Simonyi Ernőnek
Simonyi Ernőnek
Turin, 1872. november 26.
Kedves Barátom*
* Nem mondom: csodálatos: inkább mondom természetes. Vagy eseményekkel teli idők után csendes, lagymatag idők jönnek. Ezekben az időkben burjánzik fel a dudva. Ilyen dudva volt a Duschek megrágalmaztatása is. E rágalmakat utasítja vissza a fönti és Simonyi Ernőhöz intézett levél. K. F.
– – – – – – – – – – ––
Vukovich halála igen keservesen hatott rám. Pusztulunk, fogyunk, mint bontott kéve széthull nemzetünk. Vukovich oly ürt hagy maga után, mely örökre betöltetlenül fog tátongni. – Roppant veszteség!
Hanem tudja Ön, mi mellékes hatást is gyakorol rám e halál? Úgy érzem, mintha sirjából azt kiáltanák felém: »it is your turn now!«* Sequere, Kopácsy. Én még azt kiáltom vissza: »ready!«* Minek is fetrengek már itt? Minek fogyasztom az oxigent haszontalanul? Én csak mythust hagyok magam után, nem actualis ürt.
* Most rajtad a sor. K. F.
* Kész vagyok. K. F.
Ez kis idő alatt a második halál, a mely olyformán hangzik felém, mintha hívnának. Az első a Duscheké volt. Duschekben nekem egy kapocs szakadt el az élethez. Míg élt, mindig éreztem a kötelesség egy nemének reményét; azt, hogy tán még módomban lesz neki, a hálátlanul gyanusítottnak, igazságot szolgáltatni a nemzet szine előtt. E reménynek is vége van, mert meghalt.
Köszönöm Önnek, hogy emlékének elismerésem adóját bemutatta. – Nagyon köszönöm.
Különös egy faj ez a mi fajunk. Igazán különös. Annyi ember él még, ki szemtanuja vagy részese volt a nemzet azon nagy erőfeszítésének, melynél Duschek hűséges erélye a leghatályosabb tényezők közé tartozott; mégis olyformán vagyunk már vele, mintha századok homálya terülne el az akkori és a jelen kor között. A nagy nyilvános tettek kiáltó tanusága észre nem vétetik, de a lappangva tért nyerő kósza gyanusítás, mely nem tudni, honnan jő és hová megyen, hitelre talál.
A nagy nyilvános tény ez: Duschek nem foglalkozott politikával. Ő tisztán és egyedül hivatalnok, lelkiismeretes, buzgó hivatalnok volt, ki feladatának élt. S neki nagy, neki oly feladata volt. mely a nemzet nagy erőfeszítésénél a mozgató rugó hatásával birt. Az ő feladata volt gondoskodni, hogy az ország védelme költséghiány miatt a viszontagságok semmi változata közt fenn ne akadjon. És ő gondoskodott. A kétségbeejtéssel határos nehézségek közt is soha nem lankadó erélylyel sikerteljesen gondoskodott.
Ez tény, melyhez sem elferdítés, sem kétség nem fér.
És e nagy horderejü ténynyel szemben előáll egy Horváth Mihály (kérem, egy Horváth Mihály! egy megtestesült elvhűség »si diis placet«), és valami, nem tudni ki által összefirkált kósza jegyzetek alapján, de melyeket maga Horváth nem is látott, annál kevésbbé vett oly kritikai birálat alá, mint a minő minden történésznek kötelessége; és egy ily névtelen irkafirka nyomorult insinuatiója alapján kétségbe veszi egy oly férfiu becsületességét, a ki mellett hivataloskodásának kézzelfogható bámulatos eredményei a honvédelmi harcz első perczétől az utolsóig, napról napra, éjről éjre, óráról órára oly nagy nyilvános tényben nyujtanak kiáltó tanuságot.
És e kiáltó tanuság, mely a hála kötelességét rója a nemzetre, nem vétetik figyelembe, hanem egy tendentiosus történész insinuatiója még a halott fris sirjánál is visszhangot kelt. – Nagyon szomoru!
Ez engem annyira bánt. én ezt – mint magyar – annyira szégyenlem, hogy meg akarok Önnek egy pár tényt említeni. Használja, ha jónak látja.
Ha Duschek becsületes lelkében oly vétkes gondolat, a milyennel gyanusíttatik, csak fel is villant volna, sőt többet mondok: ha ő ily vétkes gondolat nélkül is azon – fájdalom! nem ritka – gyönge jellemek közé tartozott volna, a kiknek jó szerencsére és siker reményére van szükségök, hogy a kötelesség elől ki ne térjenek, neki egy igen könnyü alkalma volt volna nemcsak (mint mondani szokás) saját bőrét tisztességesen biztonságban helyezni s a bécsi urak előtt magának fényes érdemeket szerezni, de sőt magát az egész honvédelmi harcz folyását is már 1848. deczember végével lehetetlenné tenni.
Midőn azon időben a fővárost elhagyni voltunk kénytelenek, s midőn ennek folytán a reménytelenség nem egy hires hazafit megtántorított, az osztrák pedig azt hitte s Európaszerte kérkedve hirdeté, hogy mindennek vége van; – arra, hogy mindennek valóban vége is legyen, nem kellett volna más mint az, hogy Duschek az ország ingó értékének s különösen a pénzsajtó gyárkészletnek becsomagolásával kétszer huszonnégy óráig elkéssék. – Egy kissé lanyhább erély, egy kis idővétel evésre, alvásra, pihenésre, szóval: egy kis »ártatlan elkésés« és mindennek vége van helyrehozatlanul.
Egész lajstromát lehetne idézni a hirneves hazafiaknak, kiknek semmi másról, csak saját becses személyük bepakolásáról kellett volna gondoskodniok, – mégis elkéstek! Némelyek elkéstek annyira, hogy csak akkor értek Debreczenbe, midőn a Duschek hű buzgalma által irtózatos nehézségek közt előteremtett »nervus rerum gerendarum« segítségével »névtelen félisteneink« kiseperték az osztrákot hazánk földéről messzire, messzire! egészen az oroszok czárjának zsámolyáig. Mások még akkor sem értek Debreczenbe; ezek legalább őszinték voltak: nem mentették magukat, mint amazok, azzal, hogy elkéstek.
Duscheknek az ország vagyonát kellett megmenteni, neki a pénzsajtókat, egész gyárakat kellett darabokra szedve elcsomagolni s Szolnokig vasúton (mely nagyon »kétes« kezekben volt), onnan a rettenetes télben szánon, tengelyen Debreczenbe átvarázsolni, hogy a haza védelmét folytatni lehessen. – de ő nem késett ám el!
A ki őt látta, mint sokan láttuk Pesten, Budán, Szolnokon, nemcsak rendelkezni; hanem étlen, szomjan, álmatlanul saját kezével dolgozni, nem mint egy, de mint tiz napszámos; a ki tudja, miként én tudom; hogy minden hazafias eltökélés, minden hősies elszántság haszontalanná vált volna, ha akkor, midőn a nemzet sorsa perczek felhasználásának pókhálószálán függött, ezen egy ember nem mondom hűtlenné válik a haza iránt, hanem csak több mint ember erélyt nem fejt ki a reá hárult feladatok teljesítésében, – s a ki tudja, a mint én tudom, hogy a minőnek mutatkozott akkor, olyan maradt mindig jó s bal szerencsében a végső perczig: – annak valóban lehetetlen el nem szomorodni, ha látja, hogy még egy ily férfiu emléke sincs biztonságban a nyomoruságos insinuatiók ellen.
Némi önérzettel is szabad talán mondanom, hogy sok dolgot mutatott fel azon időben a magyarok hazája, mely a csodával volt határos. Nem egy kicsiny hitü, bár különben becsületes ember (kik közül egynémelyik azóta furcsa változatokon ment keresztül) kiáltott fel előttem álmélkodva: »csodálatos! ki hitte volna, hogy ez lehetséges!« Hát még mi minden lett volna lehetséges, ha az elhagyatottság s idegen interventio leverő befolyása alatt a tervszerüleg szított egyenetlenség s önbizalomvesztés burjánja fel nem magzik a haza véráztatott földében.
De hát voltak dolgok a csodával határosak, az tagadhatatlan.
És sokan, igen sokan voltak, kik e csodával határos dolgok létrehozásahoz hozzájárultak. Én nem tagadom meg senki érdemeitől az elismerést, még ha személyes ellenségem is, magamra nézve birok annak öntudatával, hogy kötelességemet legjobb tehetségem szerint teljesíteni becsületesen iparkodtam. Ezzel én ki vagyok fizetve tökéletesen. – De ha végig futok emlékezetemmel a tényezők egész seregén, most 23 év után is azt mondom, a mit akkor sokszor mondottam: »helyünket sokan betöltöttük emberségesen, de mindnyájunk közt csak három ember volt, a ki helyét oly bámulatos sikerrel töltötte be, hogy azt hasonló sikerrel lehetetlen volt volna más által betöltetni. E három ember Lahner tábornok, Lukács honvédezredes és Duschek Ferencz volt!«
E három ember páratlan erélyének köszönheti nemzetünk, hogy amaz óriásilag kimagasló erkölcsi személyiség, kinek neve »honvéd« csodákat művelhetett.
És Duscheket mégis gyanusítják! még azt is vétkül róják fel neki, hogy, midőn minden veszve volt, a kincstármaradványt a győztes (bár nem a maga erejével győztes, de győztes) osztráknak átadta. – De hát mit akarnak a gyanusítók, hogy cselekedjék vala? Azt akarnák, hogy ellopta volna? – Ah! a 49-diki korszak emberei ezt a mesterséget nem értették. Ezért tudtak 70 egynehány millió forinttal sereget teremteni, semmiből felszerelni, felfegyverezni, semmiből eltartani s háborut viselni két birodalom s bellázadás ellen, s még a törvényhatóságok házi pénztárát is ellátni (mert adó nem volt kivetve) s még vasútat is építeni. – Duschek, midőn mindent veszve talált, mondhatni, nyilt vásárt ütött a boldogtalan emlékü Világoson. Beváltott minden bankót, fizetett minden árjegyzéket, a míg csak jelentkező akadt. Midőn többé nem akadt senki, hát mit kellett volna a maradékkal csinálnia? mit lehetett csinálnia, ha lopni nem akart? elásni? akkor is azt mondták volna, hogy ellopta! S ez a gondolat az, a minek hirétől becsületes lelke irtózott. Ezért nem keresett ő menedéket a számkivetésben; – ő érezte, hogy neki, mint pénzkezelő tisztviselőnek, nem szabad számadás nélkül menekülni; – ő érezte s megmondta nekem utolsó találkozásunkkor, hogy érezte, miként, ha minden elveszett is, egynek nem szabad elvesznie a 49-diki kormány becsületének, – neki be kell számolnia, miszerint tisztán álljon a világ, a történelem előtt, hegy a 49-dtki kormány nem használta a hatalmat fejős tehén gyanánt saját hasznára. Megbukott az ellenséges sors csapása alatt, de keze tiszta volt és szennytelen.
És beszámolt. Faggatták két éven át, – mind hiába. – Elitélték (nem két, de) hat évre – mind hiába! – Őmiatta egy szemből sem esett csak egy könycsepp sem. – És ő megőrizte a nemzet s a nemzet választottjai becsületét. – – – És maga szegénységben halt meg!
Legyen áldott emlékezete!
Még egyet. Neki 49-ben két felnőtt fia volt. Gondosan nevelt, nagy készültségü, jeles két ifju. – Ő maga nekem még csak be sem mutatta őket soha. Pedig kivántam. De azt felelte: engedjem neki az öntudatot, hogy kegyvadásznak ne látszassék. Hanem én más úton sok szépet és jót hallottam derék fiairól, s egyszer említve, hogy nem vagyunk a jeles készültségü ifjak bővében, kérdeztem, minő pályára nevelte fiait? És ő mit felelt? azt felelte, hogy a pályaválasztás békés időre tartozik, most a hazának katona kell, ki vérével, életével védje a hazát. – Az ő fiai már rég honvédek!!
Mind a két fiát odaadta a hazának! s meg is állták helyüket emberségesen, dicsőségesen a vér mezején. – Nem úgy tett, mint némelyek, kik közül a család egy tagja Debreczennek, egy másik Bécsnek hódolt, miszerint akármerre düljön a koczka, legyen kire hivatkozni. – Neki két fia volt, s mind a kettőt odaadta a hazának!
És a nemzet fizet neki gyanusítással sirjánál, mert a »catói jellemü« (!) püspök vagy apát vagy mi a történésznek tetszett arczul vágni a történelmi nyilvános tényeket, s egy névtelen győri irka-firka hirének alapján kétségbe hozni egy ily férfiu önzéstelen hazafiságát.
Biz’ ez nagyon szomoru.
Nekem fáj, hogy a rágalmazottnak jobbomat nem nyujthatom nagyrabecsülésem jeléül a nemzet előtt. De hát a sir nyugalmát nem háborítja a rágalom.
Vannak idők, midőn ennek tudata is vigasztalás.
De én – ha szavam nem volna a pusztában kiáltónak szava – inteni szeretném a nemzetet; ne szokja meg hálátlannak lenni azok iránt, kik őt híven szolgálták; mert hálátlan nemzetért nem sok ember érez ösztönt magát feláldozni a vészek idején. – – – –– – – – – – – – – – –
Hű barátja
Kossuth Lajos.
Kossuth Lajos.
