Sokaknak (I. Magánvallomások)
Sokaknak (I. Magánvallomások)
Tisztelt uraim!*
* Együttes válasz sokaknak. Két levélben. K. F.
Turin, 1870. deczember 30.
Az év végnapjai mintegy felhívják az embert, hogy számot vessen magával, eleget tett-e mindenki irányában tartozásának.
Be kell vallanom, hogy én az illem tartozásának s a hálaérzet kijelentésének lerovásával sokaknak adósa vagyok azok közül, kik irányombani jóakaratuknak jeleit adák.
E vallomásom különösen a következő egyletekre s testületekre vonatkozik:
A sarkadi népkör, kötegyáni népkör, nagykárolyi 48-as kör, békés-gyulai olvasókör, nádudvari népkör, mező-túri olvasóegylet, kaposvári népkör, baranya-szabolcsi olvasókör, szarvasi polgári kör, nagy-kőrösi fölszegi szabadelvü gazdászati népegylet, Békés város szentpáli új ülési olvasókör, egri polgári lövésztársulat, hódmezővásárhelyi első népkör, szentesi 48-as kör és szarvasi polgári olvasóegylet tiszteletbeli elnökükké; ez utóbbi egyszersmind fiaimat tiszletbeli tagokká, a maros-vásárhelyi egyenlőségi kör, buttyini olvasóegylet s balmaz-újvárosi 48-as népkör pedig tiszteletbeli taggá választottak.
Ezenkivül, a sok távsürgönyöket nem is emlitve, Debreczen város számos polgárai, a honvéd-menház ügyének pártolására szövetkezett s.-a.-újhelyi ifjak bizottsága, a nagy-démi szabadelvü kör, nagyszalontai népkör, a debreczeni főiskola számos növendékei szives megemlékezésükkel, a nagy-károlyi 48-as kör, a jász-ladányi balpárt, a biharmegyei honvédegylet, a tállyai és nógrád-sámsonházai ág. hitv. egyházak részéről ünnepélyes alkalmakrai meghivásokkal tiszteltettem meg.
Méltóztassanak mindannyian meggyőződve lenni, hogy rideg magányomban igen jól esik lelkemnek tapasztalni, miként sem az évek hosszu sora, sem a távolság, sem a nemzet multjával szakított új viszony befolyása, sem tehetetlenségem ez áramnak gátat emelni, nem voltak képesek Önökkel engem elfelejtetni, bár oly régóta vagyok hontalan, hogy kor- s munkatársaim sorai nagyon meggyérültenek; a gyérült sorokban sok hajdani barát ellenemmé vált, a nyomunkba hágott új nemzedék pedig csak nem is ösmer.
A vigasztalásnak kedves virága előttem a sokban és sokat változott hazából felém hangzó megemlékezés. Hálával fogadom azt s érzelmeim szentélyében kegyelettel ápolom, nemcsak azért, mert a mi szivből jő, annak sajátja, hogy a szivhez szól, hanem azért is, mert úgy látszik nekem, hogy e megemlékezésekben van valami, a miben a multak hagyományos religiója tiltakozik a jelen bálványimádása ellen, s e tiltakozás egy reménysugár a jövő felé.
S ha mégis nem válaszoltam külön-külön, ez azért van, mert a mit egyleteknek és testületeknek irok, az nyilvánosságra szokott bocsáttatni; s én úgy érzem, hogy helyzetemhez nem illő dolgot cselekedném s a viszonyokat is félreismerném, ha leveleimmel a közönség figyelmébe gyakran feltolakodnám.
Nem oly időszakot él most hazánk, midőn a szavak azzal biztathatják magukat, hogy vetőmagvai a jövendőnek. A társadalmi kérdések rendében lehetnek; vannak fejtmények, melyeknek megoldása még eszmékre vár. De azon politikai kérdések rendében, melyek nemzeti létünk, nemzeti fenmaradásunk felett határoznak, nem az eszmék világa az, a minek e nemzet szűkében van. Rég el van hintve a mag, meg is lett öntözve a nemzet szívvérével a nemzet jobb ösztöneinek csoda termékeny mezején. Hanem irtják a sarjadékot – a mit az erőszak ki nem irthatott, kiirtja a nemzet önállhatása feletti kétség s az önbizalmatlanság fatalismusa. És a nemzet tudja, hogy irtják, de türi. Politikailag, közgazdászatilag, közigazgatásilag mind tovább és tovább siklik a bécsi cabinetpolitika érdekeinek alárendeltség s az osztrák birodalommali assimilatio lejtőjén; de – tűri. Nem mintha nem tudná, hogy melyik az üdv útja, melyik a kárhozaté, hanem – – mert tűri. Nem szó az, a mire e nemzetnek szüksége van. Egészen más. S e mást az én szavaim nem adhatnák meg.
Ezért nem szeretek beszélni.
Hanem a mit az én szavaim nem adhatnak meg, – majd megadja talán az események kérlelhetlen lánczolata, megadja a történelem logikája, mit a görög bölcsészet fatumnak nevezett, a keresztény pedig gondviselésnek nevez. Csak későn ne jőjjön.
Engedjék hát meg nekem mindazok, kik szives megemlékezéseikkel megtiszteltenek, hogy külön-külön válasz helyett im együttesen jelentsem ki nekik hálás köszönetemet.
Legtöbbjei azoknak, kiknek ezennel válaszolni szerencsém van, becses leveleikben politikai fejtegetésekre is kiterjeszkednek. – S két dolog van, a miben ezen fejtegetéseknél mindannyian találkoznak. Egyik az 1848-diki törvényhozás hagyományaihoz ragaszkodás, másik a csekély személyemre pazarlott magasztalás.
Az elsőt illetőleg alkalomszerünek itélem némi kulcsot nyujtani az 1848-diki törvényhozás eljárásához, miszerint tudva legyen, hogy mily értelemben helyeslem én az ahhozi ragaszkodást.
Mielőtt azonban ezt következő levelemben megtenném, engedelmet kérek, hogy a magasztalásokat illetőleg legyen szabad nekem egyszer mindenkorra »személyes kérdésben szót kérnem«, mint a parlamentekben szokták mondani.
Tekintsünk vissza elfogulatlanul a multakba.
Itészi szemmel futva végig az emberiség történelmén, én azt találom, hogy nem azok az igazi nagy idők, midőn a nép-egyetem szinvonala felett egyesek magasra kitornyosulnak, hanem azok, midőn az idők követelményeinek magaslatára a nép emelkedik fel. Azok az igazi nagy idők, midőn senki egyes nem oly nagy, mint mindenki.
Mi, a muló félben levő nemzedék tagjai, igen nagy időket éltünk; s mert nagyokat, felfogásom szerint természetes, hogy nem találkozott köztünk nagy ember. De ha ez természetes is, az már bizony sajnos, hogy e nagy idők bennünk, kiknek a munkában kiválóbb rész jutott, igen kis emberekre találtak – meglehet azért, mert az események váratlan fordulataira nem voltunk elkészülve; nem voltunk pedig azért, mert a gonoszságnak oly fokát, a jognak, erkölcsnek oly rendszeresített lábbal tapodását, mint a minővel találkozánk, még csak elősejteni sem valánk képesek, bár nemcsak tudtuk, hogy minő tapasztalati adatokból keletkezett a Bercsényi-dal keserü imprecatiója, melynek emlékezetét legújabban Jókai felelevenítette, hanem másfél századdal több adattal is birtunk, mint ama dal szerzője az arróli meggyőződéshez. hogy bármit igérnek, fogadnak, esküsznek is a szükség perczében, biz’ abban »semmi virtus sincs«.
Hanem bármi volt legyen is az ok, annyi tagadhatlan tény, hogy köztünk, kiknek kiválóbb munka rész jutott, bizony senki sem volt, ki tehetségei mértékével megütötte volna a rémületesen nagy idők nagy követelményeinek szinvonalát.
Én legalább e fogyatkozást enmagamról minden himezés-hámozás nélkül nemcsak tiszta őszinteséggel bevallom, hanem egy pár szót elég is arra mondanom, miszerint vallomásom igazolva legyen. Isten és a világ előtt fölemelt fővel mondhatom, hogy, ha ama nagy időket százszor újra élném, tisztább becsületességgel, önzéstelenebb hazafisággal s határtalanabb önfeláldozási készséggel nem vezéreltethetném tisztem betöltésében, mint akkoron vezéreltettem. Hanem, mint mások, azóta én is sokat tanultam. S e tanulmányok mérlegével mérve az akkori körülményeket, mathematikailag meg vagyok győződve, hogy, ha bizonyos lényeges szakokban csak annyi készültséggel birtam volna is akkoron, mint a mennyinek megszerzésére ama nagy oktató, a szerencsétlenség, azóta időt és alkalmat adott; ne volt volna bár egyetlen egy ellenségünkkel, egyetlen egy nehézséggel kevesebb, egyetlen egy barátunkkal, egyetlen egy erőkútfőnkkel több, mint a mennyi volt, egészen más véget érhetett volna nemzetünk óriási erőfeszítése, mint a minőt ért.
Hanem hát nem birtam a kellő készültséggel. S bizony, fájdalom, más sem birt. Senki. E készületlenség pedig nemcsak tévedésekbe vezetett, hanem még egy más, sokkal nagyobb bajjal is járt. Értem azt, ha egy vagy más szakban egy kis tehetséget véltünk felfedezni, féltünk annak hasznát nem venni, mert éreztük, hogy a tehetségeknek nem vagyunk bővében. S azért nem elég szigoruan vizsgáltuk a jellemek redőit, nem eléggé latolgattuk, vajjon önzéstelen honszeretet vagy kevésbbé nemes ösztönök csatolnak-e valakit a honmentés zászlóaljához. Oly rögtön rohant nemzetünkre a halálos veszély, annyi nehézséggel kellett küzdenünk, annyira nem volt időnk mindenkép megbizható új erők kifejlődésére várni, hogy semmi erőt nem véltünk eltaszíthatónak, mely a hazát szolgálni ajánlkozott. E szomoru szükség türetett velünk dolgokat, miket a helyzet kényszerüsége nélkül türnünk nem lehetett, nem kellett volna; kimélgettük a susceptibilitásokat, s a hol nagyravágyást sejtettünk, magunk nyitottunk tért, hogy az a haza szolgálatában találhasson kielégítést. Azt gondoltuk, ha az embereket saját ösztöneik által csatoljuk a haza ügyéhez, csak szolgáljuk a hazát, végre is mindegy, akármi indokból is teszik.
Ez nagy, ez vészterhes tévedés volt, hanem annak volt következése, hogy a tehetségeknek szűkiben voltunk.
S valóban, ha most, miután annyi fátyol lelebbent, annyi álarcz lehullt s az új opportunitás szele annyi jellemarczról lefujta az akkori opportunitás festékporát, bármely elfogulatlan ember végig fut elméjével az akkori szereplők során, s míg egyrészt ájtatos kegyelettel borul le hazánk szent ügye nemes lelkü vértanuinak szent emléke előtt, másrészt a kiáltó tények cynikus meztelenségében látja maga előtt, mi sokan voltak, kik akkor valóban csak »szerepet játszottak«, vagy kik a hazát csak piedestalnak vették, melyen magasan lehet állani, nem annyira azon fog csodálkozni, hogy tévedések történtek; hanem a felett fog bámulni, hogy ily tényezők mellett csak annyi is történhetett, mint a mennyi történt.
Hja! mert ha mi, kiknek kiválóbb munkarész jutott, nem ütöttük is meg tehetségeinkkel a nagy idők nagy követelményeinek mértékét, gyarlóságainkat pótolta a nemzet emelkedettsége. Egyénenként törpék voltunk bár, a nemzet egészben óriás volt, míg az átkok legsúlyosbika, melylyel isten haragjában egy nemzetet megverhet, az ármányosan felszitogatott önbizalmatlanság ez óriást is el nem törpíté.
Miért tettem e visszapillantást a multakba?
Tettem azért, hogy ne látszassam hitvány kaczérkodó képmutatónak, midőn határozottan visszautasítom mindazon magasztalásokat, melyekkel a válaszom alanyait képező levelek legtöbbjei oly pazarul elhalmoztak, hogy el-elpirultam olvasásuk felett.
Sejtem én, s mert sejtem, méltánylom is a jóakaratot, mely e magasztalásokra ösztönt adhatott. Nem sok élő ember van – ha ugyan van, – ki több s méltatlanabb személyes megtámadtatásokban részesült volna nálamnál, s pedig nemcsak olyanok részéről, kik elveimnek s politikai irányomnak mindig ellenei levén, személyemnek sem voltak soha barátai; hanem olyanok részéről is, kik még hatalom volt kezemben, elveimet, irányomat magukéinak vallva személyes barátaimnak is mutatták magukat, s teljes készséggel elfogadtak kezeimből állást, munkatért s vele az egyetértve működés kötelességét, mit nem volt volna sem szabad, sem illendő elfogadniok, ha oly véleménynyel voltak felőlem, mint a miként irtak s beszéltek akkor, midőn már hatalom nem volt kezemben.
Lehet, hogy e megtámadtatások túlsága idézte elé a túlzott magasztalásokat, melyekkel jóakaró barátaim tán kárpótlást akartak nekem amazokért nyujtani.
Ha így van, engedelmet kérek kinyilatkoztatni, bár igen nagyra becsülöm a jóakaró szándokot, de kárpótlásra nincsen szükségem.
Hogy tehetségeimmel nem állottam az idők igényeinek magaslatán, s hogy ennélfogva sokszor kellett tévednem, ennek igen fájdalmas öntudatával birok; de két dolog iránt isten és lelkiismeretem előtt magammal tisztában vagyok. Egyik az, hogy helyesen cselekedtem, midőn nemzetem erőfeszítésének díjául azon magas czél kivivását tüztem ki, mely nyilvános életem legválságosabb szakának irányt adott. Helyesen cselekedtem, mert e czél nemcsak jogos, hanem végzetszerüen szükséges is, elannyira az, hogy ha e czélról nemzetünk lemond, lehet kisebb-nagyobb mértékben jól táplálkozó népcsoport, de nemzet nem lesz. – Ha minden erejét e czél kivivására meg nem feszíti. Magyarország csak mint geographiai elnevezés fog még egy ideig a földabroszokon figurálhatni (a mint hogy már is csak mint ilyen figurál – ez tény, bárki s bármennyire tagadja is); de még így is csak egy ideig, mert a jelen állapot annyira visszás, annyira korcs, annyi nemzetközi érdekeket sért, annyi ellenséget teremt s oly botorul kihívja jövendőnk ellen a történelem logikáját, hogy soká fenn nem állhat, s örökségül nem a »szózat« alternativáját hordja méhében Magyarország számára, hanem ezt: »elmállani vagy felosztatni«.
Vagy vissza kell térni a nemzetnek az én politikai irányomra, vagy resignálnia kell magát ezredéves lételét ekként végezni. Erről lelkemben meg vagyok győződve. Ma még erősebben, mint valaha.
A másik dolog az, a mi iránt isten és lelkiismeretem előtt tisztában vagyok, az, hogy egész nyilvános életem minden mozzanatán keresztül a jog és igazság ösztöne, az erős, mert tiszta meggyőződés, a kötetelességérzet s az önzéstelen hazaszeretet vezérlett: önérdek, nagyravágyás, hirnév-vadászat; hiuság soha! Igen közönséges, mindennapi ember vagyok, de ily fetisek oltára előtt sohasem fetrengtem, nem is fogok.
Mivel tehát tehetségeim gyarlóságát érzem, de politikai irányom helyessége felől meggyőződve vagyok, indokaim tisztasága felől pedig lelkiismeretem megnyugtat: teljességgel nincs kárpótlásra szükségem az ócsárlásokért. Az igazság nem bánt, mert igazság. – A rágalmazással nem gondolok, épen mert rágalmazás. Engem teljességgel nem zavar meg kedélyemben, akármit mond felőlem a bőrébe nem férő irigység, a pártszenvedély vagy a személyes ellenségeskedés. Sőt kereken kimondom, hogy én még az iránt is teljesen (meglehet: a hibáig) közömbös vagyok, hogy mit mondand egykoron felőlem a történelem (minthogy már a nagy események, melyekkel nevem kapcsolatban áll, bár kivánnám, nem engedik reménylenem, hogy a történelem meg nem említ).
E közömbösségre utalok feleletül azoknak, kik arra unszolnak, hogy szerkesszek én is emlékiratokat. Nem teszem. Pedig ép azért nem teszem, mert tudom, hogy nincs ennél kényelmesebb módja az öndicsőitésnek.
Hogy az én emlékirataim nem megvetendő világot vetnének hazánk történelmének egy igen érdekes szakára, azt elismerem. Azt pedig tudom, hogy az adatok, melyekben nem szükölködöm, itt-ott nagyon furcsa fényt vethetnének némely hirneves reputatiókra, s nem egy emlékirati lapot, nem egy »historiát« a »fabulák« országába relegálnának. Hanem úgy érzem, hogy nem igen lehetne azon közügyekről, melyekben részt vettem, szólanom, a nélkül hogy itt-ott magamról is szólanék. Én pedig – vegyék bár az unszolók hibának, nem tehetek róla – egy nemével a legyőzhetetlen undornak viseltetem az autobiographiák iránt, mert lélektani okoknál fogva meg vagyok győződve, hogy a ki saját »viselt dolgainak« megörökítése végett veszen tollat kezébe, akarva, nem akarva azon ösztön befolyása alatt ir, hogy saját édes énje alakjának szögletességeit kidomborítsa, saját jellemek foltjait lecsiszolja, hibáit elsimítsa, vétkeit elfedezze vagy mások nyakába kerítse; általában, hogy másokat minél kisebbeknek tüntessen fel, miszerint maga minél nagyobbnak látszassék.
Én részemről nem akarok ezen lélektani gyarlóság martalékává szegődni. A nagy embereknek meg lehet az ily gyarlóságot is bocsátani. De én sokkal nagyobbnak láttam nemzetemet (bármennyire sülyedett is azóta), mintsem hogy hajlamot érezhetnék a nagy embert negélyezni. Ha tettem valamit, a mi maradandó becscsel bir, megmarad, ha még annyi kéz is rángat rajta. »The thing done avails not what is said about it«, mondja Landor. És igazat mond.
De ha az ócsárlásokat közömbösen fogadom, nem fogadhatom közömbösen a magasztalásokat. – Nem érdemlek én magasztalást, s mert nem érdemlek, bánt.
Igen sok a magasztalás azon levelek legtöbbjében, melyekre ezennel válaszolok. Esedezem, legyek jövendőben a magasztalások ürömpoharától megkímélve.
Nagyon érzem, hogy visszaélést követek el, midőn ez értéktelen magánvallomások számára helyet kérek a Magyar Ujság hasábjain. De egy pár tuczat levél irásától menti meg a szerkesztő öreg kezemet, ha elfogadja. – Így az illetőkhez eljutand válaszom. A nagy közönség pedig, melyhez a válasz nem szól s melyet az bizony nem is érdekelhet, látván a czímből, hogy miről van szó, az által fogja magát – reménylem – ideje pazarlásától megóvni, hogy nem olvassa.
Egyszer mindenkorra indíttatva érzem magamat személyes kérdésben szót kérni. Mazzini mottója: Ora e sempre, én megfordítom: Ora e mai. – Ezt is jól fogja tenni a Magyar Ujság szerkesztője, ha a Tárczába relegálja.
Kossuth Lajos.
