A »Magyar Ujság« szerkesztőjének
A »Magyar Ujság« szerkesztőjének
Valdieri, 1870. julius 14.
Tisztelt Szerkesztő úr!*
* A »Magyar Ujság« szerkesztőjének. K. F.
Személyes kérdésben, de közügyben kérek szót lapja hasábjain.
A hely, a honnan Önhöz e sorokat intézem, egy elrejtett zúg, mélyen bent a tengermelléki Alpesek fenségesen zord vadonjaiban. Nagyon későn jutnak el hozzám a magyar lapok, ez idő szerint hirnökei a lélekharang kongásának, melyet a »közösügyes« factio a megyék alkotmányos szerkezete s vele az önkormányzat felett meghuzott.
Talán már el is lesz temetve, mikorra e levelem Önhöz érkezik.
Irtózatos! kétségbeejtő! hanem hát a kétségbeesésről azt irta volt Bars vármegye 1823-ban az akkori királynak: »Quid a desperatis, quam quod a talibus«.
A modern állameszme az önkormányzat eszméje. A hol közigazgatási centralisatio nincs, az önkormányzat kifejtésére; a hol közigazgatási centralisatio van, decentralisatióra törekszenek mindenütt az egész művelt világon. Ez korunknak határozottan pronunciált iránya, s ez irány szükségszerű kifolyása azon stadiumnak, melyre az európai társadalom történelmi fejlődésében immár eljutott. Nincs is már ember az egész művelt külföldön, ki a közigazgatási centralisatiót védeni merné. Sehol. Senki. Végig járhatnánk Diogenes lámpájával a művelt világot egy ily embert keresve. Nem lelnénk. Hiszen kérem, még Guizot is, a doctrinär iskola főpapja, kiről meg van irva, hogy utálatosan konok ragaszkodása által a hatalomhoz (détestable esprit d’entętement du pouvoir) sirt ásott a juliusi monarchiának. Guizot, ki protestáns létére lándzsát tör a pápa világi hatalma mellett; még ez a Guizot is kénytelen volt megadni magát a kor decentralisationalis irányának; még ő is oda nyilatkozott Granierhez irott nyilt levelében. hogy »minden problemák között, melyek korunkban megoldásra várnak, a legfontosabb, egyszersmind a legsürgetőbb a decentralisatio«.
Csak két hely van egész Európában, a hol ellenkező irány uralg.
Ez a két hely: a Vatikán és – a pesti országgyűlés!
Épületes egy találkozás, ha istentől van.
Hogy a Vatikán centralisál, az mulatságos, de logikus, mert hiszen az – prout syllabus docet – nem akar a haladó világhoz tartozni. Hanem hogy a pesti országgyűlés többsége centralisál, az már mondhatatlanul szomorú; mert ez csak nem vágyik tán azon dicsőségre, hogy a művelt világhoz ne számíttassék. Pedig a ki korunkban, a helyett hogy azt mondaná: »a kormányra csak azt kell bizni, a mit a nép önkormányzati jogának más szerves közegei által el nem végezhet«, azt mondja, hogy: »a kormány administrationalis hatalmi körét ki kell terjeszteni az önkormányzati elv rovására«, az ilyen ember nem tartozik a korunkbeli művelt világhoz; az ilyen ember úgy veszi ki magát a XIX. század vége felé Európában, mintha valamely Ichthyosaurus csontváza ütné fel fejét valami hasadékon át a Lias-rétegekből. – Mert az administrationalis központosítás a XV. század stadiumába tartozik.
A XIX. század életében nincsen számára hely.
De a közösügyes factio centralisál. Ép úgy mint a pápa.
Ama rettenetes törvényjavaslat, mely a bántalmat gúnynyal tetézve törvényhatósági rendezésnek van keresztelve, többi közt azt is megcselekszi, hogy megyékben az alispán, városokban a polgármester többé nem lesz a megye vagy város tisztviselője, hanem a miniszteriumé. A polgármester sérelmes határozatától még csak megengedi a felebbvitelt első fokon a városi közgyűléshez; de már az alispántól még csak felebbezést sem enged a megyei közgyűléshez, hanem egyenesen a belügyminiszterhez. Így a szolgabiróval is; az többé nem a megye utasításaitól függend, hanem az alispánétól; még a szolgabiró sérelmes határozatától sem lesz többé felebbvitel a megyéhez, hanem csak az alispánhoz s az alispántól a belügyminiszterhez. S még ez sem elég. Nem a törvényhatóságok rendelkeznek többé a miniszterium törvényes rendeleteinek végrehajtása körül, hanem az alispán és polgármester hajtják végre a miniszterium minden kigondolható rendeleteit, még ha százszor törvénytelenek lesznek is. – Valóságos Vice-Kreishauptmannok. De ha valamely miniszteri rendelet oly szemtelenül törvénytelen, hogy a vice-kreishauptmanni lelkiismeretük is megdöbben tőle, előterjeszthetik ugyan a közgyűlésnek, ha nekik tetszik, s ez fel is irhat ellene, ha nem resteli a haszontalan fáradságot, hanem ha a miniszterium insistál, a közgyűlésnek már semmi szólása a dologhoz, az alispán vagy polgármester feltétlenül végre tartozik hajtani a törvénytelenséget; s e miatt a törvényhatóságok által feleletre nem vonhatók, de ha vonakodnának a törvénytelenséget végrehajtani, ah! ekkor már »maguknak érdemlett büntetéseül, másoknak pedig rettentő példájára« hivatalukból a főispán által elcsaphatók; – mely elcsapásért azonban, mint általában akármiért is, mit a miniszteri szeszély értelmében művel, a főispán nem felelős. Hogyan is volna? – Pasát vonni feleletre, vagy a pasa csibukdsiját! (mert ilyen lesz a főispán, pasa lefelé, csibukdsi felfelé!) no csak az kellene még egy szépségesen összetákolt rendőrállamban! Hiszen majd megfelel csibukdsijáért a miniszter-pasa – – kinek? – – – saját czimboráinak, saját pártjának!
Gyönyörű garantiája a törvény uralmának, ha istentől van! csak úgy didereg az alkotmányos érzelmű ember lelke bele!
Jól fogtam-e fel a tárgyalás alatt levő törvényjavaslat horderejét, Uram, Szerkesztő úr? ha igen, úgy engedelmét kérem a személyes kérdésre térni.
A kormányt képviselő főispán pasáskodó hatalmának igazolására Tóth Vilmos belügyminiszteri államtitkár úr azt is felhozta, hogy én, mint akkori pénzügyminiszter, 1848-ban (nem az adótartozások behajtásáról, mint ő hibásan idézett, hanem) »az adó kivetéséről és behajtásáról« szóló törvényjavaslatomban felhatalmaztatni kivántam a »pénzügyminisztert« (a mit ugyan tudtomra nem mond a javaslat), hogy a mely törvényhatósági tisztviselő a törvény rendeleteit nem teljesíti, azt hivatalából elmozdíthassa.
Ezen hivatkozásra az adatott a képviselőházban feleletül, hogy ez rendkivüli (a mint nevezni szokásba jött: »forradalmi«) időkben történt; tehát a most tárgyalt törvényjavaslatokhoz példának nem szolgálhat.
Nem ez a felelet. A felelet az: hogy a közt, a mit én akkor javaslottam és a közt, a mit az Andrássy-miniszterium most indítványoz, az analogiának még csak árnyéka sem forog fenn.
A dolog ekként áll:
Az én adókezelési tervem, más egyebeken kivül, azon szempontból van combinálva, hogy az országos, a megyei és a községi adó nem külön-külön egymástól elválasztva s egymás kárára (mint 1848-ig történt), hanem együtt szedessék be, s az ekként beszedett adóból az aránylag illető rész minden beszedésnél adassék át a községnek, a megyének s az országnak. Szabályul állítottam fel azt is, hogy a közigazgatási év a polgári évszámítással összeesik, azaz január 1-től kezdődjék. – Nehogy tehát a közigazgatás nemcsak a miniszteriumnál, hanem a megyékben, a községekben is felakadjon, gondoskodni kellett, hogy a következő évi költségvetések nemcsak az országgyűlésen, de a községek s megyék részéről oly időben készíttessenek el s küldessenek fel a pénzügyminiszterhez, hogy az adókivetés januárig megtörténhessék.
E végett törvény által elrendeltetni indítványoztam, hogy a községek jövő évi költségvetésüket julius végéig elkészíteni a megyékben az alispánhoz eljuttatni tartozzanak. Az alispán pedig azokat a megyei számvevő által augusztus és szeptember hónapokban átvizsgáltatni, s ennek jelentését a legfelebb október 15-ig összehivandó közgyűlésnek végelhatározás végett előterjeszteni köteleztessék. (Megjegyzem itt Tóth úr lelki épülésére, hogy én a megyei közgyűlést az 1848: XVI. t.-cz. szellemében csakis a községenkint választandó képviselőkből s a megye választott tisztviselőiből alakítandóknak jelentettem ki e javaslatomban, s hogy a most uralgó párt csodabogár szülöttjéről, melyet a józan ész, az igazság, a józan politika, a modern állameszme s a democratikus elv merőben perhorreskálnak, értem a legtöbb adófizetők plutocratikus kiváltságát, akkor hazánkban élő ember még nem álmodta.)
A megyék (kerületi) házi költségvetését illetőleg pedig azt indítványoztam, hogy ezt a megye (kerület) tartozzék elkészíteni, miszerint ez a községek költségvetésére hozandott megyegyűlési határozatok jegyzőkönyvével egyetemben legfelebb október 3-ik hetében a pénzügyminiszterhez felküldessék.
És ennek biztosítékául hoztam azt javaslatba, hogy »ezen felküldésért a közgyűlési elnök (alispán stb.) hivataltóli elmozdítás terhe alatt felelőssé tétessék«. Ennyi volt az én javaslatom.
Már most kérdem én a józan ész nevében, hol van e közt s a mostani miniszteri szörnyjavaslat közt az analogiának csak árnyéka is? – hol van az én javaslatomban annak nyoma, hogy a törvényhatósági tisztviselők miniszteri »sic volo sic jubeo« önkénynek vettessenek alá? hogy a miniszter minden rendeletét, akár törvényes, akár törvénytelen, vagy a törvényhatóság egyenes mellőzésével, vagy pedig a törvényhatóság nézetének semmibe vételével vakon végrehajtani tartozzék a megyei tisztviselő, különben elcsapja őt a miniszterium csibukdsija, a Kreishauptmann? – hol van az én javaslatomban csak leggyengébb árnyéka is a miniszteriális omnipotentiára, az önálló törvényhatósági önkormányzat elnyelésére törekvésnek?
Az én javaslatom nem hogy függővé tétetni kivánta volna a törvényhatósági tisztviselőt, akár a főispán útján, akár másképpen, a miniszterek tévedéseitől, szeszélyétől, önkényétől, pasáskodásától, de még csak azt sem akarta, hogy a miniszterium a megyei alispánokkal még a legtörvényesebb ügyben is egyenesen érintkezhessék; mert az én viszontagságos életem minden helyzetében nemcsak a törvényhatósági önkormányzat egyik leglényegesebb kellékének, hanem egyszersmind a magyar alkotmányos élet s a polgári szabadság egyik főbb biztosítékának vallottam mindig, mint vallom most is, azon elvet, hogy az ország kormánya a municipalis tisztviselőkkel közvetlenül nem, hanem csak a municipium útján érintkezhessék.
Az én javaslatom nem (isten tudja, minő) miniszteri rendelet vak-engedelmes végrehajtásának kötelességéről szól (az idézett felelősségi esetben miniszteri rendelet közbenjötte nem is fordulhatott elő), hanem szól: a törvény végrehajtásának kötelességéről, még pedig egy specialis concret esetben, mely törvényjavaslatomban minden önkényt, tévedést, balmagyarázatot kizáró szabatossággal, a legkisebb részletekig le egészen az eljárás idejének meghatározásáig, körülményesen körül lett irva. Az én javaslatom egy oly concret esetben, hol a törvény által az alispánra bizott eljárás elmulasztása a közigazgatás egész gépezetét megakasztotta volna, »a törvény iránti felelősség« elvét valósította, mely felelősségnek alkotmányos országban minden, akár választott, akár nevezett tisztviselőre nézve meg kell lenni, a miniszterelnöktől kezdve le az utolsó falusi bakterig (virasztóig). Míg a most tárgyalt szörny-javaslat nem a törvény iránti felelősséget, hanem annak éppen ellenkezőjét akarja behozni: a miniszter intésére a törvény megszegését kivánja kötelességükké tenni, hivataltóli elmozdítás büntetése alatt, oly tisztviselőknek, kik esküvel fogadják, hogy a törvénynek engedelmeskedni fognak.
Legyen itt szabad egy megjegyzést közbeszurnom. Hivatkozás történt arra, hogy a miniszterek kezeit nem kell a törvény bilincseibe zárni, mert »salus reipublicae suprema lex«. – Lehetnek esetek, hogy a haza megmentése csak a törvény határainak túlhágásával eszközölhető. Gonosz egy Hercules csizmája az a »salus reipublicae«; nem egy zsarnok lépett már ezen csizmával a népek nyakára, s a hatalom ambitiójának szolgáivá tiporta őket; – olyan az mint a »rend«, melynek nevében már annyi temetőt csináltak a nemzeteknek; olyan mint a »keresztény szeretet«, melynek nevében máglyára hurczolták az embereket, és tengerebb vért ontottak ki, mint a legpogányabb szeretetlenség valaha ontott. Hanem megengedem – lehet oly eset, nagy ritkán; egyszer századok alatt. Lehet eset, midőn erény úgy cselekedni, mint Marcus Tullius Cicero cselekedett. Ezt, miután Catilina conspiratióját összezúzta volt, hivatalának megszüntével egy tribunus (Metellus Nepos) felszólította, esküdjék, hogy a törvényt megtartotta. Cicero így esküdött: »juro quod servaverin rempublicam«, – Ily eset szüksége előfordulhat nagy ritkán, egyszer századok alatt (a hevesi eset bizonyosan nem volt ilyen). De ha ily eset előfordul, akkor legyen a miniszterben elég erély »megmenteni a köztársaságot«. De legyen benne elég erény is aztán oda lépni nemzete elé s azt mondani: »megmentém a hazát, de megsértettem a törvényt; a törvénynek szentnek kell lenni, itt fejem, a bárd alá hajtom, üttessétek le«. – A ki nem érez magában ily erélyt s ilyen erényt, az menjen gyermeket ringatni vagy – ministrálni, de ne üljön a kormány rudjához, nem neki való. Mindenek felett pedig ne akarjon ily rendkivüli eset lehetőségének örve alatt magának már előre hatalmat adatni törvény által, hogy kénye-kedve szerint akármely perczben a törvényt oldalba rughassa, s így alkotmányos nemzet önkormányzati tisztviselőit szeszélyes önkénye vak eszközeivé alacsonyíthassa, mert ez vétek a haza, káromlás a jog fogalma, a szabadság s a szabadságnak istene ellen. Törvény által parancsolni meg a törvénytelenség végrehajtását! ki hallott ily képtelenséget valaha? – Pedig ezt teszi a most tárgyalt törvényhatósági rendezés. Csak két esetet veszen ki, a kivétel megerősíti a szabályt.
Tárgyamhoz visszatérve, azon javaslatomnak, melyre Tóth Vilmos úr hivatkozott, elve: a törvény uralmának elve; a Tóth Vilmos úr által nagy hévvel, de a szánalomig gyenge érvekkel védett javaslat elve: az ukázok uralmának elve.
Ilyen az analogia közöttünk.
Tóth úr úgy tett javaslatommal, mint az egykori czigány, ki egy vég veres posztó közepéből akart magának kivágatni két garas árút, – kikapta javaslatomból Tóth úr e kettős három szót: »Kossuth javaslata« – »törvényhatósági tisztviselő« és »hivataltóli elmozdítás«.
Tiltakoznom kell e bánásmód ellen. Nevemből akart magának fegyvert gyártani a törvényhatósági önkormányzatnak a magyar alkotmány emez egyik sarkoszlopának megdöntésére. E bánásmódban mala fides van. Igenis az, mert tudja-e, Szerkesztő úr, minő végposztómból kerekítette ki magának Tóth úr ezt a két garas árút?
Azon törvényjavaslatomból, melynek bevezető soraiban én mint miniszter (kérem megjegyeztetni, nem mint ellenzéki tag, hanem mint miniszter) ekként szólottam az országgyűlésnek:
»Nem akarom, hogy a miniszteri kormányzat absorbeálja a megyei és községi életet, mert ez élet nélkül valódi polgári szabadságot nem ismerek. Ennek elvesztéseért gyarló kárpótlásnak tartanám azon befolyást a közügyekre, melyet a választók az országgyűlési követválasztás által gyakorolnak. És azért javaslatomban szem előtt tartottam, hogy a miniszteri kormányzat a megyei és községi rendszerrel összhangzásba hozassék.«
Jegyezze meg ezt Tóth úr magának: »A miniszteri kormányzat hozassék összhangzásba a megyei és községi rendszerrel, nem megfordítva.« – Attól nincs mit félni, hogy a megyei rendszer molochchá legyen, mely a miniszteri kormányt elnyeli, de már azon veszélyhez nagyon is közel áll a nemzet, hogy a miniszteri önkény nyeli el a nép önkormányzatát. S így én valóban a mondó vagyok, hogy, ha nem akarja a nemzet tapasztalni, miként lesznek semmivé megszaggatott alkotmányos életének még fenmaradott silány romjai valamely hatalmi opportunitas perczében, mely máról holnapra előfordulhat; arról kellene gondoskodnia, hogy a miniszteri kormányzat beligazgatási terjeszkedésének vessen gátat s a miniszterek administrationalis felelősségét valósággá tegye, melyet, miként Mocsonyi Sándor úr összehasonlító alkotmánytani ismeretekben s törvényhozási philosophiában gazdag, jeles beszédében megjegyezte, nem kell összezavarni a politikai felelősséggel, mint szinte az administrationális központosítást sem kell összezavarni a politikai központosítással. Nálunk ezt feladták. Az országot kicentralisálták magamagából. Átcentralisálták a szomszédba. Az ország nem állam. Az országgyűlés nem parlament. Ép azon ügyekhez nem is szólhat, melyek a parlamentek lényeges hivatásához tartoznak. A miniszterek nem miniszterek, mert állami ügyekben csak »postklepperek«, mint néhai gr. Cziráky szokta volt a concertáló küldöttségekről mondani. Az alkotmány nem alkotmány, hanem csak »veréb«, mely elröpül, ha gróf Andrássy Gyula nem őrzi (csakhogy Gyula gróf nem institutio). Nemzetnek pedig ez kell, nem verébcsősz. És mindezen roppant bajokért kárpótlásul administrationalis központosítással vigasztalják meg a nemzetet. Ha már állami önkormányzattal nem bir, hát ne birjon házi önkormányzattal sem. Minek neki az ing, ha már kabátját elvették. Járjon meztelen.
Tartoztam enmagamnak annak kimutatásával, hogy minő az az én végposztóm, melynek közepéből Tóth Vilmos úr magának két garas árát kikerekített.
Nem él olyan ember a föld hátán, a ki az én életemből egyetlen egy tettet, egyetlen egy szót képes legyen kikutatni, mely oda mutatna, hogy én akármi körülmények közt is a miniszteri hatalom hatáskörét a municipalis önkormányzat önállásának rovására akartam volna kiterjeszteni.
Egyike voltam azon törvényhozóknak, kik a miniszteri kormányzatot felállították, de kik ép akkor, midőn ezt tették, egyszersmind kimondották, hogy a megyei szerkezet a nemzet alkotmányos életének védbástyája s azért elrendelték, hogy az ország törvényhatóságainak minden eddigi törvényes hatósága a miniszteri kormányzat mellett is teljes épségében fentartandó.
Ezzel félremagyarázhatlanul ki van mondva, hogy mi 1848-diki törvényhozók semmi ellentétet nem láttunk a törvényhatósági önkormányzat s a ministerialis kormányzás között.
Most fel akarják áldozni a törvényhatósági önkormányzatot a miniszterek kényelmének.
És ezt a monstruositást, ezt a »crimen laesae libertatis«-t a parlamentaris kormányrendszer követelményének örve alatt követik el!
Ha így értik a parlamentáris rendszert, akkor én azoknak, a kik így értik, kénytelen vagyok azt mondani, menjenek vissza az iskolába, mielőtt törvényhozósdit játszani merészelnének; még pedig kezdjék tanulmányaikat az alkotmánytan abc-jénél, mert még csak a legelemibb fogalommal sem birnak arról, hogy mi a valódi parlamentáris kormányrendszer.
A mi engem illet, bármennyire érezem is az ismeretek sok ágában fogyatkozásaimat, annyit elbizakodás nélkül merek mondani, hogy arról számot tudok magamnak adni, úgy mint akárki más, hogy mit kiván a valódi parlamentáris rendszer (de a valódi ám, nem az álczázott absolutismus), és számot tudok adni magamnak, hogy mi a modern állameszme? mik annak követelményei? s mi az európai társadalom történelmi fejlődésének logikája? és mert mindezekről számot tudok adni magamnak, azt mondom nemzetemnek, a mit azon Angliában, hol a parlamentáris kormányrendszer valóság, a miniszterek egyike, Bright mondott nem rég Birmingham lakosainak:
»Szeressétek és tartsátok fel municipalis intézményeiteket, mert municipalis intézményeinek tisztaságán és épségén nyugszik az ország szabadsága és alkotmánya.«
(Eredetiben így van: »Cherish and maintain your municipal institutions, for upon the purity and integrity of its municipal institutions rest the liberties and the constitution of the Country.«)
Pedig Angliában van parlamentaris kormány. Ott van. Ott tudják, mit kiván a parlamentaris kormányrendszer. Mégis maguk a miniszterek mondják ki, hogy a municipalis intézmények képezik az angol szabadság, az angol alkotmány alapját.
És angol miniszter (Forster) mondta pár hét előtt a bradfordi népnek: »nagyon kevés reménynyel néznék elibe az ország jövendőjének, – ha igen erős hittel nem viseltetném a municipalis kormányzat erénye (tehetsége) iránt«. (I should look forward with very little hope to the future of the Country if I had not very great faith in the virtue of municipal governement.)
Pedig Anglia hatalmas ország és független is, nincs siami ikerségben semmi idegen birodalommal; miniszterei mégis, kik pedig valódi parlamentaris miniszterek a szó teljes értelmében, a municipalis institutiókban találják, hatalmas hazájuk jövendőjének biztosítékát.
Nálunk a Kerkápolyiak, az Eötvösök máskép beszélnek. Ezek persze fényesebben világító tornyok a parlamentaris kormányrendszer kikötőjében, mint holmi potom angol miniszter.
Hanem én már csak ezeknek mécsével tartok, s ha van ember Magyarországon (bámulatos! hogy még ilyen is van!), ki a XIX. században, melynek iránya a decentralisatio, az önkormányzat, azt a blasphemiát ejti ki, hogy a municipalis önkormányzati intézmény elavult intézmény, mely túlélte magát, én ép azért, mert a parlamentaris rendszer párthíve vagyok, ép azért, mert a modern állameszme embere vagyok, azt mondom a nemzetnek, ragaszkodjék körömszakadtáig törvényhatósági intézményeihez; ne hagyjon rajtuk csorbát ütni semmi áron; vegye vissza minden áron, ha elvették; nem elavult intézmény az, hanem olyan, melyet fel kellene találnunk, ha örökségbe nem kaptuk volna, s ép a XIX. században kellene feltalálni s épen Magyarországnak kellene feltalálni – mert (a boldogtalan!) Transleithaniává sülyedett!
Fogadja, Szerkesztő úr, tiszteletem kijelentését és üdvözletemet.
Kossuth Lajos.
