Ifj. Kossuth Lajos – Kossuthnak.
Ifj. Kossuth Lajos – Kossuthnak.
Flórencz, 1866. julius 13.
Édes Atyám!
Tegnap nem irtam, semmit, de éppenségesen semmit sem hallván, mit megirni érdemes lenne.
Ma, ép a mint készülök kimenni, hogy megtegyem a szokott látogatásokat a külügyminiszteriumba, hozzám küldenek egy távsürgönyt.
Tartalmából látszik, hogy ügyünk Poroszországban is jól halad, mindemellett két paragraphus felett megütköztem:
1-ször hogy a mozgalom csak a hónap vége felé kezdődhetik meg;
2-szor gróf Bismarck szándéka felkérni Kossuthot, hogy kövesse a betörő csapatot.
A mi az elsőt illeti, láttuk, hogy 14 napi háború s egy pár csata után a diplomatia mindjárt beleavatkozott a dologba, hát mennyivel inkább fog ez történni akkor, mikor az osztrák lassan-lassan mindinkább fog vesztéhez közeledni. – Három hét nagy idő, addig a porosz Bécsbe megy, vagy legalább is valószinűleg mindig nagyobb és nagyobb előnyt viv ki az osztrák fölött. Új alkalom nyilik a neutrális hatalmaknak beavatkozni, egyezkedéseket ajánlani, újra mediálni, és akkor talán nem lehet majd, úgy mint most, az avatkozást kijátszani. Az igaz, hogy a katonai szervezetnek idő kell, de ha az ember meggondolja, hogy jelenleg Austria mennyire meg van törve, hogy menynyire nem lenne képes csak pár hétig is a magyar mozgalomnak ellentállani, – úgy lehetetlen meg nem győződni, hogy jobb inkább a katonai szervezet tökéletességéből valamit engedni mint húzni-halasztani a dolgot, folytonosan kitéve az avatkozások veszélyeinek.
A mi a másodikat illeti, Usedom, valahányszor én neki Poroszországba menetelednek szükségét megemlítem, mindannyiszor kijelentette, hogy ez most még mindent compromittálhatna. A királynak nem annyira az ügy, mint személyed ellen van igen erős ellenszenve. Ő Téged a legvörösebb forradalmárok s sociális felforgatók közé soroz. Ha Berlinbe mész, e tény megrázza egész Európa diplomatiáját, érkeznek a nották, tanácsok, talán autograf levelek is, lebeszélni a királyt az ily borzasztó elemekkeli szövetkezésről, s ő úgy is hajlik erre, könnyen engedhetne az ostrom alatt s mindennek vége lehetne; de mindig ismétli Usedom, hogy az expeditio elmenetele előtt, mikor a materiális idő már hiányzik a rosszaló beavatkozásra, Bismarck okvetlen felkér, jőjj Poroszhonba és állj magad a mozgalom élére. De úgy látszik, most már ez is változott. – Nem tudom, Csáky oly figyelemmel szerkesztette-e sürgönyét, mint a hogy kellett volna, ha meggondolja, hogy elmenetele óta ez az első hir, és ez is igen rövid, a mit magáról hallat; de ha igen, úgy igen feltünő ez a szó, hogy »követni«. Nagy különbség van e között és a »kisérni« között. Úgy látszik, most már nem az expeditióval együtt, de igenis utána; nem vele menni, de utána menni be az országba. Azt akarják, úgy látszik, kikerülni, hogy Poroszországba menj, s legfölebb is csak azt akarják megengedni, hogy keresztül utazhassál, s menj be Magyarországba az expeditio után, mintegy felhasználva népszerűségedet, feltolni magadat a magyarokra, s nem pedig mint általuk elfogadott szövetséges felkelteni a mozgalmat. Erre tehát igen, de igen sok észrevételt lehetne tenni, de nem lévén erre utasitásom, én csaknem egészen hallgatással mellőztem e második paragrafust.
A mi az elsőt illeti, azaz a mozgalomnak a hónap végeig halasztását, az ellenvetések oly számosak s oly szembeszökők, hogy további utasítás nélkül felhatalmazva éreztem magam, úgy Cerrutinak mint Usedomnak, egy pár észrevételt tenni erre vonatkozólag.
Előbb Cerrutihoz mentem – előadtam neki az expeditiónak ily messzire elhalasztása elleni észrevételeimet, melyeknek helyességét elismerte s melyek annyira megegyeznek saját nézetével, hogy épen énelőttem nála lévén egyik titkára a porosz követségnek, általa már üzent Usedomnak, hogy, a mennyire lehet, siettessék a dolgokat, különben minden veszélyeztetik. Észrevételt tettem Cerrutinak a felett, hogy legjobban siettetné az olasz kormány a porosz expeditiót Magyarhonban az által, ha ő a magáét tenné meg minél hamarább. – Előadtam neki újra azt a tervet, mit multkor te nekem irtál, t. i. hogy Cialdini nem találván ellenséget, haladna előre, s aztán Garibaldi Nagy-Kanizsa felé törne be Magyarországba; – e terv annyival könnyebben sikerülhetne, mert a velenczei-osztrák sereg legnagyobb részét csakugyan éjszak felé vonták vissza – Cerruti persze mindezt helyeselte . . . de a határozat nem tőle függ.
Ezután Usedomhoz mentem. Ő már ismerte Csáky sürgönyét, közöltetett vele a miniszterium által; említette, hogy Cerrutitól siettető üzenetet vett, s ő személyesen is nem fog késni, hasonlót tanácsolni kormányának. Ezután szenvedélyesen kikelt az olaszok ellen. Most meg, úgymond, ő fogja sürgetni a Garibaldi-expeditiót. »Nem tudjuk már, mire megyünk az olaszokkal – úgymond, – épen most kaptam Bismarcktól egy sürgönyt, és ezt Ön elmondhatja, a kinek akarja, a melyben azt kérdi tőlem, hogy árulókkal vagy hülyékkel van-e dolgunk? Ők megtámadják a velenczei tartományokat, visszaverik őket, még csak nem is üldözik, és ők 16 napig mozdulatlanul maradnak, mintha megijedtek volna – addig pedig a nyakunkra hozzák az egész déli hadsereget, és mikor már nincs egy katona a helyszinén, a ki rájok lőne, átmennek a Pón, elfoglalják Rovigót, a hol csak beszegezett ágyúkat találnak és ismét 3 napig vesztegelnek; az ördögbe, most már tizszer akkora seregük mint az ellenségé, előre látom, hogy a Trentinig előnyomulnak és azután ott hagynak minket hosszú orral. – Minden körülmények közt kell, hogy Garibaldi expeditiója meginduljon; ezt követelem, máskép nincs semmi biztosítékunk, hogy nem viselik majd magukat, úgy mint junius 24-iktől julius 10-ikig. Egy szép reggel a porosz kormány bele fog csömörleni és cserben hagyja őket; majd meglátjuk akkor, hogy mit csinálnak . . .« Ezen a tónuson folytatta a követ vagy 10 perczig monologját. Ilyen és ehhez hasonló, kevésbbé diplomatiai kifejezésekkel fűszerezve észrevételeit.
Neki is előadtam az expeditióra nézve kigondolt új tervedet – helyeselte s könnyen kivihetőnek gondolja. – Kért, menj a király főhadiszállására, ott van már 10 nap óta Ricasoli is csaknem folytonosan s ott lehet legjobban sürgetni az expeditiót. – Ő maga részéről mindent el fog követni, hogy kormányát gyorsabb cselekvésre birja.
Így tehát ügyünk jól megy, annál inkább, mert Usedom kérdésemre, hogy áll a mediatio? azt felelte: »kútba esett. Még folytatják a firkálást, hogy megmentsék a látszatot, de az egésznek nincs már fontossága, és azt hiszem, hogy ez után a kudarcza után Francziaország nem fog új kisérleteket tenni a mi ügyünkbe avatkozni . . .«
Elfelejtettem fentebb megemlíteni, hogy a miniszteriumban kész a sürgöny, melyben Türrt tudósítják, hogy a dolgok jól állanak s hogy folytassa útját. Nem tudom, már elküldték-e?
A nagy dolgok miatt ne felejtsük el a kisebbeket. Addig is, míg hétfőn ide érkeznél, egy pár szó utasítást kérnék, ha elkerülhetlen lenne addig is valamit tenni.
Mint emlitém a multkor, Perczel proclamatiókat irt. Nyomtatót keresett s talált is. (Giuseppe Mariani. Piazza Santa Croce Nr. 23.) 2000 példányt rendelt meg, 1000-et be akar az országba küldeni: 500 az osztrák katonáknak s 500 a magyar legionáriusoknak van szánva. Ellened bennök, úgymond Vidos, igen kikel; így tehát jó volna a dolgot mégis elfojtani. – Azon az alapon, hogy a magyar legióban a fegyelmet rontja, kétségtelenül könnyű volna lefoglaltatni. De ez még is kellemetlen volna. . . . . Kár a kormánynak tudni, hogy ilyen meghasonlások vannak a magyarok között, ha mindjárt Perczelt tébolyodottnak tartják is. Másrészt Vidos mondja, hogy a szétküldéssel őt akarja megbizni s hogy neki nincs csepp szándékában sem ilyesmiféle, inkább osztrák szájba való »diatribe«-nak terjesztéséhez kezét nyújtani; ellene nem szegül Perczelnek, mert ez akkor mást kérne fel, de szépen elveszi a 2000 példányt s eljön hozzám, előttem a kandallóban elégetni. Ez persze egyszerűbb dolog volna. »A szennyes ruhát nem kell nyilvánosan mosni« – mint Napoleon mondá, – de másrészt az utolsó perczben Perczel gondolatot cserélhet, s nem adja át Vidosnak, pedig vannak oly kifejezések a proclamatiókban, melyeket jobb a közönség elibe nem hozni, pedig a »Corriere« igen gúnyosan majd minden nap megtámadja a magyarokat, hogy semmit sem tesznek az osztrák ellen.
Várom erre nézve utasításodat.
Irányi, kinek a dolgot elmondtam – persze úgy, hogy eszméje se legyen, kitől tudtam meg e dolgot, – a lefoglaltatás mellett insistál. – Másrészt nem jó »esclandre«-t csinálni.
Itt küldöm az egyik kiáltványnak a másolatát, ez készen van s mehet akármikor nyomatás alá. Vidos értesíteni fog, ha ez megkezdődik. A másik kettőt – mert tulajdonkép 3 van – holnap kapom meg.
Mellesleg legyen említve: Perczel Irányit már árulónak s gazembernek hívta, s ez pedig amazt Telkessy által kihívta, persze a szokott eredménynyel.
Csókollak szeretettel Ferivel együtt.
Lajos.
