Kossuth – Cuggia E. hadügyminiszternek.
Kossuth – Cuggia E. hadügyminiszternek.
Casa d’Angennes, Via d’Angennes.
Turin, 1866. augusztus 19.
Turin, 1866. augusztus 19.
Miniszter Úr!
Bizonyos politikai combinatiók következtében, melyekre a háború vezetett, szerencsém volt az Ön illustris elődével, Pettinengo tábornak úrral megállapodásra jutni a magyar legio újraszervezése dolgában.
Ezt az újraszervezést egy julius 2-án kelt királyi decretum szabályozta véglegesen.
Mindenkor élénk hálával fogok visszaemlékezni arra a jóindulattal teljes gondosságra, melyet Pettinengo tábornok ennek a decretumnak a foganatosítása körül tanusított és a melylyel megtette a kellő intézkedéseket arra nézve, hogy a legio képes legyen hathatósan közreműködni ama tervek megvalósításában, melyeket a kormánynyal együttesen és a király ő Felsége szentesítésével magunk elé tűztünk.
Szerencsétlenségre azokat a szép reményeket, melyeket hozzájuk kötöttem, meghiúsította az a sajátszerű végzetes fordulat, melylyel a háború befejezést nyert, ugy hogy, mielőtt elszigetelt magányomba visszavonulnék – mit vérző szivvel teszek, – nem marad számomra egyéb mint az a szomorú kötelesség, hogy a magyar legio jövőjét illetőleg gyors határozathozatalt szorgalmazva szegény legionáriusaink sorsáról gondoskodjam.
Igen jól tudom, Miniszter Úr, mennyire drága idejének minden percze épen akkor, a midőn magas hivatalát, melyre királya bizalma meghívta – a mihez, kérem, sziveskedjék tisztelettel kifejezett szerencsekivánatomat fogadni, – de a békét egyik perczről a másikra megköthetik, és ha aláirnák, mielőtt legiónk ügye rendezve volna, – a legionáriusok közül igen soknak a sorsa veszélyben forogna, tekintve főleg azt, hogy vannak köztük, kik hadi foglyok voltak és a kik besoroztatván magukat a legióba; nincsenek beleértve a hadi foglyoknak a fegyverszüneti egyezmény következtében történendő kicserélésébe.
Remélem ennélfogva, Miniszter Úr, hogy a veszedelem, mit minden percznyi késedelem magában rejt, mentségeül szolgál annak a sietségnek, a melylyel kénytelen vagyok kérni Önt, hogy a magyar legio sorsát mielőbb rendezni sziveskedjék.
E tekintetben a következőket vagyok bátor szives méltatása elé bocsátani:
I. A leglényegesebb pont az: fentarthatják-e a magyar legiót vagy nem?
A béke még nincs aláirva és már is nehéz bonyodalmak keletkezését látjuk, melyeknek horderejét nehéz volna nagyítani; különben a béke egy kérdést sem old meg véglegesen; a szerződő felek egyike sincs megelégedve vele. Tekintettel ezekre azt hiszem, hogy, bizonyos eshetőségeket tartva szem előtt, czélszerű volna a legiót fel nem oszlatni. De bármi legyen e tekintetben a kormány intentiója sürgős véget vetni a bizonytalanságnak, mely a kedélyeket izgatottságban tartja.
Nagyon kérem tehát, Miniszter Úr, sziveskedjék elhatározni: vajjon fentarják-e vagy föloszlatják-e a magyar legiót?
Ez a határozat alapot fog szolgáltatni a részletes kérdésekre; nevezetesen:
II. A legio fentartása esetén:
a) Szükséges az új capitulatio tartamát megállapítani bizonyos meghatározott időre (például: két évre), mert a julius 2-ki decretum szerint a kötelezettség a háború végével megszünik.
b) Azokra a legionáriusokra nézve, kik, a helyett hogy újra lekötnék magukat, inkább visszatérnének hazájukba, legyenek bár régi hadi foglyok, szökevények vagy egyszerűen emigráltak, – amnestiát kellene a béketárgyalásnál kikötni és Francziaországot mint közvetítő hatalmasságot bevonni.
A szökevényeket világosan meg kellene említeni: e nélkül az amnestia általános kikötése nem használna a visszaküldött legionáriusoknak, a kiket ez a kikötés érdekel. – Az 1859-ben szerzett tapasztalás bizonyítékot szolgáltat, hogy nem lehetünk eléggé óvatosak, mikor arról van szó, hogy Austria rosszakarata ellen magunkat biztosítsuk.
Ez a kikötés annál szükségesebb, mert előre látható, hogy jó sokan azok közül, kik hadi foglyok voltak, hazájukba való visszaküldésüket fogják kivánni. Most ezek nem azzal a szándékkal kötötték le magukat, hogy idegen országban maradjanak, sőt ellenkezőleg, a reménység, hogy ily módon hamarabb térhetnek vissza hazájukba, indította őket, azon a vágyon kivül, hogy a haza felszabadításában részük legyen, arra, hogy a legióba belépjenek.
c) Méltányos volna azoknak, kiket hazájukba visszaküldenek, a julius 2-diki királyi decretumban megállapított jutalom minimumát megadni és elszállítani őket, illőleg öltözve, a kormány költségén Peschieráig.
A legio epuratiója idején, 1862-ben, néhány legionáriust, kit mezítláb és en guenilles küldtek haza, Benedek tábornok ilyen állapotban e szavakkal mutatott be a magyar ezredeknek: »ime lássátok, hogyan bánnak az olaszok a hozzájuk átszegődött magyarokkal.«
A dolog nagyon rossz benyomást hagyott hátra, mely nem törlődött el mind e pillanatig se.
Arra a sajnos esetre, ha a kormány a legio szétoszlatására határozná el magát, a következő kivánságokat bátorkodom Excellentiád elé terjeszteni.
a) Minthogy a legio parancsnoka és a tisztek közül néhányan, kik különösen compromittálva vannak, semmi esetre sem fogadhatnák el az amnestiát, arra kérném a kormányt, hogy őket rendelkezési állapotba helyeztesse, ha csak nem akarná inkább tényleges szolgálatba meghivni.
Ugyanezen a módon jártak el az 1859-ik évi háború végével is a legio feloszlatása alkalmával.
b) El kellene határozni, megengedik-e vagy nem az elbocsátott altiszteknek és legénységnek, hogy, ha akarják, az olasz hadsereg szolgálatába léphessenek.
c) A legio feloszlatása esetére az amnestiát mindannyira nézve különbség nélkül ki kellene kötni, akár emigráltak, akár szökevények vagy hadi foglyok legyenek.
d) A kormány költségén való elszállításon és illő öltözeten kivül méltányosnak tartanám, hogy feloszlatás esetére az elbocsátott tisztek és legénység számára a gratificatio maximumát engedélyezzék.
Ha a kormány a legio fentartását határozná el (a mint remélem, hogy fogja tenni), sietni fognék megtudni azoknak a számát, a kik inkább szeretnék, hogy haza küldjék – és erről a legio parancsnokával jelentést tétetnék a hadügyminiszternek.
Engedje meg, Miniszter Úr, hogy ezt az alkalmat tisztelettel egy személyes kérésemre is felhasználhassam,
Egykori tábori segédemnek, Ihász Dániel ezredesnek, közel 37 szolgálatéve van. – 1859 óta rendelkezési állapotban lévő ezredes az olasz hadseregben. Kétszer vezette a magyar legiót, 1859-ben és 1861–62-ben. Ez utóbbi alkalommal olyan kiváló szolgálatokat tett a nápolyi felkelők ellen indított hadjáratban, hogy a kormány a savoyai katonai rend és a Szt-Móricz- és Szt-Lázárrend keresztjeivel tüntette ki.*
* A savoyai katonai rend olyan, mint nálunk a Mária-Terézia-rend, melyet csak a harcztéren tett kiváló szolgálatokért adnak az olasz hadseregben. K. F.
Szolgálatban való léte, hadjáratai, megsebesülései és kitüntetései a turini katonai parancsnokok hiteles okirataiban és bizonyítványokban vannak igazolva.
Esedezem, Miniszter Úr, sziveskedjék nyugdíjjal való visszavonulását engedélyezni.
Tekintve, hogy nyugalomba helyezése új terhet az államkincstárra nézve nem foglal magában, bizalommal remélem, hogy ezt a kegyet nem fogja megtagadni tőle. – Egyébiránt ez óhajtásom teljesítését különös személyes kedvezménynek fognám tekinteni, és nagyon hálás lennék, ha Excellentiád a nevezett ezredes iránti kegyét azzal akarná tetézni; hogy nyugdíjaztatásához a tábornoki czimet engedélyezné.
Ő egyike a hadsereg legrégibb ezredeseinek, és szolgálataival jól kiérdemelte ezt a kitüntetést, mely egyébiránt senkit sem sértene, mert az ő nyugalomba vonulásával az puszta czím lenne.
Soha és semmi körülmények közt, részemről se nem kértem, sem el nem fogadtam semmi kedvezményt a kormánytól; – de saját személyem iránt tanusított kegynek tekinteném, ha közbenjárásommal egy kiváló tiszt vágyai teljesülését előmozdíthatnám, mit annyira megérdemelt nemcsak az én hazámtól, hanem Olaszországtól is.
Fogadja, kérem, Miniszter Úr, mély tiszteletem és hódolatom kifejezését.
Kossuth Lajos.
(Francziából.)
