III. Az olasz diplomáczia ténykedése.
III. Az olasz diplomáczia ténykedése.
Most ki kell terjeszkednem Olaszországra. Nemcsak azért, mert ennek az államnak az 1866-iki háborúban szerepe volt, mint egyik szövetséges félnek, hanem azért is, mert Olaszország ténykedése, ebben az időszakban, szorosabb összefüggésben is van e kötet tárgyával, mint a porosz ténykedés, mert Olaszország volt Kossuth Lajos tevékenységének tere, holott Poroszország Csáky, Komáromy és Klapka működésének volt szinhelye.
Mielőtt Olaszország szereplését vázolnám, rá kell mutatnom bizonyos tényekre, melyeknek ismerete érthetőbbé és talán érdekesebbé fogja tenni az olasz ténykedésre vonatkozó némely adatokat.
Ismeretes tény az, hogy nemcsak Olaszországban, de Francziaországban is el volt terjedve az 1866-iki háborút követő években az a felfogás, melynek helyességét vagy helytelenségét nem érzem magamat hivatva ebben a kötetben megvitatni: hogy az 1866-iki olasz hadjárat csak színi előadás volt, melyben Napoleon császár nyomása alatt, ugyanazon elv érvényesült, a melyet más okért Bismarck is érvényesített a porosz király hajlamával ellentétben, Bécscsel szemben, hogy t. i. nem kell Ausztriát megalázni. A porosz nem akarta megalázni azzal, hogy Bécset (a mint könnyen tehette volna) elfoglalja. Olaszországban pedig nem volt szabad megalázást szenvednie Ausztriának azzal, hogy csatát vesszen az ujan született gyenge állammal szemben, mert így nehezebbé vált volna a Habsburg-ház százados szívóssága és büszkesége megsértésével Napoleon tervének kivitele: hogy a velenczei tartományok neki engedtessenek át a kényszer látszata nélkül, a mi 1866-ban tényleg meg is történt.
Ha ez az általános akkori felfogás igaz lett volna: La Marmora, az akkori olasz miniszterelnök és a hadjárat fővezére nagyon különös szinben tünnék fel a történelem előtt.
Ezt érezte is La Marmora, olyannyira, hogy indíttatva érzé magát 1873-ban egy nagyszabású munkát tenni közzé a következő czímmel: »Un pň piu diluce sugli eventi politici e militari dell’ anno 1866«. Ebben a munkában előadja a történteket, abból a czélból, hogy védekezzék a még akkor is elterjedt feltevés ellen.
E szavakat írja La Marmora említett művének előszavában: »ha igaz az, hogy polgári kötelesség feláldozni az életpályát, a vagyont, az életet a királyért és a hazáért, az is igaz, hogy senki sem engedheti meg, hogy becsülete érintessék és lábbal tiportassék«.
Nagy szavak voltak ezek, melyek egy öreg és rideg katonalélekből fakadtak, de a melyek nem oszlatták el abban az időben a felmerült kételyeket.
Érdekesnek vélem röviden vázolni azt, hogy mi történt azért, hogy véleményt alkothasson magának az olvasó arról, hogy mennyire igazolta a látszat azt a felfogást, a mely ellen La Marmora védekezett.
Nemcsak hadvezéri képtelenségről volt ott szó, melynek tulajdoníthatta a közvélemény az olasz hadsereg meglepő felállási modorát, vigyázatlan és szétforgácsolt előrenyomulását, és azt, hogy egy határozott napra tűzték ki a csatát (junius 25-ikére), mintha a hadviselés katonásdi játék lenne és az ellenség nem mozogna, hanem bevárná azt, hogy mikor tetszik őt megtámadni. Nem ezekről volt szó a közvéleményben, bár e tények is eléggé felháboríthatták az országot s polgári kormányát, (mint a hogy személyes érintkezésből tudom, Ricasoli miniszterelnököt fel is háborította) hanem más, egészen megfoghatatlan tények költötték fel a közgyanakvást. E tényeket, birálat nélkül, röviden elő fogom adni.
A custozzai csatában, melyet az olasz haderőnek csakis a czentruma vivott, váratlanul rábukkanva, az osztrák seregre 24-én reggel, minden egyes hadosztály rendelet nélkül, összefüggés nélkül, egészen saját inicziativájára hagyatva vivott, s az egész nap senki sem tudta hol volt La Marmora, a fővezér, a ki pedig régi, vitéz és igen gyakorlott katona volt, ki Crimeában remekül vezényelt. Nemcsak a csatatéren kényszerült minden divisio összefüggő vezénylet nélkül harczolni, hanem Della Rocca és Pianel nagy hadtestei, a csatatérhez közel, rendelet nélkül vesztegeltek egész nap.
Azért a fiatal hadsereg összefüggő parancsnokság nélkül is vitézül harczolt. Cerale divisiója szenvedett legtöbbet, de mikor egy izben megingott, Durando, személyét kitéve és megsebesülve, ismét rendbe hozta a bomladozó sorokat.
Govone és Brignone reggel 5 órától esti 5 óráig védték Custozzát, és meg is tartották. Az aosztai herczeg, Viktor Emanuel ifjabb fia, a későbbi spanyol király, a gránátosok élén megsebesült, de ezrede nem tágított a Don Miguelekkel szemben. A lengyel ulánusok megtörtek a mostani olasz király Umberto négyszögén. Cugia négyszer visszavette Monte Torrét, és egész estig megtartotta positióját. Sirtori bevette Santa Luciát, Verona kapui alatt. Az est bekövetkeztével Umberto koronaherczeg és Brixio pontosan fedezték az olasz seregnek tökéletes rendben történt visszavonulását, miután Pianel, ki mint említém, egész nap rendelet nélkül vesztegelt, saját inicziativájára, a kapott hadiparancs ellenére megmozdult és megjelent a harcztéren, a miért hadi törvényszék elé is került, de nem csak felmentetett, hanem a király az Annuncziata legmagasabb olasz renddel tüntette ki őt.
Bármikép írták is le tehát mások a custozai csatát, az ott harczolt olasz főtisztek egyhangú állítása szerint, az olasz sereg egész rendben vonult vissza a csata estején, a nélkül, hogy csak egyet is a legfőbb pozicziók közül egész nap véglegesen elvesztett volna.
Az osztrák sereg is visszavonult, a híres »négyszög« felé, és nem üldözte az olasz hadsereget. A tényállás tehát az, hogy mind a két hadsereg visszavonult.
Azért még is La Marmora azt sürgönyzé az olasz kormánynak, hogy nagy csatát vesztett; nem pedig azt, hogy a két ellenséges hadsereg, a csata után, egyik is, másik is visszavonult. Albrecht főherczeg pedig, bár későn, s az olasz sürgöny után, tudatta, hogy nagy csatát nyert! A mi természetes is volt, mert ha La Marmora azt referálta, hogy csatát vesztett, ebből természetszerűleg következett az, hogy Albrecht pedig nyert.
Nem tartozik munkám tárgyához, vizsgálni azt, hogy ezek a csodálatos tények minek lehettek a következményei; de az előadott rövid vázlat eléggé kimutatja azt; hogy tág tér nyilt a közvélemény gyanakodására, a mely gyanakodás oly mérveket öltött és oly következetességgel tartotta fenn magát Olaszországban, hogy La Marmora, végre az említett módon, védekezni igyekezett.
Minthogy La Marmora döntő szerepet játszott annak a viszonynak kezdetén, a melyet 1866-ban Kossuth Lajos az olasz kormánynyal ujra felvenni igyekezett, érdekesnek vélem röviden ecsetelni La Marmora jellemét, hogy megvilágítsam azt, hogy miért ütközött Kossuth annyi nehézségbe, és miért szállta meg a legmélyebb aggodalom a magyar honfiak szivét, mikor a már leírt turini események folytán La Marmora lett olasz miniszterelnökké?
La Marmora egy igen régi herczegi család ifjabb ágának ivadéka volt, a ki életének tetemes részét abban az 1848 előtti korszakban tölté el, a mikor a szardiniai királyság nem alkotmányos módon kormányoztatott. Végtelenül erős konzervativ meggyőződés hatotta át egyenes lelkét, mely fiatalkori viszonyai folytán Ausztriával rokonszenvezett. Minden alkalommal tiltakozott az ellen, hogy az olasz egységi mozgalmat forradalomnak nevezzék. Mikor 1861-ben mint királyi küldött Berlinben járt, hogy a porosz királynak trónra lépéséhez szerencsét kivánjon, onnan azt írta, hogy Berlinben »a forradalmárok ellen óriási ellenszenvet talált«, és hozzá tette e szavakat; »még az enyémnél is nagyobbat«.
Ilyen érzésekkel és eszmejárással, nem csoda, hogy Kossuthtal és a magyar ügygyel a legkevésbé sem rokonszenvezett. Az ő merev magatartása eredményezte azt, hogy a mi Magyarország érdekében történt olasz földön 1866-ban, elkésve történt, bár Berlinből nem egyszer nemcsak Usedom porosz követ utján, de egyenesen Bismarcktól is biztatások érkeztek.
A porosz kormány is gyűlölte a forradalmárokat. Schleinitz is, Bismarck is, de gyűlöletük nem volt vak. La Marmoráé az volt.
Jellemző a porosz felfogásra, mely a német egységhez vezetett, az a jegyzék, melyet báró Schleinitz 1860 október 13-án a turini porosz követhez, gróf Brassier de Saint Simonhoz intézett. Azt írta, hogy:
»távol van tőlünk kárhoztatni a nemzeti eszme érvényesülését. Ez az eszme nyiltan bevallott rugója saját politikánknak, melynek czélja Németországban a nemzeti erőknek kifejlesztése és tömörítése, egy hathatósabb és hatalmasabb szervezetben«.
Ugyancsak Schleinitz, az 1861-iki olasz királyi küldöttnek e szavakat mondta: »meglepő azonosság van azon helyzet között mely Piemontnak van Olaszországban azzal, melyben Poroszország van Németországgal«.
E helyzet-hasonlatosság azonban nem hozott létre szorosabb közeledést a porosz és olasz kormányok közt, még az 1864-ben porosz részről tett felületes kisérlet után sem, melyről már megemlékeztem.
Az 1865-ik év kezdetén azonban Usedom gróf, florenczi porosz követ, gyakrabban kezdett érintkezni La Marmora miniszterelnökkel.
La Marmora akkori válaszaiból az olvasható, hogy a porosz közeledést még nem vette komolyan, mert konkrét propoziciókat követelt, és tiltakozott az ellen, hogy Olaszország csak arra használtassék fel, hogy porosz érdekben nyomás gyakoroltassék Ausztriára.
Azonban Napoleon császár, ez idő tájban, tevékeny részt kezdett venni az olasz-porosz viszonyok alakításában. Kitünik ez abból, hogy 1865. augusztusban inszisztált Nigra párisi olasz nagykövetnél, hogy »Olaszország ne kösse le valahogy cselekvési szabadságát, mert egyezkedési kisérletek tétethetnek Ausztria részéről… egyelőre a két állam közötti viszony javítása legyen a czél . . . de talán a dolgok nem fognak ennél megállani«.
Tehát már akkor a velenczei tartományok átadásának lehetősége lett, mint csalogató tükör feltartva La Marmora szemei előtt.
Az olasz kormány, a hatalmas császár e figyelmeztetése folytán, egy titkos küldöttet menesztett Bécsbe, hogy ott, kéz alatt, tudakozódjék.
Érdekes, hogy a kérdőpontok közt, melyeket a küldött La Marmorához intézett, az is van, hogy »milyen állást foglaljon el, ha Bécsben hajlandóságot találna arra, hogy Szent István koronájának kelet felé való kiterjesztésére czéloznának«.
Különös az, hogy Bécset, mint már megemlítém, Berlinből is és Florenczből is ugyan abban az irányban nógatták. A bécsi kormány azonban súlypontjának Budapestre helyezésére irányuló példázgatásokat őrültségnek tekintette.
Az olasz titkos küldött, Olaszországot illetőleg kedvezőbb hangulatot talált Bécsben. Ennek a hangulatnak, a már említett lépés, melyet a bécsi kormány Párisban Grammont herczegnél tett, volt a látható következése.
Ez alatt folyvást érlelődött az eszme, hogy Velencze, franczia diplomatikai közbenjárással, engedtessék át Olaszországnak.
Ily értelemben nyilatkozott 1866 január havában Nigra előtt Lord Cowley angol követ, a ki tudatta Nigrával, hogy a császár többször említé Metternich herczegnek, hogy nem lehet Európában állandó béke addig, míg Ausztria le nem mond Velenczéről.
Ezen eszmefonal fonogatása közt lepte meg Bismarck La Marmorát azzal a kéréssel, hogy küldene egy olasz tábornokot Berlinbe, és Poroszország egy porosz tábornokot fog küldeni Florenczbe.
Elképzelhető, mily nagyot nézett erre a diplomácziai fondorlatokhoz nem szokott öreg katona. Mindazonáltal Govone, Olaszország egyik legfiatalabb és legtehetségesebb tábornoka, márczius havában Berlinbe utazott, azzal az utasítással, hogy mutassa magát készségesnek egyezkedni, és együttes ténykedést vállalni, de csakis teljes recziproczitás, vagyis véd- és daczszövetség alapján.
Govone márczius 14-én találkozott Bismarckkal Barral gróf olasz nagykövetnél, hová Bismarck maga jött el. Meglepő volt azonban, hogy a látszólagos titkolódzás mellett, Govone küldetéséről az egész világ tudott, és maga Govone úgy referált főnökének, hogy valószinűleg az ijesztő madár szerepét játsza, azért, hogy Ausztriára nyomás gyakoroltassék, de hogy kételkedik abban, hogy a háborúra vonatkozólag már megérett elhatározások lennének.
Sok beszéd után, márczius 17-én, Bismarck egy három szakaszból álló szerződést ajánlott az olasz küldöttnek, mely a következőleg hangzott:
»I. Poroszország követelni fogja Németországnak a jelenkor szükségleteihez mért szervezeti átalakítását. Ha ez az átalakítás megzavarná a konfederáczió beléletét és összeütközést idézne elő Ausztria és Poroszország közt, ez esetben Olaszország hadat izenne Ausztria és szövetségesei ellen.
II. A két hatalom felhasználandja mindazon erőket, melyeket a gondviselés rendelkezésükre bocsátott, azért, hogy jogaikat és igazságos ügyüket diadalra juttassák, és egyik fél sem fogná letenni a fegyvert, sem békét vagy fegyverszünetet nem fogna kötni, a másik fél beleegyezése nélkül.
III. Ez a beleegyezés nem lesz megtagadható azon esetben, ha Ausztria ténylegesen kiürítette a lombard-velenczei királyságot, és ha Poroszország hatalmába jutott oly része az osztrák birodalomnak, mely egyértékü a lombard-velenczei királysággal.«
Csodálatos dolog, hogy sokszor, a diplomatikai érintkezésekben mennyire hiányzik a jóhiszeműség. Az említett ajánlatból is csaknem gyermekes módra kisugárzott az utógondolat. Mert míg Olaszország az első szakaszban le lett volna kötve, nem tétetett semmi említés arról, hogy mi fogna történni, ha Olaszországot Ausztria támadná meg?
Bár La Marmora soha sem állt nagy ravaszság hirében, annyi belátása, (vagy talán a nagytehetségű Govonénak?) mégis csak volt, hogy ilyen szerződésbe bele ne menjen.
De alig volt még ideje Govone tábornoknak eszmét cserélni kormányával, mikor, márczius 19-én, Bismarck azzal a kérdéssel lepte meg Barral grófot, hogy »hajlandó lenne-e Olaszország rögtön hadat üzenni Ausztriának?« ezt a váratlan kérdést, melynek hallatára Barral csaknem hanyatt esett, Bismarck az angol mediáczió hírére való tekintettel tette. De mikor az olasz követ bámulatából felocsudva, viszont azt kérdezé: »hajlandó lenne-e Poroszország egy rendes kötés által biztosítani Olaszországot arról, hogy ez esetben mindjárt másnap hadat izen Ausztriának?« Bismarck habozott, s azt válaszolá: »meg kell kérdeznem a királyt, és ha nem egyezik ebbe bele, lemondok állásomról«.
Barral gróf márczius 19-én, ezen különös párbeszéd után, azt sürgönyözte az olasz kormánynak, hogy a királyné, az özvegy királyné, a koronaörökös és örökösné, mind könyörögve kérik a királyt, hogy egyezkedjék Ausztriával.
Oly erőssé lett a Barral által jelzett áramlat, hogy a porosz király, a kihallgatást kérő Govone tábornoknak azt válaszolá, hogy beteg és nem fogadhatja.
Márczius 20-án Barral ismét sürgönyzött kormányának, jelezve, hogy Bismarck izgatottsága fokozódik, és hogy uj ajánlatokkal lépett fel, és pedig azzal, hogy a már jelzett szerződés maradna bár régi czímével »szövetségi és barátsági szerződés« (Traité d’alliance et d’amitié) de tétessék hozzá egy pont, mely szerint »bizonyos harczias eshetőségek bekövetkeztével egy »véd és dacz« szövetség iratnék alá, melynek feltételei előzetesen meg lennének állapítandók«.
Bismarcknak ez az uj ajánlata egy ujabb bizonyitéka volt annak, hogy ő csak kapni akar, de adni nem. Kiütötte magát tehát a szeg a zsákból. Barral azonban megkérdezte, hogy melyik fél lenne kötelezve a támadásra, a mire a király állítólagos rendeletéből, Bismarck azt válaszolá, hogy: Olaszország.
Márczius 21-én uj sürgetés érkezett Bismarcktól és ujabb ajánlatok tétettek bizonyos lényegtelen módosításokra, továbbá tudatták az olasz nagykövettel, hogy Ausztria nyakra-főre fegyverkezik.
Az olasz kormány mindazonáltal kevés hajlandóságot mutatott a beugrásra. Márczius 21-ikén La Marmora sürgönyileg értesíti Barralt, hogy semmi generikus természetű »barátsági« szerződésbe bele nem megy, ha előzetesen porosz részről irott és tisztán érthető ajánlatokat nem kap.
Márczius 22-én végre a porosz király fogadta Govone tábornokot, és 27-én Barral megküldte az olasz kormánynak a porosz kormány által ajánlott uj szerződési tervet, mely így szólt:
»I. Ő felségeik a porosz király és olasz király közt barátság és szövetség fog fennállani.
II. Ha azok a tárgyalások, melyeket a porosz király a többi német kormányokkal megkezdett, a federális alkotmánynak, a nemzeti szükségletnek megfelelő módosítása végett, nem vezetnének sikerre, és ennek folytán a porosz király fegyverhez nyúlni kényszerülne azért, hogy előterjesztéseit keresztül vigye, ő felsége az olasz király, azután, hogy a hadmiveleteket Poroszország már megkezdte, mihelyt e tényről értesül, a jelen szerződésből kötelezőleg hadat fog üzenni Ausztriának, és azoknak az államoknak, melyek Poroszország ellen Ausztriával szövetkeznek.
III. E percztől fogva a háború folytattatni fog, minden oly eszközökkel, melyeket a gondviselés Ő felségeik rendelkezésére állított, és sem Poroszország, sem Olaszország nem fognak sem békét, sem fegyverszünetet kötni, kölcsönös beleegyezés nélkül.
IV. A beleegyezés nem lesz megtagadható az esetben, ha Ausztria beleegyezne átengedni Olaszországnak a lombard-velenczei királyságot, és Poroszországnak oly területet mely azzal a királysággal egyenlő népességet foglal magában.
V. E szerződés az aláirási naptól számitva három havi időtartamra köttetik, és megszünne, ha ez alatt az idő alatt nem jönne létre a II-ik pontban kontemplált eset, és Poroszország nem kezdené meg a háborút.«
Erre a javaslatra La Marmora márczius 28-án azt válaszolá, hogy elvileg egyetért a javaslattal, kivévén a szerződés időtartamát illetőleg.
Különös, hogy e szerződési javaslatról Napoleon császár is értesíttetett, mint az kitünik abból, hogy márczius 30-án Arese, Olaszország bizalmas küldöttje Párisban, azt sürgönyzi, hogy a császár a szerződés aláirását tanácsolja, de csak mint jó barát.
Egy nappal előbb Nigra nagykövet, hivatalosan értesíté kormányát, hogy ha Ausztria előbb megtámadná Olaszországot, a császár ez utóbbit segítené. Szinte segítené, ha a porosz kiegyeznék, és Olaszhon magára maradna. De semmi más esetben nem lépne közbe.
E közben Oroszország is kezdett bele szólani a konczertbe, és Govone április 5-iki sürgönye szerint barátságos nyomást eszközölt a porosz királyra, a béke érdekében.
Mindamellett a fentebb ismertetett szerződés Porosz- és Olaszországok között április 8-án aláiratott, és így az, kit Benedetti franczia nagykövet »maniakus diplomatának« nevezett Govone előtt, (holott a történelem ugyancsak másképen itél) elérte a porosz-olasz szövetségre irányuló czélját.
Ez időtájban érkeztek Berlinbe Ausztria és Bajorország azon jegyzékei, melyekkel tudatta e két hatalmasság, hogy hajlandó lefegyverezni, ha Poroszország is megteszi, sőt tényleg április 25-én a katonai előkészítési rendelet visszavonásáról volt szó Bécsben.
Míg Bécsben ily békés hajlamokat mutattak, Azeglio londoni olasz nagykövet április 20-iki kelettel arról értesíti kormányát, hogy Lord Clarendon és Lord Russel oda hatnak, hogy bizonyos eshetőségek beálltával Velencze békés átadása Bécsben elvileg elfogadtassék.
Az olaszok nem siettek a fegyverkezéssel. Olyannyira nem, hogy míg Ausztria április 17-én behívta a hadi kontingenseket, Olaszország még 23-án sem tette azt meg.
Ekkor történt meg az, hogy valami angol diplomata egy olasz garnizon változtatását mozgósításnak nézte, és ezt a butaságot kormányának is megsürgönyözte. A hir villámgyorsasággal terjedt, és Launay gróf pétervári olasz nagykövet április 24-iki sürgönyében már nyomára találni e hírnek.
A bajor miniszter, Von der Pfordten, értesítette ekkor Centurione olasz követet, hogy Ausztria, az olasz összpontosítás folytán, nem érvényesíti az április 25-én tervezett lefegyverzési rendeletet.
Igy járult hozzá, egy fontoskodó ember ügyetlenkedése egy nagy háború siettetéséhez.
Ausztria elhatározása hírére Napoleon azt sürgönyzé már 25-én az olasz kormánynak, hogy ne válaszoljon Ausztria magatartására tényleges fegyverkezéssel, hanem küldjön egy körlevelet a hatalmasságoknak, és magyarázza meg a tévedést. Ugyanekkor (április 26-án) Mensdorff a berlini osztrák követet utasítá, hogy vonja rá Poroszország figyelmét az olasz (nem létezett) fegyverkezésre, és értesítse a porosz kormányt, hogy Ausztria kénytelen a birodalom más határát fenyegető veszély ellen fegyverkezni.
Ez jó ürügyül szolgált Bismarcknak, hogy Poroszország is folytassa fegyverkezését, és hiába jött már La Marmora körlevele, melyet (Napoleon tanácsát követve) csakugyan szétküldött.
Maga Napoleon sem hitt már az olasz kormány nyilatkozatának, és az április 30-iki fogadtatáson, melyet a Tuilleriákban tartott, oda szólt Nigrához: »nem volt érdemes tőlem tanácsot kérni; ha épen az ellenkezőjét tették annak, a mit tanácsoltam«.
Ekkor Olaszország is gondolkodóba esett, és csakugyan fegyverkezni kezdett, úgy hogy Govone május 2-án már azt a kérdést intézte Bismarckhoz, hogy egy hónap mulva Olaszország kész lehetvén, kész lesz-e Poroszország, és hadat üzen-e Ausztriának, ha ekkor az Olaszhont megtámadja?
Csodálatos, hogy e kérdésre Bismarck, előbb királyára hivatkozva, kitérőleg válaszolt, de később, még az nap, határozott igennel felelt, de hozzá téve a tanácsot, hogy Olaszország ne legyen semmiesetre a támadó.
Ez alatt Govone, állítólag, önhatalmulag azt a kérdést intézte Bismarckhoz, hogy hajlandó lenne-e öt milliót áldozni Magyarországra? – Bismarck óvatosan felelt, arra hivatkozva, hogy nem ismeri sem Magyarországot, sem az embereket, és a porosz formalitások nehézzé tennék ily nagy összeg feláldozását.
Kis idővel ez után Bismarck bebizonyítá, hogy csakugyan nem ismerte Magyarországot és az embereket, mert a porosz formalitások daczára óriási öszszeget áldozott, névleg Magyarországra, de tényleg Csákyra és Komáromyra.
Május 5-én történt Párisban egy nagyon fontos eset, a mely igen figyelemre méltó, tekintve azt, a mit az olasz ténykedésre vonatkozó előadásom kezdetén jeleztem.
E napon Nigra nagykövet azt sürgönyzé kormányának: »Ma hivatott a császár, és azt mondá: Ausztria formális ajánlatot tett átengedni Velenczét azon feltétel alatt, hogy szabad keze legyen Poroszország felé kárpótolni magát. Az átengedés osztrák részről Francziaországnak tétetnék, mely viszont átengedné Olaszországnak«.
Szóról szóra ez történt a custozzai csata után.
Május 6-án ismét távsürgönyözött Nigra, tudatva, hogy »a császár arról értesíti, hogy Metternich herczeg felhatalmaztatott ténylegesen alá írni Velencze átadására vonatkozólag a szerződést, még egyszerű semlegességi igéret fejében is«.
La Marmora azonban ezekre a közlésekre azt válaszolá, hogy az ország becsülete nem engedi azt, hogy cserben hagyja Poroszországot.
E válasz hivatalos komolysággal megdönthetné azt a feltevést, hogy Ausztria ismert szándéka bénította meg az olasz hadi tevékenységet, de bár ezt a választ ismerte a közvélemény, jobban hitt a hadjárat alatt nyilvánuló tények látszatának, mint egy diplomatikai jegyzéknek.
Ekkor merült fel Párisban a kongresszus eszméje, melyet azonban Ausztria vonakodott elfogadni. A franczia kormány azonban a német udvaroknál igyekezett ajánlatának híveket toborzani.
Francziaország magatartása nagyon aggasztotta Bismarckot. Ezekről az aggodalmakról tett jelentést május 23-án Govone, kinek Bismarck azt mondá, hogy vajjon lehetséges-e nekünk háborút kezdeni, ha hátunk mögött hagyunk 300 ezer francziát, a kik ránk támadhatnak ép akkor, a mikor máshol leszünk elfoglalva?«.
Mind e mellett május 30-án elfogadta Bismarck a kongresszus eszméjét.
De Ausztria előre is kizárta a tárgyalandó kérdések közül a velenczei kérdést. A pápa világi hatalmának ügyét pedig szőnyegre akarta hozni.
A frankfurti diéta sem adott felbátoritó választ a kongresszust tervező franczia kormánynak, és hozzájárulásának feltételeit a következő pontokban fejtette ki:
I. A holsteini kérdés ne tárgyaltassék, mert ez kizárólag német ügy.
II. A konfederáczio ujjászervezésének ügye ne tárgyaltassék, mert ez is kizárólag német ügy.
III. Az olasz kérdés előre is a német érdekeket érintőknek mondatik ki.
Ilyen követelésekkel szemben, a franczia kormány is feladta a congresszus eszméjét, a miről junius 4-én a berlini franczia nagykövet értesítette is Bismarckot.
Napoleon császár Ausztriát okolta kongresszusi tervének meghiusítása miatt, és Nigra egyik sürgönye szerint »dühös« volt ezért Ausztriára, de haragja nem hátráltatá meg abban, hogy Bécsben a franczia nagykövet által új lépéseket ne tétessen kedvencz eszméje megvalósítása érdekében, a mely kedvencz eszme az 1859-ben adott császári szó megtartása volt, és Velencze megszerzése Olaszország számára.
Ebből a czélból Grammont herczeg bécsi nagykövetet Párisba rendelte a császár, és junius 4-én visszaküldte Bécsbe azzal a bizalmas utasítással, melyről Nigra párisi olasz nagykövet junius 5-én kelt sürgönyében jelentést tett kormányának. Ez az utasítás abból állt, hogy igyekezzék kieszközölni azt, hogy Ausztria kötelezze magát arra, hogy »bármilyen legyen a háború kimenetele, át fogja adni Velenczét«, a miért a császár cserében semlegességre kötelezné magát.
Ugy látszik, hogy Grammont herczeg közbenjárása nem egészen kedvezőtlen fogadtatásban részesült Bécsben. Ezt lehet legalább kivenni julius 8-iki sürgönyéből, melylyel jelenti, hogy a »hangulat kedvezőnek látszik«.
Nincs tudomásom arról, és nem lelhető fel annak jele, hogy mi volt Grammont herczeg közbenjárásának végleges eredménye, csak annyi tudható, hogy Nigra nagykövet junius 12-én értesíti kormányát, hogy Bécsben elvannak határozva a bekövetkezendő háború bármilyen kimenetele esetén, respektálni az olasz status quo ante bellumot. Ez nem annyit tett, hogy Velenczét átadják, de tény az, hogy mégis átadták, még pedig Francziaországnak, egy állítólagosan győztes hadjárat után, mely azonban (furcsa győzelem volt) úgy végződött, hogy Cialdini egész Velenczét az Udine-i határig tényleg elfoglalta, nyomban követve a gyorsan hátráló osztrák sereget.
Német földön junius elején már rohamosan fejlődtek a viszonyok a háború felé. Bár Holsteinben Manteuffel porosz tábornok tartózkodása, és az osztrák Gablentz ügyessége folytán (lásd Barral nagykövet junius 10-iki sürgönyét) nem sikerült Bismarcknak casus bellit teremteni, a háború kitörése még is csak napok kérdésévé lett.
Az osztrák császár Olmützből junius 10-én egy kiáltványt intézett hadseregéhez, melyben azt mondá, hogy elszántan várja a támadást. Frankfurtban pedig a federális Acta XIX-ik pontja értelmében, a federális hadsereg mozgósítását kérte.
Érdekes tény az, hogy midőn junius 12-én gróf Károlyi értesíté Barral gróf olasz nagykövetet, hogy távozik, hozzá tevé: »nem leszünk mindig ellenségek, és ha, mint reménylem, megverjük Poroszországot, mondhatom egész bizalmasan, hogy megegyezendünk önökkel Velencze átadását illetőleg« (lásd Barral sürgönyét junius 12-iki kelettel).
Ekkor jelent meg Florenczben, porosz részről Bernhardi, a helyett, hogy a Govone küldetésekor ajánlott tábornokot küldték volna.
Bernhardi, úgy tudom, a porosz király historiografusa volt, de nem volt katona, tehát a tanácsok, melyeket osztogatott, az öreg La Marmora tábornokra, ki egész életében katonáskodott, vajmi kevés benyomást tettek. Meg is jegyzé egy izben, hogy »Bernhardi úr tudós lehet, dé látszik, hogy soha sem volt katona«.
Bernhardi és La Marmora mégis tárgyaltak arról, hogy a porosz és olasz hadsereg hol foghatnának egymással kezet?
La Marmora Tirolt emlegette, Bernhardi Lintzet. De nem egyeztek meg, mert La Marmora panaszló szavai szerint Berlinben preparálták azt a hadi tervet, »melyet olasz forradalmárok és magyar emigránsok készítettek, és a mely egy magyar lázadás és az osztrák sereg magyar ezredeinek elpártolására volt alapítva.«
»Mennyire alkalomszerűtlen lett volna komolyan megkötni magát oly emberekkel, kik egymással is meghasonolva, semmi tekintélylyel sem birtak Magyarországban!« (lásd La Marmora Un pň piů di luce 316. lap).
Nem lehet tagadni, hogy az olasz miniszterelnök ezen épen nem hizelgő véleményének megalkotásához hathatósan hozzájárultak azok, kik az emigráczióban folytonosan Kossuth háta mögött áskálódtak, tekintélyét kisebbitették, és úgy igyekeztek magukat feltüntetni, mintha a Magyarországgal viszonyban levő férfiak ők lennének.
La Marmora ezen véleményét még jobban megerősítette Visconti Venosta konstantinápolyi olasz nagykövet, ki Magyarországon váló átutaztában oly benyomást szerzett, hogy az ország sokkal inkább hajlik a kiegyezés, mint a forradalom felé, és hogy az emigrácziónak Magyarországban semmi befolyása sincs.
Igy értesülnek néha a kormányok! Itélje meg az olvasó, hogy Kossuth Lajosnak volt-e befolyása és tekintélye!? De természetesen Klapkának, mint politikusnak sem multja, sem tekintélye nem volt. Pedig ő tolta magát előtérbe, tehát főképen az ő befolyása felől tudakozódtak Csáky és Komáromy pedig, kikkel Klapka együtt müködött, a tekintélynek épen ellenkezőjét élvezték a hazában.
La Marmorának a magyar szövetség ellen táplált ellenszenve daczára, Bismarck e szövetkezés felé hajlott. Junius 12-én Usedom gróf florenczi porosz követ értesité La Marmorát, hogy »a mi a magyar ügyeket illeti, kormányom parancsolata folytán tudatom, hogy a kormány kész a magyar és szláv ügy kézbevételére szükséges pénzösszeg felét magára vállalni, ha Olaszország magára vállalja másik felét. Szükség lenne egy millió frankra az előkészületekre, két millió frankra akkor, midőn az illető népek tényleg megfognak mozdulni. Minthogy a porosz kormány nem tudná mily módon juttatni el a kellő pénzt az illetékes helyekre, kéri, hogy az összeg előlegeztessék az olasz kincstár által.« Usedom gróf, Bismarck felhatalmazásával, igéretet tett a visszatérítést illetőleg.
Ezen ajánlatra vonatkozólag La Marmora a következő megjegyzéseket tette:
»Én mindig ellene voltam az efféle meg nem engedhető eszközök alkalmazásának, Ha Poroszország buzdít minket arra, hogy az összeget előlegezzük, ezt nyilván azért teszi, mert ily ügyekbe lehetőleg keveset akarja magát beleártani és kezeit bemocskolni. De ha Bismarck és Usedom úgy vélekedtek, hogy ez a szerep nem méltó Poroszországhoz, kétszeresen kellett nekem azt érezni, hogy nem méltó Olaszországhoz sem. Azonban Olaszhonban nem mindenki osztja ezt a nézetemet. Oly annyira nem, hogy e napokban iratokkal és tervekkel ostromoltattam, melyeknek figyelembe vételét ép azok a politikai egyéniségek támogatták, a kik arra voltak kijelölve, hogy a harcztérre való távozásom után a miniszteri székekbe üljenek.*
* La Marmora Un pň piů di luce 317. lap.
La Marmora kétségen kivül Ricasolira, ki helyette miniszterelnökké lett és Depretisre, ki tengerészügyi miniszter lett, akart e mondatban czélozni.
La Marmora érzelmei oly ismeretesek voltak, hogy senki sem avatta őt be azokba a viszonyokba, melyekről a jelen kötet Kossuth Lajos iratait magába foglaló része fölvilágosítást ad. (Egész a 114-ik lapig.)
A második rész 115-ik lapján találja meg az olvasó egyikét azoknak az iratoknak, melyekkel La Marmora »meg lett ostromolva«. Az ostromot Kossuth Lajos intézte, és az arany igazságok értékét, melyeket Kossuth feltárt, a korlátolt eszű, öreg tábornok nem volt képes felfogni.
De az »ostromló« iratok közt volt egy másik is, a Kossuth háta mögött folyton működő Klapkáé, melyet május 10-én Bruxellesből intézett La Marmorához és a mely igy hangzott:
»Tábornok úr!
Közeledünk ahhoz a perczhez, a mely határozni fog Olaszország jövője és Magyarország létezése felett.
Szolgálataimat ő felsége a király rendelkezésére bocsátom és boldog lennék, ha csekély erőmnek megengedtetnék az, hogy hozzájárulhassak a magasztos czélnak eléréséhez, mely most Olaszország előtt lebeg.
Gróf C. (gróf Csáky Tivadar) most értesített arról a lépésről, melyet Excellencziádnál tett a végett, hogy összeegyeztessék a pesti nemzeti bizottmány (?) előkészítési munkája, az olasz kormány tervével.
»Minden bizonynyal ebből a központból kell kiindulni Magyarországon a küzdelem elkezdésére adott jelnek. (Tehát Csáky és Komáromy központjából! K. F.) Ama hazafias központnak – a mely számos kiágazásával – az országban az 1863–64-iki szervezettel, tehát kész szervezettel, vagy könnyen kiegészíthető szervezettel rendelkezik – kell kezében hagyni a vezetést. (!) E központ nélkül, az ő egyenes részvételük nélkül, minden kisérlet feltétlenül kudarczot vallana.« (Igy emelte Klapka, Komáromy és Csáky »fontosságát«. Ezzel csikarta ki azt, hogy ezekkel az emberekkel Kossuth is viszonyba lépni kényszerüljön, és hogy Poroszországban úgy szerepeljenek, mint a hogy tették. K. F.)
»Abból a czélból, hogy Magyarországot magunkkal ragadjuk, bátor vagyok kérni Excellencziádat, hogy hagyja jóvá azokat a megállapodásokat, a melyek elvileg el lettek fogadva az olasz kormány által (?) és a melyek egyedül nyujthatnak oly biztosítékokat a magyar nemzeti ügy főnökeinek Magyarországon, a melyeknek alapján nyugodt és tiszta lelkiismerettel tehetnék ki hazájukat a küzdelem esélyeinek.«
»Az ügy sürgős és mennél gyorsabban fog Excellencziád megegyezni a pesti bizottmány képviselőivel, (!) annál inkább fog lehetni reményleni azt, hogy készen fogja találni egész Magyarországot a küzdtéren, mely Olaszország diadalát biztosítandja.«
»A Dunai fejedelemségekben még megvannak fegyvereink. Becses előny ez, melylyel 1859-ben nem rendelkeztünk.«
»Excellencziád figyelmét ezekre felhiva, honfiúi kötelességemet teljesitettem, és boldog lennék, ha nemsokára felhivatnék arra, hogy a harcztéren teljesítsem, mint katona, kötelességemet«
(aláirva)
Klapka György.
Az állítólagos pesti nemzeti bizottmány (más szóval Csáky és Komáromy) be is adtak egy hosszú emlékiratot, melynek végszavai a következők voltak: »Az anyagi segélyen kivül a bizottság kénytelen nehány garancziát kérni: 1. Elismerését az ideiglenes kormánynak és a választott uralkodónak. 2. Egy követ küldését a magyar kormányhoz és elfogadását a magyar követnek. 3. Kötelezettséget az olasz kormány részéről, hogy az Olasz- és Poroszország által helybenhagyott választott uralkodónak kérésére egy kibocsátandó nemzeti kölcsön iránt garancziát vállal. 4. Kölcsönös kötelezettség le nem tenni a fegyvert mindaddig, mig egyrészt el nem éretik Olaszország teljes integritása, másrészt el nem éretik Magyarország függetlensége, visszaállításával az 1848-iki teljes alkotmánynak, fentartva a változtatásokat, melyeket a magyar országgyülés elhatározna«.
E feltételekből, melyek különben szépek lettek volna, látszik csak igazán meg Klapka, Csáky és Komáromy politikai járatlansága, mert egyidejüleg az 1848-iki alkotmány helyreállításáról és egy választandó uralkodóról beszéltek. – Igy kontárkodtak Kossuth Lajos háta mögött, a haza sorsát érdeklő egyik legfontosabb korszak alatt, oly emberek, kik között Klapkát, a szabadságharcz egyik legdicsőségesebb tábornokát, a legnagyobb sajnálattal kellett látnunk.
Klapkával, és a két egyénnel, kiknek működését a Kossuth iratok eléggé jellemezni fogják, Bismarck szorosabb összeköttetésbe jutott.
La Marmora ellenben vonakodott, még Kossuthtal magával is, összeköttetést létesíteni, miért is Kossuth május hó 19-én Ricasolihoz fordult. (Lásd második rész 177. lap.)
A háború kiütésének előestéjén, junius hó 17-én, egy hosszú jegyzékben Usedom gróf a következőket írta La Marmora miniszterelnöknek:
»A porosz kormány nagy figyelemmel tanulmányozta a közel multban a magyar kérdést, és meggyőződött arról, hogy ennek az országnak támogattatása az olasz és porosz kormányok által, mint strategiai támpont, és mint összekötő láncz, hasznossá válhatnék. Küldessék például az Adriai-tenger keleti partjára egy erős expediczió, a nélkül, hogy a fősereg meggyengíttetnék. Ez úgy lenne létesíthető, hogy az expediczió önkéntes elemekből állana Garibaldi vezetése alatt. (Épen ez volt Kossuth terve is. K. F.) A porosz kormányhoz érkezett minden értesítés szerint, a szlávok és magyarok részéről a legmelegebben fogadtatnék ez az expediczió, a mely fedezné oldalát a Bécs felé előnyomuló hadseregnek és Magyarországnak közreműködését megnyerné, tágas resourcejait kitárná, és habozóvá tenné az osztrák seregben a magyar és horvát ezredeket. Északról, Szilézia határáról egy lehetőleg magyar nemzeti elemekből álló csapat hatolna be Magyarországba, és igyekeznék hozzá csatlakozni az előrenyomuló olasz önkéntesekhez és a nyomukban megtermő magyar haderőhöz.«
»Ezek azok az okok, a melyekért Poroszország nagy fontosságot tulajdonít a magyar ügynek. Ajánlom tehát, hogy közös erővel elégíttessenek ki a pénzbeli szükségletek azért, hogy az olasz önkéntes expedicziónak kellő fogadtatás biztosíttassék:«*
* Un pň piů di luce sugli eventi Politici e militari dell’ anno 1866. – per Alfonso La Marmora.
La Marmorának hiába beszélt volna akárki forradalmi mozgalomról. Ő az ő megcsontosodott gondolkodásától el nem tért. Helyét azonban pár nap mulva Ricasoli, a magyar ügy hű barátja, Cavour után Olaszhon legnagyobb minisztere foglalta el.
Kossuth Lajosnak Ricasolival való összeköttetéséről hű képet adnak az iratok második részében összefoglalt okmányok. És ezzel befejezettnek is tekinthetem az 1866-iki háborút megelőző korszaknak és a hatalmak működésének ecsetelését, azzal a megjegyzéssel, hogy 1866-ban ép úgy, mint 1859-ben, nagyon is hamar és nagyon is erősen megverték Ausztriát, és e gyors győzelmek eltemették Kossuth Lajosnak, és az ő elveit követő hű honfiaknak jogosult reményeit.
E reményekről Kossuth Lajos és az őt követő honfiak czéltudatos, lelkiismeretes, hazafias működéséről, ékesen szólanak azok a levelek, iratok és jegyzékek, melyeknek halmaza e kötet második részét képezik.
Komáromy, Csáky és Klapka működésére is világosságot vetnek ezek. E működés felett ítélkezzék az olvasó és az utókor, a száraz tények előadásából.
Ugylátszik a gondviselés azt akarta, hogy egy merész szemfényvesztési kisérlet tapadjon Kossuth Lajos utolsó nagyszabású működéséhez.
A porosz és olasz kormányok félrevezetve, ráerőszakolták Kossuthra azt, hogy oly emberekkel kisértse meg az együtt működést, kik erre érdemesek nem voltak, és a kik önmaguk álczázták le magukat.
A mi az akkori Magyarországot illeti, nem volt területén számot tevő osztrák. haderő, és még sem mozdult meg.
Nagyobb igazat az akkori Magyarországról nem mondott senki, mint Napoleon herczeg, mikor julius 21-én Kossuthot Ferrarában e szavakkal fogadta:
»Az ön nemzete már megint elkésett, mint elkésett 1859-ben. Mindig azt várja, hogy kivülről hozzák be neki tányéron a szabadságot. Nincs benne spontaneitás, nincs inicziativa. Nem akar merényleni. Aratni szeretne nagy biztossággal, a nélkül, hogy vetett volna. Ha a magyar nemzet önkéntesen megmozdul, ha csak száz embernek vére foly is egy magát a kültámasz megérkeztéig tartani képes magyar felkelésben, ez megakadályozta volna a fegyverszünetet, mert a porosz és olasz kérdések mellett a magyar is tényleg fel lett volna véve, s a császárnak, ki a népakarat souverain hatalmát az európai népjog könyvébe beírta, lehetetlen lett volna a magyart, akarata ellenére, visszakényszeríteni az osztrák uralom alá.«
Kossuth Lajos, mint már említém, bronz koszorút helyezett annak a császári herczegnek sírjára, a ki így érzett Magyarország iránt. Én is leteszem rá, mint magyar ember, az elismerés hervadhatatlan virágát.
És most Cicero mondásával zárom be azt a bevezető részt, melyet Kossuth Lajos irataihoz csatolni kötelességem volt:
»Opinionum commonenta delet dies, naturae judicia confirmat.«
Kossuth Ferencz.
