Kossuth Lajos – Kiss Miklóshoz.
Kossuth Lajos – Kiss Miklóshoz.
Casa d’Angennes Via d’Angennes.
Turin, 1866. május 8.
Turin, 1866. május 8.
Kedves Barátom!
Irányi tudósított Önnek izenetéről. Annak folytán irok.
Ha utasításról van szó: legnagyobb részben elégnek tartom arra hivatkozni, a mit felszólítása folytán mult őszszel irtam volt.
Önnek mesterkezet kivánó legfőbb feladata az volna, hogy Bismarckot capacitálja, miszerint nincs ok attól tartani, hogy Magyarországból a forradalom Lengyelországra kiterjedjen. – Maga Bismarck úr sem lehet idegenebb azon eszmétől, hogy a magyar forradalom magát a lengyel elemmel identifikálja mint a minő idegenek vagyunk mi magyarok – megégette a kása szánkat 49-ben. – Nem vagyunk bolondok, hogy orosz interventiót provokáljunk.
E részben készek vagyunk minden biztosítékot nyujtani, mely tőlünk kivántathatik – ha érdekünknek tiszta felfogása elég biztosítéknak nem tekintetnék.
Legyen szives Ön Bismarck grófot figyelmeztetni, hogy a történet minden időszakában s minden hatalmaknál elv volt, politikai sympathiák s antipathiák miatt el nem hanyagolni semmit, a mi a győzelem chance-ait növelheti. – Az absolutistikus Francziaország elment kivivni az amerikai republikánusok függetlenségét. – I. Napoleon, ki éppen, mert forradalom gyermeke volt, mert annak nyakán mászott a hatalomra, erős kézzel fékezte a forradalmat, nehogy megdöntse, a ki teremté; még is forradalomra hivta fel a magyart 1809-ben. – III. Napoleon pedig (kinél csak Bismarck gróf sem kevésbbé barátja a forradalomnak) 1859-ben velünk szövetkezett. – Változtatott-e ez valamit ama hatalmak kormányzati elvein? kényszeríté-e őket revolutionáriusabbakká lenni? – teljességgel nem.
És van még egy tekintet: porosz és olasz szövetségben állanak. Jó. – Az osztráknak két ellenséggel levén dolga, igen valószinü, hogy egyik oldalon defensiv háborut iparkodand folytatni, addig, mig a másik oldalon – túlsúlyra concentrált erővel egy nagy támadó csapást nem sikerül végrehajtania. – A két szövetséges nem egyesülhet, combinálhatja a háboru kezdetét, de nem a további operatiókat, mert az ellenség közben van, s vasutjai segélyével éjszakról délre és viszont vethet erőt – nagy erőt 4 nap alatt; – de ha Magyarország mozog, az ellenség bázisa hátban van fenyegetve – s az éjszaki s déli seregei közti communicatio veszélyeztetve – gondolja meg B. úr ennek strategiai következményeit. – Gondolja meg a befolyást, melyet egy magyarországi mozgalom az osztrák hadsereg compactságára gyakorland – s gondolja meg, minő különbséget tesz az a háboru chanceaira nézve; vajjon Magyarország con amore az osztrák mellett áll-e, vagy mindjárt kezdetben passive, később ellene – már csak a passivitás is minő különbség! és minő különbség: azon helyzet között, ha Magyarországból az osztrák minden combattans erőt kivonhat s a mellett depot-it, hadtelepjeit, magasinumait etc. biztosan oda helyezheti – és azon másik helyzet közt, ha Magyarországot is őriznie, ha ott verekednie kellend, s ha onnan provisiókra nem számíthat!
De még egy más körülményt is fontoljon meg. Oly körülmény ez, mely oly penetráns előrelátó politikusnak, mint gróf Bismarck, figyelmét méltán felhivhatja. – A háboru végével Francziaországgal minden esetre számolni kellend. Minden esetre – még neutralitását is meg kellend fizetni. – De minő különbség lesz a számolásban, ha a szövetségesek Napoleon oltalmára nem szorulnak, és akkor, ha egyikük vagy másikuk reá szorul. – Nem kell mondanom, hogy az tökéletesen mindegy, melyik szövetséges részesülend ez ótalomban. – Fizetni érte a másik is fog. – Alkalmasint az olasznak fog jutni ezen szerencsétlen szerencse. – Rouher sem szólott a porosz iránti regardokról – de az olasz irántiakról igen, – ez természetes. – A ki Napoleon császár szivébe láthatna: alkalmasint egy kis vágyat látna ott, hogy az olaszt egy kissé megpaskolja az osztrák, miszerint alkalma legyen ennek halt-ot! parancsolni s az olaszt megmenteni.
Drága mentés lesz! drága a poroszra nézve is. – Nagyon érdekében áll Berlinnek, hogy az olaszok e »mentésre« ne szorúljanak.
El lehet érni, ha mi activitásba tétetünk.
Nagyon drága árba kerülhet a mi mellőztetésünk.
A politika, mint a hadtan is, gyakran egyszerü arithmetikai problémára redukáltatik.
Ha ezen okok – miket Ön tapintata sok másokkal tudand szaporítani – hatnának – óhajtanám hozná szóba, hogy mily tanácsos volna Silesiában, magyar legio felállítására engedelmet adni – a mint a háboru kitörend. – Természetesen az, hogy mikor avancirozhatna ez Magyarország felé, annak engedelme mindig a porosz kormány kezében maradna – de a magyar ezredek többnyire Poroszország ellen lesznek felállítva – itt Velenczében alig van 20,000 magyar. – – Fogassa Ön fel – 1859-ki tapasztalásunk folytán – is azt Bismarck gróffal, hogy, ha a háború kitör, maga az, hogy porosz földön magyar legio alakítása vétetik munkába, minő hatást gyakorolhat a magyar ezredekre.
Ah! ha Ön ez eszmét goutiroztathatná!
A részletek iránt nem késnék propositiót küldeni, s biztosíthatja Ön Bismarck urat, hogy minden kitelhető menagement-okra készek leszünk s kész vagyok a porosz kormányi susceptibilitások iránt.
Az itteni helyzetről szükség orientálva lennie, ottani eljárása végett. E helyzet ennyiben áll: kopogtattam. Határozatlan generalitásokban feleltek. S ez így marad, mig a háboru kitörése Lamarmorát a miniszteri zsöllyeszékből nyeregbe nem szólítja. Hihetőleg Ricasoli lesz utódja. – Akkor, ha a magyar forradalmi elem activitásának akadálya csak Lamarmora ellenszenvében feküdött, nem maradunk ki a játékból. – Ellenben kimaradunk, ha a nehézség kútfeje Párisban, Berlinben van.
Félek, ott van.
Igen evidensnek látszik nekem, hogy Napoleon szeretné az olasz háborút Velenczére localisáltatva, s az olaszt nem annyira erősnek tudni, hogy ő reá ne szorúlhasson. – – – – – – – –
Berlint illetőleg három tekintet forog fenn: 1. Bismarck s a király borzalma a forradalomtól; 2. félelem, hogy, ha Magyarországban tűz van, Galiczia s Posen is kigyulhat; 3. s az a legfőbb; hátuk mögött szükségük van a czár jóakaratára, s ennek ára (»félek«) tartózkodás mindentől, a mi a forradalmi szagu – s különösen Lengyelország szomszédságában.
Fontos szolgálatot tenne Ön az ügynek, ha kipuhatolná, vajjon ezen utóbbi tekintet nem fordult-e meg valamely conclusum alakban a Berlin és Flórencz közti negociatiókban.
Mert ha nem, – ugy nem mondok le a reményről itt oly »fait accompli«-t kimanoeuvrirozni, mely ellen, ha egyszer megvan, hiában lesz minden remonstratio – mert a tényeknek meg van inexorabilis logicájuk; – erősebb, mint az emberi hajlam.
De ha igen, úgy már a kérdés prejudikálva van – úgy már mellőztetésünk a »fait accompli«, s az ellen hiában küzdünk.
Ez iránt volna kivánatos, hogy Ön magát tájékozza mielőtt B.-al szólana a többiről – mert ha a kérdés csakugyan prejudikálva van; a siker melyet Ön saját tapintatától várhat, legfelebb arra lesz redukálva, hogy (mint a német mondja; »egy nyugtalan balhát ültet be B. fülébe«), s ha az események úgy fordúlnának, hogy a fa, melybe fejszéjét vágta B. úr, keményebbnek mutatkoznék, mint gondolta – később talán még változhatnék a politika.
Ah! De ha az a legio lehetséges volna!! Ezért aztán kalapot emelhetne Ön előtt a magyar história. Szives tisztelettel s nagyrabecsüléssel
barátja
Kossuth.
Kossuth.
