Wagner Ferencznek
Wagner Ferencznek
Turin, 1870. október 15.
Tisztelt Elnök úr!*
* Egy amerikai irodalmi és politikai társaság küldöttségileg kérte fel Kossuth Lajost, hogy menne át Amerikába felolvasásait folytatni. – Az anyagi tekintetben is fényes ajánlatot nem fogadta el, és azt azzal indokolta, hogy az »utolsó családi csapások óta oly visszavonultan élek, miként már alig emlékszem arra, mit tesz az, nyilvánosan szónokolni«.
Az amerikaiak megértették: Kossuth nem akar.
De itthol nem értették meg. Nem akarták megérteni.
Midőn Ó-Kanizsa polgársága képviselőjévé jelölte, megindult ellene a korteskedés.
Hiszen Kossuth már »gyermek«. – »Nem az az ember, a ki volt.«
Mások meg azzal érveltek, hogy Kossuth már többször kijelentette, hogy a jelen körülmények között nem jön haza, tehát ne compromittálják folyton a nevét gyakori felléptetésével.
A nép, az isten adta nép pedig, melynek szivében örökké élni fog a szent öreg, azzal felelt, hogy egyhangulag képviselőnek kiáltotta ki Kossuth Lajost. Ezen megválasztásáról való lemondását közli Wagner Ferencz ó-kanizsai lakossal, a követválasztó kerület elnökével. K. F.
Volt szerencsém venni becses levelét, melylyel a választási jegyzőkönyv egyik példányának megküldése mellett hivatalosan méltóztatott értesíteni, hogy az ó-kanizsai kerület országgyűlési követévé én lettem megválasztva.
Két körülmény forog fenn ezen engem egészen váratlanul ért megtiszteltetésnél, mely azt előttem rendkivülileg becsessé teszi s engem érzékeny hálára kötelez.
Egyik az ó-kanizsai kerület ethnographiai viszonya, másik a választás politikái értelme, melyre különös súlyt fektetek.
Azonban bármi nagyra becsülöm is az irántam tanusított bizalmat, bármennyire élénkíti is hálaérzetemet a vigasztalás és remény, melyet e két körülményből merítek, én azon emberek közé tartozom, kiket attól, a mit komoly megfontolás után – mind hazafiui, mind becsületbeli kötelességnek ismernek, semmi a világon el nem téríthet.
Kényszerítve érzem tehát magamat Elnök urat tisztelettel értesíteni, hogy én azon okoknál fogva, melyeket a jász-ladányi felhivás, s váczi, pécsi, kaposvári és szentesi megválasztatásom alkalmából már sokszorosan nyilvánítottam, – az ó-kanizsai választókerület által reám ruházott megbizást sem fogadhatom el.
E nyilatkozatom sem Elnök úr, sem a választó közönség előtt nem lehet váratlan, miután – a mint a választási jegyzőkönyvből látom – a döntő szavazat megkezdése előtt azon magánlevelem* elő lett mutatva s fel lett olvasva, melyet válaszul irtam volt a követjelöltek egyikének (kit különben nincs szerencsém ismerni), táviratilag hozzám intézett azon kérdésére: vajjon elfogadnék-e országgyűlési követséget, ha megválasztatnám?
* Nem volt megtalálható. K. F.
E levelem minden kétséget kizáró tudomást nyujtott a kerület választó polgárságának nemcsak arról, hogy én hazánk jelen államjogi viszonyai közt országgyűlési követséget nem vállalok, hanem egyszersmind arról is, hogy mennyiben kell a viszonylatoknak változni, miszerint én hosszas számkivetésemből hazánkba visszatérhessek.
Erre hivatkozva talán elég is volna, minden további indokolás nélkül, érzékeny hálám kijelentésére szorítkoznom. De mert az események hullámai el szokták mosni a régebben hallottak emlékezetét, az actualitási viszonyok pedig sokszor elmondott nézeteimhez új támpontokat nyujtanak, szabadságot veszek magamnak, változhatlan elhatározásom magyarázatára némelyeket felemlíteni.
A rémuralom hosszas nyomása által kifárasztott s megzsibbasztott nemzetnek tetszett nemcsak visszalépni azon elvektől, melyeknek alkalmazásba vételét a reánk kényszerített önvédelmi életharcz szintoly méltó mint jogszerü bére gyanánt egykor én magam indítványoztam, a nemzet nagy többsége pedig elfogadott és szentesített; hanem ezenkivül oly tanácsokat követve, melyek megtagadva egész multunkat s feladva azon politikai irányt, melynek nemzeti lételünk eddigi fenmaradását köszönhetjük, s mely jövendő fenmaradásunknak is nélkülözhetlen alapja, diadalra juttaták a bécsi cabinet-politika átkos tendentiáit, melyek ellen az ország századokon át küzdeni soha meg nem szünt; tetszett a nemzetnek a legjobbjaink vérével pecsételt elvektőli visszalépést oly alku, oly törvények elfogadásával tetézni. melyek legbensőbb rendíthetlen meggyőződésem szerint nemcsak hazánk sarkalatos államjogait mélyen sértik, hanem sértik az úgynevezett »másik fél« körében is a nemzetek kétségbevonhatlan államjogait; s azonkivül egy minden kritikán alól fonák és erőszakolt magyarázgatás által, melyet a szavak, az értelem, az országgyűlésnek törvényekbe foglalt ünnepélyes nyilatkozatai s a történelem adatai egyhangulag megczáfolnak, az uralkodóházzal kötött diplomatiai alapkötéseket is lényegükből kiforgatták.
És pedig tetszett a nemzetnek ezen, a jogalapot nemcsak nélkülöző, hanem merőben kiforgató törvényeket az ország új államjoga gyanánt mindamellett is elfogadni, hogy azon törvények, még pusztán az indítványozóik s pártolóik által táplált várakozások szempontjából is, a czélszerütlenség bélyegét az első percz óta szembeszökőleg magukon hordták.
E czélszerütlenség ma már nem conjectura, melyet a csillámos dialectika kétségbe vonhat, hanem tapasztalati tény, mely szépítgetést nem tűr, tagadást pedig épen nem enged.
Csak három év mult el azóta, hogy e törvények által Magyarország az osztrák birodalommal egy politikai államtestté összeforradott – s e három év alatt az »osztrák-magyar« birodalmat még semmi rendkivüli, semmi váratlan »difficultas« nem érte. – Mert bármi óriási legyen is ama rettenetes vérdráma amott nyugaton, – bárminő legyen is a befolyás hordereje, melyet végeredményben az európai társadalomra gyakorolni fog, – annyi mégis tény, s szerintem határozottan helyeslendő tény, hogy az osztrák-magyar birodalom ekkorig a harczba bele nem keveredett. Ennyi hasznát legalább vette a nemzet annak a bizonyos »félelemnek« egy kis kárpótlásul azért, hogy az a »félelem« volt a tuszkoló, melyet a közösügyes törvények keserü labdacsa a nemzet torkán leszoríttatott. – A nemzetre tartozik őrt állani, hogy a kárpótlást az udvar körüli ambitiócskák el ne játszák. – Mert az ambitiók nagyon desperatus játékosok, hanem aztán még meg is történik, hogy Szadovát vagy Sedant fognak. – Mondhatnók angol szólásmód szerint »served them right«, – úgy kell nekik: hanem a baj az: »delirant reges, plectuntur achivi«, őrjöngnek a királyok s a népek lakolnak őrjöngésükért. (Irgalomnak istene! mennyi szenvedés özönlik egy nemzetre azért, mert egy császár vétkezett!!)
Tehát alig három éve, hogy a közösügyes törvények meghozattak. Ennyi idő rendesen kevés arra, hogy még egy vagy más kisebb érdekü törvény czélszerüségét vagy czélszerütlenségét is a gyakorlat constatirozhassa. – De a jelen esetben e kis idő is elég volt reá, hogy tényleg be legyen bizonyítva, miként a közösügyes törvénygyártás, irtózatos jogtalansága mellett, még egy óriási baklövés is volt. – E törvényekkel, azon szerencsétlen befolyáson kivül, melyet a haza belügyeinek rendezésére gyakoroltak, a nemzet már de facto oda jutott, hogy még az országos háztartásnak alkotmányos formák közötti szabályozása is megakasztatott vagy illusoriussá tétetett. – Szövetség helyett pedig a birodalom népeivel – mire oly nagy súly lőn fektetve – valóságos viszályt, megszilárdulás helyett ziláltságot, normális állapot helyett zavart, erő helyett gyöngeséget idéztek elő. – Kültámadás elleni biztonságról álmodoztak e törvények párthivei, s oda jutottunk velük és általuk, hogy mind nálunk, mind a birodalomban paralysálva van azon védelmi belerőknek kifejtése, melyek egyedül képesek az országokat megvédeni, s melyek nélkül, – miként napjaink kiáltó tényei bizonyítják, – a legridegebb centralisatio szolgálatában álló egységes rendes hadsereg összetöredezik mint a pozdorja, s míg e szerint védtehetségünk aggasztólag gyönge lábon áll, a birodalomban nincs egyetlen nemzet sem, mely irántunk igazi jóindulattal viseltetnék; – kifelé pedig nincs sem a szomszédban, sem a távolban egyetlen jő barátunk, kire a veszély idejére számíthatnánk; – de van ellenben a monarchia belsejében oly állapot, mely a külellenségnek, akármely oldalról hozza bár őt a jövendő, bent párthíveket készít. – És hogy a czélszerütlenségnek semmi bizonyítéka, ne hiányozzék, a kölcsönös kiengesztelődés galambpostája gyanánt fitogtatott közösügyes törvények, ép a birodalomban, melylyel egyesíteni véltek, nem kellenek a világon senkinek – kivéve talán a magát alkotmányos pártnak nevező német fractiót – de ennek is csak annyiban kellenek, a mennyiben hidat lát bennök a nem-német nemzetek feletti uralmához; ellenben a szövetségesnek állított másik fél egy igen nevezetes, igen fontos és igen erős jogalapon álló része által végrehajtásuk fama szerint repudiáltatik, úgy hogy a mesterkélt gépezet kerekeit már is csak rendkivüli, ne mondjam erőszakos, eszközökkel lehet – ha ugyan lehet – mozgásba hozni; eszközökkel, melyeknek alaki legalitását védheti a rabulista, de melyeket az eszélyes politikának, a józan előrelátásnak feltétlenül kárhoztatnia kell, mert ily eszközökkel ugyan nem lehet egyetértést teremteni a különböző népek között, csak a szakadást lehet szélesebbé tenni s az elválasztó ürt lehet mélyebbre ásni, a minek – in ultima analysi – az lesz következése, hogy a németek elmennek – – Frankfurtba (mint gróf Thun mondá a prágai országgyűlésen), a csehek elmennek az – – oroszhoz; – a magyarnak pedig az az átkozott szerencse jut, hogy őt fogják alkalmazni hajcsárnak a birodalom szertefutó tagjainak kerítésére, s a közösügyes magyar még ezt is megteszi; meg még ezt is; mert ő nemcsak tűri az osztrákságot, hanem szereti is, tetszik magának e minőségben. – Csodálatos! de még megérjük, hogy a magyar lesz az, a ki nem fogja magától elereszteni akarni az osztrákot, a helyett hogy szerencsés útat kivánna neki. – Hanem az eredmény természetesen nem az lesz, hogy az elfutók visszakerülnek, hanem az, hogy a hajcsár hal bele a kerítésbe; s még csak menhelyül sem ajánlhatja fel Budát annak, ki Buda ellen annyit vétkezett, – de kit mindamellett még én is szivesen látnék Budán – ha elég előrelátó volna Budával beérni; már tudniillik addig, míg az európai társadalom fejlődésének logikai folyama a királysági institutiót még megtűri; – a mi meglehet nem sokáig leszen, mert a mi túlélte magát, annak nincs jövendője. Ez a természet kérlelhetlen örök törvénye.
Ilyenek s ily eredményüek azon törvények, tisztelt Elnök úr! melyek Magyarországra reá szavaztattak, még pedig reá szavaztattak opportunitási szin alatt, a lehető leginopportunusabb perczben, midőn úgy állottak a viszonylatok, hogy, bármennyire henczegtek is Bécsben a bukott infallibilitas-féle »non possumussal«; a nemzetnek (bocsánatot a kifejezésért) keresztbe font karokkal igazán csak ajkait kellett volna nyitva tartania, hogy a restitutio in integrum (mit a közösügyes alkuval eljátszott), mint az olaszoknak Róma, sült galambként szájába essék.
No már ezen törvények, s általában az alkunak bármely neme – más helyzetet teremtenek azokra nézve, kiket számkivetésben találtak, s mást azokra, kiket az országban találtak.
Ez utóbbiaknak, ha rosszalják e törvényeket, helyzetük az: hogy tűrik, a míg tűrni kénytelenek, mint tűrték az azt megelőzött rémuralmat; de e tűrés nem oly cselekvény, mely reájuk a legkisebb erkölcsi kötelezettséget hárítaná, hogy csakis egy s nem más eszközt fognak használni arra, miszerint a haza e törvények bilincseiből megszabaduljon s elidegeníthetlen jogait visszanyerje. – Reájok nézve a szabadulás útjának és módjának megválasztása egyenesen csak józan számvetés, csak »quid consilii« kérdése.
De azokra nézve, kik az e törvények által összetákolt parlamentaris parodiát s pseudo-alkotmányos életformát kapunak fogadták el arra, hogy a hazába visszatérjenek, a dolog másképen áll. – Nem azokról szólok, kik idekünn nagy handabandát űztek a forradalmársággal s alkalomszerüleg még »vörös« képeket is vágtak, otthon pedig nagyot fordítottak sok mindenféle szint játszott köpönyegükön s császáriabbak mint az osztrák.
Nincs undorítóbb valami, mint a convertált emigrans. – Szólok azon becsületes emberekről, kik politikai hitüket meg nem tagadták, kik tűrni, nélkülözni mentek haza, mert akként fogták fel a kötelesség eszméjét, hogy meg kell kisérteni: annyi jót tenni a hazának a hazában, a mennyit lehet. – Ha ezek a közösügyes alkut kapunak fogadták el a hazatérésre, e lépésök által ők sem vállaltak ugyan kötelezettséget magukra, hogy a szintoly jogtalan mint czélszerütlen közösügyes törvényekbe belenyugszanak, – teljességgel nem, – hanem a haza jogainak visszaszerzésére használandó útak, módok és eszközökre nézve magukat egy bizonyos fesznek vetették alá, ha szabad úgy mondanom, magukat egy kissé genirozott állásba tették. Legalább én – legyen hiba, legyen érdem – nem tagadhatom, hasonló helyzetben így éreznék.
És ez a genirozottság az, tisztelt Elnök úr, a, mit én soha senki kivánságára, semmi áron el nem vállalok. Ha egyedül maradnék is szemben az egész élő nemzedékkel, én soha nem szünök meg egy eleven tiltakozás gyanánt állani nemzetem s a világ előtt minden ellen, a mi hazánk állami függetlenségének elidegeníthetlen jogával ellentétben áll. Nem a király személyéről, nem is kormányformákról van szó, ezek előttem most alárendelt tekintetek, melyek csak akkor jutnak homloktérbe, csak akkor foglalják az első helyet, ha az ország független állammá s a nemzet saját sorsának szabad gazdájává leendett. Én nem igen hiszek a királyok jövendőjében – ez hit dolga, s hit felett én nem vitatkozom, – hanem azt mondom: ha a körülmények arra utalnak, hogy azt a független államiságot, azt a saját sorsa feletti szabad gazdaságot királylyal lehet elérni, hát isten neki! legyen király. Hogy mi nevet öröklött atyjától? vagy mi névre kereszteltették? nem gondolok véle (ámbár bizony, néha megbocsátni nehéz, felejteni lehetetlen), de hát legyen. Hanem legyen olyan király, ki érdekben kénytelen összeforrni hazám érdekeivel, mert »a nagy világon kivüle nincsen számára hely;« – legyen olyan király, kinek sem hazám internationalis érdekeivel ellenkező érdekei nem lehetnek, sem eszközei az ily érdeket hazám rovására valósítani.
Igenis, én rendíthetlenül el vagyok határozva egy élő tiltakozás gyanánt állani hazánk államjogainak minden csorbítása ellenében; mert ezen jogok semmi esetleges országgyűlési többségnek nem tulajdonai, hanem minden még születendő nemzedékeknek elidegeníthetlen sajátja, melynek visszaszerzésére a jog mindig épségben marad, bármit mondjon is, akár a törvény kivüli, akár a törvény alakjába burkolt erőszak. – S ha daczára a magyar emberre nézve leirhatlanul keserves hontalanságnak én a közösügyes törvények árán megajánlott alkut nem fogadom el kapunak, melyen át hazámba juthassak: azért nem fogadom el, mert kezeimet minden erkölcsi kötelezettségtől is menteknek és szabadoknak kivánom tartani arra, hogy hazánk függetlenségének visszaszerzésére, mely nélkül nemzet szabad nem is lehet, akként és oly módon hathassak közre, mint azt az események változatos folyama javasolhatja.
A királyoknak van egy »ultima ratio«-ja – a nemzeteknek is kell hogy legyen; – amazokét ágyunak hívják, a nemzetét másnak hívják, – annak hívják, a miről az öreg Lord Brougham azt irta, hogy »szent«. – A királyok sem élnek azzal az »ultima ratio«-val, ha máskép, például egy complaisant országgyűlési többséggel, czélt érhetnek.
A nemzetről sem mondom én, hogy borura-derüre ama szent ratióval éljen, ha jogait másképen visszaszerezheti s biztosíthatja. Ha hazánkfiainak ez szónoklatok és szavazatok útján sikerülend (néha hatalmas eszközök ezek, tapasztalásból tudom), én csak örvendhetni fogok mind annak, hogy sikerült, mind annak is, hogy reám szükség nem vala. – Isten látja lelkemet, nincs bennem semmi szereplési viszketeg; hanem megvallom – én, a mint a dolgok állanak, az efféléktől nem sokat reménylek; sőt azt látom, hogy minden új »reform« (?) a nemzetet mélyebbre sülyeszti a süppedékbe. – De akármint legyen is ez, nekem lelkiismeretem azt sugallja, hogy hazafiui kötelességet teljesítek, midőn kezeimet minden még erkölcsi kötelezettségtől is menteknek tartom.
A történelem arra oktat, hogy az ily emberekre is szükség van. – Ha Olaszországnak nem voltak volna ily emberei, most is »geographiai elnevezés« volna. Szerencséjére mindig és bőven voltak ily emberei. – A sors kereke martyrokká zúzta a legtöbbjeit hosszú, keserves századokon át; – de végre is eljött a jutalmazó szerencse, mely a jogfeladónak mindig hátat fordit, de a kitartó joghoz mindig eljő, bármi sokáig késett légyen; – Olaszország »egy független és szabad«.
Miért mondám el ezeket? Azért, uram, Elnök úr, mert sokan vannak a hazában (tudom), kik így szólanak: »Ha ez s ez haza jöhetett, ki szintúgy jó hazafi, miért ne jöhetne Kossuth is haza.«
Már most, ha akarják, érteni fogják, hogy miért nem mehet.
Nehogy az ó-kanizsai választókerület hátráltatást szenvedjen a törvényhozásrai befolyásának gyakorlatában, az új választás mihamarábbi elrendelhetése tekintetéből mai postával a képviselőház elnökének is bejelentem,* hogy a reám esett választást el nem fogadtam.
* A képviselőház irattárában nem volt megtalálható e levél. K. F.
Ezek után mély és érzékeny hálám kijelentése mellett két reménynyel veszek a viszontlátásig búcsut az ó-kanizsai kerület tisztelt választóitól.
Egyik az, hogy országgyűlési képviselőjük választásánál azon elvek s a tiszta honszeretetnek azon sugallatai fogják őket vezérelni, melyek az én megválasztásomnál vezérelték.
A másik reményem kifejezésére e választókerület ethnographiai viszonyai szolgáltattak ösztönt s alkalmat. – Emlékezzünk vissza, mi irtózatos következései voltak annak, hogy a kedélyek ingerültsége odaadta magát eszközül a cabinet-politika kezeibe, midőn ez a fajgyülölet üszkét dobá közünkbe, miszerint az országot jogai megvédésére tehetetlenné s az igaz szabadság kifejtésére s biztosítására gyöngévé tegye. – Ez emlékezetre támaszkodva reményem az, hogy nem fog a pusztában kiáltó szava gyanánt elhangzani a testvériség érzelmeit faj-, nyelv-, valláshoz soha nem kötött lelkemnek érdeklő könyörgése: hogy temessük a mult idők sirjába mind annak emlékezetét, a mit mi, azon egy hazának gyermekei, egymás ellen – testvérek testvérek ellen – kölcsönösen vétheténk, – okuljunk a mult hibáin, melyekért mindannyian oly keservesen meglakolánk; – nyújtsuk egymásnak az őszinte kiengesztelődés jobbját: pecsételjük azt meg az által, hogy az egyik részen nem kivánnak többet, mint a mennyi e közös haza épségével, politikai egységével és biztonságával megfér, – a másik részen pedig testvéries készséggel mindent megadnak, a mi ezekkel megfér, s vezéreljen mindnyájunkat a szabadság szelleme, miszerint a válság percze, mely jönni fog, hogy élet-halál felett határozzon, egyesülve találjon mindnyájunkat faj-, nyelv-, valláskülönbség nélkül, egyesülve szivben lélekben, akaratban és cselekvésben helyt állani az elidegeníthetlen ősi jog s a közös új szabadság mellett.
Méltóztassék, Elnök úr, szivesen fogadni tiszteletemnek s nagyrabecsülésemnek kijelentését.
Kossuth Lajos.
