A »Magyar Ujság« szerkesztőjének
A »Magyar Ujság« szerkesztőjének
Turin, 1868. julius 16.
Szerkesztő úr!*
* A »Magyar Ujság« szerkesztőjének. K. F.
Egy junius 15-kéről Pestről kelt, de kezemhez csak éppen most jutott levél által figyelmeztetve lettem, hogy Horváth Mihály úr szabadságot vett magának »Kossuth Lajos legujabb leveleire« czimű munkájában, feledhetlen emlékű Teleki László és Jósika Miklós barátaimhoz irott némely magánleveleimet nyilvánosságra hozni; s hogy ezen levelek egyikében, melyet 1860. ápril 29-kén irtam Jósika Miklósnak, a következő sorok fordulnak elő:
»Lopresti – azon ember, ki 1848-ban novemberben elutazott Rómába s búcsuvételkor (a bolond) engem azzal biztatott, hogy, ha az osztrákot elűzzük, én legyek király – ez a Lopresti 45 ezer pfrtot adott az akadémiára stb.«
Én Horváth Mihály úr említett munkáját még nem láttam, hanem az 1860-diki izgalmas évről levelezési jegyzőkönyvem megvan, melyet átforgatva csakugyan találok egy magánlevelet Jósika Miklóshoz, melyben az idézett sorok előfordulnak.
Miután e sorok által az akadémiának adott nagy ajándok ugyanazon Loprestinek tulajdoníttatik, a ki 1848-ban a hazát elhagyta, hogy Rómába utazzék, s ki elutazása előtt nekem az említett oktalan insinuatiót tette, kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy itt tévedés forog fenn, s hogy e két tett nem ugyanazon egy személy műve.
Az, a ki akkor, midőn a veszélyben forgó hazának minden hű fiára szüksége volt, Rómába utazott, s kinek aztán az egész szabadságharcz alatt soha többé hirét sem hallottam, báró Lopresti Lajos úr.
Az ellenben, ki az akadémiának 45 ezer pfrtot ajándékozott, báró Lopresti Árpád úr, ki nemcsak nem hagyta el a hazát, midőn annak védőkre volt szüksége, de sőt helyt állott, hiven, férfiasan, rendithetlenül, mint hős és hazafi; számos csatákban vett részt, az egész szabadságharczot dicsőségesen végigküzdötte, s kiben ama nehéz idők minden változatai között a leghivebb, legtántoríthatlanabb, s a hazának vagyont, vért, életet áldozni legkészebb hazafiak egyikét volt mindig szerencsém becsülhetni.
Ha a Horváth Mihály úr által nyilvánosságra hurczolt magánlevél idézett soraiban a két tett ugyanazon egy személynek tulajdoníttatik, e tévedés onnan eredett, hogy nekem, távol számkivetésemben, az akadémiának tett gazdag Lopresti-adomány a keresztnév említése nélkül jutott értésemre, s így én természetesen azt hittem, hogy e gazdag adományt a gazdag Lopresti-majorátus birtokosa, báró Lopresti Lajos tette, nem pedig a másodszülöttségi szerényebb ellátásra szorított báró Lopresti Árpád honvédőrnagy, ki a világosi catastropha után a számkivetés keserű kenyerét volt enni kénytelen.
Minthogy a nyilvánosságra nem szánt magánlevél, melyben e tévedés elkövettetett, nyilvánossá lőn téve, a tévedésnek e bevallásával s kiigazításával tartozni véltem az igazságnak, báró Lopresti Árpád úr hazafiságának s a nagyrabecsülésnek, melylyel jelleme iránt viseltetni erkölcsi kötelességemnek ismerem.
Kérem Szerkesztő urat, méltóztassék helyreigazításnak lapjában helyet adni, s fogadja előre is remélt szivességeért köszönetemet.
* * *
Engedje egyszersmind – kérem – Szerkesztő úr, ez alkalmat arra felhasználnom, hogy kifejezést adjak álmélkodásomnak, sőt megbotránkozásomnak azon tény felett, hogy Horváth Mihály, volt csanádi püspök és volt miniszter úr, magánleveleimnek, s a mi több, nem is ő hozzá írott magánleveleimnek nyilvánosságra hozatalára magának szabadságot vett.*
* E levelek Teleki László halála után örökösei által, további intézkedésig, Puky Miklós őrizetére bizattak, ki csak elolvasás (de nem használat) végett kölcsönözte azokat H. M.-nak. Úgy látszik azonban, hogy H. M. előbb lemásolta azokat s csak azután adta vissza Pukynak. K. F.
Szerkesztő úr ismeri a művelt világ társadalmi szokásait s az egész művelt világon elfogadott illemörvényeket; s azért igazat fog nekem adni, midőn nem vélemény, hanem kétségbevonhatlan tény gyanánt mondom, hogy ez olyan cselekedet, melynek az illetők engedelme nélkül elkövetése a »gentleman« szóhoz kötött fogalommal összeférhetetlennek van az egész művelt világ által elismerve.
A társadalmi illem és méltányosság közönségesen elfogadott szabályai szerint, még maga az, a kihez magánlevél intéztetik, sem érezheti magát felhatalmazottnak a magánlevélnek nyilvánossá tételére a levél irójának megegyezése nélkül, kivéve ha az vagy magánjogi érdekpróbát foglal magában, vagy akár biró előtt, akár becsület útján követelhető elégtételre szolgáltathat alkalmat. – Ez eseteket kivéve, még az is, a kihez a magánlevél intézve van, ha azt nyilvánossá óhajtja tenni, mindig mulaszthatlan kötelességnek tartozik ismerni, előbb megkérdezni a levélirót, ha van-e a közlés ellen kifogása? Ez szabály, melytől az, ki a gentleman czimre igényt akar tartani, soha el nem tér, miként ennek angol és franczia lapokban igen gyakori bizonyítványát látjuk.
Engem két világrészből igen sok s igen különböző állású ember, a társadalom legmagasabb, úgy mint alantabb rétegeiből, tisztelt meg levelezéssel. Vannak leveleim Horváth Mihály úrtól is, s van sok, pedig közügyre vonatkozó, levelem számos hazánkfiától, kiknek jelenlegi nézetei s az állás, melyet a hazában most elfoglalnak, itt-ott igen épületes contrastirozásokra nyujthatnának alkalmat. De akár tiszteljem személyüket (mint sokakat valóban tisztelek is), akár megvetést érezzek egyikük vagy másikuk iránt, nem vélnék a gentleman czimre igényt tarthatni, ha valaha csak eszem ágába is jutott volna kezemnél levő magánleveleikből, még legszenvedelmesebb ellenségeim irányában is, fegyvert akarni kovácsolni.
Horváth Mihály úr pedig már éppen oly magánleveleimnek közzétételére vett magának szabadságot, melyek nem ő hozzá voltak intézve, a melyekkeli rendelkezésre tehát a jognak még csak árnyékával sem birhat, még ha magát a szokásos illemszabályokon felül vagy kivül helyezettnek képzelhetné is.
Növeli a visszaélés súlyát azon körülmény, hogy boldogult Teleki László és Jósika Miklós barátaimmali levelezéseim oly kényes természetű politikai viszonyok körül forogtak, melyeknek nyilvános taglalgatása sok, még élő hazánkfiára nézve kellemetlenséggel, compromissióval s itt-ott veszélyyel is járhatna.
Fontolja meg csak Horváth Mihály úr, hogy, ha – nem akarom kutatni, kezeire miként került, de őt teljességgel nem illető – magánleveleim közül egy-két olyat kikapni magának szabadságot veszen, melyről azt hiszi, hogy mostani malmára vizet hajthat, oly választ tehet szükségessé, melynél a dolognak kellő világosságba helyezése adatok felhozását, nevek említését s ezeknek levelekkel motivatióját igényelhetné. – Boldog isten! mi lenne abból, ha megengednők, hogy a politikai transfiguratiók szépítgetésének s az úrszine változások mentségének ösztöne, a pártvéleménytusát ily kényszerüség mezejére erőszakolja!
E merény ellen tiltakoznom kell a nemzet lelkiismeretének, az erkölcsiség érzetének s a magyar becsület solidaritásának érdekében, melyről hazafinak még politikai ellenei irányában sem szabad megfeledkeznie.
Ha netalán Horváth Mihály úr azzal akarná magát igazolgatni, hogy ő oly magánleveleim közlésére vett magának szabadságot, melyek közügyek körül forognak, annálfogva történelmi kútfőknek levén tekinthetők, az egész világ közös tulajdonát képezik, erre előlegesen is annyit kivánok megjegyezni, hogy: igenis, magánlevelezések is szolgálhatnak történelmi kútfőkül, de csak annak rendje és módja szerint. Magánlevelezések, még ha közügyeket tárgyalnak is, nem res nullius, melylyel a történész kénye-kedve szerint disponálhasson. Nem olyan vad az, melyre akármely lesvadász puskáját elsüthesse. Itt »tilos a vadászat« az illető tulajdonosok engedelme nélkül, mert: magánlevelezés magántulajdon, melynek mesgyéje az illető levelezők közt fenforgott bizalom oltalma alá van helyezve. Innen van, hogy magánlevelek, még ha közügyekre vonatkoznak is, csak az illetőknek vagy örököseiknek engedelmével adhatók át a nyilvánosságnak, kivévén ha oly régiek, hogy minden actualitási érdeken túl vannak, s közzétételük senki irányában még csak a delicatesse-t sem sértheti.
Ez nemcsak a társadalmi illemnek a művelt világon általánosan elfogadott törvénye, hanem a positiv jog által is sanctionált szabály. – Nem régiben történt Francziaországban, hogy egy valaki szabadságot vett magának, nem is egy élő embernek, hanem egy rég meghalt történelmi egyéniségnek, ki az első császárság kitünő nevezetességei közé tartozott, valóságos történelmi érdekű magánlevelezéseit kinyomatni. Az illető örökösök pörbe fogták s a biró az egész nyomtatványt itéletileg lefoglaltatta, a kéziratokat a panaszosoknak kiadatni rendelte, ezeknek mindenkép fényes elégtételt szolgáltatott, a magántulajdon tilosába tévedt irományvadászt pedig érzékeny terheltetéssel sujtotta.
No már az tény, hogy én azon bizalmat, melylyel Teleki László és Jósika Miklós iránt viseltettem, Horváth Mihály úrra át nem ruháztam, s neki az amazokhoz irott magánleveleim kinyomatására engedelmet nem adtam, és meg vagyok győződve, hogy neki erre engedelmet sem Teleki László örökösei, sem Jósika Miklós tisztelt özvegye nem adtak; mert bizonyosan tudják, hogy, ha az elhunytakhoz irott magánleveleimnek az én megegyezésem nélkül kinyomatására egy idegennek, kinek ahhoz semmi joga, engedelmet adtak volna, ez a boldog emlékű elhunyt hazafiak hozzám irott leveleik kinyomathatásának engedelmét is implicálná, mert ezek amazoknak szükséges complementumát s magyarázatát képezik. Már pedig azt bizonyosan szintúgy érezik mint én, hogy – legkevesebbet mondva – e levelezések nyilvánosságra hozatalának ideje még teljességgel nem érkezett el, már csak azért sem, mert azoknak közzététele sok még élő hazánkfia irányában indiscretio volna, sokakat közülök kellemetlenül érinthetne, sőt compromittálhatna.
Mindezeknél fogva feljogosítottnak érzem magamat a Horváth Mihály úr által elkövetett visszaélés ellen nyilvánosan tiltakozni, sőt annak ismétlésétől ezennel, a művelt világ szokásai által szentesített társadalmi illem s a positiv jog nevében, eltiltani.
Illustratiókép s Horváth Mihály úr tanulságára kivánom említeni, hogy 1849-ben rendőrileg lefoglalt magánirományaimnak visszaadására szólítván fel nemrégiben a magyar igazságügyi minisztert, s a miniszterium e megkeresésemnek teljes elismerésre méltó készséggel engedvén, én e részben már megkapott irományaim közt Wesselényi Miklósnak, Ujházy Lászlónak s más többeknek szorosan közügyekre vonatkozó magánleveleikre akadtam – közügyekre vonatkoznak, de minthogy magánlevelek voltak, a minisztereknek eszükbe sem jutott azokból politikai tőkét csinálni, mert bár politikai elleneim, de – gentlemanek!
Mondanom sem kell, hogy engem a tiltakozásra csakis a Horváth Mihály úr által elkövetett visszaélés természete, nem pedig a közzétett levelek specialis tartalma indított.
Miként már említém, Horváth Mihály úr kérdéses munkájával még nem volt alkalmam megismerkedni. Megszerzem s el fogom olvasni azon figyelemmel, melyre a hirneves szerző jeles tehetségei mindenkinél számíthatnak. – De ekkorig még nem olvastam.
Hanem tudom, mi körül forgott Teleki László s Jósika Miklós tisztelt emlékezetű barátaimmal levelezésem. Birom a magam leveleinek másolatait s az övéiket eredetiben, s annálfogva tudom, hogy nekem ugyan saját személyemre nézve tárgyilagos szempontból semmi okom sem volna restelleni, ha ezen levelezés az egész világ tudomására jutna is. Teljes önérzettel birok arra nézve, hogy semmi igazságos ember véleményében nem vesztenék általa, sőt alkalmasint nyernék, mert azok károgásainak ellenében, kik, mivel maguk semmi önzéstelen nemes ösztönig felemelkedni nem képesek, ilyesmit másnál sem birnak feltenni, nekem e levelezés közzététele, meggyőződéseim őszintesége, czéljaim önzéstelensége s indokaim tisztasága tekintetében, úgy hiszem, eklatans elégtételt szolgáltathatna, ha ily elégtétel után vágyódnám, mit (mert saját lelkiismeretemmel tisztában vagyok, s ez nekem. elég) teljességgel nem teszek.
Általában lelkemben meg vagyok győződve, hogy bár gyarló ember levén, igen sokszor tévedhettem s bizonyosan tévedtem is véleményben, felfogásban, itéletben, de olyasmit sohasem irtam senkinek a világon, a minek nyilvánosságra hozatala miatt pirulnom kellene, akárkivel szemben a föld hátán.
Tehát nem önvédelemkép, mert arra nem szorultam, vettem magamnak szabadságot Szerkesztő urat e nyilatkozatom közzétételének kérésével terhelni, hanem csakis egyedül azért, hogy a közvélemény erkölcsi érzetére hivatkozással eleje legyen véve azon botránynak, hogy a politikai apostasiák a már különben túlszenvedelmes párttusát oly mezőre tereljék, melyet a társadalmi illem s a positiv jog fogalma egyaránt kárhoztatnak.
Van szerencsém Szerkesztő úrnak tiszteletemet jelenteni.
Kossuth Lajos.
