Minő kilátást nyit a »közösügyi« munkálat a birodalom népeivel való barátságos viszony tekintetében?
Minő kilátást nyit a »közösügyi« munkálat a birodalom népeivel való barátságos viszony tekintetében?
1867-ik év február hó.
A »közösügyi« munkálat 30-dik szakasza azon elvet állitja fel, hogy egyrészről a magyar korona országai együtt, másrészről ő Felsége többi országai együtt úgy tekintessenek, mint két külön és teljesen egyenjogú fél.
Más szóval Magyarország kivánja, hogy az osztrák ház uralkodása alatt lévő minden, nem a magyar koronához tartozó országok és tartományok egy állami egységgé forrjanak össze, tehát nemzeti és állami egyéniségükről mindannyian mondjanak le, akárminők legyenek bár históriai jogaik.
Decretálja Magyarország számukra a közjogi centralisatiót, s elkobozza állami személyességüket a bécsi udvar s »nagyhatalmi állása« számára.
A dolog nevetséges hetvenkedés volna, ha oly igen veszélyes nem volna.
Nevetséges, mert Magyarországnak erre sem joga, sem hatalma.
Veszélyes, mert némely oly nemzeteket zúdít fel ellenünk, kikkel a jó barátságot s jó egyetértést cultiválnunk kellene az osztrák nagyravágyó politikája ellen,
Magyarország nem akar a birodalmi Reichsrathba bemenni, és ezt jól és jogosan teszi, csak az a baj, hogy az alkotmányos élet azon legfőbb attributumaira nézve, melyek az országoknak állami typust adnak (minők: a nemzetközi viszonyok, a hadi költségek s velök a háború és béke kérdése), substituálta a közös delegatio eszméjét, a mi – miután bár külön tanácskozik, de együtt szavaz – csak annyiban különbözik a Reichsrathtól, hogy delegatióknak van keresztelve.
Hanem azt követeli a közösügyi munkálat, hogy az osztrák ház uralkodása alatti minden többi országok és tartományok állami jogaikat abdikálják s a birodalmi Reichsrathba bemenjenek, miszerint ez ama delegatiók másik felét kinevezhesse, s mint állami egység Magyarországgal mint másik állami egységgel a közös költségek quotája, az államadósságok, a vámrendszer stb. iránt tractálhasson.
1861-ben még az mondatott, hogy egy vagy más közös érdekű viszonyra nézve (minők hiszen független országok közt is fenforoghatnak) Magyarország kész az egy uralkodót ismerő országokkal, mint szabad nemzet, szabad nemzetekkel, egyezkedni.
Most már nem nemzetekről, hanem csak nemzetről van szó.
A közösügyi bizottmány decretálta (s úgy látszik, az országgyűlés hű visszhang leszen mindenben, hogy Cseh- és Morvaország, Galiczia, Szilézia, Tyrol, Styria, Austria, Istria, Illyria, meg isten tudja mi minden, csak egyetlen egy nemzet.
Ugyan, ha szabad kérdenünk, mi neve lesz ez újsütetű nemzetnek, a teremtés ezen improvisált új productumának?
Lesznek egy részen a »magyar korona országai« (ha lesznek többes számban, a mi igen nagyon kétséges), vajjon más részen minő »korona« lesz egységi symboluma annak az új nemzetnek?
Tán a cislajthániai korona? de hát hol van az?
Vagy az osztrák birodalmi korona? de hát ez hol van?
Amaz országok között, melyeket a magyar országgyűlés egy nemzetté decretál, vannak olyanok, melyeknek »koronája« régebben képvisel nemzetet mint szent István koronája.
Az osztrák császári birodalom pedig alig hatvan éves.
Nem oly időben született, melyben még koronák szoktak teremni.
Deák már élt, midőn a rénusi confoederatio véget vetett a »római szent birodalomnak« hivott német császárságnak; II. Ferencz megszünt német császár lenni, s nehogy császári czime devalváltassék, átbérmálta magát I. Ferencz osztrák császárnak.
Ennyiből áll az egész.
És ezen czimzetességi komédiából most Magyarországon azt faragják ki, hogy a cseh, morva, lengyel, osztrák, tyroli, steyer, istrianus és illyr stb. egy nemzet legyen.
Természetesen ennek a 61 éves osztrák birodalomnak »nemzeti egységét« a magyar Lustkandelek ki fogják magyarázni az 1723-ki pragmatica sanctióból (a mi nem is pragmatica sanctio), mint kimagyarázták a közös védelmi »kötelességet«, melyről nemcsak apáink soha nem is álmodtak, de még Ferencz József ősei sem álmodtak soha, sem Mária Terézia, ki könyek közt esdett a magyarnak, hogy oltalmazza őt, sem Ferencz császár, ki annyiszor kért segítséget a magyartól, de soha sem a pragmatica sanctióból folyó kötelesség alapján,
És Magyarország »bölcsei« azt gondolják, hogy a hosszas szolgaságból nemzeti jogaik tudatára ébredt ama különféle országok hálát és hű pajtásságot fognak Magyarországnak esküdni, azon »mély tapintatú bölcseségért, hogy őket »egy nemzetté« metamorphosálni méltóztattak.
Veszélyes játékot űz a magyar országgyűlés, minden tekintetben veszélyest.
Nem tüzhetem ki magamnak feladatul ez alkalommal az úgynevezett osztrák birodalom egyes országainak történelmi alkotmányos jogait világosságba helyezni.
Annyival kevésbbé pedig, mert annyira mégis csak haladt az emberiség, hogy a nemzeteknek ne legyen ó pergamentekre szükségük, miszerint joggal elmondhassák, hogy nem ők léteznek az uralkodók végett, hanem az uralkodók ő végettök.
A nemzetek alkotmányos jogának kútfeje a nemzeti akarat maga.
A hatalom e jogot elnyomhatja, de meg nem semmisítheti.
Elavulhatlan örökjog ez, mely a nemzetek halálával szünhetik meg.
De mégis erős várda a törvény, és mindig nagy előny, ha egy nemzet nemcsak természeti; hanem történelmi jogokra is hivatkozhatik.
Miszerint tehát példában is kitünjék, minő jogsértés bűnébe esik Magyarország még a történelmi jog szempontjából is, midőn az úgynevezett osztrák birodalmi országoknak egy állami egyéniségbe összeolvasztását elvül állitja fel az osztrák házzali alkudozásaiban, csak Csehország történelmére akarjuk a magyar országgyűlést emlékeztetni.
Csehországnak a történelmi jog szempontjából is szint annyi joga van magát külön autonom államnak tekinteni mint Magyarországnak, s ha lehetséges volna, még annyival is inkább több joga volna, a mennyiben tény, hogy Csehország már önálló virágzó állam volt századokon át, midőn még mi magyarok nem voltunk Európában.
Csehország ugyanazon időben s ugyanazon módon kerül az osztrák ház uralkodása alá mint Magyarország; szabad választással s kétoldalú kötés alapján, mely az ország jogainak épségben tartását tulajdon azon szavakkal kikötötte, mint Magyarországon.
Igaz, Csehország szintúgy szabad akaratból a német birodalom tagjává lőn; de a német birodalom megszünt lenni, s Csehország soha sem adta ahhoz megegyezését, hogy állami egyéniségéből kivetkőztetve, az osztrák birodalomba beolvasztassék, miként őt bámulatos praesumptióval a magyar országgyűlés beolvadottnak nyilatkoztatni készül.
Sőt Csehország külön állami egyéniségét már az osztrák birodalom decretálása után maga az osztrák ház is elismerte az által, hogy a még életben lévő V. Ferdinánd magát külön cseh királynak megkoronáztatta, és koronázásakor az ország jogainak megtartására esküt mondott, éppen úgy mint Magyarországon, s míg mint osztrák császár magát I. Ferdinándnak nevezte, mint cseh király magát V. Ferdinándnak czimezte, egészen úgy mint Magyarországon.
József császár mondhatta a koronázásról, hogy »pueri puerile tractant« de Magyarország, mely a koronázásig mindig egy jogbiztosító, ünnepélyes államszerződésnek tekintette, annak hasonló becsét a cseh nemzetnél sem fogja tagadni akarhatni.
Igaz, Csehország tömérdek jogsértést s végetlen szenvedést kapott osztályrészül az osztrák háztól; még, ha lehet, többet mint mi; – görcsös borzalom foglalja el az ember szivét, ha visszaemlékezik, hogy mit szenvedett Csehország ama »kegyes, áhitatos« II. Ferdinánd alatt, kinek vallásossága– »az isten nagyobb dicsőségére« tiz millió ember életébe került, és ki, midőn (hogy Mentzel szavaival éljünk) »mint egy hyena, csont és rothadás közt mult ki«, nem hagyott többet 780,000 lakosnál azon Csehországban, melyek, midőn felette uralkodni kezdett, 3 milliónál több lakosa volt.
Hanem mi nem gondoljuk, hogy a »fehérhegyi« csata folytán Magyarország a »verwirkolás« istentelen tanának Csehországra alkalmazását helyeselhesse, midőn annak a világosi árulás folytán magunkra alkalmazását oly dicséretes erélylyel ellenezte.
De ha mégis (mitől isten óvjon) balszámítású, öngyilkos önzésből nem zúdulna fel a magyar lelkiismeret az ellen, hogy az államönállás azon elkobzása, melyet magától visszautasít, a cseh nemzetre alkalmaztassék – emlékeztetjük a magyar országgyűlést azon históriai tényre, hogy Csehországnak semmi más osztrák tartománynyal össze nem forrasztott külön állami individualitása soha, még a fehérhegyi csata után sem szünt meg, magának II. Ferdinándnak a Dsengisz- és Kulikánok méltó vetélytársának 1627-ki confirmatoriuma Csehország alkotmányos autonomiájának egyik sarkalatos oklevelét képezi.
Felhivom a magyar államférfiakat, kik oly könynyelműen registrálják Csehország állami individualitásának a cislajthániai egységes nemzetbe felolvasztását – fölhivom, szerezzenek maguknak tudomást az 1845-ki cseh országgyűlés »alkotmányos bizottságának« 1847-ben nyilvánosságra jött munkálatáról. Megérdemli, hogy kissé tanulmányozzák, mert bizonyosan nem kevésbbé hű tükre Csehország alkotmányos állami önállásának, mint Deák 1861-iki (fájdalom, azóta nagyon lealkudott) jeles felirata a magyarországinak.
És minthogy a fődolog a körül forog, hogy a Deák-párt azt kivánja, miszerint Csehország nem maga önállóan, függetlenül gyakorolja az adómegajánlás vagy megtagadás jogát önmagára nézve, hanem előbb válaszszon egy Landtagot, az a Landtag válaszszon követeket a közös birodalmi Reichsrathba, az a Reichsrath meg válaszszon delegatiót, miszerint aztán az alkotmányos jognak mindezen bámulatos dilutiói után az a közös delegatio a magyar delegatióval egyetemesen reá szavazza a hadi adó contingentióját Csehországra; mivel – mondjuk – erről van szó, felhivom a Deák-pártot, tanulmányozza egy kissé Csehországnak legalább újabbkori alkotmányos életét, s látni fogja, mikép az nemcsak papiroson volt biztosítva a cseh nemzet számára, hogy Csehországtól csak a cseh országgyűlésen lehet adót kérni, s azon felül a mit a cseh országgyűlés megajánl, semminemű direct, sem indirect adót nem szabad kivetni, hanem látni fogja azt is, hogy Csehország nemcsak az adómegajánlásnak (mint e napokban tüskön-bokron keresztül a magyar országgyűlés tevé, hanem az adó valóságos megtagadásának is gyakorlatában volt, még 1847-ben is.
Látni fogja, hogy a cseh országgyűlésben 1847-ben volt annyi jogérzet és polgári erény, – a mennyi Magyarországban volt 1823-ban, de a magyar országgyűlésben nem volt sem 1861-ben, sem 1866-ban, mert az 1847-ki cseh országgyűlés határozatilag kimondotta., hogy az országgyűlés beleegyezése nélkül kivetett adót senki fizetni nem tartozik, mit a magyar országgyűlés sem 1861-ben, sem 1866-ban nem mert kimondani, sőt saját tagjai is birkatürelemmel fizették a nyomasztó törvénytelen adót; és submittáltak a törvénytelen adó-executióknak, a nélkül hogy azok ellen csak egy erélyes határozattal is tiltakoztak volna.
Az 1867-ki országgyűlés pedig nemcsak nem tiltakozott, hanem minden vizsgálat, minden beletekintés nélkül a nemzetet koldusbotra juttatott törvénytelen direct és indirect adók egész mérhetlen özönét, minden törvénytelen hátrányaival egyetemben, retroactive is törvényesítette, s még a német financzokat is meghagyta, sőt az alkotmányos miniszteriumot felhatalmazta kötelezni a magyar alkotmányos hatóságokat, hogy azoknak a német financzoknak segédkezet nyújtsanak, nemcsak a folyó adónak, hanem a törvényesekké semmi szolgai condescendentiával át nem varázsolható törvénytelen hátralékoknak is behajtásában – mely felhatalmazást a magát »függetlenből« királyivá átbérmált miniszterium nem is késett felhasználni.
Az 1847-ki cseh országgyűlés ellenben nemcsak valósággal megtagadta a követelt egy adó nemét, hanem midőn az mondatott nekik, hogy vigyázzanak, nehogy »az atya intése az Ur kegyelemvesztésévé változzék« (die Warnung des Vaters in die Ungnade der Herrn sich verwandle), a cseh országgyűlés, mint hajdan Mirabeau, azt válaszolta, hogy: »ha nyomban fegyveres erő tör is be az ajtókon, az őket sem meggyőződésükben, sem szavazatukban meg nem ingatja«.
Ilyen az a Csehország, melyet a magyar országgyűlést domináló Deák-párt csak amúgy könnyedén ki akar állami egyéniségéből vetkőztetni s a zagyvalék osztrák birodalom minden népeivel egy egységes nemzetté összeolvasztani.
