Vidats Jánosnak
Vidats Jánosnak
Turin, 1869. október 5.
Kedves Barátom!*
* Vidats Jánosnak. K. F.
Kegyeletteljes megilletődéssel olvastam »Magyar Ujság«-ban, Önnek az 1848/9-diki rokkant honvédek számára építendő menház iránt a honvédgyűlésen tett s elfogadott gyönyörű indítványát.
Nem restellem Önnek bevallani, hogy olvasás közben könnyek tolultak szemembe, mert hiában, bár sok, igen sok történt az utóbbi évek alatt a hazában és sok lőn elmulasztva, a mi keblemet búval, szomorusággal, gyakran boszankodással, indignatióval töltötte s tölti el, de semmi sem bántott érzékenyebben mint az, hogy nemzetünk azok irányában, kik szabadságáért vérüket ontották, isten és világ előtt lekötött becsületszavát mai napig sem váltotta be.
Van pénze mindenre, még a honárulók és muszkavezetők nyugdíjazására is; de szabadságának bajnok védjeit nyomorogni, koldulni hagyja.
A többi, a mi történt, vagy elmulasztatott, hiba, szerencsétlenség; de ez, ez erkölcsi bűn! szégyen! ezért pirulni kell isten és a világ előtt. Ez nemcsak hálátlanság, – hanem rút, mocsokfolt a magyar nemzet becsületpaizsán. Minden rokkant honvéd nyomorusága egy irtóztató vádkiáltás istenhez a nemzet ellen, mely előbb-utóbb nehéz átok gyanánt szálland vissza a történelem kérlelhetlen logikájában a hazára, ha egyes polgárok áldozatkészsége a nemzet bűnét a fatum könyvéből ki nem törli; mert, fájdalom! a mint a dolgok állanak, azt már remélleni sem merem, hogy az országgyűlés maga fogja a nemzet becsületszavának beváltásával a megengesztelés áldozatát benyujtani.
Ön indítványa s indítványának a honvédgyűlés által elfogadása egy nemes kisérlet e megengesztelésre.
Engedje meg Ön, hogy Önnek s Ön által a honvédgyűlés tagjainak lelkem mélyéből fakadó köszönetemet jelenthessem ki kezdeményezésükért, mely nem mulékony, alamizsnaszerű enyhítésre, hanem állandó orvoslatra van irányozva, köszönetemet rokkant bajtársaink érdekében, kiknek elhagyatottsága súlyos teher nemzetünk lelkiismeretén, köszönetemet magyar nemzeti becsületünk nevében, mely mindnyájunknak közös kincse.
Teljesedni fognak-e Önnek a honvéd-gyűlésen nyilvánított reményei, fogja-e s minő mértékben fogja polgártársaink kötelességérzete sikerhez juttatni az Ön elnöklete alatt működő derék bizottság erélyes törekvéseit? nem tudom, mert, fájdalom! a nemzeti jellem sokat változott az utóbbi husz év alatt, sokszor sajtol ki bánatos sóhajt keblemből a gondolat, hogy nemzetünkre reá nem ismerek.
Hanem azt tudom, hogy vétenék hazám, isten, becsület ellen, ha nem sietnék Önök nemes szándokának valósításához csekély tehetségemig hozzájárulni. Szegény ember vagyok. Hogy az vagyok, eddig sohasem fájt, mert lekötelezettje sem vagyok senkinek, s ha szűk is a falat, mely számomra jutott, de sajátom, s egy angol jó barátom (Oppenheim) végrendeleti szives hagyománya kivételével, munkám és fáradságom gyümölcse, nem kegye, nem adománya senkinek. Hanem most bánt, most először bánt, hogy gazdag nem vagyok, mert fáj, hogy rokkant honvédeink szenvedésének enyhítéséhez csak egy morzsával járulhatok.
De hát ne vessék meg Önök a számüzött szerény adóját.
Ezer frankot ajánlok az 1848/49-diki rokkant honvédek menházának alapításához.
Ezer frank nem nagy összeg, de rögtön, egyszerre még sem fizethetem le. Hanem elnyesegetünk itt is, amott is egy pár garast mindennapi szükségeinken, s arra ezennel kötelezem magamat, hogy f. évi október 1-jétől számítva évnegyedenként 250 frankot, tehát egy év alatt négy részletben a kötelezett ezer frankot lefizetem.
Az első részletet azonnal megküldöm, mihelyt értesít Ön, hogy az adakozások elfogadása iránt a bizottmány már intézkedett.
Ha meghalnék, mielőtt kötelezésemet lerónám, biztos lehet Ön, hogy szavamat beváltani fiaim becsületbeli kötelességüknek ismerendik.
Ki nem mondhatom, minő vigasztalására szolgálna bánatos lelkemnek, ha isten megérnem engedné, hogy hazánk fiai önként, társadalmi úton teljesítenék a hon szabadságának rokkant bajnokai iránt a kötelességet, melyet a nemzet törvényhozásilag teljesíteni elmulasztott.
Pedig vállat vállhoz vetve, mi könnyen tehetnék, csak akarják.
Toldja meg mindenki a kényszeradó minden forintját, melyet az osztrák-magyar birodalomnak fizet, öt krajczár önkénytes adóval a magyar szabadság rokkant bajnokai ellátására, Ön nemes szándoka valósítva lehet.
Öt krajczár önkénytes adó minden forint kényszeradó után egyszer mindenkorra, s a hosszas mulasztás szégyenfoltja a nemzeti becsület paizsáról le lesz törülve.
Nem volna ennyi önbecsérzet, ennyi hazafiság a magyarban, vagy pártkérdéssé vált volna már hazánkban a lekötött nemzeti becsületszó beváltásának kérdése is?
Nem volna-e többé egyetlen szent érzelem sem, mely nemzetünk megszaggatott sorait egy erőmegfeszítésre tömöríthetné? még a hálás kegyelet ösztöne, a lekötött nemzeti becsületszó sugallata sem?
Ne adja isten, hogy úgy legyen.
Munkára hát, Barátaim, erélylyel, kitartással.
Hiszen ha mint nemzet nagyot sülyedtünk is, van még sok romlatlan lelkű hazafi, sok derék honleány a hazában. Én főképp ez utóbbiakra építem reményemet. A női sziv a kegyelet érzelmeinek oltára.
Őket rendelte a gondviselés a szenvedők vigasztaló angyalaivá. Szeretem hinni, hogy a magyar nők nem lesznek hűtlenek hivatásukhoz. Szeretem hinni, hogy lelkesült készséggel csatlakozandnak a magyar szabadságharcz dicső vértanuja, a halhatatlan emlékű bajnok Damjanich nemeslelkű özvegyéhez, kinek pártfogását szerencsés tapintattal Önök kikérték, s kinek magasztos erényeihez tartozik, hogy lelke örök gyászához a legnemesebb honleányi érzelmek sugallataiban és kifáradhatlan jótékonyságban keressen (isten adja, találjon is) vigasztalást.
Fogadja Ön igaz nagyrabecsülésemet és szives baráti üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
