Dömény Józsefnek
Dömény Józsefnek
Turin, 1868. február 24.
Uram, Barátom! Tiszteletes úr!*
* Dömény József, református lelkész, egy Kossuth Lajoshoz irt csinos költeményét küldte meg Turinba. K. F.
Igazi megilletődéssel olvastam szép dalát. A ki így ir, annak, a mit ir, éreznie kell. S a mi a szivből jön, az a szivhez útat talál.
Köszönöm. Volt idő, midőn a fájdalmak közt, melyeket mint polgár érezék s érezek, vigaszt kereshettem a családi boldogságban.
Ennek is vége van.
Midőn amaz irtózatos két csapás ért, mely házi boldogságomat szétzúzta, nekem nem adatott elmondani, mit egykor Paulus Emilius mondott, hogy: »cladem domus meae vestra felicitas et secunda fortuna publica consolantur«.
A jó emberek részvéte volt egyedüli gyámolom. És nem tagadom, fájt, hogy hazámból csak egy hang sem vegyült a részvétbe, melyet idegenektől a világ minden részéből bőven tapasztaltam.
Azt gondolám, elfelejtettek.
Nem csodálkozám; de fájt. Mert a teljes elhagyatottság érzete még nehezebbé tette a keresztet, melyet a végzés vállaimra mért.
Ha tudnám, hogy a mit Ön szivből fakadt dalában a kamrák titkairól mond, több mint szép költészet, valóság; a kereszt, melyet viselek, az elhagyatottság toldalék súlyától megszabadulna.
Hinni akarom, hogy úgy van.
A hit nagy áldás. Nem pótlék érte semmi tudomány.
Mint ember hálát mondok Önnek e hitért. Mint polgár azt biztató jelnek veszem. Mert ha igaz, a mit Ön oly szépen leirt, az nem személyemnek szól, mely arra nem érdemes, hanem szól az elveknek, miket személyemmel azonosított a népérzelem.
Pedig törhetlenül él lelkemben a meggyőződés, hogy hazánk csak úgy nyerhet még magának jövendőt, ha a nép azon elvekhez tántoríthatatlanul ragaszkodik.
Isten áldása legyen Önnel, uram.
Szeretném jobbját szoríthatni. De nem reménylem tehetni. Nemzetünk hamis útra tévedt. Meg fog térni, ezt tudom. De még életemben-e? ez más kérdés.
Rajtam nehezen fekszik az évek súlya. Még nehezebben a bú. Legyen meg az úr akaratja; és leszen. De míg élünk, legyünk készek megragadni az alkalmat, ha jő, és teljesíteni, a mi kötelesség; úgy, mintha egy hosszu, vidor élet állna előttünk.
Még egyszer köszönöm. Fogadja Ön szives baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
