Sokaknak (I.)
Sokaknak (I.)
Turin, 1868. deczember 24.
Tisztelt uraim!*
* Felelet sokaknak. K. F.
Azon testületeken s egyleteken kivül, melyeknek szives megemlékezésére külön-külön válaszolni még szabadnak tarthattam, a rokonszenv s bizalom különféle nyilatkozatai által lettem más számosak részéről is megtisztelve a közelebb mult hónapok alatt.
Nevezetesen:
Jászberény városa: diszpolgárává;
a debreczeni honvédegylet, – a szegedi polgári társalgókör, – az Aradmegye erdőhegyi olvasóegylet, – a siklósi polgári dalárda és olvasókör, – a beregszászi polgári olvasóegylet, – a gyóni olvasókör, – a ráczkevei népkör, – a derecskei, egri, kecskeméti, tiszaföldvári, tiszafüredi, paksi, érkeserüi, margitai, nagydéni demokrata körök, – a debreczeni polgári kör, – a csengeri baloldali kör s a szalontai népkör, tiszteletbeli elnökükké;
az öcsödi és laczházi demokrata körök szintúgy tiszteletbeli elnökükké, egyszersmind fiaimat tiszteletbeli tagjaikká;
a losonczi és nagykállói casinóegyletek, – a kis-kun-halasi polgári olvasókör, – az aradi népművelődési s kún-szent-miklósi olvasóegyletek; a két utóbbi fiammal együtt tiszteletbeli tagjaikká;
nógrádmegyebeli Diós-Jenő községe tiszteletbeli község birájává lett megválasztatásomat adta tudtomra.
Szombathely városa polgársága nevében pedig s a szabadkai honvédegylet, a makói polgári kör, Somogymegye csepeli népkör, – tisza-vezsenyei olvasókör, kis-peregi demokrata kör, – a pesti tanuló ifjúság demokrata köre, a sárospataki tanuló ifjak önképző társulata, a pesti demokrata kör, Török-Szent-Miklós némely földmíves és iparos polgárai, s táviratilag számos mások közt az országos honvédegyleti gyűlés alkalmával díszebédre összegyűlve volt honvédek részéről, majd szives megemlékezéssel, majd rokonszenves üdvözletekkel s kegyeletes jókivánatokkal lettem megörvendeztetve.
Ezekkel kapcsolatban válaszomat sürgető felszólítások érkeznek hozzám több oldalról. – És ez az, a mi a nyilatkozást mulaszthatlan kötelességemmé teszi.
Kinyilatkoztatom tehát, hogy, ha eljárásomban szivem ösztönét követni szabadnak itélhetném, igen kedves feladatnak tekintettem volna az irántam s részben fiaim iránt is tanusított jóakaratért mindanynyiaknak külön-külön levélben fejezve ki hálás köszönetemet, eszmét cserélni velök a kapott levelek változatos, de egytől-egyig meleg hazafiui érzelmektől áthatott tartalmai felett; kedves feladatnak tekintettem volna ezt annyival inkább, mert az ily eszmecsere ideje alatt mintegy visszahonosulva érezhetném magamat a szeretett hazába, melyből a viszonyok balfordulata számkivetve tart.
Hanem számot vetve a helyzettel, azon meggyőződéshez jutottam, hogy rosszul viszonoznám honfitársaimnak irántam mutatott jóakaratát, ha szivem ösztönének engedve, úgy miként előbb tettem, midőn még az akadékosság tényekben nem mutatkozott, most is külön-külön válaszolnék leveleikre, melyeknek vétele felől van szerencsém az illetőket legőszintébb hálám kijelentése mellett ezennel megnyugtatni.
Ugyanis az említett levelek nem magántermészetüek, s a tapasztaltak után itélve, az én válaszaim sem tekintetnének ilyeseknek. E levelek legtöbbnyire nem szorítkoznak a rokonszenv és bizalom nyilatkozataira, hanem független lélekkel birálva a hatalmon levő párt által harsányan dicsőített közjogi átalakulás valódi becsét, a multak kegyeletes felemlítéséhez a jelenre alkalmazott olynemü politikai fejtegetéseket csatolnak, melyekre csak saját politikai hitvallásom indokolása lehetne az alkalmas felelet.
Sem hozzám nem illenék, sem a levélirók várakozásának meg nem felelnék, ha, szemben a politikai fejtegetésekkel, különleges válaszaimban pusztán hálás köszönetem kijelentésére szorítkoznám a nyujtott megtiszteltetésekért: a becses levelek politikai tartalmait pedig vagy hallgatással mellőzném, vagy oly tartózkodással viszonoznám, mely nézeteim valódi horderejét félreértésnek tehetné ki, a minek jeleit itt-ott már eddig is tapasztalám.
Én nemzetünk jogait és hivatását, s e jogoknak és hivatásnak megfelelő képességét illetőleg, igen határozott meggyőződésekkel birok, melyektől – ha egyedül maradnék is velök széles e világon – soha, és semmi körülmények közt el nem állok, mert e meggyőződések hazánk állami létének alapjára vonatkoznak. Reformkérdések körül, még a kormányforma kérdését is közéjök értve, szabad, sőt esetleg hazafiui kötelesség is lehet a transactio mint részletfizetés elfogadása, csak valóban részletfizetés természetével birjon, jogot fel ne adjon s a helyes iránybán továbbhaladásnak útját ne vágja. De a hol egy milliókból álló ezredéves nemzet állami életének alapja forog kérdésben, ott én a transactiókat semminemü feltételek alatt sem szabadoknak, sem magának az állami létnek feladása nélkül lehetségeseknek nem tartom.
És mert az élet, a sokszerű tapasztalás, a tudomány s a történelem bölcselmének gondos észlelése azon meggyőződésre vezettek, hogy a nemzetek életébe vágó válságos problemáknál mindig csak egyetlen egy megoldás lehetséges, hogy ezen egyen kivül akármely bölcseség is hiában keres megoldásokat, s hogy keresésével végtére sem ér el egyebet mint azt, hogy a mesterkélt módozatok kutatásának maga a czél esik áldozatul, én meggyőződésemet semminek, még az összes élő nemzedék ellenkező meggyőződésének sem rendelhetném alá.
A mesterkélt expediensek gyarló csónaka libeghet ideig-óráig a sima viztükrön, míg szép csendes az idő, s a benn ülők gyönyörködhetnek helyzetük apró kényelmeiben; de keljen fel csak a vihar szele – a mint fel fog kelni okvetetlenül, – a gyarló csónak a legelső szirten darabokra törik s a benn ülők bánata késő bánat lesz.
Azonban az én politikai hitvallásom fejtegetésére jelenben nincs véleménynyilatkozati szabadság a magyar hazában.
Hogy azon határon túl, melyet jól-rosszul a positiv törvények kiszabnak, a hatalom ritkán tűr ellenkezést, azt megfoghatom; hanem én úgy tapasztalom, hogy a magyar kormány-körökben azon önbizalom helyét, mely csak egy egészséges államszervezetből fejlődhetik ki, a félelem betegségének gyanakodása foglalta el, mely az óvakodás hurját nagyon is túlfeszíti, s melynek kezében a törvény önkénynyé, a szigor üldözéssé fajul.
Nagyon éreztem én azon nehány felszólamlásaimnál, melyek a »Magyar Ujság« útján nyilvánosságra jutottak, hogy nyilatkozataimban egy bizonyos határon túl nem mehetek; és nem is ringattam magamat a hazánkbani közvélemény jelen phasisa iránt ábrándokban, s épp azért szabatos választó-vonalat húzva az én saját hitem s a nemzet törvényes óhajtásai közt, ezeknek szempontjából csakis oly nézetek fejtegetésére szorítkozom, melyek egy loyalis parlamenti ellenzék határvonalán belül maradtak. Saját személyes következetességem megóvásaul, hét rövid szóban felemlítettem ugyan egyszer saját hitemet, de nemcsak nem indokoltam azt egyetlen egy szóval is, nemcsak nem iparkodtam arra honfitársaimat reá birni, de sőt világosan kijelentettem, hogy, ha az 1848-diki alaptörvények, melyek nemzetünk számára minden állami ügyekben, nevezetesen a pénz- és hadügyek körül is, minden idegen avatkozástól ment, független önkormányzatot a királyi szó szentségének hozzájárultával biztosítottak, csonkítatlanul helyreállíttatnak és hűségesen megtartatnak, a nemzet tökéletesen meg lesz elégedve, bármi legyen is az én egyéni véleményem.
És mégis ezen – állítani merem – az önfeláldozásig loyalis nyilatkozatom közléseért Böszörményi képviselő úr hosszas fogságra és súlyos birságra kárhoztatott – védtelenül!! Míg másrészt teljesen törvényes körre szorítkozó egyletek a franczia rémuralom tendentiosus gyanu-szaglálására emlékeztető szigorral az egyesülési sarkalatos szabadság világos megsértésével feloszlattattak, mások pedig, kik rólam kegyeletes rokonszenvvel mertek megemlékezni, gyakran a hely- és törvényhatósági alkotmányos jogoknak sérelmével is üldöztetésekben részesültek.
Nem mulaszthatom el itt Böszörményi úr esetére nézve megjegyezni, hogy, midőn ő betegsége tekintetéből védelmének előadása végett egy kis halasztást kért, nemcsak a méltányosság, hanem a kormánynak saját erkölcsi érdeke is kivánta volna, hogy a közvádló, mint a kormány közege, ebben ne tegyen akadályt, miszerint a kormány tisztán álljon a közvélemény előtt, hogy nem boszus szenvedély, nem üldözési viszketeg vezérli lépteiben. Ők e helyett az alaki kifogások zúgprókátori mesterségéhez folyamodva, kaptak az alkalmon, hogy a védelem szabad szava elnémíttassék, s reá ütötték a prosecutióra a persecutio bélyegét, s ezzel sem elégedve meg, a védtelenül elitéltet még folyvást szenvedtetik, mint általában mindenkit, ki sajtóvétségben elmarasztaltatott, még mindig szenvedtetnek, míg, ha a hirlapi tudósítások valót mondottak – nehány száz tolvaj, rabló s hasonló fegyencz kegyelmesen reá eresztetett a társadalomra, nem a javulás jeleihez mért válogatással, hanem válogatás nélkül, a fogsági időre alapított categoriák szerint, – a minek kétségtelenül igen nagy része van a személy- és vagyonbiztonság azon szomorú állapotában, mely miatt Magyarország már-már a művelt világ gúnytárgyává lett.
A politikai animositás említett tapasztalása mellett lehetetlen volt azon meggyőződésre nem jönnöm, hogy csak úgy válaszolhatnék egyenkint a levelekre, melyekkel megtiszteltetém, ha vagy nem mondanám meg egészen, a mit hiszek, vagy tartózkodás nélkül kimondva, a mit hiszek, nem venném tekintetbe, hogy üldöztetésekre adhatok alkalmat a hatalom gyanakodó ösztönének azok irányában, kik iránt, tanusított jóakaratukért, hálával tartozom.
Amazt önérzetem nem engedi, emettől a becsület s testvériség eltiltanak.
Esedezem annak okáért minden illetők előtt, méltóztassanak ezen indokoknál fogva engem a különleges válaszolás kötelessége alól felmenteni s mindnyájuk irányában érzékeny hálámnak ezenneli együttes kijelentésével megelégedni.
Csak egy van, mire nézve nyilatkozni, mint egyén, magam iránti tartozásnak, s egy szükség, mire, mint hazafi, figyelmeztetni helyzetemben is szabadnak hiszem.
Az idézett levelek csaknem mindegyikében mielőbbi hazatérésem óhajtását látom kifejezve.
Mély megilletődéssel köszönöm e részvétet. Hazám viszontlátásának reménye csaknem az egyedüli kapocs, mely még az élethez köt.
Hiszen magyarnak születtem, s mi magyarok nem birunk a világpolgárság azon fokáig elmállani, vagy ha úgy tetszik, felemelkedni, hogy hazánkon kivül hont találhassunk. A »nescio quo natale solum dulcedine trahit« leirhatlan erővel lüktet szivünk minden dobbanásában. Nálam talán még erősebben, mint sok másoknál, mert nagyon régóta vagyok hontalan. Én fel tudom fogni ama velenczeit, ki bűnt szinlelt, melyért számkivetéséből haza kellett vitetnie, hogy halálra itéltessék, miszerint hazáját bár csak a »sóhajok hidjáról« még egyszer láthassa. Ah, mert az ő hazája igazságtalan, kegyetlen lehetett egyes polgárai iránt, de független volt, saját sorsának szabad ura. – Nagyon fel tudom fogni, hogy e honvágy egy ily haza felé erőt vett nála ifjú élete szeretetén. – Aztán megemlíthetem-e, a nélkül, hogy panaszkodni látszassam (mert tűrni tudok, de panaszkodni nem), megemlíthetem-e, hogy, a ki körömben csak meg is fordult, tudni fogja, mi bánatosan szomorú körültem még a levegő is.
Nagyon sóvárgom hazámat viszontláthatni, de csak a független vagy függetlenség felé törő magyar hazát szabad viszontlátnom, az állami jogállásról lemondó Magyarországot nem.
Tudom, hogy az 1867-diki közösügyes törvények párthivei e lemondást nem akarják bevallani. Ez politikájuk fonákságának kényszerü következése; de a tényálláson nem változtat. A tényállás pedig az, hogy az 1867-diki törvények Magyarországa bizony nem az 1790-diki X. s 1848-diki III. törvényczikkek Magyarországa.
Hanem most legújabban a nemakaráshoz kérkedés is járult. Nagy vivmány gyanánt magasztaltatik a czimkérdés megoldása, s állíttatik, hogy ezzel »a magyar király czimének régi súlya és érvénye vissza van állítva« s »Magyarország államiságának diplomatiai elismerés van szerezve«.
Én a dolgot merőben másképpen látom.
E czimkérdés megoldásának két része van: az egyik a fejedelem czimére, a másik az országra vonatkozik. Az elsőre nézve semmi lényeges különbséget nem birtam felfedezni az új s a régi czim között; a másodikra nézve pedig azt látom, hogy az új czim nemcsak nem affirmatiója Magyarország államiságának, de sőt annak egyenes, határozott negatiója.
Ezen czimek: »ő Felsége a császár és király« – »ő császári s apostoli Felsége« – »Austria császárja és Magyarország apostoli királya« ekkorig is használtattak; a teljes czimben pedig az egész különbség ennyiből áll, hogy ekkorig így irtak: »austriai császár, Magyar- és Csehország stb. apostoli királya«, ezentúl pedig így fognak irni: »austriai császár, Csehország királya és Magyarország apostoli királya«. – A különbség az, hogy az és kötszó előbb Magyarország után s Csehország előtt állott, most pedig Csehország után s Magyarország előtt áll. Nem birom felfogni, mi okot nyujthat ez az exultans ömlengésekre, nem birom felfogni, miként lehet hinni, hogy ez által a »magyar király czimének régi súlya és érvénye vissza van állítva,« midőn tudom, hogy az után, a mit (balul és helytelenül) pragmatica sanctiónak bérmáltak el, Mária Terézia főczime a magyar királyság volt (mert mint császárné nem volt uralkodó), II. Leopold mint magyar király üzent hadat Francziaországnak, Ferencz császár pedig, midőn örökös tartományait osztrák császársággá emelte, ettől a magyar korona országait világosan és határozottan megkülönböztette, mégis bizony fájdalmasan érezte nemzetünk, hogy ezen egész hosszú idő alatt a magyar király czime nem birt a régi súlylyal és érvénynyel, mert e súly s érvény csak akkor van meg, midőn az ország nemcsak jogilag, de tényileg is fennálló souverain állami önállásának is ad kifejezést. E súly s érvény abban áll, hogy a magyar király a magyar nemzet érdekeivel érezze magát azonosítva, s kizárólag ezekből, nem pedig idegen érdekekből merítse politikájának vezérirányát. S ez, fájdalom! negyedfél század óta soha sem történt, arra pedig, hogy jövendőben másképpen lehet, minden kilátást, minden reményt a mult országgyűlés maga tett semmivé az által, hogy oly törvényeket alkotott, melyek a bécsi udvarnak egészen könnyüvé, kényelmessé teszik azt, hogy magyar vérrel, magyar pénzzel nem magyar politikát űzhessen; igenis egészen könnyüvé, kényelmessé tette ezt a mult országgyűlés, mert nullificált minden alkotmányos garantiát, elhárított ezen idegenszerű politika útjából mindent, a mivel a magyar alkotmány minden csonkasága mellett is, azt az idegen politikát kisebb-nagyobb mértékben fékezheté, s többször valósággal fékezte is.
Aztán még kérkednek, hogy »a magyar király czimének régi súlya és érvénye vissza van állítva«. Különben tán nem lesz felesleges e czimkérdés valódi becsét példával illustrálnom.
Anglia királynéja minden diplomatiai iratokban Nagy-Brittania és Irland királynéjánák czimeztetik. Van-e a föld hátán ember, a ki hiszi, hogy ezzel az ir király czimének régi súlya van érvényesítve? hogy ez által Irland állammá lett? s hogy államiságának diplomatiai elismerés van szerezve?
A spanyol monarchák – míg léteztek – magokat Castilia, Leon, Arragon stb. királyainak czimezték. – Visszaállítása volt-e ez emez országok királyi czime régi súlyának? s államokká lettek-e a czim által?
Ez a mi korunk borzasztóan realis jellemű kor. Frázisok költői zománczával jól nem lakik. Neki valóság kell.
A valóság pedig az, hogy állam csak az, a mely mindennemű állami ügyei körül önállóan, függetlenül intézkedhetik.
Teheti ezt Magyarország az 1867-diki alku mellett? Ott van reá a felelet az együtt szavazó delegatiók közösségében, melyeknek osztrák és magyar két töredéke sokkal egységesebb testület, mint a magyar országgyűlés két háza, mert ezek nemcsak külön tanácskoznak, de együtt soha nem is szavazhatnak, mégis egy ország-gyűlést képeznek; míg a delegatiók külön tanácskoznak ugyan, de ha kell, együtt szavaznak, tehát kétségtelenül a legmagasabb államügyeket együtt intéző egységes birodalmi gyűlést, Reichsrathot képezik. És a delegatiókon kivül ott van a felelet a közös miniszteriumokban, a magyar országgyűlés ellenőrsége alól minden tekintetben elvont egységes hadseregben stb.
Nem rendelkezhetik hazánk idegen avatkozástól menten, függetlenül sem erszényéről, sem karjáról, sem háboruról, sem békéről, sem nemzetközi viszonyairól. S a ki ezekről így nem rendelkezhetik, biz az nem állam, ha a hangmérték minden lépcsőjén fel s alá magát államnak kürtöli is. – Ezen öntetszelgő kürtölés nagyban emlékeztet az egykori magyar emigransra, ki a koplalás egy bús reggelén imígy szólt pajtásához: »Csináljunk egymásnak jó napot, szólítsuk egymást nagyságos úrnak!«
Van a czimekben diplomatiai fontosság, kétségtelenül, de csak akkor, ha valóságot jeleznek.
Széchenyi szokta volt mondani, hogy »sujtásos nemzet vagyunk«; valóban sujtásos gyermek-nemzet volnánk, ha hazánk állami létének feladásaért czikkekben keresnénk kárpótlást.
A czimkérdésnek másik, az országra vonatkozó részével még rosszabbul vagyunk.
»Osztrák-magyar birodalom!« Ez már egészen új. Borzasztóan új: a Bocskaiak, Bethlenek, Rákóczyak, Tököliek, az 1790-diki törvényeket alkotott elődök s a 20 év előtt önállásáért elvérzett hősök sirjaikban is feljajdulnának, ha e czimet meghallhatnák.
Mert e czim egyenesen negatiója Magyarország államiságának. E czim egyenesen kimondja, hogy sem Austria nem állam többé, sem Magyarország nem az, hanem a kettő együtt teszen egy államot, mind az egyik, mind a másik alkatrészévé, provinciájává lett egy új, egységes birodalomnak.
Ez tény, melyet sem bármi magas helyek tekintélyével elfrázisozni, sem bármi hangos exaltatiókkal eléljenezni nem lehet.
Tökéletesen igaz, a mit a jobboldali közegek mondanak, hogy e »vivmány« correct kifejezést ad a helyzetnek. De épp az a legfájdalmasabb, hogy a mult országgyűlés többsége oly helyzetet törvényesített, melynek egy oly czim felel meg, a mely büszkén kiáltja ki az egész világnak, hogy Magyarország állami létéről önként lemondott, s mint provincialis alkatrész Austriával egy egységes birodalommá összeolvadott.
Történjék velem akármi bár, én ezen új birodalomnak polgárává, én osztrák-magyarrá sohasem leszek. Szivemnek dobbanása visszaborzad e gondolattól.
Ne értsenek félre, honfitársaim. Nem a boszú, nem az engesztelhetlenség indulata vezérel engem. Bár igen sok történt, mit megbocsátni nehéz, feledni lehetetlen, de még sem engesztelhetlenség vezérel. Minthogy még a monarchia elve van fölényben Európában, hű alattvalója tudnék én lenni a magyar királynak, de csak is a »magyar királynak«, bármi emlékezet legyen is multjához kötve. S nálam a szó, melyet kimondok, sem nem hypocrisis, sem nem speculatio, mely reservatákkal ámul vagy ámít, hanem a Magyarországgal – mint egész a részszel – egybeolvadott osztrák birodalom polgára, sohasem leszek. Engem semminemű provincialis alkotmányosság ki nem elégít, még ha százszor valódibb volna is mint a jelen hybrid állapot. Én nemzetem számára állami önállást veszek igénybe. Állami önállást, melyhez joggal is, képességgel is bir, s melyet el is ér, csak akarni birjon.
Meglehet, hogy pálczát törtem e nyilatkozattal életem hátralevő napjai felett. Legyen úgy, ha másképp nem lehet! Kell, hogy oly emberek is legyenek, kik az elvet, mely életük vezércsillaga volt, nem adják fel semmi áron. Elvhűségük néha termő maggá lehet a jövendő földében. Néha poraikból kél ki, mi életükből ki nem kelhetett. Ha martyrok nincsenek, a kereszt nem ül vala diadalt.
De a reményről én még életemre nézve sem mondok le. A történelem logikája néha soká vesztegel, néha egy percz alatt századokat lép. Oly nagyokat lép, hogy a rövidlátó »ki hitte volná«-t kiált, s véletlenről beszél. E nyilatkozatom s hálámnak megújított kijelentése után a szerény hazafiui figyelmeztetést, mit kényes helyzetemben is szabadnak itélek, elmondom második levelemben.
