A dunaföldvári olvasókörnek
A dunaföldvári olvasókörnek
Turin, 1868. ápril 10.
Tisztelt Egyesület!*
* A dunaföldvári olvasókörnek. K. F.
Vettem mult február 12-ről kelt becses levelüket, melylyel egyletük tiszteletbeli tagjává lett megválasztatásom felől értesítettek.
Igen nagyra becsülöm szives megemlékezésüket s a tagsági czimet, mint irántami jóindulatuknak bizonyítványát, őszinte köszönettel fogadom.
Meg voltam hatva a sorok olvasásánál, melyek a megválasztási jelenetet ecsetelik. Meg voltam hatva, mert a mi ez érzékeny jelenetet előidézte, t. i. hogy saját szavaikkal éljek: »a haza népjogi függetlenségének, szabadságának és állami lételének kétségessé tétele« felett az egylet tagjai által érzett aggodalomban teljes mértékben osztozom.
A t. egyesület sokkal határozottabban kifejezi e részbeni meggyőződését, mintsem hogy e helyütt annak indokolásába bocsátkoznom szükséges volna, hogy a quotás, államadósságos, közösügyes, közös delegatiós, közös miniszteriumos, hadsereg-egységes osztrák-magyar alku által hazánk állami léte valóban, hogy többet ne mondjak, kétségessé van téve.
Csak annyit akarok becses levelük tartalmának keretében maradva megjegyezni, hogy hazánknak, mint résznek az osztrák birodalommal, mint egészszel valósággal foganatba vett összeolvadása annyira ellenkezik az ősi hagyományos magyar iránynyal, mely ezen összeolvadástól mint a kárhozattól mindig visszaborzadott s az ellen nemzedékről nemzedékre küzdött tántoríthatlanul: miszerint csaknem azt kellett hinnem, hogy nemzetünk érzülete, gondolkozása 1848 óta oly gyökeres átalakulást szenvedett, a minőre ily rövid idő alatt nem mutat példát a történelem. – Nem mutat példát, mert az, a mit a nemzetek geniusának szoktak nevezni, századok létszeres műve és nem olyan öltönyforma valami, a mit máról holnapra új szabásuval cserélhetünk fel.
Önök a történteket azzal magyarázzák, »hogy a sanyaruságok között leélt méltatlan üldöztetések: csüggetegséget és eszmezavart szültek a honfiak közt, s ezek okozták, hogy a nemzetnek népjogi s a hazának állami léte kétségessé tétetett«.
Ha ezen észrevétel az egész nemzetre volna alkalmazható, úgy a helyzetet valóban kétségbeejtőnek kellene mondanom, nem az eszmezavar miatt, mert értelemterjesztés által ezen segítni lehet, hanem főkép a csüggetegség miatt, mert önbizalom nélkül még a leghatalmasabb nemzeteknek sem lehet jövőjük. Az önbizalom hiánya mindig hanyatlás jele, s a hanyatlásnak rendesen bukás a vége. Mert, a mint a történelem bizonyítja, a nemzeti önbizalmat, ha egyszer elveszett, igen nehéz oly mértékben visszaszerezni, miszerint állandót lehessen alkotni, minthogy erre nem elég a fölvillanó lelkesedés, mi lélektani okoknál fogva tartós alig lehet, hanem az ernyedetlen kitartás hangyamunkája is szükséges, mely nemcsak szerezni képes, hanem a szerzettet meg is birja tartani. És önbizalom nélkül ez lehetetlen,
Azonban az önbizalom-vesztett csüggetegség csak akkor tör pálczát a jövendő felett, ha a nemzettest zömét hatotta át, s én ép azért nem találom hazánk helyzetét kétségbeejtőnek, mert a tényállás megfontolása nem engedi feltennem, hogy az Önök által méltán panaszlott csüggetegség a nemzettest zömét áthatja.
Hogy a jelen országgyűlés többsége által az országnak minden állami ügyek körül minden idegen avatkozástól ment rendelkezési jogát biztosító 48-diki alap egy olyannal lőn felcserélve, mely magyar hazánkat az osztrák birodalommal mint részt az egészszel összeolvasztja: – e váratlan változás előidézésében kétségtelenül igen nagy szerepet játszott a nemzet ereje felett kétségbeejtő csüggetegség; hanem e csüggetegségben a népnek semmi része nincs. Midőn a nép a még most is székelő országgyűlésre képviselőit 1865-ben megválasztotta, nem az osztrák birodalommali összeolvadást létrehozott alku szempontjából indult ki, mert hisz erről akkor még nem is álmodhatott, hanem kiindult az 1861-diki országgyűlés szempontjából, mely az 1848-diki törvények sértetlen fentartásához annyi hazafias erélylyel ragaszkodott; – kétségtelen bizonyságot teszen erről amaz általános lelkesedés, melylyel az 1861-diki országgyűlés magatartása az ország által fogadtatott.
A csüggetegség tehát, mely a közösügyes alku létrehozásában oly nagy szerepet játszott, csak azon osztályok egy részére van és lehet kiterjedve, melyek a közösügyek vezetése körül még mindig túlnyomó, mondhatni, döntő befolyást gyakorolnak, minthogy az 1848-ra következett nehéz időszak a demokratiai elemnek kellő súlyra emelkedését meggátolta.
Értem a hajdani kiváltságos s részben még most is szabadalmas osztályokat.
Ezeknek a multból vannak nagy érdemeik, hanem vannak az osztályszabadalmak korának lélektani hagyományaiból eredő gyarlóságaik is, melyekből egyes emberek képesek ugyan kiemelkedni, miként ezt országszerte is látjuk, a jelen országgyűlés sok érdemes tagjáról is tisztelettel kell elismernünk; de a többségtől, a nagy számtól csak akkor lehetend e kiemelkedést remélnünk, ha a demokratia elve mind a köz-, mind a társadalmi életben gyakorlatilag is irányadó érvényhez jutand, a mi ekkorig a viszonyok mostohaságánál fogva nem történhetett.
Az osztály-szabadalmak korának lélektani hagyományaihoz tartozik pedig ama gyöngeség, amaz erőtlenség érzete, melyről Biharmegyéhez irott levelemben megjegyzém, hogy »az országot sem felvirágoztatni nem volt képes, sem megoltalmazni nem birta a hatalom jogfoglalásaitól«.
Ezen erőtlenség történelmi tény, melyet kétségbe senki se vonhat, a ki hazánknak a mohácsi vész ótai történelmére visszagondolva, az ország függetlenségének minden törvényhozási tiltakozások és reconfirmatiók daczára fokozatosan előkerült csorbításaira figyelmet fordít, de egyszersmind történelmi kényszerüség is, melynek magyarázatára elégnek tartom megemliteni, hogy azon időtől kezdve, midőn a jogokat a teherviselés kötelességéhez csatolt ősmagyar alkotmányt sarkából kiforgatva, az aristokratia minden jogot magának tulajdonított, de minden terhet a népre ruházott, saját szabadalmas kiváltságos állása a nép érdekeivel természetes ellentétbe került, és ennek folytán, nem birva a népben támaszszal, egyszersmind erőben s önbizalomban is hanyatlásnak kellett indulnia, a minek az lőn következése, hogy bár a közép- és kisebb nemesség politikai súlyának emelkedése folytán a kiváltságos osztályok nem mulasztották is el a nemzet jogainak csorbításai ellen újra meg újra tiltakozni, de nem volt elég erejök, hogy azon jogokat gyakorlatilag is épségben fel birják tartani. Ekként fejlődött ki ama csüggetegség, mely szavakban keresve óvszert és vigasztalást, a dolog lényegére nézve oly gyakran engedett a hatalom követelményeinek, midőn a válságok oly szint öltöttek, hogy a puszta passivitás nem volt alkalmazható.
És mert, a mint mondám, a körülmények kényszerüsége folytán, a közügyek rendezése körül még mindig az aristokratia gyakorolta a vezénylő befolyást, igen természetes, hogy ez, a nemzet ereje felett kétségeskedő csüggetegségéből, melynek ismét, mint mindig, egyes dicső kivételekkel 1848–49-ben is annyi jelét adta, most sem birt kiemelkedni, s a közügyek új rendezésénél nem a nép erejét, hanem a szabadalmazott osztályok történelmi kényszerüségű erőtlenségének reminiscentiáit vette kiindulási pontul, s csüggetegen engedve a hatalom követelményeinek, összeolvasztotta hazánkat az osztrák birodalommal.
Ekként magyarázom én magamnak, tisztelt hazámfiai! a történteket, melyek fölött Önök, Önökkel én is méltán aggódunk, de ez aggodalom közepett épp abban találok vigasztaló reményt, hogy a csüggetegséget magáról a nép zöméről feltenni okot nem látok, s annak a népben jeleit nem veszem észre, sőt naponként sűrüdni és erősödni látom az ébredő önbizalom s vele karöltve járó határozottság jelenségeit.
Hanem annak igenis égető szükségét látom, hogy az aristokratia csüggetegségének sugallataiból eredt műnek, nem mondom védelmére, mert ez alig lehető, hanem mentségére felhasznált álokoskodások ellenében a nép egészséges, józan ösztönei az eszmezavartól értelemterjesztés által megóvassanak, s a nép kellőleg előkészíttessék, hogy mint öntudatos, önálló tényező érvényesíthesse hazánk sorsára azon irányt adó, azon határozó befolyást, melyre természetes jogai, törvény s hazafiui kötelessége által hivatva van.
Teljes méltánylattal üdvözlöm tehát Önöket, Uraim! a szellemi művelődés azon terén, melyet magoknak oly határozott hazafias irányban kitüztek, s midőn dicséretes igyekezetükhöz a siker áldását kivánnám, irántam jóindulatukért őszinte köszönetet mondok; s magamat becses jóvoltukba, barátságos emlékezetükbe teljes tisztelettel ajánlom.
Kossuth Lajos.
