Dabsy-Hámos Clementinának
Dabsy-Hámos Clementinának
1. Via Sotto-ripa. Turin, 1869. deczember 20.
Tisztelt Asszonyom!*
* Dapsy-Hámos Clementina úrnőnek. K. F.
Volt szerencsém venni folyó hó 4-ről kelt becses levelét. Bocsásson meg Nagyságod, hogy csak most válaszolok. Nehány napi távollét akadályozott.
A békés-csabai casino és polgári kör tavaly elhatározták volt arczképemet olajfestésben egy e végett ide küldendett magyar művész által levétetni, s felkértek, engedjem meg, hogy az ecsetelés természet után történjék.
E felhivásra más egyebek mellett következőket válaszoltam: »Nem tehetek róla, de én, bármennyire iparkodtam is a kényszerüségnek egy vagy más alkalmakor magamon erőt venni, sohasem birtam menekedni a gondolattól, hogy az arczképlevételhezi hozzájárulásban egy neme az öndicsőítési hiuságnak rejlik, mely bennem legyőzhetlen ellenszenvet költ fel. Készséggel elismerem – ha tetszik, – hogy ez gyarlóság, de nem tehetek róla, ez nálam valóságos idiosyncrasiává fejlődött, melynek mentségére csak annyit mondhatok, hogy, ha gyarlóság, legalább ártatlan, nem ártok vele senkinek. De hogy mily fokig megyen nálam ezen ellenszenv, megitélhetik Önök abból, hogy még saját családom e részbeni kivánságának teljesítésére sem birtam soha magamon erőt venni a fényképezésen túl, melynek, a mikor már éppen ki nem kerülhetem, valóságos arczverejték közt kiadására csak azon gondolat birt reá, hogy pár percz alatt vége lesz a purgatoriumi jelenetnek. Hanem hogy én órahosszant lesessem egy festő által arczomat (mint ez olajfestésnél másként nem lehet), ez a gondolat ideges beteggé teszen. Kétszer történt életemben, hogy e kínt ki nem kerülhetém, s mondhatom, mindkétszer csaknem kétségbe ejtettem a szegény művészt arczvonásaim nevetségesen boszus izgékonysága által, mely minden mesterségét kijátszotta, de melyről én, isten látja lelkemet, nem tehettem.
Muljék el hát tőlem e pohár, kérem Önöket.«
Ilyen volt válaszom.
Nagysád irányában nem tehetek mást, mint hogy esdekelve kérjem: muljék el tőlem e pohár.
Nehezemre esik, hogy Öntől s a munkától, melyre honleányi érzelmeitől ösztönöztetve a nagy-károlyi 48-as kör irányában vállalkozott, hozzájárulásomat meg kell tagadnom, de nem tehetek másképpen, miután a csabai kör hasonló kérését megtagadtam.
Lehet, hogy gyarlóság, de én mindent, a mi az önörökítési viszketeg hiuságához közelít, határozottan gyülölök. Ezért nem festetem le magamat, mint szintúgy ezért nem irtam soha emlékiratot. Úgy látszik nekem, hogy, a ki ünnepélyes ránczokba szedve homlokát leül a festőnek, hogy porból lett s porrá leendő vonásait átadja az utókornak, szintoly öntetszelgés betegségében szenved mint az, a ki nagy időkben, midőn minden percz tettet követel, reá ér emlékiratot irkálni; melynek ösztöne sohasem lehet más, mint az arra való számítás, hogy saját hibáit eltakargassa, másokét nagyítsa s magát derekabb embernek hazudja az utókor előtt, mint a minő volt. Ilyennek láttam minden emlékiratot, melyet valaha olvastam Julius Caesartól kezdve Napoleonén keresztül le egész azon apró emberkék legiójáig, kik hazug tollal adják át lelkük arczképét az utókornak. Halandó ember én, nem szeretem halhatatlanítani sem lelki, sem testi arczképemet. Szeretnék jót tenni hazámmal, embertársaimmal, de úgy mint a harmat, mely áldást hint észrevétlenül. S ha már ezen észrevétlenség embernek, ki közéletet élt, nem adatott, legalább engedtessék meg nekem annyi, hogy ne nyujtsak magam segédkezet a dicsőítés bármi neméhez, mert az öndicsőítéssé válnék.
Muljék el hát tőlem e pohár, tisztelt asszonyom.
Válaszszon Ön arczképem helyett valamely alkalmas mondatot a zászlóra. Például Petőfi ama két sorát: »Hát mit vár a szolgaságnak népe, mért nem kél fel, hogy lánczát letépje?« – vagy ha ezt e hanyatlott kor idegei nem birnák meg, valami ilyest: »Az erős akarat nem ismer akadályt.« És mert ezt egykor én mondtam Marseilleben, ha éppen jónak látná Nagysád, hogy a mondat alá nevemet oda himezze, szándokának is elég volna téve, hogy a nevem a zászlónak csint adjon, s énnekem is meg volna adva a megnyugtatás, hogy tagadó válaszommal nem vontam magamra az Ön neheztelését.
De akármit határoz Ön, újból esdeklem: muljék el tőlem az öndicsőítési hiuság pohara.
A levelet, melynek vétele felől tudakozódni méltóztatik, igenis kaptam, mint szinte kaptam Szathmármegye 1867. szeptember 2-kán tartott bizottmányi gyűlése jegyzőkönyvének érdemetlen személyemre vonatkozó kivonatát; ez utóbbit Szilágyi Lajos főjegyző úrnak egy igen kedves, igen becses levele kiséretében, melynek meleg szivből fakadt nemes tartalma mélyen meghatott. Szilágyi úrnak nyomban válaszoltam is s hálás érzéssel válaszoltam, de csak magánlevél alakban, mert a jegyzőkönyvi kivonatot olyannak láttam, hogy arra válasz sem nem váratik, sem nem adható, sem nem tanácsos.
Hogy nem váratik, azt a jegyzőkönyv tartalma világosan mutatja.
Hogy nem adható, világos abból, hogy a jegyzőkönyv szerint Szathmár vármegye közönsége szükségesnek látta magáról annak még csak czimét is elhárítani, mintha a megemlékezés, melyre méltatott, az én elveimmeli azonosítás értelmével birna.
Végre pedig nem volt tanácsos válaszolnom, mert nyomban a szathmári levél vétele után egy barátom, ki a szinfalak mögötti dolgokról tudósítani szokott arról értesített, hogy, ha válaszolok Szathmár megyének, az okvetlenül királyi biztost fog kapni, mert én nem felelhetvén másképpen, mint a mint elveim hozzák magukkal, az a pártok ingerültsége mellett oly jelenetet idézhet elé, mely ürügyet nyujtand a hatalomnak megtenni, mit az első napi gyűlés folytán csak azért nem tett meg, mert a másnapi gyűlésen az első alispán közvetítő fellépése a vihart elhárította.
Ez értesítéssel s bocsánatkérésem ismétlésével van szerencsém stb.
Kossuth Lajos.
