatkozott az 1815. november 15–27-kei alkotmányra, hanem a pontot ekként szerkeszté: »nemzeti képviselet, mely részt veszen (participant) az ország törvényhozásában s hatályos ellenőrzés gyakorlatára van képesitve.
Minthogy az előbbi jegyzékváltások folyamában, az orosz kormány késznek nyilatkozott eszmecserébe bocsátkozni az 1815-ki bécsi szerződés terén és annak határai közt és azt is elismerte, hogy a bécsi szerződést aláirt hatalmaknak joguk van résztvenni a volt varsói herczegségre vonatkozó negociatiókban,* a további tárgyalások formájára nézve Anglia és Francziaország a szerződést kötött nyolcz hatalomnak értekezletre (conférence) összehivását inditványozták, a mihez Austria is hozzájárult, de azon nagyon jellemző kikötéssel, hogy ha »az orosz kormány azt alkalomszerünek itélendi«.
Figyelemre méltó, hogy az orosz kormány a szerződő feleknek beleszólási jogát az alkudozásokba az orosz uralom alá jutott többi lengyel tartományok kizárásával csakis a lengyel királysággá emelt varsói herczegségre szoritotta.
Francziaország s Anglia jegyzékei 1863. junius 17-kéről, Austriáé junius 18-káról szólanak.
*
Az angol jegyzék a bécsi congressus történelméhez egy érdekes adatot hozott nyilvánosságra, melyet egy más, ugy hiszem kevéssé ismert, nagyon érdekes történelmi adattal kivánok kiegésziteni.
Lord John Russell ugyanis felemlitette jegyzékében, hogy lord Castlereagh, Anglia képviselője a bécsi congressuson jegyzéket hagyott hátra egy beszélgetése felől I. Sándor czárral, melyben ez kijelentette, hogy el van határozva, a Kalistól nyugatra fekvő terület kivételével (melyet a porosznak szánt) az egész varsói herczegséget a birtokában volt többi lengyel tartományokkal (tehát Lithvánia, Volhynia, Podolia és Ukrainával) orosz uralom, de a nép érzelmeinek megfelelő nemzeti kormányzat alatt külön lengyel királysággá egyesiteni.
Ez érdekes történelmi adat felemlitésére Gortschakoff herczeg azon megjegyzést tette válaszában, hogy ez Sándor czárnak csak amolyan futólagos (passagčre) gondolata volt, mely csak addig tartott, a mig érettebben megfontolhatta birodalmának érdekeit. Gortschahoff herczeg nem jó kutfőkből tanulmányozta I. Sándor czár uralkodásának történelmét, mert a dolog épen ellenkezőn áll. Nem mondom, hogy az eszmének első felvillanására agyában nem voltak befolyással nevelőjének, a republikánus La Harpenak tanai, ki a birodalmak biztonságának feltételei s az uralkodás mestersége felől bizonyosan más képet mutatott fel növendékének a történelem bölcseletének tükrében, mint az a torzkép, melyet koronás fők isteni jogának hizelgő udvaronczok mázolgatnak; hanem a ki elfogulatlanul tanulmányozza I. Sándor czár uralkodásának első 18 évét; lehetetlen meg nem győződnie, hogy a mint La Harpe tanai által megtisztult értelemmel vetett számot birodalma helyzetével, egyenesen birodalma érdekeinek komoly megfontolása vezette őt azon meggyőződésre, hogy lengyel tartományainak lengyel nemzeti typussal egy királyságba egyesitését birodalma belnyugalmának s külbiztonságának érdeke követeli. Előtte állott a tény, hogy Lengyelország felkonczolása oly kiirthatlan aspiratiók kutfeje, melyek birodalmát örökkön megujuló belviszálylyal fenyegetik; tapasztalta, hogy Napoleon ellen vivott harczaiban az ő lengyel alattvalói ellenségének zászlaja alá sorakoztak, s hozzá még akkor is hivek maradtak, midőn szerencséjének csillaga már hanyatlóban volt; érezte, hogy lengyel birtokait az orosz uralom gyűlölete birodalmára nézve nem biztonság, nem erő, hanem gyengeség forrásaivá teszik, hát felvetette magának a kérdést, mi felel meg jobban birodalma érdekeinek: az-e, hogy erejét kétes sikerrel a lengyelek féken tartására pazarolja, vagy pedig az, hogy őket a czárok uralmával kiengesztelni megkisérelje? E kérdésre a józan ész válasza nem lehetett kétséges. Igy érlelődött meg lelkében a szándok, a varsói herczegség birtokba vétele folytán lengyel tartományait nemzeti intézményekkel ellátott, nemzeti létet élő lengyel királysággá tömöriteni; azzal kecsegtette magát, hogy, ezt a lengyelek nemzetük ujjászületéseül üdvözlendik; mindenesetre pedig meg volt győződve, hogy, ha általában lehetséges, csakis ez uton lehetséges a lengyeleket a czárok uralmával kiengesztelni. – A dolog tehát épen ellenkezőleg áll, mint a hogy azt Gortschakoff állitá: a lengyel tartományok egy autonom királyságba egyesitésének szándokát Sándor czárnak egyenesen az orosz birodalom érdekeinek érett megfontolása sugalta: s ha e szándok megvalósitásával később felhagyott, erre nem birodalma érdekeinek érettebb megfontolása, hanem ellenkezőleg, épen az inditotta, hogy (a mint fentebb az orosz birodalmi viszonyok vázlatában emlitém) Metternich befolyása s a szabadság-gyilkoló congressusok reactionarius irányába sodortatása itéletét birodalma érdekeinek felfogásában elhomályositák.
Történészeti szempontból nagyon jellemző tény az, hogy Lengyelország helyreállitásának tervével Sándor czár ép akkor foglalatoskodott legélénkebben, midőn hatalmának tetőpontján állott. Rendkivül érdekes bizonyságát birjuk ennek azon sajátkezü levelében, melyet Párisban a szövetséges seregek győzelmes bevonulása után 1814. május 3-kán Koscziuszkó-hoz intézett. A levél igy szól:
Tábornok! Önnek legkedvesebb vágyai teljesedni fognak. Reméllem, a Mindenható segitségével megvalósithatni az Ön tiszteletre méltó nemzetének ujjászületését. Egy kis időt még, s a lengyelek visszakapják nevüket; hazájukat, s nekem meglesz azon élvezetem, hogy őket meggyőzöm, miként, felejtve a multakat, én, a kit ellenségüknek hittek, én leszek az, a ki óhajaikat megvalósitja. Nagy elégedésemre szolgáland nekem, Tábornok, ha Önt ez üdvös munkában segédemnek vallhatom. Az Ön neve, az Ön jelleme, az Ön talentuma nekem legjobb támaszaim lesznek.
Páris, 1814. május 3-kán.
A1exander.
Nemde érdekes? fájdalmasan érdekes; fájdalmasan, mert meg vagyon irva, hogy a pokol udvara csupa jó szándokkal van kikövezve.
Hanem Gortschakoff azon állitása, hogy I. Sándor czárnak e szándoka csak amolyan futólagos (passagére) gondolat volt, nem felel meg a tényállásnak. Magával vitte e szándokot a bécsi congressusra, s ragaszkodott is hozzá, miként Castlereagh jegyzeteiből tudjuk, és tudjuk azon ismeretes tényből, hogy a bécsi szerződésnek a lengyelekre vonatkozó l-ső czikke, nevezetesen az, hogy a varsói herczegség lengyel királysággá alakittatott, külön kormányzásu államnak decretáltatott s területének (természetesen csak a lengyel tartományokból képzelhető) megnagyobbitása kilátásba helyeztetett és a lengyel királyi czim behozatala egyenesen Sándor czár személyes kezdeményezésére történt, aztán magával vitte e szándokot Bécsből Lengyelországba, hozzá is fogott szándoka megvalósitásához a lengyel királyság megalkotásával s magának lengyel királylyá megkoronáztatásával; s a szándokához ragaszkodás igen jellemző módon a lengyel nemzeti hadsereg felállitásakor, sőt még az 1818-ki lengyel országgyülést megnyitó trónbeszédben is kifejezésre jutott.
Később, igaz, ez a jó szándok is elszállittatott kövezetül a poklok udvarára, de hogy csak amolyan futólagos eszmevillanat volt volna, az nem igaz.
* * *
E (gondolom nem érdektelen) közbeszövés után visszatérek Anglia, Francziaország s Austria juniusi jegyzékeihez.
A három jegyzék indokolása a kiindulási pontok különbsége szerint különbözött. Az angol jegyzék a további szóváltásokban élénk vitatkozás tárgyát képezte.
Két vezérelv van (irá lord John Russell), melyre Lengyelország kormányzatát alapitani kellene. – Az egyik a kormányzottak bizalma a kormány iránt; ennek nélkülözhetlen kelléke az, hogy a kormányzat a nép érzelmeivel összhangban legyen (conforme aux sentiments du peuple). Ez a kormányzat sikerének éltető forrása, bárminő legyen is a kormányforma. Ez s a vele járó bizalom Lengyelországban nem léteznek.
A másik vezérelv, melynek alkalmazása nélkül rend és állandó nyugalom lehetetlen, a törvény felsősége az önkény felett. A hol ez megvan, ott a biztonság, melyet a kormányzottak éreznek, a kormány biztonságát vonja maga után. Egy ily kormánynak szilárd épületét részleges zavargások, titkos összeesküvések, idegen cosmopolita avatkozások nem ingathatják meg. Lengyelországban nincs meg a stabilitás ezen eleme. A Katalin császárné által biztositott vallásszabadság s az I. Sándor czár által engedélyezett politikai szabadság eltöröltettek s a mostani uralkodó által csak részben élesztettek fel.
Az elvesztett bizalmat nem könnyü visszanyerni. Jóakaratu szándokok határozatlan nyilatkozataival vagy nehány, bármi bölcs törvénynyel nem lehet a lengyeleket a békére és engedelmességre visszahozni.
E nézetből indulva ki hozza az angol jegyzék alkudozási alapul javaslatba a hat pontot.
Bevezető lépésül pedig azért tartja a fegyverszünetet elkerülhetlenül szükségesnek, mert közönséges háboruknál, hol a seregek vitézül, de gyülölet nélkül küzdenek, s a győzelem vagy legyőzetés eredménye csak kisebb-nagyobb területek átengedése, vagy szűkebb vagy tágabb határ körül forog, egyezkedni harcz közben is lehet; de midőn a. feladat az, hogy egy szabadságát visszanyerni vagy meghalni kész nép reá birassék, hogy azoknak hatalma alatt éljen, a kik ellen a kétségbeesés keserüségével küzd, a szenvedelmeket tüzelő gyülölködést halálossá szitó harcz folytatása közben polgári békéhez jutni lehetetlen.
Ilynemü volt az angol jegyzék indokolása.
Az állásponját feláldozó franczia kormány maga sem volt nagy véleménynyel a javaslatba hozott hat pont felől. Drouyn de Lhuys külügyér Francziaország diplomatiai ügynökeihez junius 29-én intézett körlevelében ekként nyilatkozott: »Tartunk tőle, hogy az engedmények, melyekre ez alapok utalnak, nem felelnek meg eléggé a napról napra komolyabbá váló helyzet szükségeinek. De akármiként érezzük is mi a rend és béke helyreállitásának Lengyelországban valódi feltételei felől, nem akartuk a mi nézetünknek jobban megfelelő megoldáshoz ragaszkodással késleltetni a jót, a mely mindjárt elérhető, ha Oroszország enged a hatalmak kivánalmainak.
De Napoleon császár előre látva, hogy Oroszország nem fog engedni, Angliát és Austriát már jun. 20-kán igyekezett reá birni, »hogy adjanak a három hatalom egyetértésének (már hogy egyetértésének!!) oly jelleget, a mely megfelel a körülményeknek, melyekben egy napról a másikra magukat találhatják.« Egy diplomatiai okmány, szerződés vagy jegyzőkönyv azonnali aláirását inditványozá, melyben constatálva annak szükségét, hogy Lengyelország kérdése elintéztessék s a szerencsétlen ország tartós béke állapotába helyeztessék, a három hatalom kijelentené, hogy »egyesiti törekvéseit (unissent leurs efforts) e czél elérésére«.
Ez inditványt Anglia is, Austria is visszavetették; és Napoleon? – hja ő engedett; megint engedett; a szerencsétlen mindig engedett, s mert Austria iránti tekintetből nem tette meg sem a magyarokért 59-ben, sem a lengyelekért 63-ban; a mit megtenni módjában, hatalmában volt, hát mint trónvesztett, számüzött halt meg Chislehurstben! A Nemesis sántikálva jár, de nem áll meg. A történelemnek megvan a maga logikája.
Az orosz igazolta Napoleon sejtelmét, hogy nem fog engedni. Nem engedett. Miért is engedett volna? Hiszen látta, hogy nem komoly ellenekkel van dolga, látta, hogy az a szószátyár három hatalom bizony egy kulcspuskát sem fog elsütni a lengyel szabadságért, hát meglehetős fenhéjázással sétálni is küldte őket hat pontjukkal, fegyverszünetükkel, conferentiájukkal egyetemben.
A három jegyzék első hatása Oroszországra abban nyilvánult, hogy Wielopolski, ki a polgári közigazgatás terén a lengyel királyságban Sándor czár ugynevezett »reformtervei« eszközének tekintetett, szabadságolás czimén hivatalából elmozdittatott; a polgári közigazgatás is a kegyetlen Berg tábornokra ruháztatott, a ki aztán a lengyel-irtás, pusztitás, fosztogatás mesterségében Murawieffel, a hóhérral versenyezett.
Irásban pedig a három jegyzékre Gortschakoff julius 1–13-án külön-külön válaszolt.
Az alaphang, mely e válaszokon végig vonul, mint már érintém; az, hogy a fenforgó kérdésnek európai jellegét az képezi, hogy Európa minden országainak forradalmi elemei most Lengyelországra összpontositják müködésüket. A lengyel felkelés nem önkéntes nemzeti mozgalom, hanem külföldi bujtogatások müve, mely főkép azon remény élesztéséből meriti erejét, hogy, ha a lengyelek kitartanak, a zavargásokban az európai közvélemény mesterséges félrevezetésével előidézett diplomatiai avatkozás fegyveres avatkozásra fog vezetni a Lengyelország függetlenitésére czélzó »őrült aspiratiók« megvalósitásának érdekében. A miből aztán Gortschakoff herczeg azt a következtetést vonta ki, hogy a forradalmi elemek rendbontó solidaritásának a »hatalmak« rendfentartó solidaritását kell ellene vetni, tehát, ha a felszólaló hatalmaknak szivükön fekszik a rend helyreállitása, a béke biztositása Lengyelországban, ne haszontalankodjanak kibékitési propositióikkal, hanem állják utját a bujtogatásoknak s üssék agyon a lengyel felkelést annak határozott, categorikus kijelentésével, hogy fegyveres külavatkozásra hiában számit, mert ez a számitás a felkelés tartamának forrása, e nélkül (s ez különösen Napoleonnak szólt) s a bujtogatások nélkül, melyeknek főfészke Páris, hol a lengyel emigratio, viszszaélve társadalmi összeköttetéseivel, egy tág összeesküvést szervezett, a lengyel zavargások tüze rég kialudt volna a tömegek részvétlensége s visszautasitó viselkedése mellett a törvények actiója alatt* (már hogy törvények actiója! az egymást felváltó irgalmatlan akasztások, főbelövetések végtelen sora, a folyvást megujuló tömeges deportatiók, a nem háborut viselő, hanem lengyelirtó Murawieffek, az öldöklésre, fosztogatásra, pusztitásra a czár hálájának biztositásával felbujtogatott »roszkolnikok« fanatikus sectája, kiknek hivatalosan utasitásul adatott, hogy sohase bajlódjanak foglyok csinálásával, hanem végezzenek röviden a rebellisekkel s gyanusokkal, és az iszonyatosságok elszámlálhatlan minden más neme, mind csak amolyan tisztességes dolog, a mit orosz diplomatiai nyelven a »törvények actiójának« hivnak, ép ugy mint a bécsi udvar diplomatiai nyelvén Batthyányi Lajos, az aradi martyrok, Csányi, Perényi, Jeszenák, Szacsvay stb. lehóhérlását a törvények actiójának hivták!)
Részvétlenség, visszautasitó viselkedés! s az orosz minden hatalmával, már hat hónapon át nem birt velök. Igy csinálják a diplomaták a történelmet.
Nem tartom szükségesnek tovább foglalatoskodni az orosz válaszok azon nem épen tisztességes fogásával, hogy a népek és kormányok rokonszenve által kisért lengyel forradalmat, melynél mindazon okok együtt megvoltak, melyek a forradalomhoz folyamodást külön-külön is igazolhatják, egy oly rendetlenkedési zavargás szinében állitsa a hatalmak elé, melyet csak a közrend felforgatásán működő, európai demagogia bujtogatásai idéztek elé s tartottak fenn külföldről: csak azt akarom megemliteni, miként a szivháboritó hatalmaskodás e hetyke kifakadását az elbizakodott orosz diplomata azon reményének kifejezésével rekesztette be, hogy Napoleon császár nem fogja megengedni, hogy a lengyel emigratio az ő nevével visszaélhessen a lengyel és európai forradalom előnyére, hanem a közösen óhajtott béke helyreállásának érdekében támogatni fogja az orosz hatalmat, a lengyel felkelés tehetetlenné tételében.
A mi a felszólaló hatalmak konkrét javaslatait illeti, ezek három inditványból állottak: az egyik a hat pont (a lengyeleknek teendő engedmények), a másik a fegyverszünet, a harmadik az európai konferenczia.
A hat pontot az orosz külügyér érdemileg nem támadhatta meg, mert kénytelen volt elismerni (a mire különben mind a három javaslattevő hatalom is hivatkozott), hogy a pétervári udvar előbbi nyilatkozatai szerint ezen javaslatok nagyrészben benne voltak a tervben, melyet a czár magának kitüzött; több pont már el is rendeltetett vagy előkészittetett akkorra, midőn kifejezésükre az uralkodó az időt megjöttnek itélendi: olyan pont pedig a hat közt egyetlen egy sincs, mely a szerződések megállapodásain tul menne,
Gotschakoff tehát a felszólaló három hatalom kivánságának elvetését két oly indokra alapitotta, mely őt a hat pont érdemleges correctségének elismerésével nem hozza ellentétbe. Az egyik indok az időszerütlenség; a mig a rend s a kormány iránti tisztelet és engedelmesség nincsenek helyreállitva, az ország ujjászervezése lehetetlen; a másik indok az, hogy a javaslattevő hatalmak nagyon csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy azzal, a mivel ők a zavargásokat lecsendesithetőknek gondolják, Lengyelországot a fenforgó körülmények közt pacifikálni lehetne. A mig a felkelés tart s kivált a mig a külinterventio reménye el nem enyészik, a hatalmak által javasolt intézkedésekkel már csak azért sem lehetne czélt érni, mert azokat magok a felkelők minden bizonynyal visszavetnék.* Miként gondolhatták Párisban s Londonban, kérdé kissé gunyolódva Gortschakoff; hogy a többé-kevésbbé hangsulyozott árnyalatok, melyekre jegyzékeik az amnestiánál, s a részben már behozott közigazgatási önállásnál és nemzeti képviseletnél utalni látszanak, reá birhatnák a felkelőket, hogy fegyvereiket eldobják? az eredmény épen ellenkező lenne; a külhatalmak közelitését egy lépésnek vennék azon reményük megvalósitása felé, hogy hajthatatlan kitartásukkal az irántuk tanusitott rokonszenvet fegyveres avatkozásra vihetik legtulzottabb aspiratióik előnyére.
Ezt, mint alább saját levelezéseimből látandják olvasóim, én is bizonyosnak tekintettem, egészen váratlan volt előttem, hogy az orosz kormány nem látta be, mennyire érdekében volt a hatalmak nyomoruságos közvetitő fellépésének elvetését magukra a lengyelekre bizni.
A ki figyelemmel kiséri a lengyel felkelés érdekeit szolgáló sajtót (mondja a Londonba intézett orosz válasz), annak tudnia kell, hogy nem amnestia, nem autonomia, nem többé-kevésbbé teljes képviselet az, a mire a felkelők törekszenek. Ők még magát a »királyság« teljes függetlenségét is csak egy lépcsőfoknak tekintenék aspiratióik végczéljához, a mi nem kevesebb, mint uralom azon tartományok felett, melyeknek lakossága tulnyomó többségben (immense majorité) ugy fajilag mint vallásában orosz; egy szóval czéljuk Lengyelország a Balti tengertől a Fekete tengerig, a mi okvetlenül maga után vonná a szomszéd hatalmak lengyel tartományainak visszaszerzését.
Gortschakoff herczeg nem akar itéletet mondani ez aspiratiók felett; elégnek tartja constatálni, hogy léteznek s hogy e czéljukat a lengyel felkelők nem is titkolják.
E nevezetes gyónást a lengyel kérdés felől az orosz külügyér Angliának szólva azon bókkal rekesztette be, miként sokkal több bizalommal van ő britt Felsége külügyminiszterének egyeneslelküsége iránt, mintsem feltenné, hogy helyeselhetne egy általános conflagratióval azonos ily czélt, mely a békével s az európai egyensulylyal kiegyenlithetlenül ellenkezik* (az angol kormánynak mondott bók a francziának adott válaszban nem fordul elő).
A diplomatia olyan mesterség, melynek csaknem annyi szabad, mint az ismeretes latin mondat szerint a festőknek, költőknek és – – bolondoknak; hanem ilyen vadat csak még sem illendő dolog magának megengednie, hogy Lengyelország helyreállitása ellenkeznék az európai ellensulylyal. Hiszen nincs kétségbevonhatlanabb tény a politika terén, mint az, hogy semmi sem hatott bomlasztóbban a hatalmi egyensulyra Európában, mint Lengyelország eltörlése a független nemzetek sorából, s hogy Lengyelország helyreállitása az egyensuly helyreállitásának nélkülözhetlen eleme, mert csak az által lehet a mérséktelen orosz hatalmat Európa szabadságának ártalmatlan arányokra leszállitani.
Ily módon lett a hires hat pont elütve.
A fegyverszünet javaslatával Gortschakoff herczeg röviden bánt el. A fenforgó harczban az egyik oldalon van – ugy mond – egy törvényesen constituált kormány, mely rendes hadseregre támaszkodik, a másik oldalon van egy terrorismusra alapitott titkos bizottság, melyet az erdőkben szerteszórt rebellis »bandák« szolgálnak, bandák, melyek többnyire az országon kivüli elemekből alakulnak, s ha orosz erővel találkoznak, a legelső összekocczanásnál szétfutnak, hogy másutt ujra összegyüljenek. – Hogy ily elemek közt, ily helyzetben, mikép lehetne egy katonai statu quo megállapitható, azt még azok is aligha meg tudnák mondani, a kik az eszmét felvetették. Az adott helyzetben csak egy transactio van, mely a gyakorlatiasságnak megfelel, s a rend szükségével, a czár méltóságával s az orosz nemzet és hadsereg érzelmével összeférhet; és ez az, hogy tegyék le a fegyvert s adják meg magukat a felkelők. Ha ez megtörténik a czár tanácsot fog tartani kegyelmességének sugallataival, minden más határ nélkül mint az, a melyet uralkodói kötelességei elibe szabnak. A mikor annak ideje elérkezik, ki fogja fejteni Lengyelország szervezésében a már részben alkalmazásba vett tervet, melyet magának kitüzött, de annak a külnyomás minden látszata nélkül a czár önkéntes kezdeményezéséből kell megtörténni, s a béke, a rend s a kormány iránti tisztelet és engedelmesség helyreállitása által kell megelőztetni. Ki is jelentette Gortschakoff minden himezés-hámozás nélkül egyik válaszában, hogy a czár el van határozva a felkelésnek a legerélyesebb eljárással véget vetni.
A mi végre a bécsi szerződés nyolcz aláirójának értekezletre összehivását illeti, a végett, hogy a tárgyalási alapul elfogadott hat pont felett határozzon, ezen eszmét ugy is mint haszontalant s ugyis mint az uralkodó jogaiba ütközőt Gortschakoff azon megjegyzéssel utasitotta vissza, hogy, ha a hat pont elégséges Lengyelország pacificatiójára, ugy az értekezletnek nem volna tárgya; ha pedig nem elégséges s további határozatokat kiván, ugy a javaslatba hozott eszme oly egyenes beavatkozására vezetne a külhatalmaknak a beligazgatás legbensőbb részleteibe; a minőt semmi nagyhatalom meg nem engedhet.
Az orosz külügyér emlékezetbe hozta a bécsi congressus idejében követett eljárást; akkor különbség tétetett a közt, a mi az általános érdek körébe tartozik, és a közigazgatási részletek közt, melyek kirekesztőleg az illető kormányok hatalomkörére tartoznak. A lengyel kérdésben ez utóbbiak, a történelem és szomszédság által előidézett érdekközösség folytán, külön tárgyaltattak Oroszország, Austria és Poroszország közt, s lengyel tartományaik kölcsönös viszonyaival egyetemben külön szerződések által rendeztettek el; a bécsi congressus végokmányába csak azon általános elvek vétettek fel, melyek Európát érdekelhették.
Ezen általános elvek most nem forognak kérdésben; de a közigazgatási részletek és a belügyi rendezkedések most is hasznosan nyujthatnának anyagot a lengyel-birtokos három udvar közti eszmecserére, miszerint azon birtokaiknak helyzete, melyekre az 1815-ki szerződések stipulatiói kiterjednek, összhangba hozassék a jelen szükségeivel s az idők haladásával. Minél fogva az orosz császári kormány ki is jelenté, hogy kész ezek felől egyezkedésbe bocsátkozni a bécsi és berlini cabinetekkel.
* * *
A pétervári cabinet e fogását, melylyel Austriát reá akarta birni, hogy cseréljen tábort s két viz közti lubiczkolásából csapjon át nyiltan az oroszhoz, Párisban s Londonban malicziozusan ügyes cselnek tekintették. Én ugy a lengyelek, mint saját hazám érdekében is semmit sem óhajtottam inkább mint azt, hogy a bécsi udvar Gortschakoff e felhivását elfogadja. Ha ezt megteszi, Napoleon császár megszabadul a Habsburg-házzal kaczérkodás lidérczétől; mely a lengyel ügy iránt táplált rokonszenvét meddővé tette. Miután Austria iránti kiméletből, saját álláspontjának feláldozásával tett hat pontos közvetitő javaslatát a pétervári udvar oly ridegen visszautasitotta, ha Bécs, elfogadva Gortschakoff felhivását, nyiltan átcsap az oroszhoz, a francziák császárjára nézve már nemcsak politikai eszély, hanem egyenesen személyes becsületi dolog is volt volna el nem hagyni a lengyeleket, kénytelen, a szó teljes értelmében kénytelen volt volna ügyük érdekében a fegyveres actio terére lépni, s e kénytelenség az adott helyzetben szükségszerüleg maga után vonta volna azon másik kénytelenséget, hogy a velenczei s a magyar függetlenségi kérdésnek a lengyel kérdéssel összekapcsolásában keresse actiója sikerének biztositását. Ez nem sejtelem, hanem a fenforgott helyzetnek oly elutasithatlan kényszerüsége, melyről elég annyit megjegyeznem, hogy az orosz hatalom természetes ellenségén, a svédeken kivül, Napoleon ily háboruban csakis Olaszország s a magyar nemzet szövetségére számithatott, hanem ezekre biztosan számithatott. Olaszországot illetőleg a viszonyon kivül, mely közte és Victor Emánuel király közt fennállott, már ápril végével megkapta nyiltan a parlamentben az igéretet; Magyarország állapotát pedig eléggé jelzi Sybel nagy munkájának (II. kötet 518. lap) épen ez időről szóló azon megjegyzése, hogy »Austria belviszálya Magyarországgal oly heves volt, mint valaha« (der innere Hader Österreichs mit Ungarn war so heftig, wie jemals).
Csakugyan tény is, hogy a kiengesztelődésre Deák vezérlete alatt kinálkozó kéznek a 61-ki országgyülés brutális szétkergetésével visszautasitása, s a reá következett ingerlő kényuralom oly általános felháborodást keltett Magyarországon s oly olajat öntött a nemzet aspiratióinak tüzére, minél fogva annyi évek után higgadtan tekintve vissza az akkori viszonyokra, ma is meg vagyok győződve, hogy, ha Napoleon császár kellő biztositékok nyujtása mellett (a miről gondoskodni az emigratio akkori ziláltsága daczára is tehetségünkben volt volna,) felhivja a magyart, hogy fogjon vele kezet a felkonczolt Lengyelország ujjászületésének kivivására, s azzal kapcsolatosan saját függetlenségének visszaszerzésére, a »fegyverre magyarok« felhivásnak határtalan lelkesedéssel felelt volna meg a magyar nemzet.
Hát bizony volt okom lelkem mély áhitatával óhajtani, hogy a bécsi udvar fogadja el Gortschakoff felhivását a tábor-cserélésre; elfogadásával a lengyel forradalmat megbecsülhetlen alkalommá tette volna hazám 1849-ki függetlenségi nyilatkozatának nemcsak megvalósitására, hanem a megvalósitás állandóságának biztositására is.
Szerencsétlenségünkre a bécsi udvarnál érezték, hogy veszélyes dolog volna reájok nézve Napoleont oly elhatározásokra provocálni, melyek ily következéseket nemcsak vonhatnának, hanem okvetlenül vonnának is maguk után; hát ugy látták, hogy okosabb lesz, ha nem vágják be maguk előtt az utat arra, hogy, a mint akkorig tevék, továbbá is nyüg lehessenek, kolonczul csünghessenek Napoleon császár karján, mely lengyelbaráti hajlamainak sikeresitésében szabad mozgását akadályozza.
Volt még egy más mondhatlanul fontos tekintet is, mely a bécsieket Napoleon megsértésének merényletétől visszatartotta. Nagy német tervek voltak épp akkoron forrásban a bécsi udvarnál. Gróf Blome, Buol miniszter veje, a kit (az elménczkedő bécsiek szerint) azért »importáltak« Holsteinból, hogy az osztrákokat osztrák hazafiságra megtanitsa (épen mint később Beustot importálták Szászországból, hogy őket »okos« osztrák politikára megtanitsa), egy javaslatot dolgozott ki a felől, hogy miként kellene egy Ferencz József császár által (csakis általa) összehivandó német fejedelmi gyülésen (Fürstentag«) a Deutsche Bund-ot (melynek akkori ügyefogyott állapotára Börne vagy Heine a »toller Hund« jelzőt alkalmazta) akként reformálni, hogy Austria a német szövetségben a porosz rovására vetélytárs nélküli primátust, mondhatni dictátorságot gyakorolhasson, s a tervezett szervezés folytán rendelkezésére állandó szavazattöbbséggel magát nemcsak a szövetséghez tartozó, hanem még extra-federalis birtokaira, nevezetesen Velenczére s Magyarországra nézve is a felől biztosithassa, hogy háboru esetén az ő magánügyét a német szövetség saját ügyének tekintendi, s egész haderejét, még a poroszt is, az osztrák rendelkezésére bocsátandja. – Ez érdekes tárgy Irataim következő kötetére tartozik; itt csak annyit jegyzek meg, hogy ezzel a Fürstentaggal, melyet julius végén augustus 15-kére Frankfurtba csakugyan összehivtak, de melyre a porosz király nem ment el, okvetlenül kocczanásba kellett kerülniök vetélytársukkal a poroszszal (kerültek is), Bécsben tehát arra számitottak, hogy, ha Gortschakoff tábor-cserélési felhivásának visszavetésével kedveskednek Napoleonnak, ez »hüségüket« azzal viszonozandja, hogy őket fogja német felsőségi vágyaikban pártolni a porosz ellen, a ki az ő lengyel-baráti velleitásainak határozott ellensége volt.
E tekintetek szolgáltatnak kulcsot azon talánynak megfejtéséhez, hogy Bécsben nemcsak nem fogadták el az orosz kormány rablótársi felhivását, de nehogy valamikép elkéssenek, még csak annyi időt sem vettek maguknak, hogy Párisba vagy Londonba bekopogtassanak, hanem nyakra-főre táviratilag már julius 14-kén, jegyzékben pedig 19-kén értesitették a pétervári cabinetet, hogy felhivását visszautasitják, azt adva okul, hogy »a lengyel kérdés békés megoldásának (már hogy megoldásának!«) könnyitése végett Bécs, Páris és London közt közbejött egyezkedések oly kapcsolatot képeznek a három cabinet közt, melyből Austria ma magát ki nem huzhatja (ne peut aujourď hui se dégager), a végett, hogy az oroszszal és poroszszal külön alkudozzék. – Nagyon jellemző ez az »aujourďhui«.
Nekünk magyaroknak a bécsi udvar ez »ügyes« eljárása elütötte ajkainktól a cselekvés alkalmának poharát, a szegény lengyelekre pedig, meghiusitva a francziák császárjának rokonszenvébe vetett reményeiket, végzetes csapássá vált.
Hanem a bécsi udvar rendkivüli sietsége ez eljárásnál annyira elütött az »udvari cancellária« szokásától, hogy feltünést keltett a diplomatiai világban; Rechberg gróf utalva arra, a mi a hatpontos javaslatnak nyers visszautasitása folytán franczia részről elkövetkezhetnék, azon magyarázattal szolgált szokatlan sietsége felől, hogy azért sietett, mert meg akarta állitani Francziaországot (arręter la France).
Ez ugyancsak őszinte nyilatkozat volt. És Napoleon még ezt is elnyelte, Austria pedig örült, hogy módját ejthette továbbá is a kerékkötő szerepét játszhatni az orosz javára a nyugoti hatalmak tanácsaiban.
* * *
Az orosz kormány (a mint a fentebbiekből látható) nem elégedett meg azzal, hogy az Austria iránti tekintetből a czélt, az egyetértés hamis látszatának feláldozó hatpontos javaslatot, minden toldalékaival egytemben visszautasitsa, hanem oly módon utasitotta vissza, melyet francziául »fin de non recevoir«-nak szokás nevezni; a mi annyit jelent, hogy nemcsak érdemileg utasittatik vissza az előterjesztés, hanem oly lépésnek is tekintetik, melyre az előterjesztő nem illetékes. – Más szóval annyit akar mondani, hogy hátrább az agarakkal, nem engedem meg, hogy az én területemre száguldozzatok. És ezt Gortschakoff, az orosz diplomatia szokásos urbanitását sem tartva szem előtt, oly hetyke, fenhéjazó, itt-ott a kihivási modor párkányát suroló hangon adta elé, mely az előbbi jegyzékváltások hangjától nagyon különbözik.
Ez igen lényeges változásra mutatott a helyzetben, melyet szükségesnek tartok röviden kimagyarázni.
Midőn az orosz kormány az ujonczozási rendelettel s az erőszakot insultussal tetéző gunynyal a válság kitörését provocálta, azon nézetből indult ki; hogy csak az orosz hadseregbe besoroztatástól idegenkedő ifjusággal, legfölebb egy nyugtalan factióval leszen dolga, melyet könnyen lever, s a »veszélyes elemektől« egy csapással megszabadul. Ez álnok számitás által vezéreltetve, nemcsak nem ellenezte, de sőt egy nemével az ostentatiónak türte, hogy az orosz hadseregbe soroztatás elől Varsóból rendőreinek szeme láttára egész csapatok meneküljenek s a szomszédos erdőkbe gyülekezzenek. Könnyen elbánik velök – gondolá, – s a kérlelhetlen szigort, melylyel a forrongás tüzét elfojtandja, azzal »a mesével« fogja Európa előtt igazolni, hogy a lengyelek egy Szent-Bertalan-éjt terveztek az országban lakó oroszok ellen. – Igy találom ezt megirva illetékes történelmi kutfőkben.
S im ez álmaiból annak tudatára volt kénytelen felébredni, hogy az ő koholt Szent-Bertalan-éje helyett egy egész ország rajongásig fokozott hazafias lelkesedésének bámulatos kigyuladása lobban fel az orosz katonák léptei alatt s őket vérkorlátokkal veszi körül. Egy nyugtalan »factio« helyett egy legszentebb érzelmeiben megsértett nemzettel találta magát szemben, mely bámulatos elszántsággal szállt harczra hazája elrablója ellen, a Niemennél, a Vistulánál, a Dniepernél, a Warthánál, – mindenütt!
És e rettenetes ébredés közben oda szól hozzá Napoleon, a »kiszámithatlan«, emlékeztetvén a minden oroszoknak Crimeában legyőzött czárját a stuttgarti találkozásra, és figyelmeztetvén az eshetőségre, hogy a jó viszonyt feszültség válthatja fel; és oda szól hozzá, a hatalmas Albion, szemére vetve, hogy megszegte a feltételeket, melyeket Európa a Lengyelországgá bérmált varsói herczegség birtoklásához hozzá kötött, és a franczia nemzet harczot sürget lengyel testvéreinek védelmére, és egész Európán végig-végig hangzik a rokonszenv moraja a martyr nemzet élet-halálharcza iránt; és megindul a diplomatia jegyzékváltása, melynek folyamából tisztán kitünik; hogy Pétervárott a diplomatiai avatkozásnak fegyveres interventióvá fejlődhetése felett komoly aggodalmat tápláltak. – A krimi háboru annyira kimeritette volt az orosz birodalom hadpótló elemeit, hogy annak bevégzése óta 1863-ig nem ujonczoztak. A 30,000 főnyi gárdán, s az orenburgi és kaukázusi seregeken kivül (150,000 ember) az európai garnizonok csak mintegy 180,000 főre mentek, a miből a lengyel forrongás fenyegető jelenségei miatt 120,000 ember a királyságban s a lengyel tartományokban volt alkalmazva, s hónapok tapasztalása mutatta, hogy bár folyvást uj meg uj csapatok küldettek a lengyel felkelés leverésére, a rendelkezésre álló erő nem volt képes csak magukat az elhagyottan, az egyedül küzdő lengyeleket is legyőzni, – hát ha még hősies ellentállásuk fegyveres interventio által támogattatnék.
E helyzet az időnyerés szükségének érzetét tette irányadóvá a pétervári cabinet viselkedésében a külhatalmak iránt; késleltetni a tettleges interventio eshetőségét akkorig, a mikor eléggé erősnek érzendi magát, hogy ne féljen tőle: ez a számitás ad kulcsot ahhoz, hogy a tavaszi jegyzékváltásoknál az orosz kormány nemcsak elismerte a felszólaló hatalmak érdeklődésének a fenforgó ügy iránt egy bizonyos fokig jogosultságát; nemcsak elvi vitatkozásba bocsátkozott velök, hanem még annak kijelentése mellett, hogy kivánatos volna egyetértésre jutni Lengyelország pacificatiójának módjai felől, még fel is hivta őket, hogy konkrét javaslatokkal lépjenek fel, s késznek nyilatkozott velök a felett barátságos eszmecserébe bocsátkozni, a nemzetközi szerződések határai közt; tette pedig ezt azon számitással, hogy, a mig a vitatkozás tart, még maga a Tuilleriák »kiszámithatlan« embere sem nyul fegyverhez, ő pedig (az orosz) időt nyer elkészülni.
És el is készült. Mig a lengyelekkel már nem is harczot vivott, hanem a raffinirozott kegyetlenség minden kigondolható eszközeivel irtotta őket mint az erdőt, egyszersmind lázas erélylyel fegyverkezett. Juliusban a nyugati tartományokban már 400 ezer embere állott csatarendben, s mögötte mint tartalék jól kiszámitott »étape«-okban az orenburgi, kaukázusi és szibériai hadtestek, melyeknek részletes mozgósitásokból eredendő meggyengitését s a szintugy elrendelt 150,000 főnyi ujabb (második) ujonczozás volt pótolandó.
Hozzájárult ehhez, hogy az orosz sajtónak, különösen pedig az ultra-orosz irány hirhedt, ünnepelt s kitüntetésekkel elhalmozott vezérének, Nikiforovics Katkof Mihálynak (az egy ideig oracularis tekintélyü moskvai Gazetta szerkesztőjének) szenvedelmes izgatásai annyira feltüzelték az oroszokat, hogy nemzeti méltóság ügyének vallották s égtek a vágytól »fegyverrel« büntetni meg a vén, rohadt, hitetlen, eretnek Európa azon vakmerőségét, hogy avatkozni merészel a szentséges orosz birodalom belügyeibe.
Ily erővel rendelkezhetve s az orosz közszellem által ily rajongással bátoritva, II. Sándor czár idejét látta eldobni az álarczot s nemcsak hetyke, de igazán kihivó állásba helyezkedni a lengyel ügybe avatkozó hatalmak ellenében.
Az a »fin de non recevoir« jellegü válasz, melylyel a három hatalom javaslatai visszautasittattak, tulajdonkép azt akarta mondani: »ám jöjjetek, ha van bátorságtok, állok elibétök.«
Hanem azok bizony nem »jöttek«; s minthogy nem jöttek, hát az oroszok harczvágyának sodra anynyira magával ragadta Sándor czárt, hogy ő akart a jönni nem akarókhoz menni.
E meglepő episodot Sybel Henrik leleplezése hozta nyilvánosságra, kit a berlini cabinet diplomatiai mozzanataira vonatkozó adatokra nézve, de csakis ezekre nézve, tökéletesen avatott, hiteles kutfőnek kell tekinteni.
Pétervárott hevenyében nem fontolták meg, hogy a táborcserélési felhivás el nem fogadásával Austria tulajdonképen nagyon jó szolgálatot tett az orosznak; sértésnek tekintették, hogy Bécs ellenkezni merészkedett.
E neheztelés következését Sybel a német birodalom megalapitásáról irott nagy munkája II. kötetének 518-dik lapján következőleg adja elő:
»Az orosz kormány biztosnak érezte magát, hogy készletbe tett haderejének egy csekély részével s a loyális parasztok militiájával« a lengyel fellelés utolsó maradványait gyorsan elfojthatja; egyszersmind legforróbb óhajtása volt, a hatalmak hetyke beszólását az orosz belügyekbe fegyveres kézzel megbüntetni, s ez irányban a nemzeti lelkesedés oly hatalmas áramlatot vett, hogy Sándor czár sajátkezüleg irott levéllel szólitotta fel Vilmos porosz királyt, hogy izenjenek együtt hadat Francziaországnak és Austriának. Ez inditványnak voltak csábitó oldalai Poroszországra nézve. – Austriában a harczkészletnek semmi nyoma, a belviszály pedig Magyarországgal oly heves volt mint valaha; ha Vilmos király az orosz szándokba bele megyen a csaknem védképtelen Austria a legrövidebb idő alatt leveretik, mielőtt csak egyetlen egy franczia ezred is segitségére érkezhetnék; s aztán a porosznak teljesen szabad keze volna Németországban, és a hadsereg-szervezés feletti belviszályról sem lenne többé szó. Azonban az sem szenvedhetett kétséget, hogy Francziaország a lehető leggyorsabban egész erejével a poroszra vetné magát; a háboru legnagyobb terhét ez viselné, s végre oly békét lenne kénytelen elvállalni, a minőben a franczia s az orosz megegyeznének. Bismarck ezt nagyon veszélyes játéknak tartotta; tollba mondta a királynak a lebeszélő választ Pétervárra, s a dolog azzal végződött, hogy nehány levélváltás után a két uralkodó közt Sándor czár a tervet elejtette.«
Ez az egész dolog annyira titokban tartatott, hogy a porosz oldalon a királyon és Bismarckon kivül senki sem tudott felőle; Bécsben pedig nagy-német terveik közben még csak nem is sejtették, hogy minő veszély Damokles-kardja függött fejeik fölött.
* * *
A hatpontos javaslat peremptorius visszavetését a meglehetős gunyosan elutasitott hatalmak már csak a látszat tekintetéből sem hagyhatták annyiban. A legegyszerübb józan ész, sőt még a dignitás is azt hozta volna magával, hogy, ha a békeközvetités nem kellett az orosznak, hát szurony hegyéről nyujtassék felé az ultimatum. De hát a firkáló három hatalom közül kettő nem akart; a harmadik pedig, a ki ura lehetett volna a helyzetnek, ő, a kit azzal magasztaltak a franczia senatusban, hogy erélye nem szorult ösztönzésre, ő nem mert. Talán betegség fogyasztotta meg benne az erkölcsi bátorságot. – Akármint legyen is ez, tény, hogy kipkodott-kapkodott; szinte el lehetne felőle ama bizonyos paraszt leány-dal szavait mondani, hogy »azt sem tudta, mit akar«.
A franczia kormány, miután a törekvések egyesitésére tett inditványát ugynevezett szövetségesei már előbb visszavetették, most már nem is mert tőlük többet kivánni mint azt, hogy külön-külön jegyzékekre tartván fel az orosz válaszok speciális vonatkozásu állitásainak czáfolatát, legalább a benyomásnak, melyet a peremptorius visszautasitás reájok gyakorolt, a három hatalom nevében átadandó azonos jegyzékben adassék oly kifejezés, mely a diplomatiai »actio« közösségét constatálja; de még csak ezen inditvány sem fogadtatott el, s a dolog azzal végződött, hogy megint csak külön-külön feleltek Gortschakoff »fin de non reçevoir«-szerü visszautasitására, Francziaország 3-kán, Nagy-Britannia 11-kén, a bécsi cabinet 12-kén.
Polemikus »replikák« voltak (mint a latinság korában az ügyvédek feleselgetései neveztettek), replikák, melyekkel a három »hatalom« mindegyike a maga álláspontja mellett »hatalmaskodott«; hogy replikáik« a helyzeten változtathassanak, arra már maguk sem számitottak, annyira nem, hogy a franczia külügyér a maga jegyzékében kijelentette, miként a három hatalom oda jutott, hogy törekvéseinek haszontalanságát kell constatálnia.
Nem is tartom szükségesnek e »replikák« tartalmára akként kiterjeszkedni, mint a miként a helyzet megismertetése végett azon jegyzékváltásoknál szükségesnek tartottam, melyek előbb a hatalmak állásfoglalását jelölték meg, utóbb pedig a béke helyreállitására konkrét javaslatokkal léptek fel; itt elégnek tartom az irányjelzésre szoritkozni, másrészt a vitatkozás azon corollariumát idézni, melyet mind a három hatalom egyértelmüleg a magáénak vallott.
Az irányjelzésben csupán annak felemlitésére szoritkozom, hogy kisebb-nagyobb erélylyel, gyöngébb-erősebb szinezéssel mind a három hatalom állást foglalt az orosz kormány azon tényhamisitó fondorlata ellen, mely a lengyel felkelést az ugynevezett európai forradalmi elemek teljességgel nem generalizálható czélzataival akarta összeforrasztani s indokainak eszményi magaslatáról külföldi bujtogatások szinvonalára leszállitani; az elégedetlenséget, melyből a felkelés született, s a kitörés közvetlen provocatióját a hatalmak egyenesen az orosz bűnrovására metszették, s Gortschakoffnak a forradalmi elemekre, a lengyel emigratióra, és a tömegek részvétlenségére vonatkozó állitásait, különösen a franczia külügyér oly módon utasitotta rendre, mely kivivta számára a franczia közvélemény legtekintélyesebb közlönyeitől azon elismerést, hogy »a lengyel felkelést a legmagasabb, a legkomolyabb legitimitás jellegével ruházta fel«.
»A mi korunk (igy szólt a franczia külügyér) sokkal különbözőbb mozgalmak által látta izgalmakba hozatni a társadalmakat, mintsem hogy egy kétségbe esett népnek erőlködése nemzeti létét megvédeni, ugyanazon egy elnevezésbe lehetne összekeverhető azon beteges szellemek zürös aspiratióikkal, melyek a társadalmi rendet alapjaiban támadják meg. A lengyel mozgalmak szükségszerü eredményei egy helyzetnek, mely már csaknem százados eredetü s melynek minden másnál nagyobb része van az európai forradalom előidézésében és fentartásában. A mostani felkelést egyenesen az orosz kormány provokálta lélekháboritó rendelkezése által, melyre Lengyelország azzal felelt, hogy felhivást intézett nem a forradalmi szenvedélyekhez, hanem ahhoz, a mi az emberi sziv érzelmeiben a legmagasztosabb, az igazság, a haza és a vallás eszméihez. – Kétségbevonhatlan, köztudomásu tény, hogy a lengyel nemzet egész összesége, mindenki és minden osztály kivétel nélkül, a miként módjában van, cselekvőleg vagy szenvedőlegesen, a helyek és körülmények különbsége szerint, testestől-lelkestől meg van nyerve a felkelésnek; mit nyomhatnak a közszellem ily összhangzó nyilatkozata mellett »nehány emigrationális bizottság izgalmai?«
Ezek bizonyára szépen megirott szavak voltak, de a szegény lengyelek elmondhatták reájuk (mondták is): nem szép szó kell nekünk, édes franczia barátaink! hanem az, a mit mi szivvérünk özönének kiontásával adtunk tinektek a ti küzdelmeitekben: tett, segitség!
A mi Gortschakoff azon nevezetes nyilatkozatát illeti, hogy a hatalmak hat pontja már csak azért is haszontalan javaslat, mert azt maguk a lengyelek is visszautasitanák, minthogy nekik nem amnestia, nem közigazgatási önállás, hanem független Lengyelország kell egyik tengertől a másikig: e nyilatkozatot a franczia kormány természetesen hallgatással mellőzte, miután maga is azt vallotta álláspontjának, hogy a nemzedékről nemzedékre megujuló lengyel rázkódtatások egy közel százados oly idült betegség kórjelei, melyet az ekkorig megkisérlett combinatiókkal nem lehet meggyógyitatni. Hanem Nagy-Britannia, melynek az volt álláspontja, hogy a 15-ki bécsi szerződés pontos megtartása a lengyeleket kibékitené, nem hagyta szó nélkül az orosz külügyér állitását, mint szinte Austria sem, a melynek mind össze is csak az volt álláspontja, hogy akár igy, akár ugy csend legyen a szomszédságában, nehogy a forradalom Galicziára s onnan még tovább is kiterjedjen. E két hatalom tehát szó szerint azonos feleletükben azt ugyan lehetőnek ismerték el, hogy a legszélsőbb párt közegei a hatpontos javaslatot mint elégtelent visszavetnék, hanem figyelmeztették az oroszokat, hogy ilynemü eseteknél nem csupán két fél létezése forog fenn, t. i. a kormány, mely a felkelés elnyomásával foglalatoskodik, és a forradalmi mozgalom főnökei, kik a legtulzottabb vágyakat táplálják; e két táboron kivül egy nagyszámu libegő (flottante) tömeg van, a mely boldognak érezné magát, ha egy igazságos és jótékony kormány őrködése alatt személyi és vagyoni biztonságot élvezhetne, Anglia bűnül rótta fel az orosz kormánynak, hogy e nagy tömeg bizalmát nem tudta megnyerni. Austria minden szemrehányást kerülve, azon hiedelmének adott kifejezést, hogy nagy lépés lenne téve az ország kibékitése felé, ha a lakosság ezen részének bizalma megnyeretnék.
A három válasz-jegyzék mindegyike jóformán azonos szavakban azon hangzatos nyilatkozattal végződik, hogy, ha az orosz nem lép azon utra, melyre a három hatalom barátságos tanácsai reámutattak, »felelőssé teszi magát a komoly következésekért, melyeket a lengyel zavarok továbbhuzódása magával hozhat«.
E nyilatkozat akként hangzott, mintha a hatalmak azt mondták volna az orosznak: vagy tedd meg a mit javaslánk, vagy velünk lesz dolgod. És e józan észszel másként alig értelmezhető nyilatkozatot a bécsi udvar is felvette augusztus 12-kei sürgönyébe!
A dolog, miként már fentebb is emlitém, abban leli magyarázatát, hogy, tekintve a Bismarck-kormány akkori népszerütlenségét Poroszországban, a harczot, melyben a képviselőházzal, s a czivakodást, melyben a német középállamokkal állott, a bécsi udvar kedvezőnek itélte az időt, egy német fejedelmi gyülés (Fürstentag) összehivásával a német szövetség egy oly átalakitását megkisérleni, a mely, ha megvalósulása sikerül; a Habsburg császári háznak, a porosz vetélytárs megalázásával, annyira uralgó állást biztositott volna a német szövetségben, hogy ennek összes hadereje, a porosz contingens is, jóformán rendelkezésére állott volna. E meszszevágó terv érdekében a bécsi udvar szükségesnek látta Napoleon császár kedvező indulatának a maga számára biztositását megkisérleni. – Ezért csatlakozott ama fenyegető hangu nyilatkozathoz az orosz ellen.
De hogy minő egyeneslelküséggel, minő »mentalis reservatá «-val csatlakozott, kitünik abból, a mit Ferencz József császár augusztus 3-kán Gasteinban Vilmos porosz királynak mondott; és Sybel (II. kötet 524–25. lap) a király által nyomban a beszélgetés után sajátkezüleg irt jegyzetekből nyilvánosságra hozott.
A két uralkodó e találkozását a németországi ügyek idézték elő; de »Lengyelországról is körülményesen volt szó« (auch von Polen war ausführlich die Rede). A császár a leghatározottabban ismételte, hogy ő a nyugati hatalmak jegyzékháborujához csakis a béke fentartása végett csatlakozott; s azonnal vissza fog lépni, mihelyt ott a fegyveres támadás gondolata előkerül. Attól tartok (mondá erre a király, hogy a nyugati hatalmaktól elválás neked igen nehézzé tétethetik. – Legkevésbbé sem, felelé a császár, a nyugati hatalmak régóta ismerik elhatározásomat, hogy én sem háborut viselni, sem a birtoklási állapot (Besitzstand) megváltoztatásába beleegyezni nem fogok, és nekem örömömre szolgál, hogy Angliának is erős akarata Lengyelország támogatására csak diplomatiai s nem fegyveres eszközöket alkalmazni.
Lehetetlen az ember lelkének el nem szomorodni a játék emlékezete felett, mely a szegény lengyelekkel üzetett, Ferencz József császár e nyilatkozata oly szinben tünteti fel azt a felelősséggel fenyegetést, mintha Austria és Anglia ironiát akartak volna vele saját magukra irni; a felelősségnek, melylyel fenyegetőztek, még csak annyi értelme sem volt, mint az egykori nagy-idai vajda azon hányakodásának, hogy: »csak ne fogyott volna el a puskaporunk«. A bölcs vajda puskapora csak elfogyott; Angliánál s a bécsi udvarnál a lengyelek támogatására soha csak egy szemernyi puskapor sem volt szándokban, sőt az volt a feltett szándok, hogy Napoleonnak se legyen.
Az a felelősségi hánytorgatás még csak nem is egy kialvó tűzjáték utolsó rakéta-lobbanása, hanem egy széllel béllelt hólyag megrepedésének pattanása volt.
Szent-Pétervárott ilyennek is tekintették. Gortschakoff a három jegyzékre augusztus 26-kán (szept. 7.) külön-külön, de azonos tartalommal válaszolt. A franczia jegyzékben, a volt varsói herczegségen kivül, melyet a bécsi congressus emelt királysággá s bocsátott az orosz uralkodók birtokába, a többi lengyel tartományokra is történvén hivatkozás, Gortschakoff ezt az alkalmat sem mulasztotta el megujitani tiltakozását minden avatkozási kisérlet ellen azon tartományok beligazgatási ügyeibe, tagadásba vette a bécsi congressus bármely állapodásának e tartományokra is vonatkozását, s azokra nézve bármely idegen beleszólást, még a barátságos eszmecseréből is kizárandónak jelentve ki. Ura császárja számára minden ellenőrizgetésektől ment, absolut intézkedési fenhatóságot vindikált; hanem ezen egy pont kivételével Gortschakoff még csak vitatkozással sem fárasztotta magát hetykén rövid válaszaiban, melyeknek tartalmát a diplomatiai fénymáz mellőzésével e szavakba lehetne összefoglalni: »Elmondottátok már előbb a magatokét, én is elmondtam a magamét; ti ragaszkodtok mondókáitokhoz; tessék, nem gondolok vele; én is ragaszkodom az enyimekhez; tetszik, nem tetszik nektek, azzal nem gondolok; hanem kijelentem, hogy minden további szóvitát teljesen haszontalannak tartok, s azért categorice tudtotokra adom, hogy mi a jegyzékváltogatási comediát befejezettnek tekintjük. A mi felelősségünktől soh’se fájjon a ti fejetek! az a mi dolgunk. Adieu.«
Általános volt a hiedelem Európában; hogy a három hatalom, különösen Francziaország, e megaláztatást zsebre nem rakhatja. Napoleon császár figyelmeztette is »szövetségeseit« (?), hogy már most csakugyan ideje volna a közös »actiónak«; szó volt egy ultimatumról, melyben az orosz uralkodóház jogczime Lengyelország birtokára a szerződésileg hozzá kötött feltételek megszegése által elvesztettnek jelentetnék ki; tehát Lengyelország szövetségek-kötésére jogosult hadviselő államnak ismertetnék el.
E hirek consistentiát nyertek az által, hogy lord John Russel szeptember 28-án Blairgowieban egy politikai lakoma alkalmával azon nagy feltünést keltett nyilatkozatot tette, hogy nem gondol ugyan azon alkalommal az eljárás fejtegetésére kiterjeszkedhetni, melyet az európai hatalmak az augusztus 26-kai (február 7-kei) orosz jegyzék után követhetnek, annyit azonban nem tartózkodik kijelenteni, hogy megszegetvén a bécsi szerződésben megállapitott feltételek, melyek Lengyelország orosz birtoklásához hozzáköttettek, azok után, a mik történtek, a birtokczim többé nehezen lehetne fentartható.
Néhány nappal e nevezetes nyilatkozat után a legtekintélyesebb angol és franczia lapok azon tudósitással örvendeztették meg a lengyelekkel rokonszenvező Európát, hogy Nagy-Britannia és Irland királynéjának külügyminisztere külön futár által inditott utnak Pétervár felé egy ily értelmü jegyzéket. Ez örvendezést azonban csakhamar általános megbotránkozás váltotta fel azon hir elterjedése folytán, hogy lord John Russell táviratilag megállittatta futárját utjában s jegyzékével egyetemben Londonba visszarendelte. Minden ember e megfutamlás okának kutatásával foglalatoskodott, s azon hir nyert általános hitelt, hogy Anglia e megfutamlását Poroszországnak egyenesen háboruval fenyegetőzése idézte elé.
Mindez nemcsak fentartotta magát a politikai irodalomban mind e mai napig; hanem kétséget nem szenvedőnek is tekintetik. E sorok irása közben jut kezemhez a Revue des deux mondes 1891. febr. l5-kei füzete, melynek a hármas-szövetség keletkezését tárgyaló érdekes fejezetében a következőket olvasom:
»1863. októberben az angol kormány elhatározta Oroszországot jogvesztettnek (déchue de ses droits) nyilatkoztatni Lengyelország birtoklására, minthogy a feltételeknek, melyekkel neki e jog 1815-ben engedélyeztetett, meg nem felelt. A berlini cabinet közbelépett, londoni követe által előterjesztette az angol kormánynak, hogy, ha Európa békéjét fen kivánja tartani, ez elhatározásától el kell állania, minthogy az Lengyelországnak implicite »hadviselő állami (état belligérant) minőséget tulajdonit, ezt pedig a porosz királyi kormány Poroszország jogai megtámadásának (attentatoire aux droits de la Prusse) tartoznék tekinteni. Ezzel a porosz kormány casus belli-t állitott fel. Futár volt utban Anglia nyilatkozatával Pétervár felé. Lord John Russell táviratilag visszahivta.«
Ezen előadás tökéletesen összevág az 1863-ki (tudtomra czáfolat nélkül maradt tudósitásokkal, minthogy azonban ez előadásban Bismarcknak Anglia ellen, s minthogy ellene, tehát (a lengyel ügy forogván fenn Francziaország ellen is casus bellivel fenyegetőzésig menő állásfoglalás tulajdonittatik, megemlitendőnek tartom, hogy miként van lord John Russell viselkedése előadva Sybel munkájában:
»Gortschakoff (szept. 7-kei) jegyzéke ujra felszóIitotta Párisban a háborus gondolatokat, mert hiszen egy oly hatalom, mint Francziaország, csak nem engedhette magát ekként elutasittatni. Ujabb értekezések folytak Londonnal s Bécscsel. Lord John Russell egy rendkivülileg vitéz beszédet (äusserst tapfere Rede) tartott, melyben bejelentette a világnak, hogy Oroszország eljátszotta (verwirkt) a bécsi congressusi okmány oltalmát lengyel tartományaira; de többet mint e harsogó szavakat adni a lengyel ügynek nem volt gondolatában« (mehr als diese schmetternden Worte dachte er aber der polnischen Sache nicht zu leisten).
Igy Sybel. –– Arról, hogy Bismarck e harsogó üres szavak miatt casus bellivel tartotta volna szükségesnek fenyegetni Angliát, egy árva szót sem szól; pedig neki (a mint előszavában megirá) Bismarck az állami levéltárnak 1850-től 1870-ig minden okmányát, minden legkisebb jegyzékét s a külügyi hivatal registraturáját használatára bocsátotta, s ha ott ama fenyegetésnek, mely a dolognak legnevezetesebb momentumát képezte volna, nyomára talál, azt Russell harsogó nyilatkozatának előadásánál bizonyosan nem hagyja emlitetlenül.
Akármint legyen is ez, annyit az angol »kék könyvek« positiv tény gyanánt állitanak elénk, hogy az angol külügyér nemcsak a Blairgowieban harsogtatott szavaitól, hanem a lengyel ügyben kezdet óta elfoglalt állásától egy kézfordulat alatt akként szökött meg, hogy, ha nem lord Johnról volna szó, a kinél a hangzatos szavak visszaszivása teljességgel nem volt ujság, megszökését merészen gyávának kellene mondani.
Az egész diplomatiai szóváltások alatt az orosz kormány folyvást ismételgette, hogy II. Sándor czár a legjóakaróbb szándokkal van a lengyelek iránt. Mit felelt erre Nagy-Britannia külügyminisztere a hatpontos javaslat előterjesztésekor? felelte azt, hogy ő britt Felségének kormánya bűnnek tartaná hinni, hogy jóakaratu szándokok határozatlan nyilatkozatai békére és engedelmességre birhatják a lengyeleket; és most, midőn nemcsak a hatpontos javaslat kereken visszautasittatott, hanem még szeptember 7-ei jegyzékével Gortschakoff oly kihivó hetykeséggel be is csapta az ajtót Nagy-Britannia és társai előtt, mely egy diplomatiai arczul csapáshoz hasonlitott, mit tőn az a lord John Russell, a ki még szeptember 28-kán az oroszok jogczimét Lengyelország birtoklására fentarthatlannak hangoztatta? Tette azt, hogy október 20-kán egy oly jegyzéket intézett Gortschakoff herczeghez, melyben kijelentette, miként »ő britt Felségének kormánya megelégedéssel veszi tudomásul a biztositást, hogy az orosz czár ő Felsége a lengyelek iránt folyvást a legjobb indulattal s a külhatalmak iránt kiengesztelődési szándokokkal (intentions de conciliation) viseltetik!«
E nyilatkozattal fejezte be az angol külügyér az élet-halálharczot vivó lengyelek diplomatiai támogatásának tragi-komédiájában játszott szerepét. Szomoru befejezés, de előttem nem volt váratlan; ha valaha tápláltam volna is illusiót az angol (nem nép, hanem) kormány szelleme felől, már a krimi háboru idejében kiábránditott volna belőle nagy emlékezetü barátomnak Cobden-nek hozzám intézett egy nevezetes levele,* aztán kiábránditott volna az ellenséges indulat, melyet irántam s hazám szent ügye iránt minden alkalommal, főkép pedig a hirhedt pénzjegy-per ügyében tanusitott; különösen a lengyel ügyet illetőleg pedig ismeretes volt előttem az angol kormány hagyományos politikája; emlékezetemben volt, hogy, midőn a bécsi szerződésnek az 1830-ki lengyel forradalom elnyomása után lábbal tiprása ellen Cutlaz Fergusson az angol alsóház 1832. junius 28-ki ülésében erélyes közbelépést sürgetett, lord Palmerston, mint akkori külügyminiszter, az angol kormány politikáját e szavakkal irta körül: »jogunk van felszólalni, de nincs kötelességünk cselekedni«. Engem tehát lord John Russell palinodiája forma tekintetében ugyan megbotránkoztatott, de érdemileg nem lepett meg.
Cobden Rikárd, az olcsó kenyér és szabad kereskedelem nagy apostola, kinek nevéhez a közgazdászati politika egy epochális fordulatának emléke füződik, oly kimagasló alakja volt Anglia világraható közéletének, hogy egy ily angol ember itélete az angol kormány szelleme felől történelmi érdekkel bir. Közlöm levelét alább a »Toldalékban«. A levél egy vonatkozásának megértetése viszontagságteljes emigrationális életem egy utálatos tapasztalásának megemlitését tette szükségessé. Lehet, hogy amott (én balgatag pária majd azt irtam hogy »otthon«) – – amott Magyarországon egy-két jó lélek talán egy percznyi felháborodás érzésével olvasandja. (Nagy sajnálatomra nem sikerült eddig e levelet az irományok közt megtalálnom. – Helfy.)
Hogy a bécsi udvar lejátszottnak tekintette a maga szerepét s Gortschakoff elhallgatást parancsoló intésének készségesen engedelmeskedett, azt a Vilmos királynak Gasteinban tett nyilatkozat annyira érthetővé teszi, miként engem inkább az lepett volna meg, ha el nem hallgat.
De az már nemcsak engem, hanem alkalmasint, még magát Gortschakoffot sem véve ki, mindenkit valóságos ámulatba ejtett; hogy még maga Napoleon császár is, ki pedig angol és osztrák daczára ura lehetett a helyzetnek, a szeptember 7-kei orosz insultust, külügyminiszterének következő jegyzékével rakta zsebre: »Fájlaljuk (nous déplorons), hogy három oly hatalom, mint Anglia, Austria és Francziaország nem jutott odáig (ne soient pas parvenu), miszerint lépésüknek a hatályosságot megadják. Nem rajtunk mult, hogy nézetünk számára a közös elhatározás tekintélye biztosittassék.«
Ez a pilatusi kézmosakodás; ez a maga magáról ekként kiszolgáltatott szegénységi bizonyitvány annyival inkább meglepő volt, minthogy fris emlékezetben voltak az augusztus 3-kai franczia jegyzék következő szavai:
»Az orosz kormány, miután reményt nyujtott, hogy a felszólaló hatalmak eszméjéhez hozzájárulását nem fogja megtagadni, nemcsak visszautasitja javaslataikat, hanem még illetékességüket is tagadásba veszi. A szent-pétervári cabinet ekként a teljes függetlenség álláspontjára helyezkedvén, elhatározásában nekünk is visszaadja teljes cselekvési szabadságunkat; s mi ezt jegyzékbe veszszük.«
És most, midőn a méltán neheztelt visszautasitás még valóságos sértéssel is tetéztetett, mire használta fel a francziák hatalmas császárja a teljes cselekvési szabadságot, melyet állása méltóságának megfelelő önérzettel jegyzékbe vett? arra használta fel, a mit az angolok igy fejeznek ki: »to eat humble pie« (lenyelni a megaláztatás falatját).
Ily nyomoruságosan végződött a három nagy hatalom ugynevezett közös diplomatiai »actiója«, mely a jobb sorsra érdemes lengyel felkelést oly siralmas kimenetelre juttatá, minket magyarokat pedig hazafiui vágyaink megvalósithatásának egy ujabb reménytől fosztott meg.
Az akkori Annuaire des deux mondes e szomoru történetet azon csipős megjegyzéssel kisérte, hogy Francziaország, Anglia és Austria egy előny kivivásával mégis dicsekedhettek: azzal, hogy a megaláztatás konczán hárman rágódhattak (ľavantage ďętre trois pour dévorer ľhumiliation). Pedig bizony nem hárman rágódtak rajta. Nagy-Britannia kormánya nem érezte megaláztatásnak, hogy Napoleon császárt, kire Savoya és Nizza annexiója miatt folyvást neheztelt, lengyelbaráti hajlamaiban bolonddá tehette; a bécsi udvarnál pedig már épen markukba nevettek, hogy sikerült nekik »arręter la France« (Francziaországot megállitani).
* * *
A tragi-kómikus diplomatiai szinjátéknak még volt egy toldalék jelenete, melylyel Napoleon a francziák hatalmas császárának politikai szerepét az örökbéke-társaság elnökének akadémikus szerepével cserélve fel, a haldokló ügyet fel akarta galvanizálni.
A franczia kamarák 1863–64-ki ülésszakát nov. 5-kén megnyitó trónbeszédében a lengyel kérdésről következőleg nyilatkozott:
»Midőn a lengyel felkelés kiütött, Orosz- és Francziaországok kormányai a legjobb viszonyban voltak, a béke óta a nagy európai kérdések őket egyetértőknek találták, és nem habozom kijelenteni; hogy az olasz háboru alatt s Nizza és Savoja annexiójakor Sándor császár engem a legőszintébben, legszivélyesebben támogatott. Ezen jó viszony kiméletességet (ménagements) követelt, s nekem a lengyel ügyet nagyon népszerünek kellett hinnem Francziaországban, hogy ne habozzam a continens egyik legelsőbb szövetségét compromittálni és szót emelni egy nemzet mellett, mely Oroszország szemeiben rebellis, de a mieinkben a történelembe és szerződésekbe beirott jognak örököse.
»Azonban e kérdés a legkomolyabb európai érdekeket érinté, s elkülönülten Francziaország által nem volt tárgyalható. Csak becsületünk valamely megsértése vagy határaink fenyegetése hárithatja reánk a kötelességet előleges egyezkedés nélkül (sans concert préalable) cselekedni. – Annálfogva ép ugy mint a keleti és sziriai események idején szükségessé vált megegyeznem (de m’entendre), a hatalmakkal, melyek a mieinkhez hasonló okokkal és jogokkal birtak nyilatkozni.
A lengyel felkelés, melyre tartama nemzeti jelleget ütött, mindenütt rokonszenvet ébresztett, s a diplomatiának czélja volt a lehető legtöbb csatlakozást vonni az ügyhöz, miszerint Európa véleményének egész sulya nehezkedjék Oroszországra. Ez óhajok csaknem egyhangu összevágását legalkalmasb módnak itéltük meggyőződést idézni elé a szt-pétervári cabinetnél.
Szerencsétlenség, hogy önzetlen tanácsaink megfélemlitésre magyarázattak, s Anglia, Austria és Francziaország lépései a helyett hogy beállitanák, elmérgesitették a küzdelmet. – –
Mi tenni való maradt fenn? Oda jutottunk-e, hogy a háboru vagy a hallgatás álljon előttünk mint egyedüli vagylagosság? Nem! a nélkül, hogy fegyverhez nyulnánk vagy hallgatnánk, egy eljárási módunk fenmaradt, s ez az, hogy a lengyel ügyet egy európai törvényszék elé vigyük. Oroszország már kijelentette, hogy oly conferentiák, melyeken az Európát izgató minden más kérdések megvitatnának; méltóságát teljességgel nem sértenék.
Vegyük jegyzékbe e nyilatkozatot, használjuk azt fel egyszer mindenkorra eloltani a viszálkodásnak minden oldalról kitörni kész erjedelmeit, hadd szülessék magából a felbomlás annyi elemei által izgatott Európának nyavalygásából a rend és csillapultság egy uj korszaka.
Nem érkezett-e el annak ideje, hogy uj alapokon emeltessék fel az épület, melyet az idő aláaknázott s a forradalmak darabról-darabra lerontottak?
Nem sürgető szükség-e uj szerződésekkel elismerni azt, a mi visszavonhatlanul véghez vitetett, s közegyetértéssel véghez vinni azt, a mit a világ békéje követel?
Az 1815-ki alkotások megszüntek létezni. A dolgok ereje ledöntötte vagy döntögeti csaknem mindenütt. Széttörettek Görögországban, Belgiumban, Franczia- s Olaszországban és a Dunánál. Németország izgalomban van, hogy megváltoztassa, Anglia a joniai szigetek átengedésével nagylelkűen módositotta, Oroszország pedig lábbal tapossa Varsóban.
Európa alapkötésének ez egymásra következett szétrepesztései közben az izzó szenvedelmek tulingerlődnek, s délen ugy mint éjszakon hatalmas érdekek kívánnak megoldást.«
Ez okoskodás Napoleon császárt azon következtetésre vezette, hogy a legjogszerübb s legokosabb teendő az európai hatalmakat congressusra hivni össze, mely előtt, mint legfőbb itélőszék (arbitrage supréme) előtt, az önszeretet és ellentállások eltünnének. E légvárépitést egy kis elmélkedéssel kisérve, mely Saint-Pierre, Rousseau s különösen Bentham örök béke álmaira emlékeztetett, trónbeszédét e szavakkal rekesztette be:
»Most hát tudják Önök, uraim! hogy mit akarok Európának mondani, Önök által helyeselve s a közbeleegyezés által szentesitve szózatom meg fog hallgattatni, mert Francziaország nevében szólok.«
Csakugyan egy nappal előbbről keltezve Napoleon császár minden európai uralkodóhoz s a német szabad városokhoz a következő felszólitást intézte:
»Szemben a mindennap felmerülő eseményekkel, nélkülözhetlennek tartom egész teljességében megmondani gondolatomat az uralkodóknak, kikre a népek sorsa bizva van.
Valahányszor mély rázkodtatások renditették meg az államokat alapjaikban s határaikat elzavarták, az uj elemeknek berendezése s a végbement átalakulások szentesitése végett mindannyiszor ünnepélyes egyezkedések jöttek létre. Ilyen volt tárgya a westfáliai szerződésnek a XVII. században s a bécsi egyezkedéseknek 1815-ben. –
Ez utóbbi az alapzat, a melyen Európa mai politikai épülete nyugoszik, de roskad, omlik minden oldalon. Figyelemmel vizsgálva a különböző országok helyzetét, lehetetlen el nem ismerni, hogy a bécsi kötések csaknem minden ponton lerontattak, módosittattak, félreismertettek vagy fenyegettetnek. Innen a szabálytalan kötelességek. a czim nélküli jogok és a féktelen igények. S ez annál félelmetesebb veszély, minthogy a tökéletesedések, melyeket az anyagi érdekek solidaritásával a népeket egymáshoz kötő polgárosodás magával hozott, a háborut még rombolóbbá tennék.
Komoly elmélkedésre való helyzet ez. Ne várjunk elhatározásainkkal akkorig, mig rögtönös, ellentállhatlan események megzavarják itéletünket s akarataink ellenére ellenkező irányokba ragadnak.
Congressust inditványozok tehát a jelennek rendezése s a jövendőnek biztositása végett.
Trónusra hiva a gondviselés és a franczia nép akarata által, de a balszerencse iskolájában növekedve, nekem talán kevésbbé van megengedve mint másnak az uralkodók jogait s a népek jogszerű aspiratióit ignorálni.
Kész vagyok tehát minden előzetes rendszer felvetése nélkül, a mérséklet és igazság azon szellemét vinni magammal a nemzetközi tanácsba, a mely azoknak osztályrésze, a kik annyi különböző megpróbáltatásokon mentek keresztül.
Nem hiuság indit e kezdeményezésre, hanem mert én vagyok azon uralkodó, a kinek leginkább nagyravágyó tervek tulajdonittatnak, be akartam e nyilt, loyalis lépéssel bizonyitani, hogy egyedüli czélom, Európát rázkódtatások nélkül patificálni.«
Szives vendégszeretetének felajánlása mellett a congressus helyéül Párist hozza javaslatba, azon megjegyzéssel, hogy – »talán előnyére válnék Európának, ha épen azon fővárosban vettetnének meg az általános békület alapjai, a honnan annyi felforgatásra indult ki a jeladás.«
Kelt Párisban, 1863. november 4-ikén.
Napoleon.
(ellenjegyezve)
Drouyn de Lhuys.
Hogy e lépésre Napoleont egyenesen a lengyel ügy inditotta, a felől trónbeszéde kizár minden kétséget; de látszatilag büszke felhivásában annyira ment az orosz iránti megalázkodásban, hogy az okot, mely e lépésre inditotta, még csak emliteni sem merte, azzal nyugasztalgatva az önmagávali meghasonlást, hogy hiszen ő Európa egész jelenét akarja rendezni, egész jövendőjét akarja biztositani, s ebbe természetesen a lengyel ügy is bele tartozik. Hanem a ki sokat markol, keveset szorit, mondja a magyar példabeszéd. A francziák hatalmas császárja oly sokat markolt, hogy semmit sem birt szoritani.
A tul sokat markolás e hibájára az angol kormány nem is késett reá mutatni. A felhivásra nov. 12-kén válaszolva kereken kijelentette, hogy nem fogadja el; mert egy oly congressus, mely szabatosan meghatározott speciális czél kitüzése nélkül a végett ülne össze. hogy Európa egész térképét felkarolja, reményeket keltve, melyeket az ellentétes érdekek kocczanásai megvalósitani nem engednének, a helyett hogy lecsillapithatná, csak elmérgesitené a viszályokat.
Drouyn de Lhuys franczia külügyer nov. 23-kai sürgönyében azzal gondolta Angliát a congressus eszméjének megnyerhetni, hogy a megoldást kivánó kérdések közül némelyeket elsorolt: »Meddig tartson még – kérdezé – a szivháborító küzdelem; mely Lengyelországot vérbe boritja? A béke fentartása Németország és Dánia közt egy-egy incidenstől függőnek hagyassék-e? Amott az Al-Dunánál állandóvá váljék-e a fejetlenség (anarchia)? Austria és Olaszország örökre ugy álljanak-e szemben egymással, mint két ellenséges tábor, a mely minden perczben kész megtörni a fegyerszünetet, mely viszályuk kitörését függőben tartja? Róma megszállása franczia seregek által határozatlan időre huzódjék-e? Le kelljen-e minden kisérlet nélkül mondani a reményről, hogy a tulzott fegyverkezések nyomasztó terhén könnyités nyujtassék a népeknek?«
Hát ez mind igaz volt, s még csak nem is az egész igazság volt (a német szövetség bonyodalmai s a Habsburg és Hohenzollern házaknak a frankfurti Fürstentag egyoldalu összehivása folytán hevenyes jelleget öltött versengése nem emlittettek), de a lengyel, a dán-német, az al-dunai, az osztrák-olasz, a római kérdéseknek s még ráadásul az általános fegyverkezés terhének is egy csomóba gomolyitásával érvelni a congressus eszméje mellett: csakugyan oly érvelés volt, a mely Angliát, ha nem volt volna már előbb meggyőződve, bizonyosan meggyőzte volna a felől, hogy az a congressusi eszme: chiméra, generosus szándoku (ha ugy tetszik), de chiméra.
Az angol kormány meg is maradt ellenzése mellett, s Drouyn de Lhuys november 23-kai jegyzékére 25-kén válaszolva határozottan kijelentette, hogy, ha a congressus csakugyan összehivatnék, Nagy-Britannia abban semmi esetre sem veszen részt.
Ez magában is elég volt halvaszülötté tenni Napoleon eszméjét; Nagy-Britannia nélkül általános európai congressus nem volt képzelhető.
Olaszország királya mindannyiak közt az első volt, a ki az inditványozott congressust elfogadta, még pedig minden következéseivel fogadta el,* Svéczia, Norvégia, Dánia, Belgium, Portugália, Spanyol-, Görög-, Törökországok s a szövetséges helvét köztársaság szintugy elfogadták. Mint a franczia inditvány szellemének leginkább megfelelőt emlitésre méltónak tartom don Luiz, Portugál királynak nyilatkozatát:
Biztos tudomással birok a felől, miként e kifejezés alatt az olasz kormány, hiven már hat hónap előtti kinyilatkoztatásához, csak azt értette, hogy, ha a congressus a lengyel kérdést nem oldaná meg akként, hogy abba Napoleon mint lengyelbarát bele nyughassék, Olaszország kész a lengyelek érdekében kezdendő háboruban résztvenni. Velencze s Róma iránt táplált aspiratióinak megvalósitását congressusoktól tenni függővé, esze ágában sem volt.
»Háboru utáni congressusok rendesen annak szentesitik előnyeit, a ki a legerősebb; s nem jogra, hanem tényekre támaszkodva erőszakolt helyzeteket teremtenek, melyeknek eredménye az általános rosszullét (malaise général), melyből erőszakos tiltakozások és fegyveres reclamatiók születnek.
»Congressus háboru előtt, oly czélból, hogy ennek elejét vegye: egy nemes haladási eszme; akárminő legyen is az inditvány kimenetele, Francziaországnak mindig megmarad a dicsőség, hogy e magasztosan bölcselmi uj elv számára alapot vetett.«
Hát ez szép beszéd, de bizony csak beszéd; a magasztosan bölcselmi eszme nem fogta meg az orosz czár kezét, hogy irgalmatlan irtó háboruval ne fulaszsza vérbe a még magasztosabb eszmeért, a haza és szabadság eszméjeért életre-halálra küzdő lengyeleket.
A németországi közép és kisebb államok rokonszenvezést nyilatkoztattak a congressus iránt, de határozatukat a német szövetség határozatától tették függővé; s ez azon kikötéssel volt hajlandó a congressust elfogadni, hogy kiindulási pontul az 1815-ki szerződések vétessenek.
Svéczia és Norvégiában a közvélemény oly hatalmasan nyilatkozott a lengyel ügy mellett, hogy a kormány nem csak készségét jelenté ki csatlakozni a nagyhatalmak tervezett actiójához s résztvenni a congressuson, hanem arra is indittatva érezte magát, hogy külön jegyzéket intézzen a pétervári cabinethez (1863. ápril 7.), a melyben kifejté, mennyire kivánatos az európai béke érdelében, hogy a lengyel nép jogos követelései kielégitést nyerjenek.
*
Olaszországban a lengyelek ügye már az angol és franczia felszólitás előtt szóba került a parlamentben. Az olasz nép nem szoritkozott rokonszenvének meddő kinyilatkoztatására, hanem tettleg kivánta segiteni a lengyeleket pénzzel, fegyverrel, önkéntes csapatok szervezésével s elküldésével. E czélból számos népgyülés tartatott s még többnek tartása lett kihirdetve az ország különböző részeiben, s a mozgalomban parlamenti tagok, az olasz közélet kitünő tekintélyei közül is számosan tevékeny részt vettek. A kormány zavarban volt. Az orosz czár Napoleon közbenjárása folytán csak épen a minap azon kijelentéssel »kegyeskedett« az olasz királyságot forradalmi eredete daczára elismerni s vele hivatalos összeköttetésbe lépni, hogy e tette által segitségére kiván lenni az olasz kormánynak a rend fentartására irányzott eljárásában. A Minghetti-Peruzzi miniszterium, mely 1863. január végén csaknem egy időben a lengyel forradalom kitörésével vette kezébe az ország kormányzatát, nagy sulyt helyezett a jó viszonynak a hatalmas czárral fentartására és azt semmi áron sem akarta compromittálni; hozzájárult ehhez, hogy értesitve volt a franczia és angol kormányok szándoka felől Austriát közös fellépésre megnyerni, Olaszországnak nem lehetett arra vállalkozni, hogy halálos ellenségével, Austriával egy tálból egyék cseresnyét. A turini cabinet érezte annak szükségét, hogy tartózkodó állást foglaljon el, s bevárja, hogy Austria kilépjen az allianceból s helyét Olaszország foglalja el. Ezért csak oly népgyülések tartását auctorizálta, melyek rokonszenv kitüntetésére szoritkoztak; de azokat nem, a melyek pénzzel, fegyverrel és önkéntesekkel akarták a lengyel felkelést segiteni.*
Egy kis csapat garibaldista mégis módját találta a lengyelek segitségére menni. – A derék Nullo ezredes el is esett ott a harcztéren. H.
Anglia felhivásához Olaszország nem csatlakozhatott, minthogy az 1815-iki bécsi szerződés sérthetlenségére volt alapitva, Olaszország létele pedig ezzel merőben ellenkezett.
Hanem a franczia felhivásra a turini cabinet annak kijelentésével felelt, hogy teljes készséggel résztveszen a lengyelek előnyére inditandó háboruban s Napoleon számithat az olasz contingensre.
Az olasz népnek becsületére válik, hogy a lengyel ügy iránt táplált rokonszenvének kitüntetésétől, még a lengyelek ismeretes ragaszkodása által a római curiához, sem engedte magát visszatartani.
*
Igen érdekes az a válasz, melyet Napoleon congressusi inditványára a pápa adott.
A pápa azt válaszolta, hogy készséggel elküldi képviselőit a congressusra, sőt ha lehet, személyesen is megjelenik azon; de egyuttal kijelentette urbi et orbi, miként nem hiszi, hogy európai congressus egybegyülhessen más czélból, mint abból, hogy a trónvesztett fejedelmek jogaik teljes élvezetébe visszahelyeztessenek s az egyháznak elvesztett tartományai visszaadassanak.
Ime röviden vázoltam a diplomatia viselkedését. Most még számot kell adnom arról, hogy a magyar emigratio milyen álláspontot foglalt el a lengyel forradalom irányában, s miként igyekezett ez álláspontját érvényesiteni. Erről szól a közelebbi fejezet.
