Perczel – Kossuthnak.
Perczel – Kossuthnak.
1866. junius 15.
Édes Barátom!
Csak e perczben távoza Ferencz; elhozá bizalmas leveledet; sietek is válaszommal. Osztom nézeteidet a porosz követ részéről tanusított határozottság és a magyar ügy teljes méltánylása fölött. Én is, mint tenmagad, ezt igen fontosnak és minden tekintetben örvendetesnek tartom. Annál inkább, mert a poroszoknak Holsteinbani energikus eljárása, és különösen a csak ma reggel érkezett és közlött tudósítások a tegnapi frankfurti szövetségi gyűlés eseményeiről kétségén túl helyezik az osztrák és porosz közti szakadás áthidalhatlan mélységét. A régi confoederatio az utolsó halálos csapást nyeré és Németország egy radikális átalakulás sorompóinál találja magát, sőt már azokon belül. Nehéz, óriási munka, egy egész Európa viszonyainak újjászervezésével járó complicatio, így hazánk felszabadulására ezer új alkalom s lehetőség tárja fel magát. – Csak most részünkről is illő és megfelelő munkásság csatlakozzék a szerencsés fejlődéshez, és a siker, az üdvös megoldás biztos. – Nagy mennyei megnyugtatást lelek abban, hogy eddig is már nem marada következmény nélkül azon nem csekély feláldozással és önmegtagadással járó kiindulás, mely Brüszszelből ide le vezete. Akaratom, hitem szilárd mint gránitoszlop; apróság nem ingathatja, még nagy baj és bűn hazánkfiai részéről sem törendi meg. De az is meg lőn mondva előre, hogy, a minő mértékben becsülendi meg fajunk ezen óriási, a történelemben példáját nem lelő önfeláldozásomat, ép oly mértékben fogja az igazság istene a vas logika őt is áldásával tetézni. – Jaj fajunknak és hazánk jelesbjeinek, ha még egyszer merészlendik ismételni ellenemben azon égbekiáltó méltatlanságokat, melyekkel 1848/9-ben megrontottak előbb engem, és bennem elveszték az ezer éves országos létet; és az iszonyatos lakolás tizenhét évein át megtagadának engem, hogy a nemzet drága életvérén szerzett, és legfőbb részében általam és vezérletem alatt kieszközlött és elnyert világhirt és hitelt eljátszák elannyira, hogy csak pár hét előtt még a nemzet kétségbeesetten künn és benn irgalmatlan zsarnokai lábainál heverve, a nagy világtól szinte megtagadtatva, koldus alamizsnaként rimánkoda szentigazai néhány rongyainak visszanyerhetéseért. Tenmagad, ki itt künn per eminentiam képviseléd a magyar ügyet és vezetéd annak sorsát, miután minden kisérleteid sikerteleneknek és az egyéniségekbeni nagy csalódásaid bebizonyultak volna: a közel halálosnak tetszhető politikai elsorvadás oly tagadhatatlan bejelentését és kifejezését birod levelezéseid csomagában, minő ugyan csak leverő és reményölő lehete lelkületedre nézve. – És te most ismét teljes activitásban nagy kilátásokkal; ügyünk ismét hitelre emelkedik és napról-napra előbbre tolakodik; az országban bent növekedő hazafias hangulat, és szinte fenyegető ingerültség. Ime áldást, szerencsét hozék néked ügyünknél. Ha ezt szemed előtt tartod minden transactiódban, ha ki nem feleded ezt soha, de soha ám: úgy ez áldás öregbedik fokonkint, míg a haza nem lesz megszabadítva; és te, mint fő munkás e szabadításban, örök dicsőséggel koronázva, az egész nemzet és világ előtt nyiltan nem adandasz hálát annak, ki néked már 1838 és 1848 között is ismételve nagy szerencsét és áldást hoza, és a kivel még együtt jártál, mindig csak üdv és dicsőség jutalmazá lépteidet, de a kit a hányszor és a mikor elhagyál vagy megtagadál, átok és gyalázat követé tetteidet; ki 1866. május havában hozzád jöve, nyiltan ismételve kijelentő néked »a történelemben szinte páratlan, és azok által, kik hazánk buktának okait teljesen nem ismerik, szinte megfoghatlan 17 végetlen hosszú évek alatt szenvedett martyromságot rakott le halálos agoniában rángatódzó hazánk oltárára; és néked, e szenvedéseim fő okozójának, a keserű mult teljes háttérbe szorítását ajánlom egy új szövetség kötésére, elfogadod-e?« És te nemcsak elfogadád, sőt ismételten szorgalmazád, hogy lakodba jőjjön az, véled egy asztalnál kenyeret, sót enni, kinek a nagy mult iránti változatlan nézeteit is mind és újra nyiltan bevallani tapasztalád. – Ez az alap, ez a kiindulás!! Isten ne engedje, hogy arról leszállva és tévösvényre botorkálva, mi ismét ellentétbe állítva találjuk egymást. Hogy én ismét martyr és te szereplő, úgy mint az utóbbi tizenhét éven át, similes causae similes effectus. Csak hogy most finalis. Mert az úristen végre megunja ám ezt a dolgot. Hogy miért emlitem ezeket fel? Azért, mert ez az első irat, mit évek óta egymással váltunk, és illő, szükséges, hogy egymással teljesen tisztában legyünk, clara pacta boni amici. Azért, mert rövid együttlétünk alatt történt holmi, mi nem illik bele azon viszonyba, melyet újra kezdénk és a mit ismét szükség felednem, hogy képes legyek higgadtan birálni! Azért most magad említed fel a hirt, mely már úgy is káros, sőt veszélyes is lehet ügyünkre, és a mely ugyancsak közvetlen kifolyása azon fent érintett és általam ismét feledésre szánt holmik egyikének. Türr Berlinbe utazása tenálad nélkül! Meg fogod őt szidni! De hátha aztán már akár reád, akár reám nézve – pedig mi fontos, eldöntő ez, hol nem correct, hol kifeledő eszközlődés folytattatott? És ki, mint te mondod, maga auf eigene Faust megy a magyar ügy felett transigálni és a csak a posteriori ád jelentést, úgy is azt, mi tetszik, attól szabad-e nem mindent várni vagy inkább tartani. Ő elindulta előtt nálad volt, véled hosszasan értekeze; sőt, a mint csak később hallám, azon másokkal is, kik nálad voltak, és pedig véled együtt; és ime, te még sem tudád, hogy ő hova készült, és azt sem, hogy mi végre. Hozzám bevezetéd őt, de vélem közügyekről nem értekeze. És így egy oly fontos helyre, sőt legfőbb állomásra, minőnek mindinkább mutatkozik Berlin, egy egyén megy ki a te állításod szerinti értelemben, téged, kit ő principálisának ismer és vall, reászedett. Ez nagy hiba! Flórenczbe meneteled és az ottani porosz követteli értekezésed ezt orvosolja, ha t. i. nem vesztetted szem előtt ott sem, a miről mondám, hogy nem szabad soha szem előtt tévesztened. Nagy hiba, minden esetre fatalitás volt, hogy Flórenczbe nélkülem mentél. A lapok mind adják, hogy oda érkeztél. Mi rossz benyomást tehet ez; mi sértő reám nézve, hogy én itt maradék. Ezt semmi sem mentheti. Legkevésbbé pedig az, hogy a lapok úgy hirlik, hogy Kossuth generális érkeze Flórenczbe;* és Kossuth, sem hivei nem sietnek ezt kiigazítani. Ez kicsinek tetszhető, és mégis óriási baklövés. Tüstént helyre kell hozni. Én is becsületes embernek ismerem Kossuth Lajost, egy rendkivüli tehetségű és érdemű nagy férfiút, ki Magyarországnak kormányzója volt; de nem ismerek és soha sem fogok ismerni Kossuth Lajos generálist. Kossuth generális egy absurdum, egy nevetség, egy kalandozás. A haza igazságot követel, azt csak igazsággal lehet megmenteni. Nekünk kötelességünk a világnak is csak igazságot mutatnunk és igazsággal eljárnunk. Ha együtt megyünk, úgy ez elmarad és véle végtelen sok baj! szebb lett volna és hasznosb, ha a Perczel generális neve Kossuth Lajos volt kormányzó nevével együtt jelentetik be. Szegény nőm, és a becsületes hazafiak mit szólanak ezen hir vételére. Leforrázza, miként a fagy az ország termését. Ismét a régi komédia, fogja mindenki okos és becsületes ember mondani!!! Te elmentél magad, én megálltam. Még nem szakadtunk; de elváltunk. Ez baj, de nem orvosolhatlan. Te teheted ezt. Ellened nem leszek; 17 évi abnegatióm e részben nem módosul. De ha így haladva tovább úgy menne, távozunk és végre hamar elválunk! Fogok-e elváltan itt künn használhatni ügyünknek, isten tudja; annyi bizonyos, hogy ártani nem fogok; hanem, ha akár az itteni kormány nem méltatna figyelemre, akár itteni olaszhoni hazámfiai közakarata nem szólítana ki cselekvésre – mit én ugyan még jellel sem fognék előidézni akarni, hahogy még lehetséges lenne is ily közakarat elővarázsolása – úgy mint előre szinte praecise kimondám, itt megbánva várom a hírek folyását és az alkalmat, hogy rést találjak a győzelmes olasz had nyomán hazánk földjére jutni. E rés pedig hamar nyiland, miután szerintem a diadal biztos. De ha ez nem történne hamar, ha az a kis pénz mi zsebemben van, elfogyna, úgy talán ispotályba béfogadandja az olasz kormány azt, ki 1843-ban az olasz érdekben a leghevesb és harcziasb vitát folytatá azon miniszterium ellen, melynek bárgyú, ingadozó, elvtelen eljárása első eredeti kútforrása az ország elvesztének, és a mely miniszteriumnak te valál legkitünőbb tagja. Szegény legény, akkor mint ma, hivatalomat – pedig nem rögtönözve hevülésben, hanem hetek előtt azt kijelentve – a haza oltárára rakám; és ezzel alapját vetém azon jövőnek, melyet isten kegyelme tára nékem és a melylyel, ha nem is tudám végbukástól megmenteni a tévútra csábított nemzetet, de elterelém a gyalázatos elveszés kárhozatát, és szerzém a világhírt és hitelt. Innét csak ki! vagy a sírba. Többé ismét magyar ember cselszövénye el nem riaszt. Mert a honnak meg kell szabadulni.
* Az olaszok következetesen s minden magyarázatok daczára generálisnak nevezték Kossuthot. K. F.
Végezetül! Bizalmas leveled ismét új kiindulásul fogadom. És ha irsz ismét – de irsz, a nélkül hogy e levelembeni mondataim taglalásába ereszkedsz és úgy segítesz feledtetni vélem ezen nem régi, de csak mostani szövetségünk elleni félrelépéseket, és gyógyítani, higgasztani újra felnyitott sebeimet: úgy ismét szent a béke; és bár én itt s te messze tőlem; én nulla, te factor: mégis, nemcsak nem szakadtunk, még nem is váltunk el. Minek ugyan nem szabadna semmi áron történni!
Fajunk egyetlen gyilkosai egyik főnökének számára volt pénz; azt még Horváth uram védi, tömjénezi; és az én flórenczi útam számára nincs? Nem blasphemia ez?? Istenkáromlás! Pulszky fia itt járt, csinos, derék ifjúnak tetsze nékem. Mondják, Garibaldinál van kilátása, tüstént tiszti rangban alkalmazást nyerni. Hát ez nem lenne blasphemia? Hát az én fiaim közvitézek!! Hát ezek a magyar legióban? Hát e legio csak az én fiaim számára jó! Hát a példa?? Istenem, istenem! Ne engedd, hogy megátkozzalak benneteket mind! Átkom örök vész lenne fajunkra és reátok iszonyú lakolás!!!*
* Jellemző levél! K. F.
Perczel.
