Sokaknak (II.)
Sokaknak (II.)
Turin, 1869. január 11.
Közelg az idő, midőn a nemzet hivatva lesz kinyilatkoztatni, vajjon helyesli-e a mult országgyűlés által létrehozott új államjogot, helyreállítva találja-e általa az alkotmányt, megóva a nemzeti önállást s kielégítve a jogos várakozást, melyből az 1861-diki jeles feliratok alapján volt képviselőinek választásánál kiindult volt.
A nemzet nem homályban tapogatózva fogja magát jobbra vagy balra elhatározni. A közösügyes alku épülete felemelve, berendezve, betetőzötten áll szemei előtt; árnyát kinyújtva – s (a mint nem egyszer láttuk) mind messzebb és messzebb nyújtva ki a nem közös ügyek mezejére is. – Messzebb és sötétebben nyújtva ki mint még én is sejtém, hogy tenni fogja. Míg a tárgyalások tartottak, a nemzet mindig egy-egy még meg nem oldott kérdéshez kötötte reményét, hogy odáig már nem fog menni az áldozat. De a kiindulási pontnál elfogadott birodalmi egység mindent háttérbe szorító eszméjének végzelmes logikája végig kergette a nemzetet a jog-, vér- s pénzáldozat egész lejtőjén. Nincs többé semmi kérdés függőben, mely felé reménynyel lehetne tekintenie. A nemzet tudja, mihez tartott igényt; tudja, mit kapott; és azt is tudja, mi áron kapta azt, a mit kapott. Mérleget húzhat nyereség s áldozat között.
Nincs is szándékomban magyar közjogi szempontból jelenleg újra taglalat alá venni a mult országgyűlés művét. Nézetem e tekintetben, a mint leveleikből látom, eléggé ismeretesek azok előtt, a kiknek válaszolok.
Én a közelgő választásokra gondolva, csak arra kivánnék gyönge szavammal közrehatni, miszerint a választók annak tudatával lépjenek a szavazatszekrényhez, hogy a közelgő választások dönteni fognak hazánk jövendő sorsa felett.
Dönteni fognak azért, mert Európa egy epachalis válság küszöbén áll. A westfáliai, utrechti, hubertsburgi, bécsi, párisi, prágai békekötések mutatják, hogy Európa politikai térképe s vele az európai államrendszer minden nagy válság után kisebb-nagyobb átalakításon ment keresztül. Most oly válság küszöbén állunk, melyről előrelátható, hogy birodalmak fognak itt szétbomolhatni, amott tömörülhetni, új állam-csoportulatok alakulhatni, nemzetek kelni, nemzetek enyészni, a mint okosan vagy oktalanul választandották állásukat.
Én arra kivánom hazámfiait figyelmeztetni, hogy, a mint kimondják a legközelebbi választásoknál, hogy a magyar nemzet helyesli vagy nem helyesli a közösügyes alkut, mely Magyarországot az osztrák birodalommal egy államtestületté összeforrasztotta, ezzel egyszersmind visszavonhatlanul kijelölendik s az európai hatalmaknak és népeknek tudtokra adandják az álláspontot, melyet nemzetünk a közelgő európai válságnál elfoglaland.
Eddig Európa csak azt tudja hazánkról, hogy minő nagy hadsereget s ennek – minden parlamentáris ellenőrség alul kivett – alkalmazására hány millió forintot bocsátott a bécsi cabinet szabad rendelkezésére? De ma már mindenki tudja, s a ki előbb nem tudta volna, azt Sadova megtaníthatá, hogy az erő a népeknél van; s hadseregeknél csak akkor, ha a népnek, melyből származnak, eszméit s érzelmeit képviselvén, lelkesedve vannak az ügyért, melyért küzdenek. S azt Európa még teljességgel nem tudja, vajjon a magyar nemzet el van-e határozva magát szivvel, lélekkel azonosítani a bécsi udvar azon politikájával, mely a közösügyes alku kiindulási pontjából a »birodalmi egység s nagyhatalmi állás minden tekintetet háttérbe szorító eszméjéből« végzetszerüleg következik?
E kérdésre van a nemzet hivatva feleletet adni a közelgő választásoknál.
Én nem hiszem, hogy ennél életbevágóbb, maradandó következésekben kihatóbb politikai problema valaha megfordult volna nemzetünk előtt.
A mily álláspontot fog nemzetünk e tekintetben a közelgő választásoknál elfoglalni, – a szerint fogja kiki magának újjain előre elszámlálhatni, hogy a legközelebbi válságnál, künn melyik hatalmak s minő nemzetek, a birodalomnak, sőt saját hazánknak belsejében pedig melyik népfajok lesznek barátaink, lesznek ellenségeink? a szerint fogunk Európaszerte mint barát s mint ellenség számbavétetni; s e számbavétel szerint fog hazánk fenmaradása vagy enyészete felett a történelem kérlelhetlen logikája határozni.
Legyen nekem szabad a mindig fontos és semmi esetben nem mellőzendő jog mezejéről, s a comparativ nyeremények határainak szük köréből olvasóim figyelmét magasabb politikai tekintetekre felhivni.
Az országgyűlést berekesztő trónbeszédben azt olvasám, hogy mindkét részről a közös czél volt megoldani mindazon kérdéseket, melyek évszázadok óta kútforrásai voltak a surlódásoknak, s miszerint senkinek se lehessen kétsége az iránt, hogy miféle százados surlódásokra történik hivatkozás, a czél ekkénti kitüzése mellett egyszersmind kijelölteték az eredmény, hogy t. i. a birodalom két állama közt a közjogi surlódásokat a kölcsönös barátság viszonya váltotta fel.
Mielőtt ezen kölcsönös barátság tekintetében a komor valóság tanuságára hivatkoznám, megjegyezni kivánom, hogy én ismerni vélem hazánk százados surlódásainak történelmét, de én úgy tudom, hogy a közt, a mi most a »birodalom két államának« neveztetik, s mi a közösügyes alku előtt Magyarországnak és örökös tartományoknak neveztetett, közjogi surlódások nem fordultak elé.
Azon lélekháborító ultimatum, amely 1848-dik szeptemberben Bécsből fegyver végérői nyujtatott felénk s mely ultimatumnak az 1867-diki transactio lényegileg teljes érvényt szerzett, nem nemzetközi surlódásoknak volt kifolyása, hanem a magyar alkotmány ellen conspirált camarilla átokterhes műve.
Az örökös tartományok századokig nyögtek a rideg absolutismus járma alatt, de ezt nem mi okoztuk, sőt mi szivünkből fájlaltuk azt, és a felettük diadalmaskodott absolutismus keze súlyát mi magunkon is érezve, szabadságukat saját érdekünkben is óhajtottuk és elidegeníthetlen jogaikért testvériesen szót is emeltünk. Engem megillet e hivatkozás, mert az örökös tartományok szabadsága mellett emelt szózatom egykor nagy események rugójává lett.
Mi viszont századokon át folytonos tusában éltünk folyvást csorbított szabadságunkért, de ezt mi sohasem tulajdonítottuk az örökös tartományoknak, nem is tulajdoníthattuk, mert a soha meg nem szünő őskorú alkotmányunk ellenzése nem az ő művök vala.
Együtt szenvedtünk, együtt reméltünk, de közjogi surlódás köztünk nem volt, legkevésbbé »századok óta«.
Ha valaki ez állításom ellenében a bécsi absolutismusból kifejlett tettleges állapot némely financziális s közgazdászati fekete pontjaira hivatkoznék, melyek rendezést igényeltek, nem maradnék adós a felelettel. Most ezeknek fejtegetése elvezetne tárgyamtól, s azért csak annyit jegyzek meg először, hogy ezek sohasem váltak köztünk százados közjogi surlódások kútforrásaivá, s másodszor, hogy ezeknek kiegyenlítése, még pedig a jelennél sokkal jobb, mindkét részre kielégítőbb s állandóbb sikerű kiegyenlítése végett teljességgel nem volt szükség az alkotmányos biztosítékokat mind a magyar nemzet, mind a birodalom nemzetei nagy közjogi sérelmével az egymást kölcsönösen paralysálható delegatiók kezére játszani, s e kézrejátszás által merőben illusoriusokká tenni; nem volt szükség közös minisztereket teremteni, s e mesterkélt és a parlamentaris rendszer valóságával teljességgel össze nem egyeztethető gépezet kedveért úgy a magyar, mint a birodalmi kormányokat tartományi prefecturákká degradálni; legkevésbbé volt pedig szükség a birodalomnak történelmi személyességű nemzeteit Cislajthániává s e mixtum compositummal Magyarországot egy birodalommá összeolvasztani.
Nemcsak nem volt ezekre szükség, de sőt az is bizonyos, hogy a nemzet és nemzet között soha nem létezett közjogi surlódások képzelt betegségének orvoslására gyógyszert keresni a hatalom ily módoni egységesítésében annyit teszen, mint megteremteni a szertehúzás, ellentétesség és surlódás betegségét, mely előbb nem létezett. Hogy nem létezett, arról bizonyságot teszen a tömérdek áldozat, melyben a magyar nemzet az örökös tartományokkal versenyzett, valahányszor a dynastia létele kivülről veszélyben forgott. És bizonyságot tesznek azon diplomatikai oklevelek, melyekben az uralkodóház ünnepélyesen elismerte, hogy fenmaradását főképpen a magyar nemzet lovagias nagylelküségének köszönheti. – Hogy pedig az előbb nem létezett surlódások az 1867-diki végzelmes munkából okvetlenül ki fognak fejlődni, az az egymással rideg ellentétbe helyezett érdekek természetéből kimaradhatlanul következik, miként azt a bécsi udvar a legelső európai válságnál tapasztalni fogja.
Igenis, – szenvedett magyar hazánk, s pedig századok óta, nagyon is sokat szenvedett a közjogi surlódások miatt: de ezek nem nemzet és nemzet között forogtak fenn. E surlódások kútforrása egészen másutt fekszik.
A hatalom mindig terjeszkedésre törekszik. – Ez természetében van s ezért szükségesek ellenében fékező korlátok. Hanem különösen a rettenetes emlékű II. Fülöp spanyol király óta, az európai udvaroknál kevés kivétellel, a cabinet-politika vált uralkodó eszmévé.
Cabinet-politikának neveztetik az, melynél nem a népérdekek s népakarat, hanem az uralkodók egyéni vagy családi hajlamai s vágyai szabják az irányt.
Symboluma: XIV. Lajos ismeretes mondata: »az állam én vagyok«.
Ezen politika legnagyobb kifejlődésre azon dynastiáknál jutott, melyek, mint a Habsburg-Lotharingiai ház, különféle országok felett uralkodnak.
És ez természetes. Oly fejedelem, ki csak egy nemzet felett uralkodik, nemzetközi tekintetben ritkán keresi és állandó sikerrel sohasem lelheti fel saját érdekét oly irányban, mely a nemzet állami érdekeitől eltér. Például, akárki legyen Francziaország uralkodója, az nem követhet mást mint franczia politikát. Politikája lehet helyes, lehet helytelen, lehet szabadelvű, lehet kényuri, de lényegében mindig nemzeti, mindig franczia akar lenni.
A mely perczben nem nemzeti, hanem tisztán családi politikát akar követni, megbukik. – Példákat nem szükség idéznem. Ismeretesek.
A bécsi udvar helyzete különböző, sőt ellenkező. Népeinek geniusa, jelleme, érdekei különbözők, itt-ott ellentétesek. Oly politikát lehetetlen követnie, mely lényegében magyar is, német is, cseh is, lengyel is, dél-szláv is, olasz is legyen; azaz mindezen nemzetek érdekeinek megfeleljen. Az megtörténhetik s igen gyakran meg is történt, hogy a követett politika mindenik nemzet érdekeit sérti. De az sohasem történt és sohasem is történhetik, hogy mindenik nemzet érdekeinek egyenlően megfeleljen. Ha egynek kedvez, mást bánt, ha egyet nyugasztal, mást keserít.
Ez fatalis egy helyzet, melyből a cabinet-politika végzetszerüleg következett. S valóban a cabinet-politika csakugyan a Habsburg-ház történelmében találja culminatióját.
Nem igen tudnék uralkodó-házat nevezni, mely többet szerzett mint ez, de olyat sem, mely többet vesztett volna. S a veszteségeknek még nincsen vége. A szerzés a szerencse szeszélyének műve volt. A veszteségek a cabinet-politikáé, ez pedig a helyzet végzetszerű kifolyása.
Hajdanta csak megtűrték az uralkodók a népek befolyását a közügyek intézésébe. Alig volt ország, mely némi alkotmánynyal ne birt volna. – De a mint ezen befolyást a cabinet-politika kényelmetlennek tapasztalá, rendszeresen elkövetkezett az uralkodók úgynevezett »isteni jogának« (minő istenkáromlás e szó!!) harcza a népjog ellen.
A harcz czélja egy, a mód kettő volt. A czél: egységesíteni a hatalmat az uralkodó körül, miszerint a cabinet-politika szabad kézzel birjon. A mód: felforgatni vagy elzsibbasztani az alkotmányokat és egy kormánygépezet alá összeszorítani a külön tartományokat.
Nem mindenütt sikerült e czélt elérni. Angliában a tusa a királynak fejébe került, a népnek szabadságot hozott.
Azon államcsoportozatban, melyet most osztrák birodalomnak hivnak, hajdan minden tartomány birt alkotmánynyal, s az összeolvasztás iránya annyira nem volt meg, hogy még első Ferdinand fiai is megosztották maguk közt az »örökös tartományokat«.
Később a cabinet-politika teljesen diadalmaskodott Austriában; – az alkotmányok eltöröltettek, a tartományok egy állammá összeolvasztattak. A hatalom egységessé s egységében korlátlanná lett.
De a magyar nemzet nem engedett, gyakran földhöz sújtva, új erővel kelt mindig fel, mint a mesés Anteus, törhetlen erélylyel ragaszkodva az uralkodóházzali szerződésekkel biztosított önállásához, és alkotmányához, mely még passivitása által is féket s gyakran vetett is a cabinet-politikának.
Innen a közjogi surlódások. Nem nemzet és nemzet között folyt e surlódás, hanem a magyar önállás, a magyar alkotmányosság és a cabinet-politika azon törekvése között, hogy a Habsburg-ház uralkodása alatti országok zagyva csoportulatának egységes birodalmával Magyarországot összeforrasztva, egységet hozzon be a hatalomba s ezzel alapot szerezzen a dynastia »nagyhatalmi állásának«, mit ez idő szerint »a birodalom nagyhatalmi állásá«-nak neveztek el. És nem rosszul neveztek, ha XIV. Lajos szava igaz.
Ez a mi »százados surlódásaink« kútforrása.
És már most minő helyzetbe jutott nemzetünk?
Meg lőn kisértve a birodalmi egységesítés létrehozására: a németesítés, az absolutistikus irány, önkény, erőszak, katonai rémuralom, vérpadok, elszegényítés kiséretében – a mind szélesbre és szélesbre nyult administrativ központosítás, közben-közben a hizelgés szédítő mákonyával, midőn egy vagy más válságos percz nyomása engedékenységet javasolt. Tapasztaltuk 1790-ben, tapasztaltuk 1848-ban. S midőn látták, hogy ez a »balga« magyar nép (!) a pillanatnyi engedékenység tréfáját komolyan veszi, meg lőn kisértve a bellázadás felszítása és a nyilt háboru – és midőn ez sem használt, a muszka interventio (melynek vezetői a nép véres verejtékéből nyugdijat húznak), s mind ennek átkos korollariuma gyanánt újra a vérpadok s a tizennyolcz évi rémuralom.
A dolog még sem ment. Volt idő, mint Macbeth mondja: »midőn, ha az agyvelő kiomlott, az ember meghalt, s ezzel a dolognak vége lőn, de most újra fel-feltámadnak«. – Igenis, az a konok magyar nemzet sehogy sem akart meghalni, akármennyi vérét vették, akármint kiverték agyvelejét.
Nemcsak, de sőt, mert a vérkiszivattyúzás s agyondöngetés nem éppen a legsikeresebb mód hűséges lelkesedést ébreszteni, lett belőle Solferino és Sadowa, és teljes politikai, financziális, katonai banqueroute.
Hanem a cabinet-politika ekkor sem mondott le törekvéséről, csakhogy a régi eszközök sikerteleneknek tapasztaltatván, más eszközt kellett megkisérteni, olyat, mely a bukott helyzet követelményeinek megfeleljen.
A pénzforrások kiapadtak. A szivvérig kizsarolt népek már nem is zúgolódtak hangosan, hanem fogcsikorgatva hagyták magukat exequáltatni (a néma desperatio veszélyesebb kórjel mint a jajgatás). A hitel minden tekintetben tönkre jutott. Még ama hallgatag férfiú is a magas »cserépfödél alatt« »cadaver«-ről beszélt. E cadavert csak alkotmányos szinezetű Volta-oszloppal volt lehetséges felgalvanizálni; a politikai és financziális bukásból csak alkotmányos formákkal lehetett felemelkedni.
Hanem a magyar alkotmány helyreállítása nem fér össze a cabinet-politika czéljaival; mert mikor még csak rendi alkotmány volt is, gyakran igen alkalmatlan kerékkötőnek mutatkozott a cabinet-politika szekerénél – hát még most, miután képviseletivé fejlődött ki 48-ban! Nem azért folytattak ellene irtó háborut. Nem azért kértek kiirtására muszka segítséget, hogy a kiirtottat helyreállítsák.
Oly alkotmányt kellett kigondolni, mely pénzzel s katonával in bona forma juris bőségesen és teljes készséggel ellássa a cabinet-politikát, s a pénznek és katonának kény és kedv szerinti alkalmazását a természeténél fogva néha viharos parlamentaris ellenőrséggel ne genirozza.
Hogy pedig a cabinet-politika ezen teljes diadalának keserű labdacsát a nemzet elnyelni ne vonakodjék, meg kellett azt czukrozni azon engedélylyel. hogy hadd mulassa magát a nemzet aprólékos házi dolgaival úgy s addig – míg a cabinet-politika »magasabb« érdekeivel ütközésbe nem jő; – mert hiszen ha mégis ütközésbe találna jönni – ott van a cabinet-politika kezében a kard s az erszény, majd teszen róla.
Ez a tényállás kiáltó tanusága; ez legjobb lelkiismeretes meggyőződésem szerint az 1867-diki új államjog philosophiája.
A magyar nemzet sem meghalni nem akart, sem ébren nem akart végig sétálni a birodalommali összeolvasztás, a hatalom-egységesítés épületének tető-ormán. Tehát delejes álomba kellett ejteni, hogy a nyaktörő sétára vállalkozzék.
Feltalálták (Pesten vagy Bécsben, mindegy) a delejes álomitalt, neve: dualistikus alkotmány.
Szóról szóra el lehet róla mondani, mit egykor Cormenin éles tolla irt levél alakban (gondolom) XVIII. Lajos nevében a spanyol királyhoz: az alkotmányos formákkali absolutistikus kormányzat királyi kényelmeiről – kormányzatot mondok, nem közigazgatást – ez alárendelt tekintet, mely ha rossz: sebez, ha jó: sebeket kötözget mint az irgalmas barát, de a nemzetek élete, halála felett nem határoz.
Hatott mint a chloroform. Csak egyet felejtettek. Azt, hogy a chloroform vagy elgőzölög, vagy megöl.
Azonban hatott. A századokon át különféle módon folytatott, de a magyar nemzet éberségén mindig meghiusult kisérlet sikerült. Magyarországnak az osztrák birodalommal összeolvasztása s a kormány-(ismét: nem közigazgatás, hanem kormány)-hatalom egységesítése ki van víva: consummatum est. – A cabinet-politika teljes diadalt ül.
Azon érdemet nem lehet megtagadni a hatalomtól, hogy nyiltan játszott. Nem csinált titkot szándékaiból – megmondta mindjárt kezdetben egész őszinteséggel, hogy: »a birodalom egységes nagyhatalmi állása a vezértekintet, mely előtt minden más tekintetnek (jognak, anyagi jólétnek, nemzeti önérzetnek – mindennek) háttérbe kell állani.«
Sohase felejtsék ez őszinte szót hazámfiai, mert e szó igen komor valóság.
A birodalmi s vele kormányhatalmi egység igéje testté lőn az egymás általi paralysálástól tartó, s azért minden jóra merőben tehetetlen delegátiókban; a mi a lehető legképtelenebb, egyszersmind leghaszontalanabb találmány, mit a rendszergyártás (Systemmacherei) viszketege kigondolhatott. – Annyira képtelen s annyira haszontalan, hogy az embernek nevetni kellene felette, ha borzasztóan veszélyes nem volna, az által, hogy a parlamentaris ellenőrség s adómegszavazás alkotmányos biztosítékait nullifikálta. Az ige testté lőn a közös miniszterekben, kik nemzetünk vérével, pénzével s a birodalmi nemzetek vérével és pénzével űzik a »magas« politikát, a nélkül, hogy akár amannak, akár emezeknek ellenőrsége alatt állanának. – Az ige testté lőn, a tiz évre (boldog isten! éppen a mostani válságos időben és alkotmányosnak nevezett országlatban tiz egész évre!) leszállíthatlanul megszavazott 800 ezer főnyi hadsereg egységesítésében; e hadsereg alkalmazásának a parlament ellenőrsége alul elvonásában – a honvédség parancsnokai s főtisztjei kinevezésénél, a felelős magyar miniszter ellenjegyzésének mellőzésében, – általában oly honvédség felállításának elhatározásában, mely nem egyéb mint az állandó hadsereggel rendelkező cabinet-politika uszályában kullogó birodalomegységi »complementum«; – és végre az ige testté lőn az osztrák-magyar birodalmi czimben.
Ha mindez együtt s a sok egyéb respondus mellékintézmény, mit elszámlálgatni hosszú dolog volna – nem kézzel fogható megtestesítése a birodalmi egység igéjének, mely mindent háttérbe szorító vezértekintetnek állíttatott fel, úgy én nem tudom, mi lehet az.
A mióta a Habsburg-Lotharingiai ház uralkodik Magyarországon, a bécsi cabinet-politika sohasem volt oly kényelmes helyzetben, mint a minőbe az 1867-diki közjog által tétetett. Alkotmányos külformák mellett keze tökéletesen szabad s roppant eszközök állnak rendelkezésére, a »nagyhatalmi állás« személyes igényeinek útját követni, népei többségének, s különösen Magyarország életbe vágó politikai érdekeinek rovására.
És mi lesz ennek következése? Az, hogy az ekként minden féktől mentesített s a cselekvés eszközeivel ily dúsan felruházott cabinet-politika akkor ránthatja be hazánkat a mi érdekeinket merőben ellenkező élet-halálháboruba, a mikor tetszik. – És be is fogja rántani okvetlenül.
Ez a tekintet az, melyben én nemzeti élet-halálkérdést látok, s mert ezt látok, nem gondolok visszaélni olvasóim türelmével, ha figyelmüket még kissé igénybe veszem.
* * *
Azzal végzém tegnap, hogy az 1867-diki állapodások által minden fék alul felmentett cabinet-politika hazánkat oly háboruba fogja sodorni, mely érdekeinkkel ellenkezik s nemzeti jövendőnket enyészettel fenyegeti.
Azt mondják, bizzék a nemzet Beust gróf bölcseségében; ő békét akar!
Békét akar! Attila ideje óta nem látott a világ ily fegyverkezést. – Egész Európa nem egyéb mint egy nagy kaszárnya, melynek fentartása a népek csontvelejét kiapasztja, de háborut senki nem akar! mindez a béke érdekében történik. – Világos! mint az is világos, hogy tegnap óta már a diplomátiában a szó nem arra szolgál, hogy a szándokot eltakarja, hanem hogy felfedezze. Hogy is ne!
De nekem sem akaratom, sem okom Beust gróf szándokait gyanusítani. – Engem a közösügyes alku által teremtett helyzet érdekel, nem a szereplő személyek.
Még csak arra sem fektetek súlyt, – hogy a »birodalmi canczellárt az európai sajtó nagy része már is a »turbulens« Beust grófnak nevezi s a legújabb török-görög válságot az ő sugallatainak tulajdonítja – lehet, hogy ez nem való s én hajlandó vagyok hinni, hogy nem az. Hanem annyit ki kell mondanom, hogy nem bölcsen cselekszik, a ki valakinek égő szurok-fáklyát ad kezébe, hogy lemenjen vele a puskaporos pinczébe, mert hiszen »okos ember, bizni lehet bölcseségében«. Én sokkal jobb biztosítéknak tartom, nem suppeditálni neki az égő fáklyát vagy elzárni előtte a puskaport.
Szerencsétlen nemzet az, mely institutiók helyett személyekben keres biztosítékot.
Azt is hallottam mondatni, hogy a birodalmi canczellár nem akar többé követni »cabinet-politikát«.
De hát minőt követhet az 1867-diki alapon? Osztrák-magyart? Igen, de ha osztrák lesz, úgy nem lesz magyar, s ha magyar lesz, úgy nem osztrák. Érdekeink nemcsak hogy nem ugyanazonosak, de egyenesen ellentétesek épp azon függő európai kérdésekben, melyekben az összeütközés veszélye legfenyegetőbb.
Nekünk leglényegesebb érdekünkben áll, hogy a bécsi udvar Németország ügyeibe ne avatkozzék, s különösen hogy Austria német nagyhatalmi állását vissza ne kapja. Ennek visszakapása nekünk nemzeti halál.
Austria ellenben, mint Germaniának ősi tagja, abban, hogy a »Deutsches Vaterland«-ból kizáratott, sehogy sem akar megnyugodni, ki is mondja tartózkodás nélkül, hogy tessék, ne tessék a magyarnak, ő nem fog megnyugodni. – És tagadni nem lehet, hogy saját szempontjából igaza van. Én is úgy szólanék, én is úgy akarnék, – ha osztrák volnék.
Mit fog az érdekek ezen kiegyenlíthetlen ellentétében a cabinet-politika cselekedni? Tudva van. Resignatiót mutat, hol a resignatio lehetetlen, mert a természettel ellenkezik, és azt mondja: »én elfogadom a prágai béke által teremtett helyzetet, de ha a porosz hegemonia Németország egységesítésében tovább akarna menni, ha a Majna vizét átlépi, akkor harcz és háboru. – Ezt nem engedem«.
Ámde azt minden gyermek tudja, hogy Germania egyesülése a történelem logikájának oly elutasíthatlan követelménye, mely a Majna vizénél meg nem állhat, s bizony senki kedveért nem is fog megállani.
Tehát oda jutottunk az 1867-diki boldogító (!!) alappal, melynek országszerte hosannát énekelnek párthivei, hogy belerántatunk egy oly háboruba – sőt rugóivá válunk egy oly háborunak, mely reánk nézve úgy győzelem mint vereség esetében halálos.
Igen is, rugóivá válunk, mert az 1867-diki közösügyes alku nélkül a bécsi udvar nem is gondolhatott volna ily háborura. Hazánkban mindenki ösztönszerüleg érezi – bár a pártállás logikája miatt nem mindenki vallja is be, – miképpen nekünk nemcsak nincs okunk ellenezni, de sőt életbe vágó okaink vannak kivánni, hogy Németország egygyé legyen, de nem azon fejedelem felsősége alatt, a ki hazánknak is királya, mert az egységes, de nem osztrák Németország nekünk a legbiztosabb, a legtermészetesebb szövetségesünk lesz minden támadás ellen, mely muszka részről fenyegethetne; a nélkül, hogy az ily Németország részéről absorptiótól kellene tartanunk. Ez annyira ellenkeznék Németország érdekeivel, hogy azt teljes bizonyossággal a lehetetlenségek közé sorozhatjuk.
A dolgok logikája annyira világos, miszerint irtózatos felelősséggel játszanék, a ki akármi különleges tekintetnek vagy pártérdeknek alárendelné azon nagy igazság méltánylatát, hogy a közelgő választásoknál azon 1867-diki alap feltartása mellett nyilatkozni, mely a bécsi cabinet-politikát minden féktől mentetté tette s e czéljai kivitelének megkisértésére minden eszközökkel felruházta: annyit teszen, mint hazánkat háboruba keverni Németország egységének meggátlása vagy a bécsi udvar német nagyhatalmi állásának visszaszerzése végett. E háboru pedig – a mint mondám – Magyarországot mind győzelem, mind vereség esetében halállal fenyegeti; győzelem esetében azért, mert a német nagyhatalommá vált Austria egész súlyával nehezkednék Magyarországra, hogy azt nemzeti individualitásából kivetkőztesse; vereség esetében azért, mert ha Magyarország úgy állítja magát Európa elé, mint egy történelmi kényszerüségű kérdésnek, Németország egyesülése kérdésének, határozott akadályát, a győzők ez akadálynak minden jövendő esetre elhárításáról lennének kénytelenek gondoskodni, a mi igen hihetőleg hazánk épségének rovására új territorialis alakításokra vezetne.
Nem kivánom én a Deák-párttól, hogy ezen szomorú kilátást bizonyosnak ismerje el, de annyit hazafias indulatától kivánhatni vélek, hogy legalább lehetségét ne tagadja. – Es azt kérdem, bölcs hazafiság lesz-e: a nemzetet egy ily veszély koczkavetésének kitenni, midőn a haza biztos fenmaradásának, a jognak, a szellemi s anyagi érdeknek, a nemzeti önérzetnek tekintete, sőt – valljuk meg – még magának a dynastiának jól felfogott java is az ellenkező útat javasolja?
* * *
Vessünk egy tekintetet keletre is.
Ott van egy szempont, melyre nézve hazánk érdeke a cabinet-politika gyanítható újabb irányával találkozik. E szempont az, hogy a muszkahatalom továbbterjeszkedését nem kell megengedni. Óhajtom, hogy a bécsi cabinet-politika erre nézve velünk magyarokkal abban is egyetértsen, hogy a muszkaterjeszkedést semmi áron, még egy új lengyel forma partitio árán sem szabad megengedni. Az iránt azonban, hogy a bécsi cabinet-politika a magyar érdekkel idáig egyetért, hogy azon compensationalis vágyakban, miket neki egész Európa nyiltan, egyértelmüleg tulajdonít, nincsen valóság, teljességgel nem vagyok bizonyos. – És ez maga elég ok arra, hogy a magyar nemzet vissza iparkodjék szerezni azon biztosítékokat, melyekkel a magyar alkotmány a bécsi cabinet-politikát fékezhetné, mert minden ily compensationalis vágy, minden ily partitionalis kisérlet hazánkat a legirtózatosabb veszélynek, a permanens belháboru, az örökös belviszály általi elvérzés szerencsétlenségének tenné ki. – Ez annyira világos, hogy minden további fejtegetés szükségtelen.
Azonban, akármint legyen is a dolog ezekkel a compensationalis vágyakkal (miknek ismét legalább lehetségét senki sem tagadhatja), annyi bizonyos, hogy az említett egyetlen egy szempontot kivéve, minden egyébre nézve; még arra nézve is, hogy miben kell a muszka terjeszkedési politika ellen biztosítékot keresni, a bécsi cabinet-politika merő ellentétben áll a magyar érdekkel.
A magyar érdek úgy a török porta, mint a török birodalom népei irányában a nem-interventio politikáját követeli, sem nem avatkozni, sem avatkozást nem engedni. – Hadd végezzék el maguk között a Porta s birodalmának népei ügyeiket. – Ha a Porta ki tudja népeit engesztelni s velök szövetkezve önálló életképes hatalommá fejlődni, meglesz a biztosíték az orosz terjeszkedés ellen, s veszély esetében szövetségeseknek sem lesz hijában. – Ha pedig a »beteg ember« csakugyan halálosan beteg, nekünk teljességgel nincs érdekünkben az életképtelen vegetatióját külinterventiókkal tengetni, mert ezzel nem eszközöltetik más mint az, hogy a török birodalom keresztény népei a muszka karjai közé hajtatnak. – Nekünk az áll érdekünkben, hogy ezen népeknek szabadsága által emeltessék gát az orosz terjeszkedési vágyak ellen. Ez leszen a legbiztosabb, ez a legtermészetesebb gát. A ki szabad nemzet lehet, az sohasem lesz muszka szolgává, ha százszor szláv eredetű is. A keleti keresztény népek szabadsági törekvései iránt nekünk magyaroknak nemcsak az igazság, nemcsak a testvériesség, hanem az önérdek is a barátságos neutralitást parancsolja. Ők, ha szabadokká lesznek, természetes szövetségeseinkké válnak, mert mind nekik, mind nekünk érdekünkben álland kültámadás ellen egymást kölcsönösen támogatni. – Ilyen a magyar érdek politikája.
A bécsi cabinet-politika iránya merőben ellenkező. Ez a »nagyhatalmi állás« praesumptiójából indulva ki, minden lébe bele akarja mártani kanalát. A bécsi cabinet-politika a keleti kérdésben az avatkozás politikája s ennek következése az, hogy az osztrák avatkozást mindennél inkább gyűlölő keleti népeket a muszka karjaiba kergeti, s ha a magyar nemzet az 1867-diki alap helybenhagyásával ezen cabinet-politika lovagjává szegődik, ezzel mindezen népeket ellenségeinkké lenni kényszeríti. Hogy ennek minő viszhatása lesz hazánk belnyugalmára s ebből viszont mi fog következni háboru esetében? azt, úgy hiszem, felesleges fejtegetnem. Lelkiismeretében erről úgyis mindenki számot adhat magának.
* * *
Akármerre tekintsünk is, tehát azt látjuk, hogy a mult országgyűlés által elfogadott közjogi alap, mely politikai tekintetben nem egyéb mint a birodalom, s vele együtt a hatalom egységesítésének s a cabinetpolitika minden alkotmányos fék aluli felmentésének diadala a magyar nemzet negyedfélszázados szivóssága felett: hazánkat minden oldalról vészterhes bonyodalmakba keveréssel fenyegeti.
És minő helyzetben találandják hazánkat e bonyodalmak a vele egy. uralkodót ismerő nemzetek irányában?
A közösügyes alku tervezője s pártolói saját sokszori bevallásuk szerint azért fogadták el kiindulási pontul a »birodalom egységét« a magyar ősi hagyományos politika feladásával, mert hitük szerint Magyarország gyönge, szövetségesekre van szüksége, s e szövetségeseket legtermészetesebben azon népekben kell keresnie, melyek vele egy uralkodó alatt állanak.
S azt mondják, a szorosabb szövetkezés el van érve. A trónbeszédben is olvassuk, hogy: »a birodalom két állama közt (tudtomra sohasem létezett) közjogi surlódásokat a kölcsönös barátság viszonya váltotta fel«.
Mellőzöm az önbizalmatlanságot, mit, a mint helyzetünkben teljesen indokolatlannak, úgy nemzetnél mindig bűnnek tartok, nem kisebbnek mint a túlbizakodást. Ez legalább küzd, s a ki küzd, győzhet. Amaz küzdelem nélkül megadja magát. Mellőzhetem annyival inkább, mert az erősnek is jó a szövetséges, csak olyan ne legyen, hogy belül oszlat, künn pedig egy barátért két ellenséget teremt.
Annak sem akarok insistálni, hogy szövetségek önálló tényezőket feltételeznek.
Én arra akarom olvasóimat figyelmeztetni, miként Deák politikájának sarkalatos tévedése abban áll, hogy ő az uralkodó-házzali kiegyezkedést hasonértelműnek vette a birodalom népeiveli szövetkezéssel.
Pedig a kettő teljességgel nem ugyanaz.
Hogy a közösügyes alku nem szövetkezés a birodalom népeivel – azt azok után, a mik Csehországban, Galicziában s egyebütt történtek, s a mi Austriában folyvást történik, ma már mindenki tudja.
Nem szövetség van kötve, hanem ingerült viszálykodás van felköltve. Eddig nem voltak köztünk nemzetközi surlódások, jövendőben lesznek. Szelet vetettek, forgószél lesz az aratás. A közösügyes dualistikus alkotmány sok tekintetben annyira violentálta mindkét részen a népek legszentebb érzelmeit s leglényegesebb érdekeit, hogy a. máris több oldalról nyilatkozó ingerültségnek lehetetlen a legellenségesebb surlódásokká nem fajulni, ha csak nemzetünk a közelgő választásoknál a mult országgyűlés közjogi politikájának határozott elvetésével e surlódásoknak elejét nem veszi. S a dolog legszomorubb oldala az, hogy, míg ezelőtt ama nemzetek egyike vagy másikának gyakran igen is méltó neheztelése nem mifelénk (kik annak okozói nem is valánk), hanem a hatalom felé fordult, mi pedig a szenvedésekben testvéreknek tekintettünk, most egész szenvedélylyel ellenünk fordul, mert nemzeti individualitásuk megsértését, elavulhatlan jogaik hátratételét nekünk róvják fel, minthogy a két Lajthániából összeférczelt új állam magyar találmány.
A csehek nemzeti aspiratióit magyar szuronyokkal hallgattatták el, mint holnap talán – ha szükség találna rá lenni, – a magyar nemzeti aspiratiókat cseh szuronyokkal hallgattatnák el.
Szövetség ez? Barátságos viszony ez?
Vagy talán az is a külmegtámadás elleni közös védelemhez tartozik, hogy a szövetséges nemzetek katonái gendarmokul használtassanak kölcsönösen nemzeti aspiratiók elnyomására?
Hallottam mondani, hogy a cseh mozgalom panszláv mozgalom, s ezt el kell nyomni. Én nem úgy tudom. Egy párt rajongó izgalmait nem kell a nép érzelmeivel összezavarni. Csehország nemzet akar lenni, nem a kis Austria függeléke, nem cislajthániai provinczia. S a cseh nemzetnek, mely a lelkiismereti szabadság előharczosa volt Európában, a cseh nemzetnek, mely a szabadságért oly irtózatos sokat szenvedett, mint többet egy nemzet sem, a cseh nemzetnek ahhoz, hogy valóban nemzet legyen és saját ügyeit önállóan maga intézze, oly joga van, mely egy hajszálnyival sem kisebb mint a magyar nemzet hasonló joga. – Ezzel sokat mondtam, de igazat. Nem, a cseh mozgalom nem panszláv mozgalom; azzá lehet, ha a magyar jobboldalnak a kormány által sugalmazottaknak hitt közlönyei, a helyett hogy, mint »szövetségesekhez« illenék, a nemzet mellett nyilatkoznának a nivelláló hatalom ellenében, a hatalom mellett nyilatkoznak a nemzetek ellenében s megfékezésről beszélnek. Oh! így azzá lehet, de még nem panszlavistikus mozgalom. Azonban tegyük fel, hogy az: hisz akkor nem szövetségesünk a cseh nemzet, hanem határozott ellenségünk. Ha pedig nemzeti autonomia-mozgalma s mi magyarok ragaszkodunk az 1867-diki alaphoz, mely a hatalomnak kegyre-kényre kezébe adja a magyar szuronyokát a cseh mozgalom elnyomására s Csehországot cislajthániai provincziává degradálja, úgy mi nem vagyunk a cseh nemzet szövetségesei, hanem vagyunk ellenségei.
Ilyen az a szövetség, ilyen az a barátságos viszony, melylyel az 1867-diki államjog hazánk jövendőjét biztosítottnak hirdeti.
Az, hogy a magyar országgyűlés s cislajthániai Reichsrath egész készséggel megszavazták 10 évre a 800 ezer katonát az egységes hadsereg számára, a delegatiók pedig széles jó kedvvel megadták az igénybe vett milliókat, még teljességgel nem teszi a népeket szövetségesekké. Szövetséghez érdekegység, érzelemegyesítés kell, ezt pedig a dualistikus alkotmány nemcsak nem teremtett, de sőt a mi volt is, elrontotta.
Magára a hadseregre nézve is igen veszélyes illusióban ringatja magát a cabinet-politika, ha azt hiszi, hogy a magyar, horvát, cseh, lengyel s némely más ezredek lelkesedve fognak küzdeni Austria németországi befolyásaért nyugaton vagy az avatkozási (hogy többet ne mondjak) politika kedveért keleten. Még inkább illusióban él, ha azt gondolja, hogy e népek lelkesedni fognak ez ügyekért.
Majd meglátja a válság perczében, – mennyire gazda nélkül számított, s el lehet reá készülve, hogy e gazda nélküli számításnak borzasztóbb következései lesznek mint 1866-ban.
Austriával s német függelékeivel a szövetségi viszony egy hajszállal sem jobb mint Csehországgal.
Osztrák-német szövetségeseink (?!) magatartása nemzetünk irányában egy folytonos provocatio. Áldozott Magyarország jogban, vérben, pénzben, közgazdászati tekintetben többet, mint a mennyit az önfentartás kötelessége megengedhetett, s még ők panaszkodnak »kényszer«-helyzet felett. Ujabb meg újabb követelésekkel állnak elé, pedig nemcsak hirlapjaikban, hanem Reichsrathjuk, kormányuk által is oly követelésekkel, melyeket már még Lónyay Menyhért úr is (még ő is!!) megsokallott.
Szövetség ez? Barátságos viszony ez? Érdekösszeforrás, érzelemtalálkozás ez?
Aztán Austria visszavágyódik Németországgali kapcsolatára. Megmutatta a lövész-ünnepélynél, meg azóta is minden napon.
Ez oly hatalmas, egyszersmind oly természetes vágy, hogy annak kielégítéséről nem fog lemondani. Meg fogja kisérteni Németországot magához vonni, s ha a hegy nem jő Mahomedhez, nagyon meglehet, hogy Mahomed fog a hegyhez menni.
Érdekegység, szövetség lesz-e az, hogy, ha az első esetben az ő vágyaik miatt egy oly háboruba rántatunk bele, mely hazánkra nézve halálos horderejű; a második esetben pedig a magyar nemzet fog poroszlónak felhasználtatni, ki Mahomednek a hegy felé mentében útját állja?
Akármerre tekintek, én nem érdekegységet, nem egyetértést, nem szövetséget, hanem érdekellentétet, visszavonást, ellenségeskedést látok.
A kapcsok, melyek az osztrák-magyarnak elkeresztelt birodalom népeit a multban összetartogatták, a történelem fejleménye alatt nagyon meglazultak. Lehet, hogy a beldissolutio különben sem volt volna sokáig feltartóztatható, de az bizonyos, hogy összeforrasztás helyett az 1867-diki mű a decompositio processusát súlyosítja is, sietteti is – mert a nemzeti érdekeket egymással ellentétbe helyezve, surlódásokat idéz fel nemzet és nemzet között, melyekért a cabinet-politikávali közjogi surlódás megszüntetése bizony nem örvendetes kárpótlás. E surlódásnak létrehozott megszüntetése igen hasonlít ahhoz, mint mikor a húsvágó – – – – de a tárgy nagyon komoly, ne keserítsük trivialis hasonlatokkal.
Gondoskodjék a magyar nemzet arról, hogy alkotmányának helyreállításával a cabinet-politika provocativ avatkozási hajlamait féken tarthassa, s higyje el, hogy ez által nemcsak saját hazánk jövendőjét biztosítandja, hanem a birodalom dissolutiójának is elejét veheti (ha még nem késő); a dynastiától pedig igen keserves bajokat hárítand el.
Csak ne legyen Európában senkinek oka a bécsi cabinet-politikának provocativ avatkozási hajlamaitól tartani, s az uralkodóház azon kellemes helyzetben találandja magát, hogy semmi oldalról sem lesz oka támadástól tartani.
Bármennyire feszültek is az európai viszonyok, ha a cabinet-politika maga nem provocál többeket, most is csak egyetlen fekete pont van láthatárunkon, amott Románia felől. Távol legyen tőlem a román nemzetről kicsinylőleg szólani, de annyit kicsinylés nélkül el merek mondani, hogy ezen fekete pont csak azon esetre nőheti ki magát aggasztó viharfelhővé, ha a bécsi cabinet-politika fegyverkezéseivel, készületeivel s hatalomegységesítési törekvéseivel egy vagy más nagyhatalomnak gyanakodásra szolgáltat okot, s ez által arra ösztönzi, hogy »in Erwartung der Dinge, die da kommen sollen« magának Románia felől is emeltyüt készítsen, a gyanított ellenségnek bajt okozni. – Ez esetet kivéve, igazságunk érzetében nyugton nézhetjük e kis fekete pontot.
A bécsi udvar szorosan defensiv állásra van utalva, nemcsak népeinek érdekei, de saját biztonságának tekintete által is. Az állás, melyet a cabinet-politikának az ősi magyar alkotmány feletti diadalával s abból fejlődött készülődéseivel elfoglalt, nem defensiv, hanem egyenesen aggressiv állás. – Hiában mondják, hogy nem az, hol a tény beszél, szónak nem hisznek.
Állítsák vissza a 48-diki magyar alkotmányt; tegyenek eleget Csehország és Galiczia jogszerű nemzeti aspiratióinak – nem egységes nagy hadseregekben, – melyek, a mellett hogy a népek csontvelejét elapasztják, mindig aggressiv kinézésüek oly hatalomnál, kit senki sem fenyeget és mégis magukban teljességgel nem igérnek biztosítékot, hanem minden nemzetnél a népies honvédelmi rendszernek saját geniusa szerinti teljes kifejtésében keressék a biztonságot; ekkor elhiszi Európa, hogy Bécs nem gondol támadásra, – ez leszen a béke garantiája, nem a 800 ezer katona. – S higyje el nekem a bécsi udvar, azon zavartalan megelégedéssel és fejlődő jóléttel, mely e politika nyomán felvirágoznék, a trónnak biztonságáról sokkal jobban gondoskodandik, mintha a minden lébe kanál-mártásban keresi az úgynevezett »nagyhatalmi állás« nagyon meddő, de egyszersmind nagyon veszélyes dicsőségét.
* * *
Ezek azon magasabb politikai tekintetek, melyekre a jelen válságos perczekben hazafiui kötelességnek ismertem azon hazámfiai figyelmét felkérni, kik bizalmukkal, rokonszenvükkel megtiszteltenek.
A nemzet államjogának tekintete rendkivülileg fontos, kétségtelenül; mert erőszak alul idő folytával menekülni lehet, de az önként feladott államjog visszaszerzésére alig van példa a történelemben.
Mindazáltal még a jog tekintete sem meríti ki a fenforgó kérdés horderejét.
Még kevésbbé felelne meg a helyzet fontosságának azon választó, kire (hogy a személyes előszeretet ösztönét vagy a csábok iránti engeedékenység undok ingerét ne is említsem) azon tekintet gyakorolna határozó befolyást, hogy türhetőbb-e a jelen állapot akár a közel, akár a távol multnál; hogy a mult országgyűlés által lefektetett alapon minő belreformokhoz lehetne kilátás? minő particularis érdekek remélhetnének kielégítést, minő sebfájdalmak számíthatnának enyhítésre, minő óhajok teljesedésre?
Reformok élvezetéhez, fájdalmak enyhítéséhez, óhajok teljesedéséhez élet kell. S itt, legbensőbb meggyőződésem szerint, egyenesen az élet és halál kérdése vár eldöntő feleletre a nemzettől.
A ki azt hiszi, hogy jó és üdvös, ha a cabinetpolitika minden féktől menten marad, úgy, miként az 1867-diki alku mentté tette, az válaszszon oly képviselőt, ki az 1867-diki közjogi alapnak fentartására szavazand.
A ki ellenkezőt hiszen – miként én is hiszek, – az válaszszon e meggyőződésnek megfelelő képviselőt. És arról legyen meggyőződve, hogy, ha a nemzet tekintélyes többsége az 1867-ben létrehozott közjogi alap ellen fogna nyilatkozni, ennek eredménye az volna, hogy vagy elháríttatnék a fenyegető alakban feltornyosuló európai összeütközés (Magyarország magatartása nagy súlylyal bir e tekintetben, mert a bécsi udvar magatartása felett fog határozni), vagy legalább az eszközöltetnék, hogy az összeütközés lokalisáltatnék; – vagy ha sem egyik, sem másik nem történhetnék, annyi minden esetre eléretnék, hogy az osztrák birodalommali összeolvadást repudiáló Magyarország nem tekintetnék Európa által azonosítottnak azon cabinet-politikával, mely ezen összeolvasztásnak corollariuma (mint 1866-ban sem tekintetett azonosultnak a bécsi politikával), s annálfogva nem is terjednének ki hazánkra az ezen politikából kifejlendő háborunak gyászos politikai következményei (mint az 1866-diki háborunak következményei sem terjedtek ki), míg ellenkező esetben nemcsak ki fognak hazánkra terjedni, hanem aggódó lelkem teljes meggyőződése szerint egyenesen hazánk lesz a háborunak legsiralmasabb áldozata.
De akárminő legyen a nemzet akarata, az minden esetre a helyzet kiáltó követelménye, hogy ez akarat minemüsége iránt semmi félreértésre ne maradjon alkalma Európának.
Maradna pedig, ha a pártok nem ezen főtekintet körül, hanem akármi más tekintetek befolyása alatt tömörülnének.
Deák mondotta nemrégiben, hogy legjobb programm az 1867-diki közjogi alap fentartása.
Az ő szempontjából igazat adok neki s a magam szempontjából azt adom hozzá, hogy legjobb programm azon közjogi alap elvetése.
Az alkotmányos életben gyakorlott nemzeteknél a pártok mindig a legfőbb kérdés körül tömörülnek. Ez határoz a választások kimenetele felett. – Így történt legközelebb is az alkotmányos élet mintahonában Angliában, hol a választások felett egyenesen és kirekesztőleg az irlandi egyház kérdése határozott.
Határozzon hazánkban az 1867-diki közjogi alap kérdése, mely hazánkra nézve ezerszer fontosabb, mint Angliára az ir egyház kérdése.
Különben is a progressiv belreformok kérdése nem oly kérdés, mely határozott elválasztó vonalat képezne a pártok között. – Azon reformalapok után, melyeket az 1848-diki törvényhozás lerakott s melyeket elenyésztetni többé semmi hatalom nem képes, mint semmi erőszak nem volt képes, a reformfejlődés ki fogja magát vivni, ha a nemzet élve marad. – Az obsurantismus és a kaszt-érdekek antiquált szelleme már nagyon tehetetlen, szemben a haladott kor követelményeivel, mikkel még a levegő is saturálva van. – Reform-barátok nemcsak a baloldalon vannak, vannak a jobboldalon is. Sokakat ismerek közülök, régi bajtársaimat a szabadelvű reformok tusájában.
Igaz, történtek a mult országgyűlésen reformkérdéseknél is dolgok, melyek felett épp azért, mert ismerem a szabadelvü haladás veteran bajnokait, nemcsak megütköztem, de meg is botránkoztam.
Azonban tudom, hogy ez nem onnan eredt, mintha ők kevésbbé szabadelvűek volnának elvekben mint akár én magam is, hanem történt a közösügyes új államjog valódi vagy vélt exigentiáinak lidércznyomása alatt.
Nézetem szerint reformtekintetben a főkülönbség a balpárt és jobbpárt közt abban áll, hogy a balpárt nem levén azonosítva a közösügyes új államjoggal, nem is érzi kebelén ama lidércznyomást, s a reformkérdéseket saját belbecsük szerint szabadabban itélheti. – A jobboldal ellenben azon szomorú helyzetben van, hogy a közösügyes államjog exigentiáinak mindent kénytelen alárendelni, s így a reform-kérdésekben is mindenek előtt arra tekint, vajjon a kérdésnek ilyen vagy amolyan eldöntése nem teszi-e zökkenőssé az útat a közösügyes szekér előtt, mert ez oly kényes, töredékeny szerkezet, hogy minden kátyun kereke törhet.
Ez magyarázza a miniszteriumnak is sokszor, különben megfoghatlanul téves magaviseletét; és ez magyarázza azt is, hogy a többség, mely közjogi politikájának diadalát a jelen miniszterium fennállásával solidaritásba helyezte, kénytelennek vélte magát, sokszor jobb meggyőződései ellenére is, a miniszteriumot tüskén-bokron keresztül, derüre-borura, még gyarlóságaiban is támogatni; le egészen a muszkavezetők nyugdijazásáig.
Világos tehát, hogy magukra a reformkérdésekre nézve is a közjogi alap kérdése bir határozó befolyással.
Épp azért, bár az én személyes aspiratióim más térre tartozván, én a létező parlamentaris pártok vagy párt-töredékek egyikével sem vallhatom magamat solidarisnak, hazafiui őszinteséggel intem a pártokat, hogy, minden más tekintetet félre téve, tömörüljenek a hazánk sorsát eldöntő közjogi kérdés körül, s valamint azok, kik az 1867-diki közjogi alapot helyeslik, kétségtelenül tömörülni fognak a Deák név által jelzett zászló körül – úgy viszont azok, kik ezen alapot nem helyeslik, nem tekintve a pártszinezet árnyalataira, s egymást kölcsönösen támogatva, helyről helyre azon személyben, kit a helyi viszonyok leginkább ajánlanak, tömörüljenek a közjogi alap elvetésének zászlója körül.
Ha ezen zászló jutna diadalhoz – mint lelkemből óhajtom, hogy jusson, – azért azzal, hogy a mult országgyűlés közösügyes épülete mindjárt elsüpped, nem merném a nemzetet kecsegtetni.
A bizonyos eredményeket e következőkben jelölöm ki:
1-ször. A nemzet ki fogja tapasztalni, vajjon a hiresztelt parlamentaris kormányzat valóság-e, ha mindjárt azon párt jut is többségbe, mely a cabinet-politika kivánalmainak nem kedvező.
2-szor. A reform-kérdések mezején szabadabban fog mozoghatni a jövő országgyűlés, s a mi mindennél fontosabb:
3-szor. Európa tudni fogja, hogy a magyar nemzet nem vállalkozik lovagjává azon cabinet-politikának, mely az osztrák birodalommal egy államtestületté összeolvadásból logikailag következik. Én úgy vagyok meggyőződve, hogy egy ily nyilatkozattal hazánk az enyészettől leszen megóva.
Könyörgök a magyarok istenéhez, bocsássa a tiszta hazafiság világsugarát e sokat hányatott nemzetre, miszerint kibontakozva minden aprólékos ingerek befolyása alól, egyedül a közös haza fenmaradásának magas tekintete által vezéreltessék a nagy polgári kötelességnél, melynek teljesítésére hivatva van!
Kossuth Lajos.
