Kossuth – Kiss Miklósnak.
Kossuth – Kiss Miklósnak.
22. Via d’Angennes. Turin, 1866. május 20.
Kedves Barátom!
A mely perczben kaptam Ön izenetét Irányi utján, irtam Önnek, az adott adresse alatt. Gondolom 10-kén volt.
14-kén irott levelét 18-kán kaptam. E szerint itélve Ön e levélnek postára tétele után kaphatta ugyancsak 14-kén az enyimet. Ha nem kapta, úgy az adott adresse nem biztos.
Ha telegraphálna, kérem e czim alatt tegye: François Árky, 22 Via d’Angennes pian. 2: Turin.
Leveleit, gondolom, jó lesz azon uton küldeni mint a 14-keit küldte. – Bankárok biztosak is, pontosak is.
Itt minden erőködéseim daczára, ügyeink még mindig függőben vannak. Nem utasítanak el, távolról sem; hanem a jelszó még mindég »várni és várni«. Ugy látszik, itt is azon hátulsó lépcső politika predominál, a mely Berlinben; ámbár itt már ugyan semmi képzelhető ok nincs, mely tartózkodást nem mondom parancsolhatna, de csak tanácsolhatna is. Én ugyan azt hiszem, hogy Berlinben sincs ilyesmire ok. Leginkább nincs oka Bismarcknak, ha igaz, hogy valóban akar háborut. Én 1859-ben itt egy bizonyos nyilt lépést proponáltam, mely kétségtelenül minden hátralépésnek utját vágta, bár iparkodtam azt a legártatlanabb szinben adni elő. Cavour éles látása egyszerre fenekére látott a dolognak. És mit felelt? »Je comprends parfaitement. Vous voulez nous compromettre. Ça me va. Je veux ętre compromis.«
Ez aztán férfiu volt. Tudta, hogy nagy dolgokat csak nagy határozatokkal lehet művelni.
Ön 14-kei levelében a háborut még bizonytalannak festi. Én az entamirozott békeconferentiáknak legkisebb fontosságot sem tulajdonítok s a háborut bizonyosnak tartom, kivévén, ha Berlin megszeppen s hátrál. De ha ezt teszi, úgy Poroszország nagyhatalmi állásának vége örökre. Ő már nem hátrálhat, a nélkül hogy öngyilkosságot követne el. Bismarck úr nem az az ember, ki ilyesmit akarhasson. Sokkal jobban felfogta Poroszország hivatását, s azt, hogy e hivatás csak úgy mehet teljesedésbe, ha útjából az osztrák elsepertetik, mintsem hogy az ellenségtőli félelemből Poroszországnak öngyilkosságot elkövetni megengedhetné. Ismerni fogja ő az öreg Ennius versét:
»Hostem dum fugeret se Fannius ipse premit
Hic – rogo – non furor est? ne mor iare, mori.«
Hic – rogo – non furor est? ne mor iare, mori.«
Tehát Bismarck akarja, lehetetlen, hogy ne akarja a háborut. – Jó. – De a király! az udvar!! – Értem. Hanem azt mondom, ez nem ok arra, hogy a habozóknak tért hagyjon fel a hátrálásra, hanem ok arra, hogy habozásaiknak egy merész lépéssel véget vessen s a háborut kikerülhetlenné tegye. Qu’il se laisse compromettre. Emlékezzék Cavourra. – Egy decretum, magyar légio organizálására, magyar zászló felemelése porosz földön – s a világ minden diplomatája sem akadályozhatja meg a háborut. Pedig ha háboru nem lesz, Poroszország megölte magát, provinciává sülyed, azon Németországban, melynek Austria lesz többé nem confertálható vezére.
Többet mondok, világosan érdekében áll Berlinnek neki ugratni az osztrákot, hogy ő támadjon. – Eh bien! decretálja a magyar zászló felemelését porosz földön, s biztos lehet, hogy az osztrák lesz a támadó.
Fél a német confederatio attitudejétől? – fontos dolog, elismerem; de hisz ezt előre láthatta, nem hiszem, hogy egy ember is tehetett volna illusiót magának arra nézve, hogy a sok német in quarto, octavo és duodecimo fejedelem bizony nem lesz hajlandó magát absorbeáltatni. Hanem hát e bajnak nem az az orvossága, hogy bajt! kiáltsanak Berlinben, hanem az: hogy, ha az osztrák erő szaporodást nyer nyugoton, a porosz restaurálja a »balance«-ot keleten Magyarország biztosításával, egy magyar legic felállításának decretálása által. Ŕ coquin, coquin et demi.
Kit akarnak kimélni? Az osztrákot? de hiszen az éppen nem válogat a fenyegető eszközökben nemcsak háborura, de népháborura készül. Volontaireokat állít ŕ la Garibaldi – forradalmi eszközökhöz nyul – ŕ coquin, coquin et demi.
Vagy kitől fél? A francziától? Az nem akad fel azon, hogy Olaszhonban magyar legio van – nem Garibaldi activitálásán, – azon sem fog felakadni, ha Poroszország magyar legiót állít.
Vagy az orosztól? megmondtam s ismétlem, Bismarck úr bizton kezeskedhetik a czárnak, hogy óvakodni fogunk a lengyel elemtől mint a tűztől.
Miért insistálok ezeknek? megmondom.
Ön 14-kei levelében kilátást nyujt arra, hogy, ha a háboru kitör, egy porosz hadtest betörhet Magyarországra, magával vive, a mi kell egy kis magyar sereg felszerelésére – de hogy a háborudeclaratio előtt egy magyar se menjen Poroszországba.
Tehát legio nem kell.
Figyelmeztetem a következőkre:
1. Pesten országgyűlés van. Több mint valószinü, hogy az annyi oldalról fenyegetett osztrák engedend a kényszerüségnek, s tesz valamit, hogy magának Magyarország hűségét biztosítsa; ha ez neki valami, bár ha csak provisorius transactio által is sikerül; törhet aztán be porosz hadtest Magyarországba! – úgy jár, mint Napoleon 1809-ki proclamatiójával – nemzeti felkelést nem intézend elé. – Ily dolgok sikere azt kivánja, hogy a nemzet szelleme kellőleg predisponálva, előkészítve legyen. S ezt privát, különben is veszélyes, levelezésekkel, conspiratiókkal eszközölni sehol és soha sem lehetne, legkevésbbé Magyarországon, mely nem conspiráló ország. Erre nyilvános tények kellenek, melyeknek tudomása mindenhová elterjed, melyeknek politikai értelmét mindenki felfogja s melyek egy részt a transactionalisták mančge-it meghiusítják (pedig ez lényeges szükség), másrészt a massákat előkészítik »auf die Dinge, die da kommen sollen«, míg, ha ily nyilvános tény nincs, mely reményt ébreszt s bizalmat költ, a nemzet elhagyatva érzi magát – szidja a bolond porosz-olasz lelkét s elmállik, vagy azt mondja, mit az elfogott magyar huszár mondott 59-ben a kérdésre: »megbolondultatok, hogy oly dühösen verekedtetek?« tudja Ön, mit felelt, »hát mikor az Isten is elhagyja a szegény magyart – mit csináljon? verekszik!«
Ily nyilvános tény csak egy lehet: magyar legio felállítása, kapcsolatban az én nevemmel – mert az én nevem zászló, melynek politikai significatióját minden magyar érti. »E nélkül még az organisatio sem sokat érne.« – Ha az én nevem nem volna vele associálva, zsoldos seregnek vennék, melynek politikai hordereje nincs.
2. Háboruban sohasem kell a taktikai tekintetet felejteni. Ha nem lesz előre kiütve a magyar zászló porosz földön, azaz nem lesz legio kapcsolatban az én nevemmel – s nem lesz gond, hogy e tény tudva legyen a magyar ezredeknél – üthetne Jablunkának egy porosz hadtest – majd meglátják, hogy fogják azt fogadni a magyar ezredek – a csata napján nem lehet capacitálni az ellenséget, hogy mit akar az a betörés – akkor csak a fegyver szól, s fegyverre fegyver felel.
Igy magában az országban is arra, hogy a betörés segítségével Magyarország felkölthető legyen, kettő elkerülhetlenül szükséges – első az, hogy előre tudva legyen, hogy a porosz velünk szövetkezett (ez elkészíti a szellemet), második, hogy a betörő porosz hadtest homloksorán pár magyarosan felszerelt, magyar zászló alatt álló magyar zászlóalj legyen látható – különben fiasco lesz az egész dolog – Magyarországon meggyül a sereg, ha magkő vitetik be, mely körül gyülni lehet. De magkő nélkül nem lesz gyümölcs.
Legyen szives, kérem, ezeket Bismarck urnak nevemben előadni, s tapintatos magyarázataival nyomatékositani.
És minthogy azt irja Ön, hogy Bismarck úr kivánságára értesít engem, kötelességemben áll önt megkérni, legyen szives miniszterelnök urat válaszomról értesíteni, mely a következő:
»Közelítését köszönöm, s biztosítom, hogy soha semmi körülmények közt nem tarthat indiscretiótól részemről. Sem Cavour, sem Victor Emmanuel, sem Napoleon császár nem vonakodott – miután egyszer viszonyba léptünk – tartózkodás nélkül velem úgy szóval mint irásban érintkezni, mert tudták, hogy indiscretiótól még az után sem félhetnek, miután a viszony megszünik.
Befolyásomat és erélyes közreműködésemet rendelkezésére bocsátom; de csak oly combinatio alapján, mely a mellett, hogy Poroszország érdekeit a közös ellenség ellen elősegíti, győzelmét könnyíti, sőt tekintetbe véve a magyar nemzet taktikai súlyát, s Magyarországnak ép e háborúban rendkivülileg nyomatékos strategiai fontosságát – a győzelmét, mondhatom, biztosítja; egyszersmind rationabilis chance-okat nyujt Magyarország függetlenségének kivivására, e függetlenséget a háboru egyik coordinált czéljául tűzi ki, s nemzetünknek lehetővé teszi a függetlenség kivivására teljes erejét kifejteni.
Ez conditio sine qua non. – Puszta diversióra magamat fel nem használtathatnám, s csak e végett nemzetem vérével, sorsával nem játszhatnám.
Sokkal nagyobb véleménynyel vagyok B. gróf méltányosságáról, sem mint kételkedhetném, hogy e bázis igazságosságát elismerendi.
E bázis elfogadásáról eleve biztosítva kell lennem, hogy közreműködésemet felajálhassam.
Utóbb, ha egyszer tettre kerül a dolog, s így minden reservek megszüntek, oly modus procedendit óhajtok, mely e bázisnak nyilvános garantiáit foglalja magában, egyszersmind legalkalmasabb a magyar nemzettel fegyvert fogatni s vele egész erejét kifejtetni.
E modus procedendi pedig abban áll: hogy a legalkalmasabbnak itélendő perczben – s miután egy magyar legio decretálása, s a lehetségig felállítása által a siker feltételének elég tétetett – egy porosz haderő, élén a magyar legióval, Magyarországra betörjön; – de egyszersmind a betörést egy porosz királyi proclamatio kisérje, melyben kimondassék: hogy egyetértésben velem, kit a magyar nemzet dicső függetlenségi harczában kormányzójául választott, a porosz hadsereg mint szövetséges lép magyar földre, oly czélból, hogy a magyar nemzetet függetlenségének, melyet 1849-ben közakarattal kikiáltott, kivivásában segítse, egyszersmind királyi szavával biztosítja, hogy őt a közös ellenség legyőzésében semmi egyoldalu érdekből elhagyni nem fogja.
E porosz proclamatiót én kisérném egy magaméval, melyben a nemzetet fegyverre szólítva azt is kimondanám, hogy a porosz királyi jóakaratot hazám iránt hálával fogadva, magamat nemzetem nevében köteleztem, hogy hű szövetségeskint fog a magyar nemzet a porosz mellett állani, s őt el nem hagyja, hanem határozottan fog vele s mellette egész erejével a közös ellenség ellen küzdeni – s tőle elváltan semmi separat egyezkedésekbe nem bocsátkozik.
Ezek óhajtásaim s feltételeim.
Azt mondanom sem kell, hogy, ha szövetségesekül elfogadtatnánk, természetesen érdekében állana a porosznak minket oly karba tenni, hogy minél hatályosabb szövetségesek lehessünk. – Ebből fegyver, lőszer s pénzsegély szüksége áll be. Mind ez természetesen megtérítés kötelessége mellett.
Kérem önt, kedves Barátom! hogy ezeket Bismarck úrral közölve, az eredményről engem értesíteni szives legyen.
Visszatérek a legio ügyére. – Ezt én indispensabilisnek s a fent előadott okok elseje miatt nagyon sürgetőnek tartom.
De akármikor jövend el a percz, melyet a porosz kormány alkalmasnak itélend – ismétlem elkerülhetlenül szükséges, hogy nevem ez intézkedéssel associálva s ez nyilvánosan tudva legyen; mert ha ez nincs, az intézkedés nem birand határozott politikai értelemmel, s így nem is idézhetendi elé a kivánt politikai hatást sem otthon, sem a hadseregben.
E czél elérésére – nem szükséges kikiáltani, hogy mi a czélja a legiónak, megérti azt minden magyar ember, ha nevemet hozzá csatolva látja.
Elég lenne nekem egy ily kis levélke (avec faculté de la publier). A p– kormány elhatározván egy magyar legiót felállítani, felhivja K. urat, hogy e czélra conferáljon s terjeszsze alá a kormány helybenhagyásának azon intézkedéseket, úgy a dologra, valamint a személyekre nézve, melyeket a magyar jellemnek leginkább megfelelőknek, egyszersmind legalkalmasabbaknak itél arra, hogy a felállítandó legióban a rend, disciplina és egyetértés biztosíttassék, az esprit de corps kifejtessék s a szervezet harczias hatálya öregbíttessék.
Ez elég volna. Reám itt szükség lévén, én most legalább még oda nem mennék, hanem Önt szólítanám s illetőleg biznám meg, a szervezésnek utasításaim s a kormány rendeletei értelmébeni igazgatásával s felügyeletével. – Ezt is kihirdetnők. – A commando stb. . . . iránt tisztába jönnénk s aztán – »vogue la galčre« – magában értetvén a feltétel – ha ezen nyilvános kilépésben önmagát privátérdekei által akadályozottnak nem találja – s nem inkább csak a titkos megbizatás s felhatalmazás positiójához kiván ragaszkodni.
Vannak még oly specialitások, mikre a kormányt figyelmeztetni kivánnám, mint olyanokra, mik időt kivánnak, mikhez tehát hozzá kellene fogni még azon suppositio alatt is, hogy a velünki szövetségesség nem a bizonyos, de mégis a possibilis eventualitások közé számittatik Berlinben.
Ilyenek: néhány ezer magyar egyenruha munkába vétele – és egy portativ nyomda – magyar, tót, német, szerb, oláh, orosz, horvát (illyr) betükkel – és egy kis pénz, hogy lendíthessünk valamit az országban, mert e nélkül még csak nem és közlekedhetünk.
Vannak-e önnek rapportjai a honnal? vagy módja reá? – – Berlinben vannak magyarok tán még most is. – Háborus lévén a levegő nem ötlene fel, ha valaki (ha megbizható volna ) haza menekednék s csak annyi hirt vinne meg a pesti baloldalnak (»szélsőnek«), hogy jól hajt a kopó, résen kell lenni, készülni s összeköttetésekről nekik gondoskodni, nehogy nekünk mondhassák, hogy veszélybe ejtjük. – Hanem azoktól az 59–60-féle bizonytalan – »ganz és viertel mágnás« elemektől az Istenért óvakodjék Ön.
Még egyet!
Irja ön, édes Barátom! hogy Bismarck kivánságára rajtam kivül Perczelt és Klapkát is értesítette. – Csodálom, miként jött B. e kivánságra. Nem az Ön kivánságára? Akár így, akár nem, szükséges, hogy Ön nézeteimről informálva legyen – azért nyiltan szólok.
Ha comité eszméje lebeg Ön előtt, kijelentem, hogy én ezt nem előmozdító, hanem akadályozó dolognak tartom – 1859-ben is csak kénytelenségből álltam reá, – mert már a dolog úgy került előmbe, mint a franczia cabinet akarata. Megadtam magam. De ujabban igen-igen parancsoló kénytelenség nélkül reá nem állok. Isten őrizz e tettre s erélyre szükséges időnek személyes huza-vonára vesztegetésétől. Hogy kinek-kinek competens helyén szava, tanácsa befoljon, arra nem kell comité. De egységnek kell lenni a vezérletben. Sok bába: gyermekhalál – kiki a maga helyén. De ne zavarjuk a szerepeket. A mi a személyiségeket illeti.
Perczellel minden szerencsétlen bogarai mellett örökké kész vagyok együtt működni. Ő tiszta, mint az arany. Hazafi a szó legnemesebb értelmében. Hóbortoskodik, susceptibilis, de nem intrigál. Barátnak hü, ellenségnek nyilt. – Vele megértjük egymást.
De Klapkával egy kalap alá többé nem állok. Nemcsak azért, mert neki nincsenek állandó elvei – ma így – holnap úgy, ma lemond a politikai szerepről – egy óra mulva minden lében kanál, ma proclamálja Brüsselből, hogy nekünk semmi jogunk a nemzet ügyébe avatkozni, holnap nem tudom mit csinál. Ezt mind mellőzném. De annak emlékezetét nem mellőzhetem, hogy hátam mögött ellenem conspirált, s pedig conspirált kapcsolatban a legequivoque-abb elemekkel, s oly eszeveszett kalandoros tervek alapján, melyek a magyar névre a legnagyobb homályt vetették, s itt az udvarnál oly benyomást hagytak hátra, hogy a király erszényét óvandó zsebjéhez kap, ha magyart említenek neki. – A ki egyszer hátam mögött ellenem conspirál, azzal én nem iszom egy pohárból – magammal nem gondolok, de igen a hazával, – nem teszem ki annak szent ügyét incompetens ambitiócskák koczkájának. – Nem mondom, hogy au fond Klapka nem jó ember – hanem mondom, hogy gyönge, ingatag, nem megbizható, ambitiosus – és a mit fájdalommal tapasztaltam: intrigáns.
Görgey is csak intrigáns s ambitiosus volt, nem ex professo áruló – mégis elvesztette a hazát.
Bizalom az együttműködés alapja. Én Klapkának őszinte bizalmat adtam – s azzal fontosságot. Ő hátam mögötti conspiratióval, intrigával felelt. Többé lehetetlen benne biznom. – Utjaink elválnak örökre.
Szives tisztelettel s nagyrabecsüléssel
barátja
Kossuth.
Kossuth.
