II. Az 1866-iki háború előzményei és okai Németországban.
II. Az 1866-iki háború előzményei és okai Németországban.
Az 1866-iki háború előestéjéig Poroszország ragaszkodott ahhoz a régi fogalomhoz, hogy Németország biztonságának érdeke azt követeli, hogy Velencze és a velenczei várnégyszög (Quadrilatere) osztrák birtok legyen.
Ennek a fogalomnak hódolt Poroszország, midőn 1859-ben hat hadtestet mozgósított azért, hogy Ausztriának biztosítsa a velenczei tartományok birtoklását, a mi Schleinitz porosz külügyminiszter 1859-ik évi junius 14-ki sürgönyéből is kitünik, de még inkább kidomborodik ugyancsak Schleinitznek 1861-ik évben február 5-én a porosz képviselőházban tartott beszédéből.
Ezt az elavult fogalmat, melyet Schleinitz utódja, gróf Bernstorf is fentartott, megdöntötte Bismarcknak az 1862-ik év szeptember havában történt hatalomra lépése.
Bismarck is sokáig ringatta magát abban a hitben, hogy Ausztria hajlandó lesz a német ügyek vezetésében elismerni Poroszországnak az őt megillető befolyását, mignem az 1851-ben összeült frankfurti dietán gróf Rechberg, Ausztria képviselőjének állásfoglalása, Bismarck ezen illuzióját tönkre tette. Azonban Vilmos, az akkori porosz regens, még nem ábrándult ki az ódon hagyományból, és arra is hajlandó lett volna, hogy Ausztriát nem német tartományai súlyával is bevegyék a német konfederáczióba, hogy döntő szerepe ez által biztosítva legyen.
Ausztriának hatalmaskodási vágya azonban Bismarcknak tág teret nyitott a cselekvésre úgy, hogy midőn 1862-ben Ausztria fondorkodásai következtében, több másodrendű német állam is állást foglalt Poroszország ellen, tétetett meg porosz részről is az első lépés az 1866-iki irány felé, illetőleg ekkor ismerte el Poroszország az új olasz királyságot.
Bismarck szokott erélyével haladt előre a megkezdett uton, sőt egy jegyzékében, amelyet Werther Poroszország bécsi követéhez intézett, azt tanácsolta Ausztriának, hogy mondjon le a német konfederáczióban az azelőtt élvezett helyzetéről, és tegye át súlypontját Budapestre. A nagy államférfiu tisztán látta már akkor, hogy mi lenne a Habsburg-ház igazi érdeke, a mit Bécsben azonban még most sem látnak. Nagyon is elképzelhető, hogy milyen fogadtatásban részesíté akkor Rechberg a porosz követnek ezt a tanácsát.
Poroszország magához akarta ragadni az elsőséget Németországban. Ausztria pedig nem volt hajlandó százados vezérszerepéről lemondani.
Ez a versengés tette szükségessé a porosz haderő ujjászervezését, a melyet három porosz országgyűlés egymás után a legerélyesebben ellenzett, de a mely mégis egész terjedelmében keresztül vitetett.
Ez időben a porosz-osztrák versengés élesebbé lett az által, hogy a porosz király nem jelent meg az osztrák császár által 1863-ban összehivott tanácskozáson, a hol a többi német uralkodó mind jelen volt, a konfederáczió reformálásáról tárgyalandó.
Az említett versengés daczára a két nagyhatalom szövetkezve támadta meg 1864-ben a kis Dániát, a schleswig-holsteini kérdés miatt.
Ezt a kérdést röviden ismertetnem kell, mert bonyodalmai méginkább növelték a versengést a két állam közt.
A schleswig-holsteini kérdés régi eredetű volt. Dánia birta a schleswig-holsteini és lauenburgi herczegségeket. E két utolsó a német konfederáczióhoz tartozott. VIII-ik Keresztély dán király szorosabbra akarta vonni a viszonyt Dánia és a konfederáczióhoz nem tartozó Schleswig között, és egy rendelettel, mely 1846 juliusban adatott ki, Schleswig Dániába lett bekebelezve. E bekebelezés felrázta a német szellemet. Holsteinben forradalom ütött ki, a porosz és a konfederáczionális haderő a felkelőket támogatva közbe léptek, de Ausztria közbenjárására az olmützi egyezmény folytán Poroszország csakhamar visszavonult, és miután 1852-ben a londoni konferenczián a dán monarchia integritása biztosíttatott, Dánia tovább folytathatni remélte német ajkú tartományainak ujjászervezését.
Az 1859-iki események, (mint a hogy ezt a népjog diadala mindig magával szokta hozni) a nemzeti szellem fellendülését eredményezték német földön is, és e szellem hatása alatt az 1863-iki frankfurti diéta engedményeket követelt Dániától a németség részére. Ellenkező esetben föderális beavatkozással fenyegetődzött. A fenyegetésekre Dánia nem hallgatott, és IX-ik Keresztély dán király, alig három nappal trónra lépte után. Schleswigot teljes szervezeti egységbe hozta országainak dán részeivel.
A megsértett német nemzeti érzelem abban keresett elégtételt, hogy a frankfurti diétán megbizta Szászországot és Hanoverát a federális exekuczió végrehajtásával.
Azonban Poroszország is hajlandónak mutatkozott a federális érdekben való fellépésre. Ausztriát e fellépés megdöbbenté, mert tartott attól, hogy Poroszország saját javára fogja kiaknázhatni a német szellem felébredését.
Igaz ugyan, hogy Rechberg ugy nyilatkozott 1863 végén a bécsi angol nagykövet előtt, hogy »Ausztria mélyen sajnálja a dán ügyek uj fordulatát, semmi sem lévén távolabb Ausztria érdekétől, mint az, hogy bárhol is, a nemzeti vágyódások előtérbe nyomulását eltűrje« – mégis, a nemzeti vágyódások ellen táplált ellenszenvet háttérbe szorította a féltékenység érzete, és a rossz játékhoz jó képet vágva, Ausztria megegyezett Poroszországgal a közös fellépésben és 1864 január 4-én a frankfurti diétán a két nagyhatalom kijelentette, hogy őket illeti meg első sorban a német érdekek megvédése.
A német közvélemény ezt a fellépést Ausztria fondorkodásának tulajdonította, mint a hogy volt is oka gyanus szemmel nézni e ténykedést azután az oltalmazás után, melyben Ausztria 1851-ben Dániát részesítette.
Nagy volt ekkor a német földön a felháborodás Ausztria ellen, kivált a másodrendű államok közt, a melyek jogaikat látták megtámadva a diéta határozatának érvényen kivüli helyeztetése által.
A német felháborodás akkor oly mérveket öltött, hogy Poroszország katonai segítségadásra kötelezte magát azon esetre, ha Ausztria német tartományaiban lázadás törne ki, a mely kötelezettség nagyon ékesszólón jellemzé a helyzetet.
E felháborodás daczára nem Szászország és Hanovera, a diéta megbizottjai, hanem Ausztria és Poroszország nyúltak a fegyverhez, a makacs és bátor Dánia ellen.
E háború kimutatta a porosz hadsereg fölényét, és nagyon népszerűtlenné tette Ausztriát a német nemzeti szellem előtt, a mellett pedig nem sikerült Ausztriának kivinnie azt, a mi érdekében volt, hogy a meghódított herczegségek a német konfederáczióba mint független államok lépjenek bele, és ne csatoltassanak Poroszországhoz.
Ebben az időben szünt meg gróf Rechberg ügyetlenkedni az osztrák politika vezetésében, és gróf Mensdorff-Pouilly vette át az osztrák ügyek további vezetését.
Ausztriában észrevették, hogy a dán háború alatt a porosznak lettek uszályhordozóivá. Ebben a szellemben nyilatkozott november 22-én Auersperg Antal. Gróf Mensdorff tiltakozott e felfogás ellen, s e tiltakozásában található fel az első burkolt hivatkozás arra a ténykedésre, mely La Marmora olasz miniszterelnökkel azt a meglepő nyilatkozatot tétette, hogy »képesnek érzi magát rábeszélni az osztrák császárt Velencze békés átengedésére.«
Schindler képviselőnek adott válaszában Mensdorf kinyilatkoztatá, hogy nem hiszi, hogy »kivánni lehessen azt, hogy Ausztria közeledjék oly hatalmassághoz, melynek véleménye szerint Ausztria territoriális állapota igazolná a támadást.«
Később vissza fogok térni arra, a szerepre a melyet ebben a korszakban Napoleon császár játszott, és a mely szerep indította az egyeneslelkü, de korlátolt képességű olasz katona-minisztert a megemlített sajátságos nyilatkozat tételére.
Egyelőre csak rámutatok arra, hogy Mensdorff védekezett már akkor azon eszme ellen, hogy Olaszországgal jobb viszony jöhessen létre, mert ez csakis Velencze átadásával lett volna lehetséges.
Nagyon meglepte az ólomlábú osztrák diplomácziát ebben az időtájban az, hogy Wrangel tábornagy egyszerre csak kiutasította a szász és hannoverai csapatokat Hölstein azon fontosabb pontjairól, melyeket a federális megbizás folytán elfoglaltak.
Megütközve látta Ausztria, hogy nem ért czélt azzal, hogy a dán háborúba belement. Hiába igyekezett kivinni azt, hogy az elbai herczegségeknek az október 30-iki szerződéssel biztosított szuverenitási jog az augustenburgi herczegre ruháztassék. Később belátták Bécsben, hogy ezzel czélt nem érnek és nem akadályozhatják meg azt sem, hogy a két herczegség Poroszországhoz csatoltassék. Akkor azzal álltak elő, hogy Poroszország, kárpótlásul, engedje át Sziléziát Ausztriának.
Ez a terv végtelen felháborodást szült Berlinben, és határozottan visszautasították.
Mensdorff ezalatt Bajor- és Szászországokban, továbbá Hessen-Darmstadtban támogatást keresett és talált is. Most már ezek az államok is azt követelték, hogy adassék át Holstein az augustenburgi herczegnek és nyilatkozzék Poroszország szándékai felől Lauenburgra vonatkozólag.
Poroszország azonban e kisebb államok állásfoglalásának sem engedett, sőt élesen megtámadta Ausztriát azért, hogy az augustenburgi herczeg követelésének propagandát csinál.
Mensdorff az éles hangra ugyancsak élesen válaszolt, és a viszony a két állam közt mindinkább feszültté lett.
Ez időtájban találkozott Vilmos király és Bismarck Ratisbonban a párisi és bécsi porosz követekkel. Ezen találkozás után tette meg Florenczben Usedom porosz követ, az első tapogatódzásokat abban az irányban, hogy számíthatna-e arra, hogy Olaszország Velencze felé támadólag lépjen fel, ha Poroszország és Ausztria közt a háború esetleg kiütne?
Mint a hogy később ki fogom mutatni, az olasz kormány nagyon gyanakvólag fogadta Usedom tapogatódzását, a mi egyrészt a franczia befolyásnak volt tulajdonítható, másrészt annak, hogy a porosz király ultra-konzervativ érzelmei ismeretesek voltak Olaszországban. Bismarck hatalmát ám még nem ismerte a világ.
La Marmora gyanakodásának igazat látszott adni az, hogy alig egy héttel Usedom lépései után, az osztrák császár és a porosz király Salzburgban találkoztak, és helyben hagyták azt az egyezkedést, melyet Bismarck és gróf Bloome Gasteinban aláírtak a felmerült nehézségek elsimítása czéljából. Ezen egyezmény szerint Lauenburg a poroszé lett volna, egy csekély pénzbeli kárpótlás fejében, holott Schleswig és Holstein fel voltak osztandók Ausztria és Poroszország közt. Ez a felosztás tényleg létre is jött, de úgy, hogy az osztrák húzta a rövidebb véget, és olyan pozicziók birtokába jutott, a melyeket összeütközés esetén azonnal ott kellett volna hagynia, hadereje biztonsága miatt. Igy tehát, szokás szerint, az osztrák diplomáczia uj kudarczot vallott.
Ez a szerződés nagyon kellemetlen benyomást tett Ausztriában a közvéleményre, kivált a katonai körökre, a melyek belátták az említett hátrányos helyzetet. A benyomás ép oly kedvezőtlen volt a német nemzeti párt kebelében és a német földön is.
E benyomásnak a frankfurti diétán aggasztó jelei mutatkoztak. A másodrendű hatalmasságok Ausztriát a német ügy elárulásával vádolták, és a felháborodás oly nagy lett, hogy Bajorország és Szászország, boszszuból, azonnal elismerték az olasz királyságot.
A gasteini egyezmény Francziaországban és Angliában is rossz benyomást tett. Drouyn de Lhuys, augusztus 29-én, egy körlevélben a gasteini egyezkedést az erőszak megnyilatkozásának mondta. Hasonlókép nyilatkozott Lord Russel is.
A franczia kormánynak ez a nyilatkozata aggodalomba ejtette Bismarckot, és felébresztette benne ismét a vágyat csalétkek ajánlatával lépre vinni a francziák (akkor még) hatalmas császárját.
Ismeretesek azok az ajánlatok, melyeket Bismarch Rouhernek (a hires franczia állam-miniszternek) Carlsbadban 1863-ban tett. Belgiumot ajánlgatta, mely mellesleg mondva, nem is volt a poroszé. Velenczét is ajánlgatta, a melynek sorsa, a franczia császári adott szó folytán nagyon szivén feküdt Napoleonnak. Ilyenféle tervekkel tarsolyában utazott azután Bismarck 1864. október havában Biaritzba, hol az idő szerint Napoleon tartózkodott.
Bismarck utazása nem látszott eredményteljesnek lenni, bár váltig erősítgeté Párisban és Biaritzban, hogy a gasteini szerződés csak pihenő pontul szolgál. Könnyű lesz az első alkalommal Ausztriát a gasteini szerződés megsértésével vádolni és az egész egyezményt megdönteni.
A császár azonban megmaradt a mellett az óhaja mellett, hogy Schleswignek, dánok által lakott része, adassék vissza Dániának. Belgium felajánlgatásával szemben azt is kijelentette, hogy nem vágyódik territoriális terjeszkedésre, csak az esetben kontemplálná ezt, ha Európa térképe egy másik nagyhatalom előnyére változnék meg, vagy ha a Francziaországgal határos rajnai tartományokban a népszavazás (mely ez időtájban Napoleon fixa ideája volt) a Francziaországhoz való csatlakozás mellett nyilatkoznék.
Ugyanezt ismételte jóval később a császár abban a levélben, melyet 1866 junius 11-én Drouyn de Lhuysnek írt.
Bismarck azonban német föld átengedéséről hallani sem akart, és folyvást Belgiumot árulgatta, miglen a császár türelmét vesztve, nem emlékeztette a nagy minisztert Lafontaine-nek, a még le nem lőtt medve bőréről szóló meséjére.
Bismarck októberi franczia útja és tárgyalásai nem maradhattak titokban és fel is költötték Mensdorff figyelmét. Mi sem jellemzi jobban a franczia császárság akkori hatalmát mint az, hogy azonnal neki álltak Bécsben is Napoleonnak udvarolni.
Ismerve a császár érzelmeit Olaszország iránt, ezen a réven igyekeztek hozzá közeledni. Azzal állott elő a bécsi kormány, hogy felkérte Grammont herczeget, tudatná Olaszországgal, hogy hajlandó lenne egész Olaszországra kiterjeszteni azt a kereskedelmi szerződést, melyet 1851-ben Szardiniával kötött. Továbbá attól sem idegenkednék, hogy a diplomatikai rendes viszonyt Olaszországgal helyreállítsa.
Mensdorff ugyancsak érezhette, hogy mily szél fuj, ha Ausztria ily lépésre határozta el magát, sőt annyira ment, hogy bár Grammont kételyeit fejezé ki a felett, hogy ily lépés megtétele helyes lenne-e épen akkor, a mikor Florenczben miniszter-krizis volt, az osztrák kormány mégis sürgette a tárgyalás megkezdését, olyannyira, hogy a florenczi franczia követ, Malaret báró, 1866. január 10-én tényleg közölte is La Marmora olasz miniszterelnökkel az osztrák kormány ajánlatát. La Marmora válasza az volt, hogy Olaszország szivesen lépne kereskedelmi szerződésre Ausztriával, de a diplomatikai összeköttetést csak oly feltétel alatt fogadhatja el, ha ez úgy tekintetnék, mint első lépés a velenczei kérdés megoldása felé.
Ausztria diplomatikai aknamunkájával szemben, Poroszországon volt most a sor nyugtalankodni annak láttára, hogy Ausztria és Francziaország egymáshoz közelednek és még az uj olasz királyság is bele vonatik ebbe a közeledésbe, holott a velenczei kérdés nagyon hasznos tér volt jövendőbeli bonyodalmak előidézésére.
A porosz kormány Ausztria és Olaszország közeledését ellensulyozandó, megragadta azt az alkalmat, hogy véget értek azok az alkudozások, melyeket még 1864-ben Olaszországgal megkezdett egy kereskedelmi szerződés megkötésére vonatkozólag, és nagykövete Usedom gróf által 1866 január közepén átadatta az olasz királynak a fekete és a vörös sas-rend nagykeresztjeit, rendkivül barátságos nyilatkozatok kiséretében. Nehogy azonban ideje maradjon az osztrák kormánynak tovább fűzni közeledését Franczia országhoz, Poroszország megragadott egy jelentéktelen alkalmat arra, hogy a gasteini szerződést semmisnek tekinthesse. Ez az alkalom abból eredt, hogy a herczegségekben parancsnokló osztrák tábornok, Gablenz, megengedte azt, hogy a schleswig-holsteini demokratikus egyesület Altonában gyülésezzen. Ebből kiindulva, egy jegyzékben, melyet Bismarck január 26-án Wertherhez írt Bécsbe, nagyhangon tiltakozott Poroszország az ellen a támogatás ellen, melyben Ausztria a »forradalmárokat« részesíti Holsteinben, és fenyegetődzött, hogy ha Ausztria ily irányban tovább haladna, ez Berlinben azt a meggyőződést keltené fel, hogy ellenséges érzelmekkel van eltelve Poroszország ellen.
Az eszme, hogy Ausztria forradalmárokat támogat, meglehetős ujnak látszhatott Bécsben, a hol erre az izenetre aggodalom fogta el az osztrák császári kormányt. A történetesen, ez időtájt még kivételesebben Budapesten levő császár szokatlan minisztertanácsot hítt volt azonnal össze, és e tanács kebelében határoztatott el az adandó válasz szövege, a mely, tekintve a porosz kihivó modort, meglepőleg nyugodt volt, és némi igazsággal jegyzé meg, hogy Ausztriának nem igen szokása forradalmárokat támogatni, és nincs hajlama Poroszországgal ellenséges lábra állni akkor, mikor számtalan tényével bebizonyítá azt is, hogy a porosz barátságot többre becsüli a vele mindig jó viszonyban élt német másodrendű hatalmak barátságánál is, a mi már eddig is kárára volt Ausztriának, mert ez indította a német államokat arra, hogy az olasz királyságot elismerjék és Ausztria, e téren, elkülönítve álljon.
De Bismarck el volt határozva arra, hogy a szakadást annál is inkább sietteti, mert a magyar kérdés az összeült országgyülésen a békés megoldás előjeleit mutatta már, a mi egyértelmű volt Ausztria belviszonyainak rendezésével és erejének növekvésével. E helyes felfogásból indulva ki, Bismarck gróf Károlyi osztrák berlini követet azzal a nyilatkozattal lepte meg, hogy az egyetértés Poroszország – és Ausztria közt ezennel megszakítottnak tekintendő.
De nemcsak gróf Károlyi volt meglepetve e nyilatkozat által, de meg volt lepetve egész Európa is. Az a hatalom, mely e korszakban döntő befolyást gyakorolt, vagyis Francziaország, semmi oly hadi készületeket nem tett, melyek a helyzet komolyságához mértek lehettek volna, úgy, hogy a helyzetét megillető döntő befolyást esetleg érvényesithesse.
Olaszország még tovább ment készületlenségében. Épen akkor szállította volt le, gazdálkodás szempontjából, hadseregének létszámát.
Bismarck tehát a tisztának látszó égből röpített egy mennykövet, az altonai népgyülés nem képezhetvén szabad szemmel meglátható felhőfoltot a politika egén. Ám épen e meglepetésre számított a nagy államférfiú, a ki már ekkor a porosz haderő ujjászervezésével kényelmesen elkészült.
Tény az, hogy ez időben Bismarck a porosz király vonakodásával s a porosz országgyülés nyilt ellenkezésével szemben állva, egész határozottsággal és törhetlen akarattal ragadta meg a porosz dicsőség szekerét, és vas kezével a világot bámulatba ejtő erővel lökte rá arra az útra, a melyen négy évvel később ura, királya a német császári koronát, német hazája pedig az egységet és a hatalom tetőpontját érték el.
Ezzel befejeztem a porosz-osztrák viszony rövid vázolását, mely az 1866-iki háborút megelőzte.*
* Cenni storici sui Prelimari della guerra del 1866. Luigi Chiala.
