A nemzetiségi kérdés kapcsolatban a közösügyi munkálattal.*
A nemzetiségi kérdés kapcsolatban a közösügyi munkálattal.*
* Kossuth hivatkozik erre az értekezésére a cseh válságról Helfy Ignáczhoz 1871. nov. 5-én irt levelében. K. F.
Nem egyedül Magyarország van azon helyzetben, hogy polgárai különféle nemzetiséghez tartoznak, de egyedül Magyarországnak jutott azon balszerencse, hogy a faj-, nyelv-, valláskülönbség nélküli jogegyenlőség elve nem volt képes a nemzetiségi kérdés felmerülését eltávolítani.
Francziaországban van franczia, breton, bask, német nemzetiség, de nincs nemzetiségi kérdés, s nem is volt soha; bár Francziaország a politikai experimentatiók museuma.
Nagy-Brittaniában van angol, gall, kelta nemzetiség.
Belgiumban van wallon (franczia) és flamand.
Svájczban van franczia, német, olasz, román.
Az éjszak-amerikai nagy köztársaságban van angolszász, ir, német, hollandus, franczia, spanyol, olasz, indus nemzetiség; de nemzetiségi kérdés politikai értelemben egy helyütt sincs.
És miért nincs? Azért, mert a nyelv egysége még nem képezi s a nyelv különbfélesége nem akadályozza a nemzetiségi egységet.
A nemzet az állam maga; a nemzetiség az államban van.
Arra tehát, hogy az említett nemzeteknél a nemzetiségi kérdés politikai problémává ne váljék, elég volt az, hogy a nemzetiségi különbség a politikai és polgári jogokban ne tegyen különbséget; és az, hogy az állam ne tegyen semmi akadályt a nemzetiségi érdekek szabad társadalmi fejlődésének.
E két egyszerű tekintet elég volt arra, hogy ama nemzetek a nemzetiségi viszályok átkától mentek maradjanak.
De hazánkban létezik a nemzetiségi kérdés, s mert létezik, e kérdést nem létezővé tenni nem lehet.
Hiába mondanók, hogy a vitába sok szenvedély s nem egy nemtelen rugó vegyült. A kérdés fenekén ott van a nemzetiség felébredett szelleme, s ez útat tör magának ellenállhatatlanul az élet felé, mint a természet tenyésző ereje útat tör magának keresztül a sziklák repedésein. Magok ama szenvedélyek is csak úgy csillapíthatók le, s a játékba vegyült nemtelen rugók is csak úgy lehetnek ártalmatlanokká, ha az, a mi természetszerű, a mi igazságos, a mi méltányos van a nemzetiségi igényekben, kielégítést talál.
Mi ezen természetszerű érdekek szempontjából indulva arról vagyunk meggyőződve, hogy egy önálló és független Magyarországban a nemzetiségi kérdés közelégedésre könnyen és akként egyenlíthető ki, hogy a nyelvek különbfélesége sem Magyarország állami egységét veszélyeztetni, sem az egyetemes nemzet erejét gyöngíteni nem fogná; ellenben, ha Magyarország azzá lesz, a mivé azt a közösügyi munkálat tenni készül, a nemzetiségi kérdés ki nem egyenlíthető.
Van ezen kérdésnek tisztán belügyi, minden nemzetközi viszonylatoktól különvált oldala.
Ez könnyen kiegyenlíthető.
Nem kell semmi más hozzá, mint őszinte igazságos testvériesség magyar részről, és a nem magyar nemzetiségek részéről az, hogy az államot magát a nemzetiségi igényeknek feláldozni ne kivánják, a mint érdekeiket józanul felfogva bizonyára nem is kivánhatják s nem is kivánják.
A nemzetiségi érdekek egy része a társadalmi, más része a politikai térre tartozik.
Az elsőbbeket az egyesületi jog alapján érvényesíteni magokat az illető nemzetiségeket illeti. Vegyék példának a protestáns vallásfelekezet, különösen az evangelikusok vallási és iskolai szervezetét, mindazon nemzetiségek érdekeik valósítása s előmozdítása végett, melyek a társadalmi térre tartoznak.
Van hasonlat a kettő között.
Vallás és nemzetiség sociális érdekek.
Az evangelikus vallástételt követők tökéletes demokratiai alapon szervezett egyesületet képeznek az esperességeken, supirentendentiákon fel az egyetemes gyűlésig s egyetemes inspectorig; mindenhol hatóságot látunk fokonként terjeszkedő körben gyakorolni, s pedig sikerrel gyakoroltatni, a nélkül hogy a territoriális jurisdictióról csak szó is volna. Szervezzék magukat hasonló egyesületekké a nemzetiségek; válasszanak maguknak társadalmi érdekeik érvényesítése végett organumokat; válasszanak nemzetiségi főnököket; nevezzék őket a minek tetszik.
Mindez az egyesületi jogból önként következik. Az állam e jogot tisztelni s őket e jogok gyakorlatában védeni tartozik. S e részben az államnak nem is lehet más hivatása, mint a szervezet corporationális jellemének elismerése, s a védelem és az intézkedés, hogy a faj-, nyelv-, valláskülönbségre nem szoritott országos jellegű közintézetnél, minők némely köznevelő-intézetek, az országbeli minden nemzetiségek művelődési érdekeiről gondoskodva legyen.
A mi pedig a nemzetiségek politikai érvényesítését vagyis a közéletbeni szabad nyelvhasználatot illeti, ez a többség elvének alapján s a kevesebbség jogainak respectálása mellett szintúgy könnyen elintézhető.
S ha a törvényhozás ezen elvet veendi szabályul, csak igazságos leszen ugyan, de mégis elmondhatja, hogy szabadabb elvűen járt el, mint akár Anglia, akár Francziaország, akár Belgium, akár az amerikai egyesült státusok, hol mindenütt különféle nemzetiség van, de csak egy a hivatalos nyelv.
És mi meg is vagyunk győződve, hogy, ha e részben a többség s a kevesebbség jogainak respectálása vétetik szabályul, nem magyar ajkú polgártársaink a magyar nemzetiség iránt nem fognak féltékenységgel viseltetni, sőt minket idősebb testvéreiknek fognak tekinteni.
Mi tehát e részben sem látunk nehézséget.
Ámde nálunk a nemzetiségi kérdésnek van egy másik, hogy úgy mondjuk, internationális oldala, mely nem a polgári törvényhozás, hanem az országos politika köréhez tartozik, mely éppen azért annyira fontos, annyira bele vág az ország biztonságának s nemzetünk jövendőjének kérdésébe, hogy az erre való gondos figyelem nélkül a nemzetiségi kérdés biztosan, tartósan s kielégítőleg meg nem oldható.
Igen természetes, hogy nem magyar ajkú polgártársaink érdekkel, rokonszenvvel viseltetnek azon nemzetek sorsa iránt, melyekkel fajrokonságban állanak.
De ezen érdekeltség Magyarország politikájára nézve nem egyformán van hivatva befolyást gyakorolni.
A magyarországi németeknek nem tartozik vágyaik közé, hogy a német nemzet állami függetlenségének, nagyságának, hatalmának támaszát keresse vagy találja Magyarországban.
A német nemzet van, és nagy és hatalmas. Az reánk sem nagysága, sem hatalma, sem biztonsága végett nem szorult.
Épp úgy a magyarországi oroszok. Orosz birodalom van és nagyon is van, – Az orosz úgy mint a német nemzetiség nemcsak biztosított nemzeti, de nagy világhatalmi állással is bir.
Ezen nemzetiségek vágyai tehát hazánkban teljességgel nem terjedhetnek túl az egyenjogúság és azon igények határán, melyekről fentebb társadalmi és politikai tekintetben szólottunk.
Ha ezek kielégíttetnek, nem lehet eset, hogy ezen nemzetiségek vágyai Magyarországon kivülre gravitáljanak vagy éppen nemzetiségi érzelmök Magyarországhozi vonzalmukkal összeütközésbe jöhessen. Erre nézve a közszabadság érdeke tökéletes biztosíték.
A halhatatlan emlékű Rákóczy oroszokkal kezdte meg Magyarország szabadságharczát.
1848-ban nem volt vidék, mely magasabban állott volna hű hazafiságban s elszánt határozottságban a német Szepességnél.
A magát győzhetlen czimre érdemesített 3-dik honvédzászlóalj 6-dik százada pedig egészen bánáti svábokból állott.
Midőn a czibakházi táboron szemlét tartottam s a 3-dik zászlóalj 6-dik százada soraihoz értem, ezeket a hős Damjanich e szavakkal mutatta be: »Diese hier sind Schwaben, nicht wahr Kinder?« »Ja, Euer Gnaden, Herr General«, feleltek hős vezéröknek a hős katonák, »wir sind Schwaben, aber halt ungarische Schwaben«, és küzdöttek mint az oroszlánok a magyar szabadság mellett a német elnyomás ellen.
De a csehekkel rokon felvidéki tótokra s még inkább a románokra és szerbekre nézve másnemű körülmények forognak fenn.
Csehország, melynek multja oly dicső, állami jogai oly kétségbevonhatlanok, nemzeti aspiratiói oly elevenek s jelene oly szomorú, remeg a dühtől, hogy nem tekintetik egyébnek mint Bécs appendixének, a kis Austria függelékének s az újsütetű fantastikus Cis- vagy Trans-Lajthánia. kiegészítő részének. Csehország, mely volt, de nincs, lenni akar, s a cseh nemzetiségnek nemzeti helyet követel vissza az európai államcsaládban.
A természet ösztöne hozza magával, hogy a cseh nemzet nemzeti törekvései iránt magyarországi fajrokonai meleg rokonszenvvel viseltessenek, s hogy közös hazánk iránti mozgalmaikba a megelégedés vagy keserűség érzelme vegyülend, a szerint, a mint Magyarország politikája Csehország jogszerű aspiratiói irányában barátságos vagy ellenséges.
Az egyesült román fejedelemségék egy útban vannak a román nemzetiségnek helyet biztositani a független államok sorában Európa nemzetei közt.
A félfüggetlenség, melyet már elértek, még nem állami lét.
S az európai protektorátus, melyet a nagyhatalmak kölcsönös féltékenysége reájok kiterjeszt, nem oly állás, mely egy független állami létre törekvő nemzet vágyait kielégíthetné.
»A mely állam protektorátus alatt áll, az mediátizálva van«, mondá egykor az öreg Metternich a londoni török-ügyi konferentián.
És jól mondá.
De Románia geographiai fekvése a román nemzet politikai függetlenségének nem kedvező. Egy félsziget az, melyet három oldalról a szláv elem tengere veszen körül. S e tenger észak felől az orosz hatalom óriás habjait gördíti felé.
Ha van két szomszéd ország a világon, mely függetlenségének érdekei által védszövetségre van utalva, Magyarország és Románia az.
Az érdek logikája tehát igen világos.
Ha a mellett, hogy hazánkban a román nemzetiség számára az egyenjogúság igényeinek elég tétetik, Magyarország oly politikát követ, mely a szomszéd Románia nemzeti érdekeinek kedvező, úgy a teljes függetlenség kivivása, mint annak biztosítása tekintetében, nem lehet eset, hogy román-ajkú polgártársaink akármely töredéke is ellenséges indulatra gerjedhessen a magyar faj iránt. Mert hiszen öngyilkosságot követnének el, ha azon Magyarország épségét csorbítani vagy erejét gyöngíteni iparkodnának, – a mely, míg egyrészt benn hazánkban nemzetiségi igényeiknek a fentemlített elvek alapján kielégítést nyújt, másrészt Románia függetlenségének s ezzel fajuk nemzeti és állami létének internationális biztosítékául szolgálhat.
Ellenben, ha Magyarország oly politikának szegődik szolgájául, melyben Románia a maga függetlenségének ellenségét kénytelen szemlélni, a nemzetiségi érzelem eme megsértését semmi belengedmények nem lesznek képesek román-ajkú polgártársainknál egyensúlyozni, s ha (a mint valószinű, sőt bizonyos) az ily szerencsétlen politika következtében Magyarország és Románia közt a dolog ellenségeskedésre kerül, nem nehéz előre látni, hegy az erdélyi és magyarországi románok rokonszenve melyik oldalra fog hajolni.
Hasonló tekintetek forognak fenn Szerbiára s a szerb nemzetiségre nézve.
Szerbia nemcsak állami függetlenségre, hanem arra is hivatva érzi magát, hogy a török birodalom szláv népei körében egy terjedtebb tömörülésnek magkövét képezze. S valóban a geographiai fekvés s a nyelv, irásmód, vallás és történelmi közösség, kapcsolatban a szerb nemzet pezsgő fiatal erejével s már elért félfüggetlensége előnyeivel e hivatást igazolni látszanak.
Nem ismeri a helyzetet, a ki azt hiszi, hogy a szerbek orosz érzelműek. – Szerbia teljességgel nem vágyik saját nemzetiségét felolvasztani.
Csak egyetlen egy dolog van a világon, a mi Szerbiát az orosz karjaiba vethetné, s ez: az osztráktóli függés veszélye. Ez az, a mitől Szerbia mindenek felett irtózik. Irtózik elannyira, hogy készebb volna a török vasallusa maradni, készebb volna oroszszá, készebb akármivé lenni a világon mint abban megnyugodni, hogy az osztrák vontató kötelére kerüljön.
Szerbia független jövője feltételének tekinti azt, hogy szomszédságából az osztrák hatalom elszoríttasék.
És ebben fekszik a kapocs Szerbia nemzeti érdekei s Magyarország független törekvései között.
1848–49-ben egy neme az öntudatlan mámornak feküdött az ellenünk fegyvert fogott népségek szándokain.
Lehettek (voltak) a vezérek közt, kik azt hitték, hogy, ha a magyar faj megtöretik, az osztrák birodalom szláv birodalommá alakul, s ez állás Magyarország feldarabolására lesz fordítható.
De a tömegek a felpaskolt szenvedély viharában nem adtak maguknak tisztán számot cselekvéseik horderejéről.
Hanem annyi bizonyos, hogy, ha a fejedelemségből átözönlött szerb harczosoknak azt mondotta volna valaki – dühös haraggal utasították volna vissza maguktól ez imputatiót.
Az osztrák érdemkeresztet indignatióval visszalökő Knicsanyin nemzete érzelmeinek hű személyesítője volt, elannyira, hogy, bár paradoxonnak látszassék is ez a felületes szemlélőnek, tény, hogy a szerb nemzet magaviseletének öntudatlan rugója még 1848-ban is az osztrák szomszédságtóli irtózat volt, s jöttek seregestől növelni hazánkban a vélt felbomlást azon sejtelemben, hogy a zavar változást fog előidézni az osztrák iránti viszonyukban, s egy vagy más módon Szerbia meg fog menekedni az osztrák hatalom közvetlen szomszédságától; s ezzel Szerbia függetlenségének legfőbb akadálya el lesz hárítva.
De tisztultak az eszmék a véres események alatt, s már a harcz végével belátta Szerbia, hogy e czélt nem a magyar gyöngítésével, hanem Magyarországnak felszabadításával lehet csak elérni.
És valóban, a szerb nemzet azóta a magyar függetlenségi törekvések legőszintébb barátjává lett.
És ez igen természetes is.
Szerbia tudja, hogy függetlenségének mind kivivása mind biztosítása tekintetében Magyarország függetlenségét kivánnia kell.
Az első szempontból azért, mert saját érdekeink kezeskednek Szerbiának, hogy a független Magyarországban egy barátságos szomszédot talál, mely őt sem ellenséges avatkozással, sem terjeszkedési aspiratiókkal nem fenyegetheti.
Elég bajunk van a nemzetiségi kérdéssel, nem lehetünk oly kábák, hogy azt még szaporitani akarhassuk.
A jövendő biztosítása szempontjából pedig az érdekközösség annyira szembetünő, miszerint elég röviden arra utalnunk, hogy, mint Románia, éppen úgy Szerbia is az önfentartás ösztöne által vannak arra utalva, hogy a független Magyarországgali védszövetségben keressék az orosz direct terjeszkedés vagy indirect nyomás elleni biztosítást.
Ilyen a helyzet logikája.
Vegyük már most figyelembe, hogy a természet ösztönénél fogva nem magyar-ajkú polgártársaink közt a felső-magyarországi tótoknak Csehország, a románoknak Románia, a szerbeknek Szerbia függetlenségi törekvései iránt a legtöbb érdekeltséggel kell természetszerűleg viseltetniök, következőleg mindazt a legbensőbb elégedettséggel kell akarniok, a mi ezen függetlenség elérését könnyítheti s biztosíthatja, és lehetetlen lesz be nem látnunk, hogy, ha Magyarország oly állást veszen s oly politikát követ, mely ezen érdekkel összhangzásban áll, a nemzetiségi kérdés minden legkisebb nehézség nélkül megoldható.
Ellenben, ha Magyarország oly állást veszen s oly politikát követ; mely ezen érdekekkel ellentétben áll, a nemzetiségi kérdés meg nem oldható; mert internationális tekintetben ellentétes állást foglalván, a nemzetiségi aspiratiók természetes ösztönével a legterjedtebb administrativ engedmények is csak egy mulékony és mesterkélt nyugalmat idézhetnek elé, mely azon perczben halomra dől, a mely perczben Magyarország politikája Csehország, Románia, Szerbia függetlenségi törekvéseivel összeütközésbe jő.
Már pedig épp ezen szerencsétlen útra tereli Magyarországot a 65-ös bizottmány közösügyi javaslata. Beolvasztja a magyar hadsereget az osztrák hadseregbe. Kiveszi a hadsereg vezényletét, vezérletét és szervezetét a kormányzati felelősség ellenőrző befolyása alól. Lemond a hadi költségek megszavazásának vagy megtagadásának önálló államjogáról.
Nem látják-e még ezek után sem Magyarország sirásói, hogy állami függetlenségünk ezen feladásával hazánkat ellenségévé teszik azon szomszéd nemzeteknek, melyeknek legitim aspiratiói iránt nem magyarajkú polgártársainknak a legtermészetesebb érdekeltséggel kell viseltetniök?
Szelet vetnek, s a nemzeti felbomlás szélvészét fogják aratni.
Nem, ily politikával a nemzetiségi kérdést lehetetlen megoldani.
Ha Magyarország legkérlelhetetlenebb ellensége szólittatnék fel tervet adni, hogy miként kell Magyarországot a szétbomlás veszélyébe sodorni, lehetetlen volna vesztünkre biztosabb útat választani, mint a melyet a 65-ös bizottmány választott.
